Európa Könyvkiadó strana 70 z 143

Lukács János 1946-ban, huszonhárom esztendős fiatalemberként emigrált Magyarországról. Az Egyesült Államokban telepedett le, s ott vált, tanítással és írással töltött hosszú évtizedek alatt, világszerte ismert és megbecsült történésszé. John Lukacs néven, angolul írt könyvei az 1990-es évektől idehaza is rendre megjelennek fordításban. "Írok magyar lélekkel, európai szellemmel, angol nyelven, Amerikában. Szép logikusan hangzik. Talán igaz." Ezt a frappáns önjellemzést árnyalja, hogy a szerző egész pályafutása alatt alkalomadtán anyanyelvén is írt - könyvet ugyan nem, de hosszabb-rövidebb lélegzetű, változatos témájú előadásokat, tanulmányokat, esszéket, hozzászólásokat, megemlékezéseket, recenziókat, karcolatokat, publicisztikákat. Magyar írások címmel egyszer már közreadtuk John Lukacs életművének ezt a csak magyar olvasóknak szánt szeletét (Európa Könyvkiadó, Budapest, 2007), most pedig az azóta eltelt időben keletkezett újabb szövegekkel tettük teljessé a gyűjteményt. "Az olvasó most meggyőződhet róla, amiről beszélgetőpartnerei már hazalátogatásai során is: anyanyelve ízeit, illatát, formáját John Lukacs tökéletesen érzi, úgy, hogy egyúttal megőrizte ifjúkorának - ama másik Magyarországnak - fordulatait és óvatos körültekintését." (Ablonczy Balázs) "Nem ismerek mást, aki ilyen magas színvonalon képviselné a történeti esszé szinte már kihalóban levő műfaját." (Szegedy-Maszák Mihály)

A holokausztról mindig úgy szokás beszélni, mint amiben a társadalom minden osztálya vétkes. De mintha a társadalmi osztályok csak férfiakból állnának: ritkán olvasunk a nők szerepéről. A nők történelme ezek szerint legfeljebb párhuzamos a férfiakéval. Ezen próbál változtatni Wendy Lower úttörő munkája. Német, orosz, ukrán levéltárakban kutatott, túlélőkkel (elkövetőkkel, szemtanúkkal és áldozatokkal) beszélt, helyszíneket járt be. Bemutatja, hogy nemcsak a koncentrációs táborok őrei között voltak nők, de a tömeggyilkosságok elkövetői között is, a zsidóüldözők és -kifosztók között is. Tanítónő, ápolónő, szociális gondozónő, titkárnő, feleség: több mint félmillió nő vett tevékeny részt a keleti területeken a holokausztban. A legkülönfélébb osztályokból és területekről érkeztek. Egy részük saját jószántából ment Keletre, másokat oda helyeztek. Néhányan önállóak voltak a gonoszságban, néhányan a férfiak példáját követték. Róluk fest hátborzongató képet ez a könyv. Fordította: Szántó Judit

"mindannyian elmegyógyintézetben vagyunk" "A munka az egészséges embereket felajzza, az elmebetegeket viszont megnyugtatja." 1947-ben négy egészséges ügynök járja felajzottan a cseh kisvárosokat. Közülük három szélhámos, a negyedik hatósági kopó. A szélhámosok illúzióval - nyugdíj ígéretével házalnak és csalnak ki pénzt a gondtalan öregkorra vágyó állampolgároktól, a kopó pedig szélhámosságban utazik, de csak a végjátékban fedi fel magát. A bolondokházában. Ezen a prózai úton Hrabal a maga zseniális költőiségével úgy vezet bennünket végig, hogy sokszor azt sem tudjuk, sírjunk-e vagy nevessünk. Szavai nyomán a szürke valóság kiszínesedik, a jelentéktelen kisember izgalmas egyéniséggé lesz. Az életteli leírásokban bővelkedő cselekmény során a férfiak mindent a nők miatt csinálnak vagy követnek el, a nők miatt, akik Hrabal szemében ha józanul, ha elázva, de minden körülmények közt hölgyek: a hentesüzletben, a babakocsiban, a búcsúban, a süllyedő kompon muzsikálva, majd vizes blúzocskában a folyóból kifelé jövet, aztán a fa tetején - sőt a bolondokházában is. Ez a modern kis pikareszk regény csehül 1964-ben, magyarul 1965-ben jelent meg először. Dusan Klein Angyali szemek címmel filmet forgatott belőle

"Ez az a könyv, amelyben a nyolcvanas évek elején igyekeztem megírni, hogy voltaképp mi történt velünk, elérve vagy túllépve a krisztusi kort, mi lett a nemzedékemmel, a barátaimmal, a szerelmeimmel. Még nem voltam harminc, amikor nekifogtam. Harminchat éves lettem én, mire megjelent, 1986-ban. Azóta mindig makacsul megakadályoztam, hogy a Félnóta újra kiadódjék (magvasnak vélt okaimról elő- s utószót írtam, akit érdekel, lássa ott). 1986 - vagy inkább '85, akkor kaptam a második korrektúrát - óta nem olvastam. Most igen. Nagyon fölkavart. Ez persze mindegy. El sem tudom képzelni, hogy a harminc alattiak mit szólnak hozzá. Sok benne a számukra ismeretlen kifejezés, a géemkától a Konsumex dolláros boltig. Ám e fogalmak nem lényegesek. A regénynek a hatvanas évek magyar történelme és politikai viszonyai csupán a hátterét adták, semmilyen módon nem a témáját. A Félnóta a barátságról, a szerelemről, az árulásról, a gerincről, a szolidaritásról és hűségről szól. Gondolom én. Másként: az ifjúságról. Az enyémről biztosan. A miénkről." (a Szerző)

Szép nyári délelőtt Párizsban. Alain jár-kel, és a nők köldökét bámulja. Ilyen most a divat: csípőnadrág, haspóló. Tetszik ez Alainnek, de zavarja is. Mi lesz ebből? Hová vezet az, ha egy kultúrában már nem a női comb vagy mell, hanem a nők köldöke k erül a vágy centrumába? Így kezdődik az immár három évtizede Franciaországban élő világhírű író, Milan Kundera vadonatúj regénye. Ez a nagyon is komolyan veendő komédia mintegy összefoglalja és megkoronázza a kunderai életművet. Alainék életének meg tévesztő jelentéktelensége, a mindennapjaikat átható pitiáner hazugságok és ócska tréfák, mélységesen személyes, mégis egyetemes problémáik igencsak "kunderásan" szürreális, játékosan élvezetes sztálinizmus-szatírával párosulva jelenítődnek meg. És nincs mit csodálni, ha egyszer csak Sztálin hahotája visszhangzik már a Luxembourg-kertben.

Én minden egyes lépésnél szóltam neked, figyelmeztettelek, hogy a kárhozatba viszlek." "Nosza, adok én teneked sok latint és kevés nőt, teológiát dögivel és vért, literszám, mint a Grand Guignolban, hogy te kifakadj: "Ez hamis, ez becsapás!" És ekkor kell a hatalmamba kerülnöd, beleborzonganod Isten végtelen mindenhatóságába, melynek a világ rendje semmi. És azután rájönnöd, ha ügyes vagy, hogy hogyan is húztalak be a csőbe, elvégre én minden egyes lépésnél szóltam neked, figyelmeztettelek, hogy a kárhozatba viszlek; csak hát az ördögi paktumokban épp az a szép, hogy az ember úgy írja alá őket, hogy nagyon is tudja, kivel paktál. Mi másért érdemelné ki a poklot? Mivel pedig azt akartam, hogy az egyetlen igazán izgalmas dolog, vagyis a metafizikai borzongás, kellemes hatást keltsen, nem maradt más hátra, mint hogy a legmetafizikusabb és legfilozofikusabb cselekménymintát: a detektívregényt válasszam." Az olvasó az utóbbi évtizedek egyik legnagyobb világsikerét tartja a kezében. Súlyosan szórakoztató és szórakoztatóan súlyos regényt. Krimit. Igazi nyomolvasást. A nyomok, persze, a tettes nyomai. Ki a tettes? Miért halnak sorra a szerzetesek egy XIV. századi apátságban? A rózsa neve nem volna tisztességes krimi, ha az olvasó a regény végén (a legeslegvégén) nem kapna választ erre a kérdésre. De tisztességes (ördögi, ravasz és mégis üde) regény se volna, ha a válasz nem törpülne el a még sokkalta nagyobb kérdőjelek árnyékában. "Ki a tettes?" Ez a kérdés - figyelmeztet a regényhez írott "széljegyzeteiben" Umberto Eco, a tudós szemiotikaprofesszor - nemcsak a krimiknek, hanem a pszichoanalízisnek és a filozófiának is alapkérdése. A rózsa nevétől a rózsáig hosszú az út, és kacskaringós, de belátható. Ami a rózsától a "tettesig" sötétlő homályt illeti, bizony válasz nélkül maradunk.

Minden mozdulat mélyebbre húz, úgyhogy egy idő után feladod, és átengeded magad a tehetetlenségi erőnek. A művelt, gazdag családból származó, elegáns újságírónő - alkoholista. Memoárja hullámvasút: tűzijátékként elsülő bulik sorozatától, kemény, i nspiráló munkával töltött évektől visz a kietlen, reménytelen, üres állapotig. Idegesítő, járulékos időrablókká válnak a teendők és az emberek, csak megnehezítik a következő pohár vagy üveg, vagy bárpult felé vezető utat. Az iszákosok nem feltétlenü l tántorgó csikkszedők, kéregető szerencsétlenek. Szakmájukban kiválóan teljesítő felső középosztálybeliek is gyakran arra a sorsra jutnak, hogy piával muszáj elnyomniuk valami fájdalmat vagy hiányérzetet. Az önámítás története mindenkinek ismerős lehet; a tragikusan korán elhunyt Caroline Knapp őszinte helyzetértékelései azonban valószínűtlen éleslátással ragadják meg, hogy egyik pillanatban (majdnem) minden rendben, aztán a következőben - derült égből - óriási gáz lesz, amivel végső próbatétel megküzdeni. A Pia egyedülálló önismereti kört jár be - segít elkerülni, hogy saját kárunkon szerezzük be a legrészletesebb tapasztalatokat.

Az 1968-as prágai tavasz nagy emigránsa, a világhírű Milan Kundera mozgalmasan barokkos-szürrealisztikus regénye lenyűgöző társadalmi és emberi tablót rajzol fel. Afféle negatív fejlődésregény ez. Főhőse a belső és külső hazugságok, hamisságok, valót lan értékek és megcsúfolt ideálok szövevényében vergődő Jaromil, az önjelölt költő, akinek már a világra jöttét sem kívánta senki. Jaromil élete egy boldogtalan közép-kelet-európai generáció életútját példázza. Annak a nemzedéknek az életútját, amely a kisszerűség, a csúfság, az ostobaság győzelemre vitelével, az értékek sárba tiprásával, a való világ feje tetejére állításával írta be magát szégyenszemre az emberiség történelmébe. Ezt a regényét Kundera még Csehszlovákiában vetette papírra, de m egjelenni már csak emigrálása után jelent meg - először franciául. Fordította: Varga György

"...minden embernek csak egy olyan valaki jut az életben, akinek a nevét elkiálthatja a halál pillanatában." Az író most beavatja az olvasót titkába: ő milyennek képzeli el a halál utáni életet, a túlvilágot, az élők és holtak érintkezését és folyt on változó viszonylatait, s megpróbálja körbevilágítani az etikai több mint faux pas-t, amikor szándékosan, olykor szándéktalanul, de vétkezünk. Három családot költöztettem a Katalin utcába, egy fogorvost feleségével, lányával, egy pedagógust Irén é s Blanka nevű gyerekeivel és egy őrnagyot, akinek fia van, Bálint. A három ház szomszédos, talaj tekintetében azonos egység, s a lakók barátok. Az olvasó majd látni fogja, hogyan szövődnek és kuszálódnak össze a szoros egymás mellett élés szálai a cs aládok életében, ki hogy viselkedik válságos pillanatokban, s miután a regény végére elkészül az egyenleg, el is falazza a visszatérés akár álombeli lehetőségét is attól, aki nem érdemli meg. Csak a személyek fordulnak meg tengelyük körül, ebben a r egényben, ahol a holtak úgy járnak-kelnek, mint az élők, az olvasónak meg kell éreznie, nincs valódi halál, csak visszatérés valamibe, ahonnan egy időre kiszálltunk és hogy az apostolnak, aki olyan megindítóan prédikált a szeretetről, bizony, igaza van.

Ismerd meg az ellenfeledet. Félelmetes szörny ólálkodik éjjelenként Mariefred utcáin, és áldozatokra les. Viggónak és Alriknak, a bátor testvéreknek kell megállítaniuk, mielőtt még több embert megtámadna. Talán a szörny egy farkasember? És hogyan kell harcolni az ilyenek ellen? Alrik és Viggo vadul kutatnak adatok után a templomdomb alatti titkos könyvtárban, és ide érkezik meg Damir, a varázsmester is, hogy információkat gyűjtsön saját küldetéséhez. De meg lehet-e bízni ebben a Damirban? A démonkutya a Pax-sorozat második része. A harmadik kötet 2015 őszén jelenik meg magyar nyelven.

Adrian Rookwhistle unalmas életét alaposan feldúlja különc nagybátyja végrendelete: ötszáz fontot hagy rá, valamint Rosyt, akiben van bizonyos hajlandóság az iránt, amit Adrian apja, a tiszteletes (ki csalhatatlan ösztönnel talált rá mindig a megfele lő közhelyre) "az alkohol ördögé"-nek titulált. Adrian rémülten várja egy cirkuszi artistanő érkezését - de ehelyett egy jószívű elefántot kap, akinek a nyomában romlás jár. Amíg eljutnak Londonból a tengerpartra, feldúlják a monkspepperi hajtóvadászatot, majdnem a földdel teszik egyenlővé Lord Fenneltree ősi fészkét, szétverik Mr. Clattercup vadonatúj színházát, de közben azért néhány jó barátot is találnak, sőt Adrian fülig szerelmes lesz. Gerald Durrell ifjúsági regényt írt, a tőle megszokott humorral és állatszeretettel. Jó szívvel ajánljuk hattól százhat évesig mindenkinek! Fordította: Borbás Mária

Íme a nagy amerikai író arcképe kölyökkutya korában. A miliő, amelyben Jonathan Franzen nevelkedett: St. Louis, a barátságos és szolid közép-nyugati "kisváros"; a fojtogatónak érzett családi légkör; a lázadó hippi báty és példakép, s a korszak - a hetvenes évek - a maga középosztálybeli bizonyosságaival, amelyek idő múltán igencsak megrendültek. A szégyen és a szorongás, ami áthatotta kamaszéletét; az iskolai csínytevések; egy keresztény ifjúsági közösség viselt dolgai; a német nyelvvel és irodalommal, Kafkával és Rilkével való ismerkedés; egy zátonyra futó házasság; a madármegfigyelés örömei és nehézségei - megannyi történet és motívum, amelyek visszaköszönnek a Javítások és a Szabadság regényvilágában. A kötet hat ragyogó esszéje önbecsmérlés és önelégültség, szemérmes rejtőzködés és önkitárulkozás sajátos elegyét alkotva mutatja be egy íróember felnőtté válását, aki negyvenöt évesen elmondhatta magáról, hogy éppen olyan, amilyen tizenhét évesen lenni szeretett volna. "Már jóval elmúlt éjfél, és a kevésbé közeli barátaink már régen hazamentek, amikor azon vettem észre magam, hogy egyedül táncolok a szoba közepén Elvis Costello Chelsea-jére, kígyózó mozdulatokkal, ahogy szoktam, a többiek meg néznek. A kifejezőkészségemet nézték, írtam másnap a jegyzetfüzetembe, St. Louis felé, a repülőgépen. Én ezt tudtam, és még csak egy perc mehetett le a számból, amikor odapillantottam rájuk, s a mosolyommal azt üzentem, "Ah, mennyi figyelmet pazaroltok szerény személyemre". Azt hiszem, ebben a mosolyban volt az igazi kifejezőerő. Miért van ez az ember zavarban? Nincs zavarban, és szereti, ha nézik. Mégis azért van zavarban, mert a figyelem középpontjában van, és mert el se hiszi, hogy mások ilyen csendesen részesévé tudnak válni az önkitárulkozásának. Jóindulatú lenézés van a mosolyában." Fordította: Bart István Olvasson bele: Részlet a könyvből

Minden életnek egy változata van, az, amit élünk. Egy könyv, ami hozott lélekből dolgozott. Jöttek férfiak, nők, lányok, fiúk vegyest, öregek és fiatalok, s valamit kipakoltak magukból. Sokan az egész lelküket, mások csak egy darabkát belőle, azt, amelyik épp nyomta a lélek többi részét. Lett ebből egy gyűjtemény, a hozott lelkek múzeuma. Olyan, ahová, ha belépsz, s bekukucskálsz a tárlókba, azt érzed, te is ott vagy, ott van egy kicsi része a sorsodnak, a másikban meg egy nagyobbacska rész e, s felismered a barátaidat, a barátnőidet, a szüleidet, a gyerekeidet. Kicsit fáj ez a találkozás, mégsem tudsz szabadulni attól, hogy nézned kell. Olyan vagy, mint a kisgyerek, aki el is akarna fordulni a mesekönyv ijesztő képeitől, de rögvest vis szapillant, mert nem bírja nemlátni.

"Megromlott egészségem mélységes depresszióval tölt el: nem tudok már írni, és nem harcolhatok tovább Kuba szabadságáért, így hát bevégzem életem... Kuba szabad lesz. Én már az vagyok." (Reinaldo Arenas búcsúleveléből) Reinaldo Arenas a XX. századi kubai irodalom nálunk még ismeretlen, kiemelkedő alakja. Közvetlenül halála előtt írott önéletrajzi könyvében lebilincselő őszinteséggel mesél életéről és Fidel Castro rendszeréről, amelyet a kezdetekben maga is támogatott. Idővel azonban kiábrándul t a szép reményekkel kecsegtető forradalomból, egyre kritikusabban szemlélte Castro diktatúráját, s az ellenzék meghatározó alakja lett. Írói munkássága mellett nyílt homoszexualitása is üldözötté tette egy olyan korban, amikor Kubában tömegével kül dték koncentrációs és átnevelő táborokba a melegeket. Arenas is több évet töltött a szigetország egyik legkegyetlenebb börtönében, majd az Egyesült Államokba menekült. New Yorkban telepedett le, de a szabadság és a szakmai elismerések ellenére nem találta meg a boldogságot, mindig is száműzöttnek érezte magát. 1990-ben hunyt el, miután éveken át küzdött az AIDS-cel, s közben lázas munkával alkotott mind újabb remekműveket. Arenast Európában és Latin-Amerikában is a szigetország egyik legkiemelkedőbb írójaként tartják számon. Önéletrajzi regényéről a Nobel-díjas Mario Vargas Llosa azt mondta, hogy az egyik legmegrendítőbb vallomás, amelyet elnyomásról és lázadásról olvasott. Nagyszabású mű, amely nemcsak egy rendkívüli életutat mutat be, de egy önkényuralmi rendszer mindennapjaiba is bepillantást enged. A könyvből Javier Bardem főszereplésével 2000-ben nagy sikerű film készült, amely abban az évben elvitte a zsűri különdíját a velencei filmfesztiválon, és Oscar-díjra is jelölték. Tíz évvel később Jorge Martín kubai-amerikai zeneszerző komponált operát belőle.

Tudom, mit szeretnél, cukorfalat. Gyere vissza, és megkaphatod. - Száját közelítette Andiéhoz, nyelvével addig simogatva annak felső ajkát, amíg az köddé nem foszlott. A szeme azonban kitartott, s Rose tekintetébe kapcsolódott. - Sabbatha hanti - d anolta a kórus. - Lodsam hanti. Cahanna risone hanti. Andi visszajött, kimeredő, fájdalmas szeme köré megképződött az arc, melyet aztán a test is követett. Rose egy pillanatig látta karcsontjait és az ő ujjait szorító ujjakéit, majd ismét rájuk nőtt a hús. Rose újból megcsókolta. Andi még kínjai között is reagált, Rose pedig a fiatalabb nő torkába lehelte saját lényegét. Kell nekem ez a nő. És ami kell nekem, azt meg is kapom. Andi újra lenullázódóban volt, de Rose érezte, hogy küzd ellene, és felülkerekedik. A tüdejébe szívott, jajongó életerőből táplálékot merített, ahelyett hogy megpróbálta volna eltaszítani. Szuflát gyűjtött - most először. A ragyogás folytatásában a gonosz ismét visszatér közénk. A kisfiú, aki annak idején annyi rémséget élt át a Panoráma Szállóban, immár felnőttként, miután kigyógyult alkoholbetegségéből, egy New Hampshire-i hospice-házban dolgozik ápolóként, ahol a betegek Álom doktornak kezdik szólítani. Dan Torrance különleges képessége felnőttkorában i s fontos szerephez jut. Régóta kísértő szellemek, az Igaz Kötés nevű baljós, vándorló kompánia és egy Abra nevű, még Danénél is erősebb ragyogással bíró kislány körül bonyolódik a lidérces, borzongató történet. "Tipikus King-koktél: minden benne van." (Margaret Atwood)

"J. D. Salinger tíz évig írta, majd haláláig keserülte a Rozsban a fogó-t. A könyv megjelenése előtt második világháborús veterán volt, poszttraumásstressz szindrómával; a háború után mást se keresett, mint sebzett pszichéjének gyógyírját. A "gimis s rác"-ról szóló regény hatalmas sikere mítoszt szült: Salinger, akárcsak Holden, érzékeny mimóza, túl jó erre a világra. Ezek után egész életében sikertelenül békítgette önnön két szögesen ellentétes verzióját: a mítoszt és a valóságot. A Rozsban a f ogó-ból több mint 65 millió példány fogyott, és továbbra is évente több mint félmillió fogy; nemzedékek számára meghatározó mű, maradandó amerikai kamasztotem. Salinger karcsú életművének - négy rövid könyvének - kulturális súlya, hordereje szinte pá ratlan a modern irodalomban. A kritikusok és a köz fél évszázados játszmája, hogy az emberben a műve révén olvassanak, az embert ugyanis nem lehetett szóra bírni. Salinger epikai alteregó-telitalálata, megszállottan őrzött magánszférája, bevehetetlen bunkere - makacsul közre nem bocsátott írásainak tetemes titkos tárháza - megközelíthetetlen legendává terebélyesedett. Salinger rendkívül bonyolult, mélyen ellentmondásos személyiség volt. Valótlanság - hiába sulykolták nekünk -, hogy életéből az utolsó ötvenöt évet visszavonultságban töltötte; nagy utazásokat tett, sok viszonya, életre szóló barátsága szövődött, falta a tömegkultúrát, sűrűn példázta sok tekintetben mindazt, amit írásaiban bírált. Dehogy volt ő remete, állandó párbeszédet fol ytatott a világgal, hogy remetehírét erősítse. Magánszférát akart igazából, de a remeteséggel járó írói hallgatás idővel ugyanolyan védjegye lett személyének, mint a Rozsban a fogó. Sokat elemezték már, milyen nehéz lehetett Salingernek a mítosz árny ékában élni és dolgozni, amit kár tagadni; mi bemutatjuk, ő maga is mennyire gerjesztette nagy átéléssel ezt a mítoszt Három célt tűztünk magunk elé: hogy megtudjuk, Salinger miért hagyott fel a publikálással; miért vált köddé; és min dolgozott halá láig, negyvenöt éven át. Kilenc év alatt, öt kontinensen, több mint kétszáz személlyel készítettünk interjúkat, közülük addig sokan nem voltak kaphatók nyilatkozatra, a mi kérésünknek azonban mind készséggel tettek eleget. Szándékunk, hogy sokrétűen mutassuk meg Salingert, a számára életre szóló kötődést jelentő második világháborús elhárító ügynöktársak, a szerelmek, barátok, gondviselők, diáktársak, valamint a szerkesztői, a kiadói, a New Yorker-es kollégái, rajongói, ócsárlói és még sok jelen tős személyiség személyes vallomásával arról, hogyan hatott életükre, munkájukra, nagy általánosságban a kultúrára. Az általunk most először közreadott anyag - több mint száz fénykép, jegyzőkönyvek, naplók, levelek, emlékiratok, bírósági feljegyzése k, tanúvallomások, titkosság alól nemrégiben feloldott katonai iratok szemelvényei - reményeink szerint sok ténybeli pontosítást és jelentős felfedezéseket nyújthat. Kiemelten világítunk rá az életút utolsó ötvenöt évére, arra a korszakra, amely Salinger korábbi életrajzírói számára nagy részt homályban maradt." (a Szerzők)