Pesti Kalligram Kft. 2015 strana 4 z 8

Amit Cselényi László létrehozott, európai rangú költői kísérlet. Olyan jellegzetesen művészi experimentum, melynek kimenetele hosszú távon természetszerűleg kétes és veszélyes, mely, ha nem is tör önmagában a "nagy" vagy a kultikusan népszerű, kanonizálható mű státuszára, olyasvalamivel szembesíti a hagyománytorlaszai között oly gyakran feszengő magyar irodalmat, mint annak idején Stockhausen vagy Cage "hajmeresztő" zenei kísérletei a klasszikus zenei gondolkodást. Az életműhöz rendkívüli erudícióval és leleményességgel közelítő Csehy Zoltán meggyőződése, hogy a Cselényi-féle szövegpartitúrák egyedisége, bátorsága, páratlan nyitottsága és "kiolvashatatlanságukból fakadó" inspiratív ereje tartós szellemi provokáció marad.

1796-ban Kazinczy Ferenc hét éves börtönbüntetését tölti Csehországban, amikor Bécsben meghal barátja, Angelo Soliman. Holttestét császári parancsra kitömik és kiállítják a Természettudományi Múzeumban. Harminchat évvel később Török Sophie, Kazinczy özvegye elmegy a múzeumba, hogy szembenézzen a kitömött testtel. Péterfy Gergely új regénye, mely tíz év munkájának eredménye, mesterien komponált, megrázó és az olvasó érdeklődését mindvégig fenntartó mű. A Kitömött barbár 2015-nem elnyerte az év legjobb könyvének járó AEGON-díjat. Péterfy Gergely regénye azóta is komoly szakmai elismerés övezi és a szélesebb olvasóközönség körében rendkívül népszerű.

Az idén 70 esztendős Kukorelly Endrének utoljára épp tíz éve jelent meg verseskötete (Mennyit hibázok, te úristen, Kalligram, 2011): idei könyve, az Istenem, ne romolj sorrendben a kilencedik (ha a Mind, átjavított, újabb, régiek című gyűjteményt nem számoljuk). A kivételesen nagy formakultúrával megírt, végletekig csiszolt, klasszikusnak számító, egyszersmind az avantgárd felé is (vissza)mutató versek leginkább a halált-elmúlást-elromlást-fonnyadást tematizálják, ám a dikció hangütése, bája-üdesége, (ön)iróniája, a játékosság mintegy "kioldja" a téma olykori komorságát. Az olvasás során a befogadó meghökken és elmosolyodik, a bravúros szóelválasztások, rímek a legnehezebb-fajsúlyosabb témát is milyen "könnyeden" prezentálják. Az első három könyve (A valóság édessége Magvető, 1984, Maniere, Magvető, 1986, Én senkivel sem üldögélek, Pannon, 1989) után szabályosan tíz évenként önálló kötettel jelentkező szerzőnek (Azt mondja, aki él, Pécs, Jelenkor, 1991, Kicsit majd kevesebbet járkálok, Pécs, Jelenkor, 2000) minden bizonnyal ez a legerősebb költői munkája.

Több olyan történeti közösségről is tudunk, amely a terhet jelentő, öreg, beteges, magatehetetlen vagy fogyatékkal élő személyeket kiközösítette, esetleg a halálba kényszerítette. A jelen többszerzős kötet tárgya, a Horthy- kor legnagyobb bűnügyi botránya éppen egy efféle gyakorlat magyarországi alkalmazása miatt robbant ki 1929-ben. Kiderült, hogy a Tiszazugban emberek tucatjait tették el láb alól arzénmérgezéssel saját családtagjaik pusztán azért, mert feleslegessé váltak, akadályozták az elkövetők boldogulását. Arra is fény derült, hogy nem elszigetelt esetekről, hanem olyan szokásról volt szó, amelyről egész faluközösségek tudtak, és amelyet évtizedeken át büntetlenül űztek a helybeliek. Csalódott és dühös nők mérgezték meg iszákos, durva, vagy éppen rokkant férjeiket, de öreg szülő, újszülött, és gyermek is volt az áldozatok között. A korabeli sajtó és egyes szociográfiák az 1930-as években a tiszazugi falvak kapcsán a spártai Taigetoszt emlegették. Az analógia ugyan némiképpen sántít, de jól tükrözi az eljárás kegyetlenségét, közösségi beágyazottságát és az áldozatok kiszolgáltatott helyzetét. Jelen kötet hiánypótló vállalkozás, mert a tiszazugi arzénmérgezésekről eddig nem készült átfogó monográfia, csupán szakcikkeket szenteltek a témának a hazai történészek. A könyv több tudományág bevonásával a mérgezés jelenségének komplex bemutatására vállalkozik. Az egyes esetek ismertetésén túl feltárja azok hátterét, az elkövetők sajátos logikáját ­- amely szerint tettük nem gyilkosság, mindössze enyhíteni próbáltak elviselhetetlen helyzetükön - csakúgy, mint a korabeli sajtó, a bíróság, az egyházak, illetve a legkülönfélébb értelmiségi körök reakciónak, vagy a mérgezések tudományos és művészi ábrázolásainak jellemzőit, és azt is, hogy a tiszazugi mérgezéseket miként használta fel a politikai propaganda. Az elemzésnek a korabeli botrány természetrajzának feltárása, illetve a jelenség különféle politikai, vagy tudományos, művészi felhasználása tehát ugyanúgy része, mint az, hogy megkíséreljen választ adni a történtekre, amelynek magyarázata szerteágazó, az első világháború káros következményeitől a régió kulturális elszigeteltségéig, a helyi társadalom váláságától a női emancipáció sajátosságain át a birtokaprózódás problémájáig.

"Perintfalvi Rita ebben a könyvben bátran kiáll a bántalmazottakért. Megszólalhatnak végre szégyen nélkül azok, akiket nem csak bántottak, hanem elnémítottak, kiközösítettek, mélyen megsértettek. Itt nem gyógyulásról van szó, itt nincs betegség. Itt árulás, aljas kihasználás, tárgyiasítás, igazságtalanság, a szeretet nélküli hatalom kegyetlensége fortyog. Aki rosszul bánik a másikkal, az nem beteg. Az nem őrült. Az rossz. Ez a könyv a szeretet jegyében fogant meg, szerintem arra jó, hogy megszüntessen minden titkot, minden erőszakot, minden szégyent és traumát, mielőtt megtörténne. Tegyük lehetetlenné az efféle bántalmazást. Vigyázzunk magunkra és egymásra, ne tanítsuk gyermekeinket engedelmességre, ne söpörjük szőnyeg alá egy katasztrófa jeleit." (Feldmár András) Perintfalvi Rita katolikus teológus, doktori fokozatát a Bécsi Egyetemen szerezte. Jelenleg a Grazi Egyetem posztdoktori oktatója. Élénk közírói tevékenységet folytat, írásaiban a katolikus egyház megújítását és megtisztulását szorgalmazza. Főbb kutatási területei: jobboldali populizmus és a vallási fundamentalizmus összefüggései, antigenderizmus. Első könyve: Amire nincs bocsánat. Szexuális ragadózók az egyházban, melyben a papok által elkövetett szexuális abúzusok áldozatainak történetét és ezen bántalmazások egyházstrukturális okait kutatja.

„Ez a könyv elsősorban tudományos munka, de talán nemcsak az irodalmároknak szól, hanem azoknak is, akik tudni szeretnék, milyennek látnak minket, magyarokat a szlovákok. És hogy milyennek látják a magyarok a szlovákokat. Nem mindig kellemes ez a kép. De kapcsolat nélkül nincs egyéniség, érintkezés nélkül nincs ugyan sebesülés se, de simogatás és fejlődés sincs. A tükörtől pedig csak a gonosz mostoha várta el, hogy mindig a legszebbnek mondja a világon, de az a mese aztán a mostohára nézve elég kellemetlen véget ért” – írja könyve bevezetőjében a szerző. Marta Fülöpová / Fülöp Márta (1982) a pozsonyi Comenius Egyetem tanára. Szakterülete a 19. századi szlovák irodalom és annak magyar kapcsolatai, az irodalmi nemzetképek és a nacionalizmus kutatása.

"Éldegélünk, egy-egy óvatlan pillanatra szabadnak érezzük magunkat, azt hisszük, megválaszthatjuk, kikre figyelünk oda és kiknek adunk a szavára, kiket szeretünk, miközben közvetlen közelről figyel halálos ellenségünk: a szomszéd." A Szomszéd folytatása és előzménye is Zoltán Gábor 2016-ban megjelent Orgia című regényének. A jelentős érdeklődést keltett könyv a tizenkettedik kerületi nyilasok 194-45-ös tetteit mutatta be úgy, ahogyan azt eddig más irodalmi alkotás meg sem kísérelte. A szerző, aki a helyszínen nőtt fel, próbálja megérteni és megértetni, hogy mi vezetett a véres eseményekhez. Egykori és mai szomszédai, Márai Sándor, Jávor Pál és Solti György, valamint sok más híres és kevésbé nevezetes ember nyomába szegődik. A Szomszéd nem annyira gyötrelmes olvasmány, mint az Orgia, de a múlt és az emberi viselkedés hasonló mélységeibe visz.

„Ez a kötet az irodalmi idegenségről szól, személyes tapasztalatok nyomán. E tapasztalatok többsíkúak. Egyaránt idetartozik, történeti sorrendben, 1956-os emigrálásom, franciaországi egyetemi tanári pályám, azzal párhuzamos magyar nyelvű szépírói tevékenységem, majd 1990-től kezdve a bizonyos mértékű új elszigetelődéssel járó kapcsolatteremtésem a hazai irodalmi berkekkel. Úgynevezett migráns gondok jóformán sohasem gyötörtek, leginkább szabad elhatározásaimat követtem: szerettem idegennek lenni. Megtanultam, hogy az idegenek velem kapcsolatos észrevételeit nem egyszer érdemes megszívlelni, és nem méltatlan tőlem sem, ha olykor elfogulatlanul idegen pillantást vetek magyar jelenségekre. Érdekelt az idegenség lélektana, vonzódtam az idegenségben alkotó írókhoz, pepecseltem az elidegenítő honosítás, azaz a fordítás problematikájával. Ezekből a témákból készült az alábbi válogatás. A cím nem szójáték: csakugyan másként hangzik a magyar szó, ha külhonból beszélik.”

"A mai magyar társadalom ideológiai alapon (is) végletesen megosztott. A szemben álló két tábor egyaránt meg van győződve, hogy minden jó tőle való, minden rossznak pedig a másik a forrása. Orbán versus Gyurcsány, egyszerűsíthetnénk még tovább. Időnként felbukkan egy nem kevésbé sommás harmadik magyarázat, a nép, amely génjeiben hordozza a szabadságszeretetet, avagy a feudalizmusból örökölt jobbágyi magatartást. Megelégszünk ennyivel? Minden náció számára elengedhetetlenül fontos a múlttal való szembesülés és szembenézés, ezért nem kerülhető meg annak alaposabb gazdasági-politikai vizsgálata, mi történt Magyarországon az elmúlt ötven évben. Kelet-Európa hajdanvolt "legvidámabb barakkjából" hogyan lett mára a régió egyik sereghajtója? Vajon elegendő-e néhány kiemelt személyre fókuszálni, hogy megértsük a közelmúltunkat? Milyen tényezők és lépések sorozata vezetett idáig? Miről árulkodnak az adatsorok és mutatók? És ami még fontosabb: az összefüggések és egymásra következések fölvázolása után le lehet-e vonni olyan következtetéseket, amelyek segítenék a kilábalást a jelenlegi helyzetből? Erre a csaknem lehetetlen feladatra próbál - személyes tapasztalataimat és közgazdaságtudományi ismereteimet is felhasználva - egy lehetséges választ adni ez a könyv." (Gegesy Ferenc)

Hogyan élünk mi itt Kelet-Közép-Európában? Milyen Nyugatra menni és visszatérni? Milyen nehéz örökségeket cipelünk? Hogyan is vagyunk egymással, szülők és gyerekek, feleségek és szeretők, testvérek és féltestvérek, élők és holtak, könyvek, emlékek, történelmi változások és egyéni vágyak? Mi szabja meg esendőségünk és szerethetőségünk határát? Ezekre a kérdésekre keresi a választ Mohácsi Árpád gazdagon hangszerelt, közvetlen hangon, élvezetesen elmesélt, sok szálon futó regénye. (Ja, és még azt is megtudjuk, kik azok a Merényiék.) "Ezen az ajtón nem lehet csak úgy kimenni" - olvassuk a regény egyharmada tájékán. Nem túl feltűnő mondat. De nagy ereje van. Aki leírta, az tud valamit az emberi létezésről. Azon belül: az 1960-as évek közepe táján született magyar emberek, férfiak és nők fiatalkoráról, 1989 előtt és után. Generációs regény, korrajz. Géza, Dóri (meghalt), Bella, Gabi, Jutocsa, Sanyi, és aki fiatalabb: Luca (Géza új barátnője) és aki idősebb: Piri néni (Géza édesanyja, szorgalmas ügynökijelentésíró) - ha elolvassuk az életükről, sorsukról szóló beszámolót, még sokáig velünk maradnak. - Márton László