Najnovšie - Svetová beletria strana 392 z 453

„Mintha ma írta volna!” Egy Móricz-regény, amelyet 1932-es megjelenése óta mindenki ezzel a meglepődéssel,  csodálattal és indulattal olvas. Rendszerek jöttek és múltak, a huszadik századi magyar világ – a magánéletet is fojtogató közéletével – ismerős  maradt. Az író egyik „leggazdagabb” műve a Rokonok, nagy panamák és nagy tragédiák, fűtött szenvedélyek és  torzuló jellemek megannyi izgalmas rajzával.

Hogyan boldogul – boldogul-e egyáltalán – egy faluról Pestre került család „első generációs” városi gyereke az  úgynevezett modern élet elvárásai és erkölcsei szerint? És ha ez a gyerek fiatal lány, akinek száz évnyi  elmaradást kellene behoznia a hagyományos női gondolkodást és életvitelt illetően? Jobb mint otthon című regényében Móricz kedvelt témáját bontja ki: világváltozás és asszonyi sors összefonódását. Móricz Zsigmond életművének hatása és értékelése napjaink irodalmi közvéleményében rendkívüli változásokon megy át. A Móricz- naplók és más forrásmunkák kiadása, a legújabban kézbe vehető Móricz-monográfia, az „újraolvasó” tanulmánykötetek, a megpezsdült irodalomtörténeti eszmecserék az olvasóközönséget is egy új Móricz-kép megismerésére sarkallhatja. Sorozatunk alkalmas eddig indokolatlanul háttérbe szorult remekművek fölfedezésére és a közismert – inkább csak  emlegetett – munkák élményteli befogadására.

A társadalmon kívüli ember szabadságát megíró Móricz a legnagyobb betyár, Rózsa Sándor alakjával búcsúzik a  pályájától, saját sorsának és övéinek gúzsbakötöttségétől. Sajátos önarckép, öregkori remek, immár minden  köteléken túl.

There were six of them besides the Prior and Abbot. The seventh was away in the village, collecting the gifts of charity.     "Benedicite," began the Prior. "Here is a message from our most gracious patroness." With that he laid upon the table a sealed letter in Latin, which the others passed from hand to hand. All understood it, but it was evident that not one of them liked the letter, for they turned up their noses, pursed their lips and knit their eyebrows.     "One of us is bidden to the court of our most munificent patroness to educate her only son."     "He is a little devil!" exclaimed the Abbot.     "He talks and whistles in church," cried another.     "He reviles the saints and the souls of the departed."     "He torments animals." Each one had something to say; especially the last.     "He is the accursed child of a mad mother."     "She is the destruction of all men," continued the Abbot. "She sins against all the commandments."     "She tramples under foot all the sacraments."     "She is a raging fury and a sacrilegious witch."     "She sent her husband to his grave with a deadly drink."   

In the days when Kuczuk was the Pasha of Grosswardein, the good city of Debreczen had a very bad time of it. This whimsical Turk, whenever some little trifle had put him out of humour with the citizens of Debreczen, would threaten to ravage the town from end to end with fire and sword, cut the men to mincemeat, carry off all the women into captivity, pack up all the treasures of the town in sacks, and sow with salt the place where once it had stood.        At first the prudent and pacific magistrates of Debreczen used to soothe the heavy displeasure of the whimsical Pasha with fair-spoken entreaties, good words, and precious gifts; but one day Master Stephen Dobozy was elected governor, and being a short-necked, fiery-tempered man, it so happened that when, for some cause or other, Kuczuk Pasha again began to murmur against them, and threatened the Debreczeners that this time he really would come to them, Dobozy sent back this message: "Let him come if he likes."

The S—— family was one of the richest in Wallachia, and consequently one of the most famous. The head of the family dictated to twelve boyars, collected hearth-money and tithes from four-and-fifty villages, lived nine months in the year at Stambul, held the Sultan's bridle when he mounted his steed in time of war, contributed two thousand lands-knechts to the host of the Pasha of Macedonia, and had permission to keep on his slippers when he entered the inner court of the Seraglio.        In the year 1600 and something, George was the name of the first-born of the S—— family, but with him we shall not have very much concern. We shall do much better to follow the fortunes of the second born, Michael, whom his family had sent betimes to Bucharest to be brought up as a priest in the Seminary there. The youth had, however, a remarkably thick head, and, so far from making any great progress in the sciences, was becoming quite an ancient classman, when he suddenly married the daughter of a sub-deacon, and buried himself in a little village in Wallachia. There he spent a good many years of his life with scarce sufficient stipend to clothe him decently, and had he not tilled his soil with his own hands, he would have been hard put to it to find maize-cakes enough to live upon.

Van benne apa, anya, nagymama, nagyapa, s persze főként egy kisgyerek. Vannak benne helyszínek, ovi, iskola, udvar, határ, földek, otthon, egy kerítés a posta előtt. Vannak benne tárgyak, ágy, asztal, tévé, járda. Vannak benne állatok, kacsák, libák, tyúkok, kakasok, disznók, két kutya, Matyi és Csöpi és más falusi házőrzők. Vannak benne emberek, szomszédok, tanárok és tanítónénik, osztálytársak, külföldi rokonok (csehszlovákok), apa barátai és más falusi lakosok. Vannak benne érzelmek (de még mennyi), álmok, vágyak és különböző valóságok.Minden épp ott van, ahol lennie kell, s amikor elindul a főszereplő, hogy bejárjon egy darabot ebből a tájból, megszületik egy történet. Harminchatszor indul útnak, és harminchat történet születik. Aztán a végén a többi főszereplő is elindul, hogy átjárja a maga hosszabbra nyúló életét. Ez a négy élet úgy veszi körül harminchat társát, ahogy a kerítés zárja az udvart a házhoz, ahogyan a góré fenyőlécei tartják össze a bedobált kukoricacsöveket. Hát ilyen ez a könyv, meg még másmilyen is, olyan, mint amikor a friss bukta szaga kicsúszik a félig nyitott konyhaablakon. Olyan, mint amikor az orrunkat követve megyünk vissza a múltba. Amikor az emlékek és az érzések úgy kapaszkodnak össze, ahogyan az anya szorítja magához a gyerekét.

       Gleich nach meiner Ankunft in Mainz besuchte ich Herrn von Stein den Älteren, königlich preußischen Kammerherrn und Oberforstmeister, der eine Art Residentenstelle daselbst versah und sich im Hass gegen alles Revolutionäre gewaltsam auszeichnete. Er schilderte mir mit flüchtigen Zügen die bisherigen Fortschritte der verbündeten Heere und versah mich mit einem Auszug des topographischen Atlas von Deutschland, welchen Jäger zu Frankfurt unter dem Titel "Kriegstheater" veranstaltet.        Mittags bei ihm zur Tafel fand ich mehrere französische Frauenzimmer, die ich mit Aufmerksamkeit zu betrachten Ursache hatte; die eine — man sagte, es sei die Geliebte des Herzogs von Orleans — eine stattliche Frau, stolzen Betragens und schon von gewissen Jahren, mit rabenschwarzen Augen, Augenbraunen und Haar; übrigens im Gespräch mit Schicklichkeit freundlich. Eine Tochter, die Mutter jugendlich darstellend, sprach kein Wort. Desto munterer und reizender zeigte sich die Fürstin Monaco, entschiedene Freundin des Prinzen von Condé, die Zierde von Chantilly in guten Tagen.

Ein dichter Herbstnebel verhüllte noch in der Frühe die weiten Räume des fürstlichen Schloßhofes, als man schon mehr oder weniger durch den sich lichtenden Schleier die ganze Jägerei zu Pferde und zu Fuß durcheinander bewegt sah.        Die eiligen Beschäftigungen der Nächsten ließen sich erkennen: man verlängerte, man verkürzte die Steigbügel, man reichte sich Büchse und Patrontäschchen, man schob die Dachsranzen zurecht, indes die Hunde ungeduldig am Riemen den Zurückhaltenden mit fortzuschleppen drohten.        Auch hie und da gebärdete ein Pferd sich mutiger, von feuriger Natur getrieben oder von dem Sporn des Reiters angeregt, der selbst hier in der Halbhelle eine gewisse Eitelkeit, sich zu zeigen, nicht verleugnen konnte.        Alle jedoch warteten auf den Fürsten, der, von seiner jungen Gemahlin  Abschied nehmend, allzulange zauderte.

A moment before the curtain rises, the Hon. Ernest Woolley drives up to the door of Loam House in Mayfair. There is a happy smile on his pleasant, insignificant face, and this presumably means that he is thinking of himself. He is too busy over nothing, this man about town, to be always thinking of himself, but, on the other hand, he almost never thinks of any other person. Probably Ernest's great moment is when he wakes of a morning and realises that he really is Ernest, for we must all wish to be that which is our ideal. We can conceive him springing out of bed light-heartedly and waiting for his man to do the rest. He is dressed in excellent taste, with just the little bit more which shows that he is not without a sense of humour: the dandiacal are often saved by carrying a smile at the whole thing in their spats, let us say. Ernest left Cambridge the other day, a member of The Athenaeum (which he would be sorry to have you confound with a club in London of the same name). He is a bachelor, but not of arts, no mean epigrammatist (as you shall see), and a favourite of the ladies. He is almost a celebrity in restaurants, where he dines frequently, returning to sup; and during this last year he has probably paid as much in them for the privilege of handing his hat to an attendant as the rent of a working-man's flat. He complains brightly that he is hard up, and that if somebody or other at Westminster does not look out the country will go to the dogs. He is no fool. He has the shrewdness to float with the current because it is a labour-saving process, but he has sufficient pluck to fight, if fight he must (a brief contest, for he would soon be toppled over). He has a light nature, which would enable him to bob up cheerily in new conditions and return unaltered to the old ones. His selfishness is his most endearing quality. If he has his way he will spend his life like a cat in pushing his betters out of the soft places, and until he is old he will be fondled in the process.

       By 9 o'clock on the morning of September 22 my command took up a position within the heavy line of intrenchments at Chattanooga, the greater part of which defenses had been thrown up since the army commenced arriving there the day before. The enemy, having now somewhat recovered from the shock of the recent battle, followed carefully, and soon invested us close into our lines with a parallel system of rifle-pits. He also began at once to erect permanent lines of earthworks on Missionary Ridge and to establish himself strongly on Lookout Mountain. He then sent Wheeler's cavalry north of the Tennessee, and, aided greatly by the configuration of the ground, held us in a state of partial siege, which serious rains might convert into a complete investment. The occupation of Lookout Mountain broke our direct communication with Bridgeport-our sub-depot—and forced us to bring supplies by way of the Sequatchie Valley and Waldron's Ridge of the Cumberland Mountains, over a road most difficult even in the summer season, but now liable to be rendered impassable by autumn rains. The distance to Bridgeport by this circuitous route was sixty miles, and the numerous passes, coves, and small valleys through which the road ran offered tempting opportunities, for the destruction of trains, and the enemy was not slow to take advantage of them. Indeed, the situation was not promising, and General Rosecrans himself, in communicating with the President the day succeeding the battle of Chickamauga, expressed doubts of his ability to hold the gateway of the Cumberland Mountains.

 Sarkophagen und Urnen verzierte der Heide mit Leben.  Faunen tanzen umher, mit der Bacchantinnen Chor  Machen sie bunte Reihe; der ziegengefüßete Pausback  Zwingt den heiseren Ton wild aus dem schmetternden Horn.  Cymbeln, Trommeln erklingen; wir sehen und hören den Marmor.  Flatternde Vögel! wie schmeckt herrlich dem Schnabel die Frucht!  Euch verscheuchet kein Lärm, noch weniger scheucht er den Amor,  Der in dem bunten Gewühl erst sich der Fackel erfreut.  So überwältiget Fülle den Tod; und die Asche da drinnen  Scheint, im stillen Bezirk, noch sich des Lebens zu freun.  So umgebe denn spät den Sarkophagen des Dichters  Diese Rolle, von ihm reichlich mit Leben geschmückt.  

Az elátkozott partból megismert együttes – Csülök, Tuskó Hopkins, Senki Alfonz és a Török Szultán – újabb sötét rejtélyek felkutatására indul. Igaz, hogy nem egy úton, hiszen Csülökék, Az elátkozott partból megismert együttes – Csülök, Tuskó Hopkins, Senki Alfonz és a Török Szultán – újabb sötét rejtélyek felkutatására indul. Igaz, hogy nem egy úton, hiszen Csülökék, miként a „három testőr”, az izgalmas és halálos veszélyeket ígérő kalandok során lovagi szolgálatot is teljesítenek egy francia lány, Yvonne oldalán, a Török Szultán viszont – úgy tűnik – aljas árulásaival egyre nagyobb veszélyekbe sodorja őket. De Yvonne apja, Duron tábornok megmentése és egy óriási panama leleplezése után kiderül, hogy „aljas” módszereivel a Török Szultán is csak leplezte magát, s az igazság kiderítésében, a veszedelmes kalandok sikeres kimenetelében őneki is jókora része van.

Mikszáth Kálmán A Noszty fiú esete Tóth Marival című, 1908-ban megjelent regényének alapötletét hírlapi szenzáció szolgáltatta: a századfordulón egy milliomos bácskai polgár leányát megszöktette egy dzsentri fiatalember. Miután az ifjú hölgyet ily módon „kompromittálták”, az apa látszatra beleegyezett a házasságba, az esküvő napján azonban külföldre küldte leányát, s a hozományvadász hoppon maradt. Az ilyen néven nem létező, de nagyon is valóságos Bontó vármegyében (ahova Mikszáth szerint „a francia forradalom szele még mostanáig sem fujt be") élő, szerteágazó rokoni kapcsolatokkal rendelkező Noszty család egy szépreményű sarja, Feri is hozományvadászatra indul. Ez a "vidám, könnyelmű, eleven, pompás lovas és nagy kártyás” ifjú ember előbb nyalka huszár hadnagyként egy dúsgazdag felvidéki polgárlány kezét akarja elnyerni, ám egy váltóhamisítás miatt el kell tűnnie a színről. Másodjára az Amerikából multimilliomosként hazatért Tóth Mihály leányára veti ki a horgot. A dologba be van avatva a Noszty család összes öregasszonya, akik szövik-fonják a szálakat: minden részletében kimunkált haditervet készítenek, különös tekintettel arra, hogy Tóth Mari gyanakvó természetű, s az a rögeszméje, hogy mindenki csak vagyonáért akarja feleségül venni. Már majdnem sikerül nyélbe ütni a dolgot, amikor a véletlen – amely eddig mindig segítségükre volt – közbeszól: Feri egykori ezredparancsnoka leleplezi a könnyelmű, sőt a becstelenségtől sem visszariadó fiatalember múltját. S most, hogy a család praktikái csődöt mondtak, Feri is a „kompromittálás” bevált módszeréhez nyúl. A dzsentrivilág íratlan törvényei szerint immár szabad az út a milliókhoz. Tóth Mihály, a kemény gerincű polgár azonban közbelép, úgy véli, itt az ideje, hogy szakítson „ezzel a korhadt elvi tétellel…”

Gorcsev Iván, a Rangoon teherhajó matróza még huszonegy éves sem volt, midőn elnyerte a fizikai Nobel-díjat. Ilyen nagy jelentőségű tudományos jutalmat e poétikusan ifjú korban megszerezni példátlan nagyszerű teljesítmény, még akkor is, ha egyesek előtt talán szépséghibának tűnik majd, hogy Gorcsev Iván a fizikai Nobel-díjat a makao nevű kártyajátékon nyerte el. A szituáció megdöbbentő és sajátosan rejtői. És aki veszi a bátorságot, hogy tovább olvassa a történetet, nem csalódik: a hasonló jelenetek, leírások olyan kimeríthetetlen tárházát fogja találni, amitől komoly veszélybe kerül: a könyvet nem lesz képes letenni, csak ha teljesen végigolvasta.

Humor és feszítő izgalom keveredik Az előretolt helyőrség című vérbeli P. Howard-regényben. Nemcsak azért, mert a Galamb nevű légiós, aki az afrikai kikötők félelmetes hírű verekedője, tulajdonképpen valamikor szép jövő előtt állott, de elszegényedett angol nemesifjú, aki minden verekedésben nemcsak azért van benne, mert a halált keresi – hanem azért is, mert a sorozatos véletlenek folytán egy rejtélyes gyilkos nyomait kutatja, miközben ő maga is a gyilkosság vádjával hadakozik. Az izgalmas kalandok során megtudjuk, hogy a karóra nem feltétlenül az idő múlását hivatott szolgálni, és azt is, hogy a legváratlanabb helyzetekben fel-felbukkanó és furcsa módon mindig dalos kedvű szellemből lehet bátor és egyben bűbájos feleség is…

Rejtély, amelyet másfél száz éve próbálnak írók, irodalomtörténészek, színházi szakemberek, esztéták, filozófusok megfejteni. Mese? Árgirus királyfi és Tündér Ilona csodásan valószerűtlen története számtalan változatban létezik a magyar népmesekincsben, s olasz közvetítő forrásokon át görög, sőt egyiptomi gyökerekig nyúlik vissza az aranyalmát termő fa s a két szerelmes története. Szerelmi románc? Nem fontos a kor, a táj, a történelmi háttér, csak az érzelmeiben egymásba gabalyodott két ember – itt és most: Csongor és Tünde – lángolása, viharzása, minden eléjük tornyosuló akadályt leromboló akarása, szerelmi szárnyalása. Színdarab? Karakteres, jó szerepek – ördögök, boszorkányok, bölcsek, ledérek – forgataga zegzugos cselekmény, váratlan fordulatok, lehetőség mindenféle színpadi csoda semmi nem korlátozva megvalósítására: sok alakra bomló, egy személybe olvadó boszorkány, levegőben röpködő, láthatatlanná váló ördögfiak, föld mélyéről szemünk láttára kiemelkedő, fényárban úszó tündérpalota. Minden pillanatban tátva maradhat a szánk. Filozófiai traktátus? Életutak: Kalmáré a kincs, Fejedelemé a hatalom, Tudósé a bölcsesség; Csongoré a szerelem. A kincs elpereg, a hatalom elkopik, a tudás semmivé porlad. A szerelem örök. Drámai költemény? Éjféltől éjfélig élünk: hajnalodik, felragyog az ég, dél van, alkonyodik, beesteledik, már fölénk borul az éjszaka. Reményekkel telten, harcra készen kezdjük hajnalban, küszködünk reggel, boldogok vagyunk délben, szorongunk alkonyatkor, sötétedéskor belenyugszunk az elmúlásba. De másnap újra fölkel a nap. Vörösmarty Mihály 1830-ban fejezte be művét, a cím alá azt írta: színjáték öt felvonásban. Már csak boldogan sajgó, rejtve rejtett szomorú emlék szívében reménytelen szerelme, Perczel Etelka. Mindennapi életében legfőképpen arra büszke, hogy sok kínnal keletkezett nagy művét, a Zalán futását a várva várt nemzeti eposzként ünneplik. Tagja az éppen születő Magyar Tudományos Akadémiának, a legismertebb, legfontosabb szépirodalmi és művészeti lapok „dolgozótársa”, szívét melengető jóérzés: Széchenyi István a barátja. Igaz, a pénztárcája többnyire lapos, gyakran kínosan lapos, de ismert és népszerű ember. Harminc éves. Férfi. Kincse nincs, hatalomra nem vágyik, a tudásról azt gondolja: valójában senki nem tudja, mennyit ér s mire jó. De Csongor boldog, amikor megpillantja Tündét, boldog, amikor átöleli, boldog, amikor elveszíti, mert hiszi, tudja: nem örökre veszítette el. Küzd, harcol, verekszik: keresi a boldogságot. S boldog, amikor embert próbáló kalandok után végre megtalálja Tündét, s földi létükben örökre összeforrnak. Csongor és Tünde számára a szerelem a kincs, a hatalom, a tudás. El nem veszíthető kincs, örökre erőt adó hatalom, bölcsességgé párlódott tudás. Így lesznek halandók halhatatlanok. És másnap újra fölkel a nap.

Az ifjúsági regényirodalom egyik remekműve novellisztikus történetek sora, amelyek a gyermekvilág és az amerikai kisváros mindennapjaiból valók: kerítésmeszelés, vasárnapi iskola, gyászmise a Jackson-szigeti robinzonád után, Becky és Tom szerelme. A könyv főhőse, Tom Sawyer, aki a regény elején még csak haszontalan iskolakerülő, de végtelenül fantáziadús és találékony fiú, valóságos vezéregyéniséggé válik. Ötletei pajtásait teljesen megigézik: a kedvéért akár kalóznak vagy rablónak is beáll…

Mark Twain vonzalma a hajósélet iránt több művéből ismeretes. De, hogy ő maga mint hajókormányos hogyan élt, azt ebben a művében írja le a legrészletesebben. Beteljesült vágyairól igen mozgalmas-kalandos-humoros fejezetekben ad számot. A Nagy Szennyvízcsatornát a Mississippit érett író korában ismét végigutazta, s ennek a hajóútnak ürügyén bűbájos történet-mozaikokban eleveníti fel a korabeli életet. Kifogyhatatlan mesélőkedv és kesernyés-csípős humor lengi át az egész könyvet, melynek ellenállhatatlan varázsa végig vonzásában tartja az olvasót. Ennek során aztán szondázásról, ujjlenyomatokról, viharokról, szépséges palotákról, iparkodó zsiványokról, spiritiszta szeánszokról, bűnbánó betörökről, vérbosszúról, arkangyalokról, indián legendákról és egyebekről villant fel maradandó képeket.