Najnovšie - Beletria - ostatné strana 59 z 65

Two sisters, Sasha and Trisha are on the run from their past. They each have their own agenda as they leave New York and head to Atlanta. A new start is what they each want, but unresolved trauma and deceit remain present every step of the way. One sister is torn between loyalties, and the other sister is plagued by anger. In the middle of all of this, a young boy, Chase Jr. is forced to grow up in a life that he inherited from his mother and father. Their future is unknown, but what’s certain is that each of them will come face to face with their pasts and decisions will have to be made.

Teljességre törekedve, időrendben tekinti át a Kulisszák nélkül két kötete Illés Endre színműírói munkásságát a Törtetőktől az 1976-ban bemutatott Spanyol Izabelláig. A drámákban az élet minden területére beférkőző hazugságot, a tisztának maradás esélyeit, az erkölcs nehezen értelmezhetőségét és buktatóit, a szerelem engedményt nem ismerő igényességét vizsgálja Illés Endre a múltban és napjaink valóságában egyaránt. Megtalálhatjuk a könyvben a Stendhal regényéből készült Vörös és feketét, valamint a Vas Istvánnal közösen alkotott Trisztánt és a Rendetlen bűnbánatot is. Illés Endre ezúttal új műfajok, általa még nem próbált dramaturgiai lehetőségek meghódításával lepi meg olvasóit. Kísérletező kedvének bizonyítéka egy hang-komédia, a Félelem, és egy forgatókönyv, melynek Utójáték a címe. Az író összegyűjtött színpadi műveinek kiadásában helyet kapott Camus Caligulájának mesteri fordítása is.

Ferdinand ?Ossendowski (1876-1945) lengyel író, újságíró, világjáró, felfedező és egyetemi tanár volt. Szentpéterváron járt egyetemre, ahol orosz szakon végzett. Egyetemi professzorának segédjeként eljuthatott távoli országokba, megfigyelni azok természetrajzát, élővilágát, népeit, kultúráját. Bejárta Ázsiát és Afrikát, megfigyeléseinek és tapasztalatainak lenyomata adja életművének jelentős hányadát. „A nap már régen összeesküdött ellenem, azóta, hogy a cégem olyan gyorsan fellendült. Igen, millió szemmel néz az agyamba, a szemeimen és füleimen át behatol az agyvelőmbe és el akarja rabolni a sikereim titkát, ki akarja olvasni a gondolataimat és terveimet, hogy keresztezze a szándékaimat, ő az, aki a bőrömön keresztül az ereimbe hatolt és a betegségekkel utat vágott magának a vérembe, a májamba és a szívembe! Átkozott legyen! Sátáni nap! És most megint az utamba akar állni, megint el akarja lopni a gondolataimat, megint össze akarja zavarni az eszméimet! Hallgasson ide! Barátom maga? Ha igen, akkor segítsen rajtam! Ne szóljon senkinek, érti, senkinek! Védelmezzen meg a nap ellen és én fejedelmi módon megjutalmazom magát, igen, fejedelmi módon!”

„Alig egy órai alvás után Jean elsőnek ébredt föl. Amint kinyitotta a szemét, látta, hogy a napvilág fehérsége egy nagy deszkaépületben derül rá és egy csapat félmeztelen fiatalemberre, aki a földön heverve alszik és fejüket vörös mellényükre billentve nyugtatják: csupa északi, breton, elzászi, meg pikárdiai szőke fej. És Jeannak e pillanatban – végignézve ezen a szomorú és titokzatos együttesen – mintegy megvillant az eszében e száműzöttek, ostobán föláldozottak sorsa, akikre minden lépésüknél a halál leselkedik. És mellette egy formás női test nyújtózkodik, melynek két ezüstkarikás karja felé hajol, őt akarja hatalmába ejteni…”

„Nem írtam naplót, nem volt hozzá se türelmem, se tehetségem. És mert csak emlékezetemre hagyatkozhattam, ez a múltidéző könyv szeszélyes, hiányos. Ki ne tudná: mindenfélével, jóval-rosszal zsúfolt elménk torzít, átrendez, ezt a részletet homályba meríti, amazt aránytalanul erős fénybe emeli. Nem írhattam hát hagyományos önéletrajzot, történetem nem az elején kezdődik, nem is szabályosan folytatódik, rendje önkényes, akár egy-egy mondatban is többféle idő csúszik össze, az elbeszélés a féltudat ismeretlen vonzástörvényei szerint alakul, ezért a hosszú, erre-arra indázó, túlterhelt mondatok, a tagolatlan szöveg. Úgy képzelem, írásom félig-meddig esszé, szándéktalan önelemzés, ki kellene derülnie belőle, mi, mikor, miért épült bele szellemi szervezetembe. És verseimbe, mert verseim természetéről is szerettem volna szót ejteni. Honnan vettem az anyagukat, képeiket, milyen szándékok, milyen véletlenek alakítják szerkezetüket, külső-belső világukat, hol van többnyire személytelen tárgyiasságunk hátterében a mégiscsak nélkülözhetetlen személyes, a csakis-az-enyém? Ha innen nézem ezt a műfajtalan munkát, töredékes műhelytanulmánynak is mondhatom.” (Lator László)

Berkesi András irodalmi riportokkal, novellákkal eloször 1957 után jelentkezett. A hatvanas években sorra jelentek meg Berkesi újabb regényei: kémtörténetek, illetoleg a huszadik századi magyar történelmet megeleveníto muvek. Ezekben az években lesz rendkívül népszeru, regényei nem egy esetben százezren fölüli példányszámban látnak napvilágot. Igen termékeny író, az 1956 utáni idoszak egyik legterjedelmesebb életmuvét alkotta meg. A kritika általában a szórakoztató irodalom közelebbrol meg nem határozott kategóriájába sorolta muveit. A 20. századi magyar történelem az író átírásában számos vonatkozásban más, mint a valóságos, különösen az egykori uralkodó osztályok viselkedését, gondolkodásmódját ismeri kevéssé, ezeket a figurákat démonikusra torzított vonásaikkal ábrázolja. A regények világképe a gonosz és a jó polarizáltan szembeállított értékei szerint épül fel: valaki vagy gazember, vagy pedig öntudatos szocialista hos, illetoleg az igaz út felé haladó tévelygo. Poétikai szempontból Berkesi regényei az elbeszélés múlt századi konvencióját követik, valóságfelfogása a klasszikus realizmussal rokon. Az elbeszélésmód megszokottsága, áttekinthetosége, a krimiszeruség és világképének egyszerusége feltehetoen nagymértékben hozzájárulnak népszeruségéhez.  ,Egy elbeszélést, egy kisregényt és egy regényt fuz össze ebben a kötetben a mufaji hasonlóság: mindhárom az ?izgalmas olvasmány? kategóriájába tartozik, amelynek a ?60-as, ?70-es évek Magyarországán Berkesi András volt az egyik legjobb muveloje. Minden írásában politizál, a szereplok politikai tevékenységének konspiratív, illegális jellege, a szükségképpen rejtvényszeru cselekmény adja természetes módon az izgalom ?keretét?. A ?Hídavatás? , ? egy cattarói matróz rövid története ? mintegy intonálja a kötet élén mindazt a szemléletbeli újdonságot, amit a két utána következo Berkesi-történet tartogat az olvasó számára?

Tribulat Bonhommet, a híres orvos, a természettudományok tanulmányozása közben megtanulta, hogy a hattyúk haláluk előtt énekelni szoktak. Hallani akarta ezt az éneket. Egy elhagyott, sűrű parkban, százados fák árnyékában, egy szent tóra bukkant. A tó vízének sima tükrén tizenkét madár úszkált békésen. Éjszakánként egy fekete hattyú vigyázott rájuk. Szemét tágra nyitva virrasztott. Hosszú, rózsás csőrében sima kavicsot tartott, melyet a legcsekélyebb zajra a vízbe ejtett. Mikor a többi hattyú a kő csobbanását meghallotta, szanaszét repült. (részlet)

A szabadság szomorúsága, amely a Grendel Lajos művei című sorozat második novellás kötete, csaknem harminc év (1969-1997) elbeszéléseiből válogat, közülük több is először jelenik meg könyvalakban. Az író itt összegyűjtött írásaiban elsősorban a lét felfokozott átélésének élményét, az ebből eredő létállapotokat fürkészi, miközben megpróbál eligazodni a valóság, az erkölcs, a szabadság és az idő egymást keresztező, egymásba nyúló filozófiai folyosóinak útvesztőjében. A történetekben hétköznapi problémák sorát boncolgatja, amelyek az ismétlődés, a lényegtelenség, a megoldhatatlanság és a sorsszerűség kategóriái felől épülnek fel. Grendel, a lírikus prózát íróktól eltérően, az ún. objektív próza művelésére tesz kísérletet. Figyelmét a drámai pillanatok megragadására, az elbeszélés cselekményének határeseteire összpontosítja.

Mikor ?a függetlenségét súlyos áldozatok árán éppen hogy elért Kelet-Afrikában élhettem – néhány hónapon át – akkor érezhettem át mélységes megrendüléssel annak a sok-sok árván maradt, tanulásban mégis életrevaló fekete kisfiúnak a sorsát, aki szavannákon, havas hegyóriásokon, szabadon garázdálkodó nagyvadak , elefántcsordák, csuik, zebrák, zsiráfok serege között vándorolva kóborolta be Kelet-Afrika gyönyörűséges „Svájcát”, szülőföldjét: Kenyát. Kis hősömnek Kitongó-Kitendzsinek ősei még hatalmas afrikai fák tetejére lombok közé rejtett kis házikókban éltek, a kis kóborló fiú már egy gőz hajtotta kompra lopakodva, átkelő teherautók, buszok alá kucorodva indult kisgyermekfővel munkát keresni, csak azért is tanulni, szülőföldje szeretetétől elszakíthatatlanul értékes emberré válni. Kalandjait a mérges kígyóval, a kafferbivallyal, a kis kóborló-dolgozó tolvajnak is kikiáltó gonosz emberekkel, szabadulását a szenvedő gyerekkorból ebben a könyvben próbáltam elmondani a mi rendezett körülmények közt élő, boldog magyar gyerekeinknek.

Hetvenes-nyolcvanas évek: a szerző és nemzedékének ifjúsága. Hogy milyen volt? Természetesen egyszeri, megismételhetetlen és szép, álom és valóság. S főként: mozi, zene és szerelem. Ez a három cselekménnyé, életté elevenedő fogalom kapcsolja egységbe Kelecsényi László kispróza-kötetét, hogy a műfaj számos formáját hasznosítva a szereplők elbújva vagy ismét előbukkanva keressék egymást és önmagukat. S mindezt abban a társadalmi-politikai közegben, melynek árnyéka igazán csak visszatekintve homályosítja el az akkor történteket. Szétszóródott a baráti kör, eltűntek a mozik, a kispiszkosok. Vajon csak azok?

Az utóbbi évek pályakezdő költői között egyre többen akadnak olyanok, akik a klasszikus versformák újjáélesztésével, költői rehabilitálásával keltenek megérdemelt figyelmet. Magyar László András közéjük tartozik, sőt talán legkönnyedebb, legelegánsabb művelője ennek az irányzatnak. Az antikvitás kultúráján edzett eredeti szemléletmódja, tudatossága, kiművelt és tiszta versbeszéde szerencsésen ötvöződik az ironikus, olykor groteszk ábrázolásra való hajlamával, a modern nagyvárosi élet többnyire hétköznapias élménykörével vagy éppen az erotikus idillköltészet újszerűen ódon változatával. Higgadt és szemlélődő alkatából következően költészetének centrumában a nem avuló emberi és művészi értékek védelme és tudatosítása áll. Ez végül is nincs ellentétben azzal, hogy jól meggondolt ambivalenciákban és dilemmákban fedezze fel az egyéni s költői hivatás, az ajándékul kapott létezés értelmét.

Vitray Tamás: Megért két világháborút, két forradalmat, két ellenforradalmat, – tehát borzasztó nagy válságokat. Hogyan tekint vissza mégis minderre?Dénes Zsófia: Mindig a művészet segített át. Mindig. Nézze, vannak vallásos emberek, azokat a vallás segíti át. Nekem ez nem adatott meg, mert engem voltariánus szülők neveltek. Ellenben a nagy művészet örök szépségében, abban hiszek. És a természet nagy törvényeiben. Az egészen nagy költőket… és az egészen nagy zenét végtelenül szeretem. És az egészen nagy képekkel örökre körülvenném magam…

A két világháború közti időszakot méltán tarthatjuk a magyar ponyva aranykorának, amikor is több tucat kiadó százával, ezrével jelentette meg azon műveket, melyeknek az egyszerű szórakoztatáson túl nem igen voltak magasabb rangú célkitűzései. A zömében nyugati mintára íródott kalandregények között azonban időről-időre felbukkant jó néhány gyöngyszem, akik nélkül valljuk be, a magyar nyelvű irodalom szegényebb volna. A műfajt vitathatatlanul legnagyobb zsenije természetesen Rejtő Jenő volt, azonban az ő kortársai között nem kevesen vannak olyanok, akik e műfaj keretein belül a legmagasabb szakértelemmel „termelték” a western, idegenlégiós, detektív vagy épp szerelmes történeteket. E mindig is népszerű műfaj, mára klasszikussá vált darabjaiból állítottuk össze sorozatunkat.

Hősöm és kedves barátom, Litteráti László zeneszerző ült a zongoránál és felszisszent. Hirtelen kiesett annak a melódiájából, harmóniájából és ritmusából, amit komponált. Felugrott a zongora mellől és gyilkos dühvel nézte a telefont. A kagylóra haragudott, pedig a telefonnak nem is a kagylója csörögte azt a rikító, hosszan szaggatott és éles Bé-t, amely a „Mici ebédel” című kuplékompozíció Gé-dúr sorát felborította. Felvette a kagylót és beleszólt.

A ?példátlan értékű kötet Kosztolányi Dezsőné fiatalkori önéletírását, a Nyugatban közölt, illetve kéziratban maradt, könyvben soha meg nem jelent novelláit, írókról, színészekről, írófeleségekről készült portréit tartalmazza. Az írások többsége megdöbbentő vagy megrendítő. Elsősorban őszintesége miatt.Ifjúkori memoárjában még ma is meglepő őszinteséggel vall egy, a századforduló éveiben gyerekeskedő, budapesti zsidó lány mindennapi gondjairól: családról, szegénységről, szerelemről, szerelmi életről, nőiességének felfedezéséről. Novellái – kordokumentumok, író-, színész és írófeleség portréi még inkább azok. Olykor gonoszak, máskor kötekedőek vagy egyenesen intimek, de mindig hitelesek. Akikről olvashatunk: Ady Endre, Csáth Géza, Móricz, Karinthy, Jászai Mari, Márkus Emilia, Ujházy, Török Sophie, Karinthy Aranka, Móricz Janka, Márai Sándor felesége, Ilonka, Tóth Árpád felesége és még sokan mások.A Nyugat világa, egy nagy történelmi időszak irodalmi és nem csak irodalmi élete, annak hétköznapjai elevenednek meg előttünk egy szemtanú, egy élő tanú emlékirataiból.

A Hetedik év olyan történetet mond el, mely csakis akkor és csakis ott történhetett meg, amikor és ahová Palotai Boris helyezte az időben és a térben. Egy múlt nélküli, a semmiből épülő városban (nyilvánvalóan Sztálinvárosban), az ötvenes években. Ahol a legkülönbözőbb emberek keveredtek el egymással a munkásszállások és az építkezés állványainak egyenlőségében, ahol nem lehetett tudni, honnan, miképpen került közéjük valaki. Ahol az, aki akarta, tökéletesen eltemethette múltját. Itt valóban megeshetett, hogy egy művelt polgári család féltett sarja, egy mérnök, házasságot köthetett egy segédmunkással, akiről elég volt annyit tudnia, hogy boldognak érzi vele magát, s elhessenthette a feltolakodó kérdést: hogyan élt ez a gátlástalan, jóvérű nő azelőtt. Megelégszik annyival, amennyit az asszony elmond mozgalmas életéről, s amit elhallgat, aláaknázza házasságukat.

Ez a kötet a kitűnő írónő régi és új vidám történeteinek legjavát tartalmazza. Mit is mondhatnánk még Palotai Boris közismert és méltán népszerű írásművészetéről, amellyel jellemző csípős, olykor szeretetteljesen megbocsátó s az emberi gyengéket megértő, elfogadó történeteit papírra veti? Hiszen a „jó karcolat nem szorul rá arra a lenéző elnézésre – mondotta Komlós János éppen Palotai Boris vidám történeteivel kapcsolatban –, amelyet a rossz tanulmányok iránta tanúsítanak, és semmit sem tud kezdeni azzal a szokványos magasztalással sem, amely szerint az igazi karcolat az örök emberi gyengeségeket tűzi tollhegyre. Egyrészt azért nem, mert a tartalmas karcolat mindig konkrét és korszerű, és nem is a korra jellemző általában, de egyenest a napra, amelyen született, és sohasem az örök jelenséget mutatja, csakis az időszerűt, valamint azt, hogy az örök most éppen milyen…”

„Múlt nyáron ismerkedtek meg Hévízen. A néni életében először nyaralt, s önmagának sem merte bevallani, hogy valami csalódásfélét érez. Lelkiismeretesen sétált, fürdött, hallgatta a kerthelyiségből kiszűrődő zenét, mindent megtett, amit egy fürdővendégnek meg kell tennie, mégis lassan múltak a napok. Ilyen nehéz szórakozni? – gondolta aggódva, és figyelte, mások hogyan csinálják… Persze, a fiatalokkal nincsen baj, de az ő korabeliek… A vendéglői koszt sem ízlett neki. Megette, amit eléje tettek, mert ha már kifizette, vétek otthagyni. Szemben vele egy bácsi ült, a szájmozgásából látta, hogy azt se tudja, mit eszik, csak gyűri le az ételt, s szokásból mártogatja tisztára a tányérját, nem élvezetből. – Mindent ugyanazzal a szósszal öntenek le – dünnyögte, de úgy, hogy a bácsi is meghallja. Meg is hallotta, s cinkosan összenézett vele. S délután, amint a padra telepedett a horgolásával, a bácsi egyenesen feléje tartott…”

A ?madarak elhallgattak című kisregény egyszerre két síkon és két időben, a legközvetlenebb jelenben és 1944 nyarán játszódik. Nádai Gábor író balatoni nyári pihenője alatt felfakad egy másik balatoni nyár, az 1944-es nyár emléke. Egy mindmáig bevallatlan, s most sürgető erővel feltörő, regénybe kívánkozó szerelem fájdalmas emléke. Feltámad a papíron Ágnes, aki az író a Balaton mellett ismert meg a háború utolsó hónapjaiban, felragyog a múltból üldözött, a deportálás elől bujkáló lány szenvedése. Ágnesé, aki a szerelem találékonysága sem tudott megmenteni a rá leselkedő végzet elől. Ágnesé, akik „ha már meg kellett halnia, úgy akart meghalni… valamiért… mint aki vállal valamit” Nem egyszerűen azért, mert van, s ez már elég ok arra, hogy ne legyen. A másik kisregény, A férfi az emlékezés lírája és az erkölcsi biztonság nyugalma nélkül néz szemben nemcsak az elhurcolással, hanem az ezt végrehajtó vagy megakadályozni próbáló környezettel is. Kemény és keserű mű, a vad életvágy és a kegyetlen izgazságérzet párharca zajlik benne. Az asszony, aki gyermekei és férje nélkül tér vissza a haláltáborból, dermedt lélekkel és legyengült testtel, apró, észrevehetetlen, csikorgóan nehéz léptekkel kezd elegyedni az élőkkel, még azzal a régi tanítónőjével is, aki valóban sokat tesz érte, és gyengéd türelemmel ápolja. S amilyen nehezek voltak az első mozdulatok, olyan szédítően robban rá az élniakarás. Előbb csak a testté: csak a szeretkezés fűzi a férfihoz, aki útjába akadt. Aztán a lélek is felébred: szerelem lesz a kapcsolatból. S az asszony, aki túlélte már egyszer halálát, azt nem élheti túl, hogy meg kell tudnia: szerelme a legméltatlanabb érzés, amit csak érezhet, hogy öntudatlanul megbecstelenítette magát a férfival. Nem élheti túl, hogy megismerhette a férfi múltját.