Európa strana 28 z 47

Dve novely gotického romantizmu v jednej knihe Seweryn Goszczyński bol poľský básnik a prozaik, významný predstaviteľ tzv. ukrajinskej školy poľského romantizmu. Román Kráľ zámku (1839/40) vznikal vo francúzskej emigrácii. Spájajú sa v ňom žánre čiernoromantického gotického románu s tajomstvom, iniciačného románu a národnej alegórie. Rozprávač, romantický tulák, stretáva v ruinách odrzykońského zámku záhadného blázna Machnického, ktorý ich stráži a vyhlasuje sa za posledného poľského kráľa. Machnicki sa ukazuje byť výnimočnou romantickou osobnosťou s nespútanou imagináciou – a jeho šialenstvo zasa privilegovaným prístupom k mystickým víziám, v ktorých ožíva dávna minulosť. Machnicki zasvätí rozprávača do tajomstva svojich mystických videní a poodhalí, čo skrýva podzemie zámku i tajomná kniha. V texte nachádzame priam emblematické motívy romantizmu: ruiny ako hieroglyf slávnej minulosti a alegória pominuteľnosti, no zároveň ako mystické vnútorné miesto duše. Nie je blázon jediným rozumným človekom medzi „normálnymi“ bláznami, ktorí žijú v zabudnutí a neslobode? Władysław Łoziński bol poľský románopisec, historik a novinár. Novela Zapatan (1874) je tajomnou prózou, reprezentantom žánru strašidelnej fantastiky 19. storočia, no zároveň aj prózou historického žánru, ktorej dej je situovaný do 18. storočia. Rozprávač, rotmajster Vít Narwoj, i vojaci jeho pluku sú konfrontovaní s tajomnou postavou démonického Zapatana, ktorý sa zaoberá alchýmiou a azda vládne aj nadprirodzenými silami. Ba možno je vyslancom samého pekla. K rozprávačovi doliehajú len útržky tajomného príbehu a nevysvetliteľných hrôzostrašných udalostí: sú to halucinačné vízie či naozaj zásah nadprirodzených síl? Text poodhalí len cíp závoja tej temnej oblasti. Aj čitateľ zostáva na konci prózy sám so svojimi otázkami. Vracia sa nakoniec Zapatan? A predovšetkým: odkiaľ?

Stefan Grabiński (1887 – 1936) je podnes najznámejším poľským autorom hororovej fantastiky, respektíve weird fiction, ako znie anglosaský termín pre tento žáner. I keď Grabińského – najmä mimo jeho domoviny – s obdivom prezývajú „poľský Poe“, vypovedá to skôr o žánrovom zaradení jeho diela, pretože jeho tvorba na poli weird fiction je značne originálna. Bol majstrom poviedky (práve túto časť jeho tvorby vysoko oceňoval Stanisław Lem), zovretej kratšej prózy s pozvoľna hustnúcou temnou atmosférou, s gradovaním tajuplných úkazov a vyhrotenou pointou. Zároveň však napísal štyri vynikajúce romány: Salamander (1924), Tieň Bafometa (1926), Kláštor a more (1928) a Ostrov Itongo (1936). Ani v nich neopustil svoj milovaný žáner – strašidelnú fantastiku či, ako ju sám nazýval, „psychofantáziu“. Literárnej slávy v Poľsku i za hranicami sa tento modernistický spisovateľ dočkal až po smrti – veď predsa bol, ako ho nazval spisovateľ Karol Irzykowski, „špecialistom na záhrobie“. Jeho diela preložili do mnohých cudzích jazykov a štyri z jeho príbehov sa dočkali filmového spracovania.

Prípady slepého detektíva, ktorý vďaka svojim geniálnym dedukčným schopnostiam rozlúšti akúkoľvek záhadu a vyrieši každý zločin! Výberom poviedok Oči Maxa Carradosa sa čitateľovi po prvý raz predstavuje jeden z klasických veľkých detektívov, ktorí hojne zaľudňujú príbehy detektívneho žánru – nevidiaci detektív Max Carrados anglického autora Ernesta Bramaha (1869? – 1942). „Prečo nemať slepého detektíva? Naozaj slepého...“ napadlo Ernestovi Bramahovi, keď v divadle sledoval jednu mizernú detektívnu hru, v ktorej sa vyšetrovateľ správal ako hlupák. Jeho slepý detektív Max Carrados vidí najviac, pretože vidí inak: očami svojho rozumu a ostatných nadmieru vyvinutých zmyslov. Môže robiť obhliadku miesta činu aj za absolútnej tmy. Vidiace oči možno zaslepiť ilúziou alebo oklamať – no nie Carradosov sluch, čuch či hmat. Max Carrados vyrieši prípad zdanlivo nemožnej krádeže vzácnej knihy na aukcii, logickým postupom uvažovania odhalí ducha v Massinghamskom činžiaku či bude pátrať po zmiznutom dievčatku. Jeho triezvo racionálnym prístupom neotrasie ani kaluž krvi, tajomne postupujúca po schodoch k obeti, na ktorú má dopadnúť kliatba v Dunstanovej veži, ani druidský oltár. A je oprávnené presvedčenie pána Enniscorthyho, že na divadelných doskách nevystupuje slečna Roscastleová, hoci zamestnanci divadla tvrdia opak? V Prípade nezvestnej herečky rozlúskne Max Carrados aj túto bizarnú záhadu, ktorej začiatok nám pripomenie neuchopiteľne snovú atmosféru hitchcockovských filmov. Carradosove riešenia záhad bývajú vskutku nečakané... Max Carrados, podobne ako Sherlock Holmes, vyšetruje skôr bizarné, čudesné záhady než vraždy, i keď nejaká mŕtvola na čitateľa číha aj v tejto knižke...

Dielo najväčšieho ruského spisovateľa Alexandra Sergejeviča Puškina (1799 – 1837) má v dejinách ruskej i svetovej literatúry epochálny význam. Puškin je tvorcom a kanonizátorom modernej spisovnej ruštiny, zakladateľom novej ruskej literatúry a zároveň aj vzácne harmonickým človekom, zápalistým vlastencom, nezlomným odporcom zla, bojovníkom za lepší osud svojho národa i celého ľudstva, skutočným stelesnením priamosti, činorodosti a optimizmu v živote i diele. Slávna novela Kapitánova dcéra (1836) zodpovedala Puškinovmu videniu sveta, kde všetko to najcennejšie nevyplýva z konvencií a formalít, ale je výsledkom osobných vzťahov, obetovania sa a lásky aj za cenu, že človek musí porušiť pravidlá. Podľa Puškina spoločnosť mala len tvoriť rámec a dopĺňať harmonické väzby medzi ľuďmi. Najvyššiu hodnotu má podľa autora láska a schopnosť obetovať sa za druhého.

Kniha Moje univerzity je knihou mučivých otázok o láske, milosrdenstve, pokore, násilí človeka na človeku, zmysle života a hľadaní odpovedí na nich. Gorkij ukazuje, že život sám ponúka konfrontáciu názorov a viac ako knihy reálne dokazuje pravdivosť niektorých a idealistickosť iných. Mrazivo výstižne znie názor jedného z múdrych ľudí, s ktorými život Gorkého na chvíľu spojil: „Škoda, že tento ľud zabíja svojich najlepších! Človek má pocit, že sa ich bojí. Nepasujú mu, ako tu vravia.“ Toto je jedna zo strašných právd, ktoré Gorkému odhalila jeho živá univerzita, možno jedna z tých, čo ho viedli k výberu pseudonymu Gorkij – Trpký. Je to pravda, ktorou sa vlastne končí novela Moje univerzity a ktorá vyháňa mladého Alexeja Peškova na putovanie po Rusku, keď sa začína najšťastnejšie obdobie jeho života.

1799 augusztusa. Egy ember fekszik a nagy piramis sírkamrájában, a szarkofágban, küzdve a halálfélelemmel, a klausztrofóbiával, a különös látomásokkal és a rátörő emlékekkel. Nem tudja, él-e még, vagy már meghalt. S ha meghalt, feltámadhat-e. S ha nem, mi lesz a lelkével. A fiatalember a harmincéves Bonaparte Napóleon. Nem csak a kíváncsiság hajtotta, hogy egy éjszakát a nagy piramis belsejében töltsön; azt ígérték neki, hogy olyan beavatásban lesz része, melynek során feltárul előtte egy ősrégi titok, és ettől megváltozik a sorsa. És nemcsak az övé, hanem Egyiptomé és az egész világé is.Alkimisták, varázslók, franciák, egyiptomiak, beduinok, szépséges táncosnők, öreg bölcsek, egymással hadakozó egyiptomi családok keresik együtt vagy külön, összefogva vagy kegyetlen küzdelemben a világ legnagyobb kincsét: az örök élet formuláját.Azt a titkot, amely feltámasztotta Oziriszt... és feltámasztotta Krisztust.A halhatatlanság piramisa a máshonnan is ismert történetet dolgozza fel: Napóleon valóban eltöltött egy éjszakát a Kheopsz-piramis belsejében, de utána csak azt mondta róla legközelebbi embereinek is: ha elmesélné, mi történt ott vele, úgysem hinnék el...Javier Sierra (sz. 1971) napjaink legnépszerűbb spanyol szerzője (Carlos Ruiz Zafón mellett) számos könyvével aratott már világsikert. Első regénye, A titkos vacsora az első olyan spanyol könyv volt, amely a New York Times tízes bestsellerlistájára került. Alapos történelmi ismereteket ezoterikus gondolatokkal vegyítő könyveit világszerte milliók olvasták már.

Ez a könyv az utazni vágyóknak íródott. Azoknak az embereknek, akikben szüntelenül motoszkál a hívás: indulj el, fedezd fel a világot! A kíváncsi embereknek, akiket nem az all-inclusive szálloda svédasztala hozza lázba, azoknak, akik már évek óta dédelgetnek egy álmot: világgá menni. Úgy tartják: az igazi álmok azok, amik megijesztenek. A kérdés az, hogyan tudunk túllenni a félelmeinken, hogyan alakíthatjuk át a vágyainkat célokká, a kifogásainkat pedig feladatokká. És ha ez megvan, akkor hogyan tudunk megbirkózni ezekkel a feladatokkal, odáig, hogy becsomagoljuk az életünket egy hátizsákba, és felüljünk arra a repülőre, ami végre megnyitja előttünk a világot.Vigh Bori digitális nomád, aki életvitelszerűen utazik. Social Media menedzserként napi nyolc órát dolgozott egy szoftvercégnél, majd egyszer csak úgy döntött, hogy a világjárás lesz az élete és a szakmája. Azóta zenélt maorikkal Új-Zélandon, egy wayuu törzzsel élt Kolumbiában, óriás ördögrájákkal úszott Indonéziában, tangózott Buenos Airesben. Utazásairól előadásokat tart, és a népszerű backpacker.hu oldalt szerkeszti. „A következő két hónapban szinte minden második, harmadik nap buszra szálltam, hostelekben aludtam. Az Andokban raftingoltam, Mendozában boroztam, az Atacama-sivatagban homokdűnéken siklottam le egy sandboarddal a lábamon. Átszeltem a bolíviai sósivatagot dzsippel, bementem a világ legmagasabban lévő bányájába, ahol tizenegy éves gyerekek dolgoznak, sétáltam a boszorkánypiac szárított lámái között La Pazban, krokodilt simogattam és rózsaszín delfinekkel úsztam az Amazonasban, csónakáztam a Titicaca-tavon, bemásztam a lezárt Machu Pichuba, repülőről néztem a Nazca-vonalakat, lovagoltam a tengerparton Észak-Peruban, ahol szörfleckéket is vettem. Láttam, tapasztaltam és fejlődtem. Kinyílt a világ, nemcsak a szemem előtt, hanem egy kicsit bennem is. Sokkal jobban megértettem a nemzetközi politikát, a környezetünkre mért csapásokat, hiszen már nem a médiából informálódtam. Végül, de nem utolsósorban: megértettem, hogy sokkal többre vagyok képes, mint gondoltam." (a Szerző)

Lélegzetelállítóan szép történet arról, miért vágyunk feledni, és miért kell mégis emlékezni. Nagyregényt tart a kezében az Olvasó, a szó legnemesebb értelmében. Kazuo Ishiguro, a japán származású brit regényíró Az eltemetett óriás-sal szimbolikus történetet ajándékozott a világirodalomnak, ami, mint minden nagy elődje, az élet és halál mérlegén megmért emberi sorskalandról mesél, helytállásról vagy elbukásról a hűség és árulás, háború és béke, szerelem és barátság próbáiban. Az idő és a helyszín az Arthur király halála utáni Britannia: a britonok és szászok közt még fennálló törékeny „arthuri béke” utolsó pillanatai. Axl és Beatrice, az idős házaspár nagy utazásra indul halványan derengő emlékei nyomában – hogy végül sorsuk beteljesedhessék. Vándorútjukon sorra összetalálkoznak a többi kulcsfigurával: a kizökkent időt helyreütni született szász harcossal, Wistannal és tanítványával, Edwinnel, majd az "arthuri béke" sötét titkát őrző Gawain lovaggal. Ők együtt, ki-ki a maga okaival és céljaival, alakítják ki a cselekményt, melynek végkifejletében végre tisztán láthatóvá lesz múlt és jövő. A tájak és helyszínek a csodás japán animációs filmek festményszerű háttereire emlékeztetnek, a történet lassú kibontása és végig fenntartott izgalma a számítógépes kalandjátékok világát idézi. Ishiguro mesterfokon fűzi össze a legnemesebb lírai egyszerűséggel elbeszélt történet szálait.Itt semmi nincs véletlen helyen vagy időben, ám ebben a kristálytiszta szerkezetben mégis minden mindvégig, a regény legutolsó mondatáig megőrzi a maga titkos jelentőségét.

A Kémek hídja főszereplőjének igaz története. 1962. február 10-én egy berlini hídon találkozott Rudolf Ivanovics Abel és Francis Gary Powers. A Glienicke-hídon, a „kémek hídján” egyikük sem volt egyedül. Abel ezredessel az amerikai katonákon kívül James Donovan, hivatalból kirendelt védője sétált, Gary Powersszel pedig a szovjetek. Abel ezredes a leghíresebb szovjet kém volt, aki valaha Amerikában lebukott. Történetét senki sem mesélhetné el hitelesebben, mint egykori védője, a nürnbergi per ügyészhelyettese. James Donovant az ügyvédi kamara kérte föl, és ő azért vállalta a védelmet, mert igazi amerikai hazafiként úgy gondolta, a törvények mindenkire egyformán vonatkoznak. Lehet, hogy a Szovjetunióban nem így bánnának egy amerikaival, de a szabadság földjén még egy kém sem lehet hátrányban a bíróság előtt. Elfogulatlan beszámoló az első találkozástól a berlini hídig, eddig ismeretlen fényképekkel és Abel cellájában született rajzokkal - mintha egy thrillert olvasnánk. Mark Rylance, aki Steven Spielberg Kémek hídja című filmjében Abel ezredest alakította, 2016-ban a legjobb férfi mellékszereplő Oscar-díját kapta.

Hogyan lesz szuperhős egy átlagos srácból... Mert a szívjóság szuperképesség.Ed Kennedy minden, csak nem hős. Átlagos fiatal srác Sydney-ben, aki jobb híján taxizik. És szerelmes Audrey-ba, amióta az eszét tudja. Audrey viszont haverral nem randizik. Ed nem hős, és mégis ő az, aki megakadályoz egy bankrablást... mondjuk, véletlenül. Csak mert a haverjai nem tudják befogni a szájukat. Élete nagy kalandja után még nagyobb kalandok következnek. Ed ugyanis titokzatos kártyalapokat kap. Üzeneteket! És egy küldetést kell végrehajtania. Aztán még egyet. Ed lassanként megtanulja, hogy vannak apró, talán hősies tettek, amiket ő is megtehet, és amiktől egy kicsit jobb lesz a világ. Hogy közülünk bárki, akár egy pénztelen, külvárosi gyerek is megteheti az első lépést... Van, amikor tényleg nem kell sok hozzá. És van, amikor igen... De akkor sem szabad feladni. Az ausztrál Markus Zusak az elmúlt évek egyik legnagyobb világsikerének, A könyvtolvajnak a szerzője. Az üzenet szintén díjak sokaságát nyerte el, és világszerte százezrek olvasták már...

Nagy költő, bírd el a sorsod. Salve, kutya! – írta a nagy kutyabarát Szabó Magda egy alkalommal Lator Lászlónak.Versben írta, mert Latorhoz a vers illik leginkább. Szemérmes-cinkos noszogatás ez: a többiekre figyelő pályatárs levele ahhoz a szerzőhöz, aki csak a fő műveit szereti kötetben viszontlátni. Ugyanaz a ritka gesztus, amellyel a megszólított költő, tanár, szerkesztő fordul tanítványhoz, szerzőhöz, munkatárshoz.Lator Lászlónak a vers tere az élet tere. Nem az elméleté. Pilinszky-elemzése, Illyés Gyulával való levélváltása, az új nemzedékek tagjaira folytonosan reflektáló írásai mind-mind erre utalnak. Csillapíthatatlan kíváncsisággal ragad meg, mutat fel minden mozzanatot, aminek a költészet, az adott mű a létét köszönheti. Lenyűgöz szakmai megvesztegethetetlenségével is: szabad szemmel nézi mindenkori tárgyát, a műelemzést a szerzői szándék értelmében végzi el, nem pedig „az elmélet gyakorlóterepének” tekinti. Ha nem folytatod, Latorom, én a derekad letöröm. Sej-haj!Tejeskávéban szokatlan a haj. Salve, kutyissime Tu!Szabó Magda ezzel a régóta készülő kötettel valószínűleg meg lenne elégedve. Nincs benne haj.********Lator László Kossuth-díjas költő, műfordító, esszéista. Kárpátalján, Tiszasásváron született 1927-ben. Makón érettségizett, 1947-ben felvették az Eötvös Collegiumba, 1949-ben kizárták az intézményből. Magyar-német szakos diplomát szerzett. Körmenden tanított, majd 1955-től 1989-ig az Európa Könyvkiadó latin csoportjának szerkesztője, főszerkesztője volt. Költői pályafutásával párhuzamosan tekintélyes fordítói életművet hozott létre. Szívesen hangoztatott felfogása szerint a műfordítás nem szükséges rossz, hanem nélkülözhetetlen jó. Tanított a bölcsészkaron, a színművészetin. A rádió és a televízió irodalmi műsorainak máig közkedvelt szereplője. Tíz évig a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia ügyvezető elnökeként tevékenykedett.

Kétszáz évvel a Robbanás után azon a helyen, ahol Moszkva állt egykor, éldegél egy közösség a maga primitív, mókás és gyakran brutális szabályai szerint. Az egyszerű emberek számára az egér a minden: abból főzik a levest, abból készül a ruhájuk, és azt használják a cserekereskedelemben is. A régi könyvek birtoklását betiltotta az uralkodójuk, Fjodor Kuzmics (áldassék a neve), aki plagizálja a régi mestereket, s ő népének egyetlen írója. A zsarnok egyik írnoka meséli el nekünk a városka életét és saját páratlan karrierjének történetét. Benedikt valósággal szerelmes a könyvekbe, de hiába olvas el mindent, ami a keze ügyébe kerül, képtelen bármiféle erkölcsi tanulságot levonni olvasmányaiból. Az egyszerű, jólelkű írnokból a zsarnok kegyetlen kiszolgálója lesz, s az ő torz nézőpontjából látjuk mindazt a kegyetlenséget, önzést és tudatlanságot, mely pusztulással fenyegeti Fjodor-Kuzmicsszk városát… A regény korábban más kiadónál Kssz! címmel jelent meg.„ Tatyjana Tolsztaja varázsvízzel meglocsolta a regény eltemetett és elsiratott műfaját, hazahozta Amerikából, és kiderült, hogy tökéletesen eleven. Olyan ízletesen van megírva ez a regény, hogy szeretnénk cuppogva és kéjesen morogva megenni minden mondatát.” (Borisz Akunyin)„ A macskány-ban benne van szinte minden: egyszerre brutális és nagylelkű, különleges és univerzális, sötét és vidám, klasszikus és tökéletesen új.” (Jonathan Safran Foer)„Képtelenség szavakat találni Tolsztaja prózájának túlcsorduló gazdagságára és rémületes leleményességére.” (John Banville)

Világszerte olvasók egész generációi számára nyújtott megrázó élményt Viktor Frankl pszichiáter klasszikus memoárja, amelyben a náci haláltáborokban zajló mindennapi életről számol be. Frankl négy koncentrációs tábort járt meg 1942-45 között, ezek egyike Auschwitz volt. Meg kellett tapasztalnia szülei, fivére és várandós felesége halálát, és később ezekből a tragikus élményekből, saját és mások végletes gyötrődéséből kiindulva hozta létre terápiás módszerét. A szenvedést nem kerülhetjük el, állítja Frankl professzor, azt azonban eldönthetjük, hogy milyen módon viszonyulunk hozzá, és találunk-e benne értelmet. Értelmet találni az életben, bármilyen is az; kitűzni bizonyos célokat, és azok felé haladni - Frankl logoterápiájának ez a törekvés az alapköve. Sok tekintetben a pszichoanalízisre épít ez az elmélet, de annál általánosabb érvényű, és pozitív üzenete révén mindenkit szíven talál. Az ember egyedi, senki mással össze nem téveszthető lény, hangsúlyozza dr. Frankl, éppen ezért mindenkire rá van bízva, hogyan éli meg, hogyan értelmezi saját személyes tapasztalatait. Hozzuk ki a legtöbbet a lehetőségeinkből, forduljunk bizakodással a jövő felé, és legyünk elfogadóak - a logoterápia módszere ebben segít. Viktor E. Frankl 1997-ben, kilencvenkét évesen hunyt el. Könyvét azóta több mint harminc nyelvre fordították le, gondolatai olvasók tízmillióihoz jutottak el. Visszaemlékezését az amerikai kongresszusi könyvtár már évtizedekkel ezelőtt beválogatta a tíz legnagyobb hatású könyv közé.

Dallas, ?1963. november 22. Három lövés dördül. John F. Kennedy, az Egyesült Államok elnöke halott. „Pörög egy tízcentes, és tótágast áll a világ. Ki tudhatja, mikor múlik egy pillanaton az élet, és miért?” Jake Epping kisvárosi angoltanár, jóképű, művelt, harmincas fiatalember. Amikor a gimnázium felnőtt angol kurzusán „A nap, amelyen megváltozott az életem” címmel íratott dolgozatokat javítja, elé kerül a pedellus fogalmazása: Harry Dunning ötven évvel azelőtt valahogyan túlélte, ahogy az apja lemészárolta a tulajdon családját. Jake teljesen odavan… ám kisvártatva még nagyobb titok birtokába jut, amikor öreg barátja, Al, az egyik helyi bisztró tulajdonosa azzal a bizarr kéréssel áll elő, hogy előzze meg azt az eseményt, amelytől ő Amerika és a világ romlását datálja: akadályozza meg Lee Harvey Oswaldot Kennedy elnök meggyilkolásában. Hogy hogyan? Egyszerű. Lépjen át a bisztró spájzában nyíló időkapun, és térjen vissza a nagy amerikai kocsik, Elvis Presley és az általános dohányzás korába. Jake az idő előrehaladtával nem tudja eldönteni, áldja-e vagy átkozza Alt, amiért erre a küldetésre rávette, azt azonban egyre biztosabban tudja, hogy a múltban vagy a jövőben szeretne-e élni. Stephen King regénye nem pusztán zseniális időutazás és páratlanul izgalmas, váratlan fordulatokban gazdag történet, hanem a véletlenről, a választásainktól és a sorsról szóló tűnődés is. Letehetetlen.

Akinek nem volt még: most íme van. Akinek volt, tudja, mit kell tenni: megfogni a kezét, megölelni, megsimogatni, hisz gyerek.Most megtudhatod róla, amit nem tudtál, mert elrejtőztél, mert elrejtőzött előled. Most megismerheted a sorsát, és azokat a sorsokat, amely sorsok az ő sorsát alakították, amely sorsokat ő is alakított. Azt mondod, nem érdekel, azt mondod, olyan idegen, azt mondod, egy senki által nem ismert ősre ütött, pedig belőled van gyúrva, hisz gyerek, és a tied. Vezet-e út a hetvenes-nyolcvanas évek falusi Magyarországának porából-sarából a fényes jövőbe? Lehet-e nagy ember - filozófus! - a gyerekből? Vagy rá is az apák és nagyapák boroskannája vár? A gyerek – Spiró György szerint korunk hőse -: sokunk közeli ismerőse. A gyerek: Háy János eddigi életművének egyik legnagyszerűbb kötete, mely a kortárs magyar irodalomnak is megkerülhetetlen darabja lett.

Ez egy oda-vissza regény. Miután elolvasta az ember a nyomtatás sorrendjében, talán érdemes elolvasni még egyszer, a végétől indulva, fejezetenként hátrálva előre. Aki akarja, kezdheti rögtön így. Vagy akár összevissza. Mindenesetre sem a szövegnek, sem az olvasóknak nem árt, ha kétszer. A szerző azért nagyon örül, ha legalább egyszer. Ez az idő regénye. A változást próbálja megragadni. Fejlődést és visszafejlődést. Elmúlást és múlást. Hanyatlást és haladást. Gyászt és reményt. Ez egy történelmi regény. Egy város, egy nép, egy törzs históriája. A jelenből indul, s hátrál visszafelé a múltba. Kétezer év magány. A cselekmény összetartó ereje egy titokzatos szöveg, a Hattyús kézirat, a manuscriptum. Minden korokban próbálják megfejteni, kevés sikerrel. Ennek folytán a magyar nyelv kialakulásának néhány fordulópontját is számba veszi. Ez egy hittel és istenekkel foglalkozó regény. A világvallások így vagy úgy szerepet – szereplőt – kaptak benne. Ez talán nem is egy regény, hanem rege. Amolyan eposzféle, prózában. A fejezetek nem a hagyományos módon kapcsolódnak egymáshoz. Ez talán nem is egy…hanem valamiképpen több. Sokkal több. Így hát többszörös üdv az olvasónak.