Najnovšie - Svetová beletria strana 387 z 453

Holtan találják a Szent Damján-kolostor egyik apácáját: Magdalena nővér egy szakadékba zuhant Assisi városa mellett. Sajnálatos baleset történt, vagy öngyilkos lett, netán szándékosan lökték le? Az eset tisztázatlan körülményei felkeltik a hivatalos úton lévő német barát, Leo atya érdeklődését, aki nyomozni kezd a szerencsétlen apáca halála után, pedig nem ezért küldték Assisibe. A rend főnöke azzal bízta meg, hogy készítsen jelentést a Szent Damjánban halálos ágyán fekvő apátnőről, Kláráról, Assisi Szent Ferenc szerzetestársáról, aki saját regulát kért a kolostor apácáinak. A nyomozásban akadályozza hiányos olasztudása, ezért szállásadója örökbe fogadott lányát, Stellát kéri fel tolmácsolásra. Ekkor még nem sejti, hogy Magdalena nővér halálát több gyilkosság követi majd, és nemcsak a saját, hanem kísérőjének az élete is veszélybe kerül. A nyomozás szálai messzire vezetnek, Leo atyának pedig a gyilkossal és saját kísértéseivel is szembe kell néznie. Brigitte Riebe (A rajnai kolostor, A holdistennő) fordulatokkal teli, izgalmas történelmi regénye a ferences rend megalakulásának korába vezeti az olvasót. Stella és Leo titkokon és hazugságokon keresztül egyre mélyebbre ás a szerzetesrend múltjában, és a nyomozás gyökeresen felforgatja az életüket.

Krusovszky Dénest, a fiatal generáció kiemelkedő alkotóját eddig költőként ismerhettük. A fiúk országa az első novelláskötete: nem szárnypróbálgatás egy új műfajban, nem egyszeri kaland, mert a szerző máris kész prózaíróként lép elénk. Pontos történeteket alkot fiúkról és férfiakról. Problémaérzékeny, éles a tekintete: legyen szó egy család széthullásáról, a párkapcsolatok dinamikájáról, a művészi ambíciók és a polgári élet összeegyeztetésének nehézségeiről. Nem a kényelmes utat választja. Nem fűzi fel a történeteit egyetlen szálra. Minden egyes írásában új világokat fedez fel, a járt utat járatlanra cserélve. Novellái intellektuálisak, higgadtak, érzékenyek. Lélektani látleletek, önmagukkal is vívódó emberekről. Gyönyörről, szorongásról, szerelemről, halálról. Közelmúltról és jelenről, hazai és idegen tájakról. ÜKH 2014

"Makkai Sándor a modern történeti regény nagymestere, gróf Bánffy Miklós írótársa, az erdélyi helikonisták egyik legismertebb alkotója. Szépirodalmi műveit javarészt az Erdélyi Szépirodalmi Céh jelentette meg 1925 és 1943 között. Első megjelenésekor az Ördögszekér egy csapásra zajos könyvsiker lett; a híres és hírhedt regény ugyanis a Báthoryak szerelmi történetébe enged bepillantást, mi több, Báthory Anna rejtélyes élettörténetének pikáns részleteibe avatja be olvasóit, nem véletlen, hogy a kor vadromantikus botránykönyvének tartották. A történet 1601-ben kezdődik, és 1636-ban zárul. A csíksomlyói Báthory István árvái, Gábor és Anna az ecsedi Báthoryak udvarába kerülnek, évekkel később a rendek Báthory Gábort Erdély trónjára emelik. Az ifjú fejedelem öt év múlva gyilkosság áldozata lesz, s helyét Bethlen Gábor foglalja el. A másik árváról, Báthory Annáról ezidőben már pletykák keringenek, hogy úri boszorkány és gyerekgyilkos, a kereki vár pedig tivornyák és szodómia helyszíne..."

Bodor Ádám kötetbe szerkesztett tárcái 1978 és 1981 közt keletkeztek és az Utunk számára, majd közlésük után hosszú időre „feledésbe merültek", illetőleg a novellisztikusabb darabok átdolgozva bekerültek a szerző novellásköteteibe. 2006-ban, Bodor Ádám 70. születésnapja alkalmából az életműve előtt tisztelgő Székelyföld folyóirat közölte az egyik „elfeledett" tárcát (Az elvtársak üdvözletüket küldik), és ekkor Molnár Vilmos időrendbe szedte és listát készített a kötetben meg nem jelent darabokról. Nem sokkal később Báthori Csaba is összegyűjtötte ezt az anyagot, amit aztán az Élet és Irodalom újraközölt 2007 és 2010 között. Az üde nyelvezetű és humorú, ma is frissnek ható, szépirodalmi igénnyel megformált tárcákban ráismerhetünk a novellák, a Sinistra körzet és Az érsek látogatása összekeverhetetlenül Bodor Ádám-i atmoszférájára, sűrűségére és enigmatikusságára. Bár eredeti szándékuk szerint ezek a tárcák pillanatnyi, időszerű hangulatok, kisívű történetek elmesélésére születtek, egyben olvasva - könyvformában - őket, sokkalta összetettebb és izgalmasabb irodalmi kaland lehetőségét hordozzák. 

Kurt Vonnegut, a próféta, guru, nevettető, mesemondó, gondolkodó, a világirodalom megkerülhetetlenül eredeti, újító alkotója, a földlakók szociális lelkiismeretének ébren tartója nincs többé közöttünk. Ismeretlen helyen tartózkodik, de időről időre onnan is hallat magáról. Üzen. Immár negyedik posztumusz kötetével biztat és tanít. Erősíti lankadó hitünket. A mondanivaló ismét léleknemesítő: korántsem biztos, hogy az emberlétnek volna definiálható értelme. Valószínűleg nincs. De ez a körülmény sem engedély az erőseknek, hogy bántsák a náluk gyengébbet. A gyengébbek pedig vegyék észre az élet szépségét. Jelen kötetben hat nagyon korai, szépséges novellát találunk, meg egy Kolumbuszról szóló esszét, illetve egy különös szövegtöredéket. Fiókban maradtak, mert az írónak feltehetőleg még tervei voltak velük. A mondat közben megszakadó töredék közzététele arra utalhat, hogy a Mester hagyatékának kezelői végeztek a padlássöpréssel. Az életmű teljes egésze, íme, közkincs. Nagyszerű hír a Vonnegut-rajongók világszerte növekvő táborának. „– Úgy tartják, hogy Párizs a Föld legszebb városa – jegyezte meg Marie. – Baromság! A Föld legszebb városa Indianapolis. A Föld legszebb épülete a Graceland Avenue 4916. Annak a háznak a nappalijában található a Föld legszebb karosszéke. És ha eltűnne a pénzem, miközben a Föld legszebb karosszékében ülök, csak a jó kis hátpárnácskám mögé nyúlok. És hopp! Ott a pénz!”

Mathilde 24 éves. Hivatalosan művészettörténet szakos egyetemi hallgató. Valójában a sógorának dolgozik, és a munkája leginkább abban merül ki, hogy álnéven kommentelget különböző honlapokon. A nagyvárosi fiatalok tipikus életét éli. Bulizik, pasizik, lazul. Aztán egyszer elhagy egy tekintélyes összeget, és ez - különösképpen a pénzt megtaláló férfi - megváltoztatja az életét. Yann 26 éves. Bár egyetemet végzett, egy bemutatóteremben dolgozik, ahol kis koreai háztartási robotokat prezentál az érdeklődőknek. Már két éve él együtt a barátnőjével, akivel egyre hűvösebb a viszonya. Egy majdhogynem vadidegen házaspárral kell elbeszélgetnie, hogy rájöjjön, valamit nagyon elrontott az életében. Hogy mi a közös a két párizsi fiatalban? Nem találják a helyüket, és lassan már elmenne mellettük az élet a maga kihívásaival, amikor... Anna Gavalda két - egymáshoz lazán kapcsolódó - kisregénye szórakoztatóan és elgondolkodtatóan szól a 21. századi fiatalok égető problémáiról, két kor- és kórtörténetet nyújtva az olvasónak. Hősei kiútkeresők, vagy nagyobb szavakkal: az élet értelmét kutatják.

Miután Lucy Brennan, a Miami Beachen élő személyi edző lefegyverez egy férfit, aki két rémült hajléktalant üldöz pisztollyal a kezében, nem kell sokat várni, hogy feltűnjenek a színen a rendőrök és a szenzációra éhes hírcsatornák kamerái is. Míg Lucyt alig néhány óra leforgása alatt hőssé avatja a média, az eset egyetlen szemtanúja, a depresszióval küzdő, túlsúlyos Lena Sorenson az újdonsült híresség megszállottjává válik, és felkeresi, hogy a kliense lehessen - de hamarosan kiderül, hogy sokkal inkább a tréner teste érdekli, mintsem a sajátja. Az igazi problémák pedig akkor kezdődnek, amikor a két nő fokozatosan egyre közelebb kerül egymáshoz, és azon kapják magukat, hogy folyamatosan a sziámi ikrek szexuális életén jár az eszük... Pályafutásának két legmarkánsabb női főhőse, az agresszív, mocskos szájú Lucy Brennan és a szeretetéhes, manipulatív Lena Sorenson bizarr szadomazochista viszonyán keresztül Irvine Welsh korunk két nagy rögeszméjét járja körbe: a külsőnkkel és a lakhelyünkkel kapcsolatos megszállottságot. Noha a helyszín a borongós Edinburgh helyett ezúttal a napfényes Florida, a kegyelmet soha nem ismerő skót író most is olyan felzaklató történetet mesél, amelytől sötétbe borul a táj. Irvine Welsh 1958-ban született Edinburgh-ban. Az írói pályára meglehetősen kacskaringós úton jutott el (dolgozott tévészerelőként, feltűnt Londonban az aranykorát élő punkszíntér aktív alakjai között, sőt a rendőrség nyilvántartásába is bekerült), a sikerre viszont nem kellett sokat várnia, miután tollat fogott: első regénye, az edinburgh-i junkie-król szóló 1993-as Trainspotting azonnal klasszikussá vált, és egy kultuszfilm alapjául is szolgált. A sokkolóan tragikomikus sztori problémás hőseihez Welsh azóta többször is visszatért, de nyolc újabb regényében jó pár további emlékezetes - és jellemzően zűrös - figurát is teremtett. A színdarabokat és forgatókönyveket is jegyző író jelenleg Chicagóban él.

Gratulálok, ha megfejtened sikerült. A magyar nyelvnek magas, elzárt Tibetjébe találtál kaput. Ha addig eljutsz, ameddig én, megtalálod azt az aranyalmafát is, amelynek neve: analógia."" Gárdonyi titkosírása. A kód megfejtése. És a kód közzététele. Egy könyv, ami bevezet Gárdonyi titkaiba. Egy könyv, ami megtanít a kódolt írásra. „Egy tavaszi napon a kőfal mellett jöttem andalogva. A fakadó természet, a napsütés, a korai virágzás, a csend, az egyedülvalóság elbájolt. Gyönyörűséget éreztem a szívemben; mondhatnám: hangtalan zenét; megálltam félig lehunyt szemmel, és arra gondoltam, hogy a természetnek azt a szépségét, amely most hat reám, azt a gyönyörűséget, amit most érzek, ki kellene fejeznem, valami módon meg kellene írnom, hogy ne múljon el" - írta Gárdonyi Géza a Gyermekkori emlékeimben. Titkosírásáról évtizedekig senki sem tudott, több oka lehetett kialakításának: a rejtőzködés, a még kialakulatlan, csak felvillanó gondolatok eltitkolása, a nyelvek iránt érzett kíváncsiság és szeretet, a játékosság. Gárdonyi nagyon szerette a titkokat, számára az élet is, a művészet is, az írás is titok volt mindaddig, amíg meg nem értette lényegét. Az ő számára maga a „megfejtés", az út is fontos része volt az írásnak, az alkotásnak. Erről a keresésről és megtalálásról is szól az Ida regénye című, életművének szintézisét megfogalmazó regénye. A titkosírásnak is lehet ilyen értelmezése: azokat a gondolatokat jegyezte le, amelyek még kiforrásra, átgondolásra, érlelésre vártak. Szerette volna titokban tartani azt az utat, amely őt egy-egy magvas gondolathoz, életbölcsességhez, írói esztétikai alapvetéshez vezette. Gárdonyi számos természettudománnyal foglalkozó könyvet olvasott, kertészeti folyóiratokra fizetett elő. Növényeiről, a kertjében élő madarakról, rovarokról, bogarakról titkosírással könyvet vezetett, melynek A természet kalendáriuma címet adta. E kiadás nem csak a fragmentált, töredezett szöveget adja vissza, hanem bevezet Gárdonyi titkos világába, miközben a titok megfejtését is átnyújtja. "

A család... amikor nem szeretetet és boldogságot, hanem félelmet és rettegést jelent. Phillip Murphy igazán megnyerő, jóképű, erős és karizmatikus férfi. Ráadásul a végletekig családcentrikus. Imádja édesanyját és testvéreit, s leghőbb vágya, hogy hamarosan neki is gyermekei legyenek. Ideális férj- és apajelölt. Nem csoda, hogy a gyönyörű és ártatlan Christine azonnal beleszeret, s félbehagyva az iskolát, tizenhat évesen feleségül megy hozzá. A mesébe illő történet az angliai Southenden játszódik, ahol azonban a mesék ritkán végződnek happy enddel... Christine-nek sem kell sok idő, hogy a csodás látszat mögött megtapasztalja a valóságot, s az aranykalitka hamarosan nem csupán szűknek, de egyenesen fojtogatónak bizonyul. A világhírű írónő kíméletlenül realista regénye ismét a gengszterek világába röpít bennünket, egy kliséket nélkülöző fordulatokkal teli, minden eddiginél izgalmasabb, drámai történettel. A kérdés: van-e kiút egy olyan nő számára, akit örvényként próbál magába szippantani a család?

Stendhal ?legnagyobb, reménytelen szerelme szolgált apropóul az író e kötetéhez, melyben az értekező próza nyelvén szól a Léonore-nak, máshol Métilde-nek nevezett hölgy iránt táplált érzései kapcsán a szenvedélyről, amely későbbi regényeinek, A vörös és feketének vagy A pármai kolostornak is központi témája lett.A szerelemről c. könyvében fejti ki Stendhal híressé vált „kristályosodás”-elméletét, mely egy salzburgi sóbányában szerzett tapasztalatából született. Túristaútján (sic!) a francia író megfigyelte, hogy a bányászok az elhagyott tárnák mélyére gallyakat dobálnak, amelyekre sókristályok tapadnak, s pár hónap múltán „az eredeti ágat már fel sem lehet ismerni”, „a gallyat tündöklő kristályok borítják be”. A szerelem esetében e kristályosodáshoz hasonló folyamat játszódik le, amikor is a szerelmes saját elképzeléseit, vágyait, (sic!) a szeretett személyre vetítve már meg sem látja annak eredeti, valóságos személyiségét. S ez nem is csoda, mert ahogy azt a szerző írja, „a szerelem a leghatalmasabb szenvedély. Minden más szenvedélynél a vágyak kénytelenek a hideg valósághoz idomulni; itt éppen ellenkezőleg, a valóság idomul készségesen a vágyakhoz…”

"Voltaire nem regényíró a szó megszokott értelmében, hanem a XVIII. század filozófusa - vagyis természetbúvár, történész, politikus, közgazdász, író és álmodozó egy személyben. Mégis azok a művek, amelyekben regények ürügyén mondja el gondolatait, a világirodalom legkitűnőbb irodalmi alkotásai közé tartoznak, s a nagy szellem merészen zseniális gondolatait tükrözik, Szávai Nándor szép és hű fordításában."

Ez az érdekfeszítő regény egy sziporkázó elme alkotta igazi szellemi gyöngyszem. Voltaire – mint mindig – most is gondolkodásra készteti az olvasót. Igaz a párizsi nép egykor korántsem a páratlan zsenialitású szatírák, hősköltemények szerzőjét tisztelte benne elsősorban. Inkább az emberi jogok ügyének olykor gunyoros, máskor pedig igazán szenvedélyes szószólóját. A Vadember Voltaire egyik utolsó remekműve. Egyfajta vádirat az igazságszolgáltatás, az udvar, s mindazon dolgok ellen, amelyekkel egész életében kérlelhetetlenül hadakozott. Vádirat, de tükör is egyben, melyben felcsillannak a kor szellemi áramlatai. A mélyen szántó gondolatok, a nagy igazságok azonban e regényben beleágyazódnak egy ifjú szerelmespár csodálatos történetébe, feledhetetlen és élvezetes olvasmányélményt ígérve a nyájas olvasónak, akit a kiadó tisztelettel és szeretettel arra buzdít, hogy vegye kezébe, olvassa el ezt a kis remekművet, mert szellemiek tekintetében biztos gazdagodik általa!

    Soest. Nun schießt nur hin, daß es alle wird! Ihr nehmt mir's doch nicht! Drei Ringe schwarz, die habt ihr eure Tage nicht geschossen. Und so wär' ich für dies Jahr Meister.     Jetter. Meister und König dazu. Wer mißgönnt's Euch? Ihr sollt dafür auch die Zeche doppelt bezahlen; Ihr sollt Eure Geschicklichkeit bezahlen, wie's recht ist.     (Buyck, ein Holländer, Soldat unter Egmont.)     Buyck. Jetter, den Schuß handl' ich Euch ab, teile den Gewinst, traktiere die Herren: ich bin so schon lange hier und für viele Höflichkeit Schuldner. Fehl' ich, so ist's, als wenn Ihr geschossen hättet.     Soest. Ich sollte drein reden; denn eigentlich verlier' ich dabei. Doch, Buyck, nur immerhin.      Buyck (schießt). Nun, Pritschmeister, Reverenz!—Eins! Zwei! Drei!

Ihr naht euch wieder, schwankende Gestalten! Die früh sich einst dem trüben Blick gezeigt. Versuch’ ich wohl euch diesmal fest zu halten? Fühl’ ich mein Herz noch jenem Wahn geneigt? Ihr drängt euch zu! nun gut, so mögt ihr walten, Wie ihr aus Dunst und Nebel um mich steigt; Mein Busen fühlt sich jugendlich erschüttert Vom Zauberhauch der euren Zug umwittert.     Ihr bringt mit euch die Bilder froher Tage, Und manche liebe Schatten steigen auf; Gleich einer alten, halbverklungnen Sage, Kommt erste Lieb’ und Freundschaft mit herauf; Der Schmerz wird neu, es wiederholt die Klage Des Lebens labyrinthisch irren Lauf, Und nennt die Guten, die, um schöne Stunden Vom Glück getäuscht, vor mir hinweggeschwunden.

         The grandfather of Colonel Aaron Burr, the subject of these memoirs, was a German by birth, and of noble parentage. Shortly after his arrival in North America, he settled in Fairfield, Connecticut, where he purchased a large tract of land, and reared a numerous family. A part of this landed estate remained in the possession of his lineal descendants until long after the revolutionary war. During Colonel Burr's travels in Germany, in the year 1809, various communications were made to him, orally and in writing, by different branches of the Burr family, some of whom were then filling high and distinguished scientific and literary stations.        His father, the Rev. Aaron Burr, was born in Fairfield, on the 4th day of January, 1715, and was educated at Yale College. In a manuscript journal which he kept, and which has been preserved, he says, "In September, 1736, with many fears and doubts about my qualifications (being under clouds with respect to my spiritual state), I offered myself to trials, and was approved as a candidate for the ministry. My first sermon was preached at Greenfield, and immediately after I came into the Jerseys. I can hardly give any account why I came here. After I had preached for some time at Hanover, I had a call by the people of Newark; but there was scarce any probability that I should suit their circumstances, being young in standing and trials. I accepted of their invitation, with a reserve, that I did not come with any views of settling. My labours were universally acceptable among them, and they manifested such great regard and love for me, that I consented to accept of the charge of their souls.

       My parents, John and Mary Sheridan, came to America in 1830, having been induced by the representations of my father's uncle, Thomas Gainor, then living in Albany, N. Y., to try their fortunes in the New World: They were born and reared in the County Cavan, Ireland, where from early manhood my father had tilled a leasehold on the estate of Cherrymoult; and the sale of this leasehold provided him with means to seek a new home across the sea. My parents were blood relations—cousins in the second degree—my mother, whose maiden name was Minor, having descended from a collateral branch of my father's family. Before leaving Ireland they had two children, and on the 6th of March, 1831, the year after their arrival in this country, I was born, in Albany, N. Y., the third child in a family which eventually increased to six—four boys and two girls.

         Pfingsten, das liebliche Fest, war gekommen! es grünten und blühten    Feld und Wald; auf Hügeln und Höhn, in Büschen und Hecken    Übten ein fröhliches Lied die neuermunterten Vögel;    Jede Wiese sproßte von Blumen in duftenden Gründen,    Festlich heiter glänzte der Himmel und farbig die Erde.            Nobel, der König, versammelt den Hof; und seine Vasallen    Eilen gerufen herbei mit großem Gepränge; da kommen    Viele stolze Gesellen von allen Seiten und Enden,    Lütke, der Kranich, und Markart, der Häher, und alle die Besten.    Denn der König gedenkt mit allen seinen Baronen    Hof zu halten in Feier und Pracht; er läßt sie berufen    Alle miteinander, so gut die Großen als Kleinen.    Niemand sollte fehlen! und dennoch fehlte der Eine,    Reineke Fuchs, der Schelm! der viel begangenen Frevels    Halben des Hofs sich enthielt. So scheuet das böse Gewissen    Licht und Tag, es scheute der Fuchs die versammelten Herren.    Alle hatten zu klagen, er hatte sie alle beleidigt,    Und nur Grimbart, den Dachs, den Sohn des Bruders, verschont' er.  

       Prinzessin.  Du siehst mich lächelnd an, Eleonore,  Und siehst dich selber an und lächelst wieder.  Was hast du? Lass es eine Freundin wissen!  Du scheinst bedenklich, doch du scheinst vergnügt.          Leonore.  Ja, meine Fürstin, mit Vergnügen seh' ich  Uns beide hier so ländlich ausgeschmückt.  Wir scheinen recht beglückte Schäferinnen  Und sind auch wie die Glücklichen beschäftigt.  Wir winden Kränze. Dieser, bunt von Blumen,  Schwillt immer mehr und mehr in meiner Hand;  Du hast mit höherm Sinn und größerm Herzen  Den zarten schlanken Lorbeer dir gewählt.  

Seit fünf oder sechs Monaten hatte ich bemerkt, so oft ich über die kleine Brücke ging—denn zu der Zeit war der Pont neuf noch nicht erbauet—, daß eine schöne Krämerin, deren Laden an einem Schilde mit zwei Engeln kenntlich war, sich tief und wiederholt vor mir neigte und mir so weit nachsah, als sie nur konnte. Ihr Betragen fiel mir auf, ich sah sie gleichfalls an und dankte ihr sorgfältig. Einst ritt ich von Fontainebleau nach Paris, und als ich wieder die kleine Brücke heraufkam, trat sie an ihre Ladentüre und sagte zu mir, indem ich vorbeiritt: "Mein Herr, Ihre Dienerin!" Ich erwiderte ihren Gruß, und indem ich mich von Zeit zu Zeit umsah, hatte sie sich weiter vorgelehnt, um mir so weit als möglich nachzusehen.        Ein Bedienter nebst einem Postillon folgten mir, die ich noch diesen Abend mit Briefen an einige Damen nach Fontainebleau zurückschicken wollte. Auf meinen Befehl stieg der Bediente ab und ging zu der jungen Frau, ihr in meinem Namen zu sagen, daß ich ihre Neigung, mich zu sehen und zu grüßen, bemerkt hätte; ich wollte, wenn sie wünschte, mich näher kennenzulernen, sie aufsuchen, wo sie verlangte.        Sie antwortete dem Bedienten, er hätte ihr keine bessere Neuigkeit bringen können, sie wollte kommen, wohin ich sie bestellte, nur mit der Bedingung, daß sie eine Nacht mit mir unter einer Decke zubringen dürfte.