Európa strana 42 z 43

A legendás történetmondó, Stephen King képzelete legmélyebb kútjába merül alá ebben a varázslatos regényben. A Tündérmese kiválóan ötvözi Óz Smaragdvárosát a Grimm fivérek meséivel és az üveghegyen túl is rettegve hallgatott gótikus rémtörténetekkel. Lenyűgöző esti mese Stephen King jól ismert szórakoztató és félelmetes stílusában.A legendás történetmondó, Stephen King képzelete legmélyebb kútjába merül alá ebben a varázslatos regényben. A Tündérmese csodálatos és káprázatos regény, amely megható tisztelgés Lovecraft, Ray Bradbury, C. S. Lewis és a fantasztikum számos más szerzője előtt. Kiválóan ötvözi Óz Smaragdvárosát a Grimm fivérek meséivel és az üveghegyen túl is rettegve hallgatott gótikus rémtörténetekkel. Charlie Reade egy átlagos középiskolás srác, remekül baseballozik, a focicsapat egyik legjobb játékosa, és szorgalmas tanuló. De nagy terhet cipel a vállán. Édesanyja hétéves korában életét vesztette egy autóbalesetben, az apját pedig a gyász és a bánat az ivásba száműzte. A fiúnak túl hamar kellett megtanulnia, hogyan vigyázzon magára - és a lassan felépülő apjára. Évekkel később Charlie egy nap találkozik a környékükön élő, egykoron szebb napokat megélt Radar nevű kutyával és magának való, idős gazdájával, Howard Bowditchcsal, mikor megmenti a nagy házában remeteként élő öregembert. A gondoskodó Charlie végül ápolóként marad Mr. Bowditch mellett, és közben nemcsak az idős férfihoz kerül közelebb, hanem teljesen szívébe zárja Radart. Amikor Bowditch váratlanul meghal, Radart és a vagyonát is a fiúra hagyja, valamint egy rejtélyes magnókazettát, amelyen elmeséli különös, senki által nem ismert történetét. És hogy milyen titokzatos világot rejt a zárt fészer a hátsó udvaron. Charlie-nak végül alá kell szállnia a különös országba, hogy megmentse beteg kutyája életét, és megküzdjön e másik világot elátkozó gonosszal.

Sokakban felmerülhetett a kérdés Cixin Liu világhíres Háromtest-trilógiájának olvasását követően: de vajon hogyan történt az első ember (egészen pontosan annak agya) és a Trisolaris földönkívüli civilizáció találkozása?„Messze az Ezerdimenziós Palota felett, az űr sötétjében megnyílt egy ajtó, amelyet halvány fény négyszöge vett körül. A nyílásban megjelent az angyal, aki halált hozott az anyabolygóra. Csak sodródott az űrben, mintha nem is hatna rá a gravitáció. Némán, kifejezéstelenül figyelte, hogyan válik alatta a bolygó lángoló pokollá. Nem volt büszke tettére, de bűntudat sem gyötörte. Egykor e világ egy hírnöke pusztította el az ő anyabolygóját, most pedig visszaadta a kölcsönt. Ez így korrekt. Nem bosszú, csupán - a végzet.” „Arra kéne koncentrálnunk, hogy megelőzzük a kozmosz maradékának két dimenzióba hullását, aztán pedig újraindítsuk az órát, hogy minden kezdődhessen elölről. Ezzel nemcsak az emberi fajnak tartozunk, hanem minden életnek az univerzumban. - Megértem. De szerintem akkor is el kéne mennünk Provence-be. Hamarosan nyílik a levendula. Velem jössz? - Hát persze - mosolyodott el Tianming.”

Madár ?tizenkét éves kisfiú. Egyetemi oktatóból könyvtári alkalmazottá lefokozott, megtört apjával tengődnek egy kollégiumi szobában. Az anyja három éve elhagyta őket. Madár nem tudja, miért, és hogy hová tűnt. Ám egyszer csak levelet kap: rajzolt macskák sokaságát rejti a boríték. Az anya üzent neki – s a fiú a rejtély nyomába ered: meg kell találnia az édesanyját és meg kell tudnia, miért menekült el a családjától. Nem könnyű feladat, mivel az Egyesült Államokban a hazafiság jegyében különösen éber szemmel figyelik az ázsiai származású polgárokat – a velük szembeni atrocitások mindennaposak, sok esetben, törvénnyel szentesítve még a gyermekeiket is elszakítják a szüleiktől, nehogy „az amerikai kultúra” csorbát szenvedjen. Madár költő anyja, Margaret pedig kínai bevándorlók gyermeke – verseinek sorai ráadásul jelmondatokká váltak a tüntetések transzparensein. A Hiányzó szívünk a szeretet és a gyűlölet regénye – lírai kitárulkozás a szülő-gyerek kapcsolatról, a világ bámulatra méltó mesés csodáiról, egyben dermesztő kortárs valóságkép a mesterségesen generált társadalmi feszültségekről, gyűlöletpropagandáról, emberiességünk elvesztéséről.

Tizennegyedik ?születésnapján nem csak a gyertyák lobbannak lángra Csen tortáján. Szülei az ünnepi asztalnál ülve esnek áldozatául egy lakásukba tévedt gömbvillámnak. A trauma hatására a fiú egész életét a különös és pusztító jelenség tanulmányozásának szenteli. Kutatásai az egyetemi évei után nem maradnak észrevétlenek, és a tudományos közösség mellett a katonaság is felfigyel eredményeire – Kína felett a háború sötét fellegei gyűlnek, mindennél lényegesebb, hogy olyan új, különleges védelmi és támadó fegyverzettel álljanak elő, ami már a harcok elharapózása előtt megsemmisíti az ellenfelet. A gömbvillám természetének megismerése pedig csakis a hadászati célokra való alkalmasságának kísérleti feltárása révén érhető el Csen számára. Az útja viharos hegyormokon, fegyverfejlesztési bázisokon és egykori szovjet föld alatti laboratóriumokon át vezet, mígnem az univerzum szerkezetét feltérképezni igyekvő kvantumelméletek titokzatos határvidékére téved – egyben egy terrorista merénylet révén a technológia etikai vetületeivel is kénytelen számot vetni.Cixin Liu negyedik regénye, a Gömbvillám, mely a nagy sikerű és sokszoros díjnyertes Háromtest-trilógia előtt jelent meg 2004-ben, az egész életét egyetlen cél érdekében makacsul feláldozó ember küzdelmeinek történetét meséli el. Ahogy a tudományos haladás és a hadászati célok közti összefüggésekre és ezek erkölcsi visszásságaira is rávilágít.Az egy fegyvermániákus őrnagynőt és a trilógia olvasói számára már ismerős Ding Yi professzort is felsorakoztató, sodró tempójú, lenyűgöző technológiai tudással felvértezett katonai tudományos-fantasztikus regényben ugyanakkor kiderül: a gömbvillám csak a jéghegy csúcsa a világ megértése terén.

Čo je to konverzácia? Je to len nezáväzný spoločenský rozhovor alebo môže ísť aj o niečo viac? Ako prispieva konverzácia ku kultivovaniu jednotlivca a ako sa podieľa na utváraní a udržiavaní civilizovaných spoločenstiev? Nakoľko je neformálny rozhovor naozaj slobodný a nakoľko sú jeho pravidlá nepísané? Ako súvisí fenomén spoločenskej konverzácie s krásnou literatúrou či s inými druhmi umenia? A prečo má zmysel vnímať konverzáciu historicky? Do akej miery dokážeme dnes rekonštruovať spôsob, akým sa viedli neformálne rozhovory v uplynulých dobách, ktoré nepoznali zvukové záznamy? V historickom oblúku, siahajúcom od ranej moderny po koniec dlhého devätnásteho storočia, zachytilo umenie a literatúra pestrú realitu mnohohlasného a mnohojazyčného hovorenia bezpočtu družných generácií často len v náznakoch alebo štylizovane. To však neznamená, že k nemu nemáme prístup. Kniha Konverzácia a európska literatúra prináša plastický a v čase sa meniaci obraz vzťahov medzi spoločenskými normami a umelecky stvárňovanou realitou neformálneho hovorenia v rôznych častiach Európy. Odpovedá tak na otázky súvisiace s prchavým javom spoločenského rozhovoru a s jeho kultúrnym významom.

Bohabojnú komunitu pokojného katedrálneho mestečka Beomister mimoriadne rozruší zákerná vražda neznámeho tuláka. Všetci obyvatelia zápalisto diskutujú o brutálnom čine, ktorého motív nikto nechápe. Polícia bezradne tápe a vynárajú sa najrozličnejšie teórie o možnom páchateľovi. Zákerný kaplán Michael Calgrim dokonca podozrieva svojho nadriadeného, láskavého biskupa Gabriela Pendlea. Typickú malomestskú spoločnosť viktoriánskeho Anglicka zachvacuje čoraz dusivejšie poznanie, že zločin sa zrejme nikdy nepodarí vyriešiť. Čoskoro sa však v Beomisteri objaví súkromný vyšetrovateľ Ben Baltic, ktorý sám seba označuje za náboženského detektíva. Podarí sa tomuto bývalému kresťanskému misionárovi očistiť biskupovo meno a odhaliť skutočného vraha? Fergus Hume (1859 – 1932) bol nesmierne plodný anglický prozaik tajomných príbehov s kriminálnou zápletkou, ktorý nadviazal na tvorbu priekopníka detektívneho žánru, francúzskeho spisovateľa Émile Gaboriaua (1832 – 1873). Fergus Hume patril vo viktoriánskom Anglicku medzi najpredávanejších autorov a svojím dielom inšpiroval sira Arthura Conana Doyla (1859 – 1930) k vytvoreniu najslávnejšieho literárneho detektíva Sherlocka Holmesa.

Eragon és Saphira megvívta élete első nagy csatáját a törpék és vardenek oldalán a Birodalom kegyetlen ura, Galbatorix és az őt támogató urgalok ellen. Bár a csatát megnyerték, a harcnak nincs vége. A súlyos sérülést szenvedett Eragon és sárkánya Ellesmérába, a tündék országába utazik, hogy ott tökéletesítse tudását, és ily módon méltó legyen a Sárkánylovasok rendjéhez. Kiképzése során nemcsak testben és a harcművészet terén edződik, hanem szelleme is fejlődik. Időközben azonban hírét veszi, hogy faluját, Carvahallt Galbatorix pribékjei a földdel tették egyenlővé, a falubeliek pedig, Eragon unokatestvére, Roran vezetésével, elmenekültek, hogy a vardenekhez csatlakozva ők is harcba szálljanak a zsarnok ellen. Eragon nem tehet mást, mint hogy lélektársával, Saphirával együtt részt vegyen az öldöklő háborúban, ahol egy hozzá hasonlóan ifjú Lovassal, halottnak hitt barátjával, Murtaghgal kerül szembe, s a kíméletlen párbajban fény derül egy rettenetes titokra. Eragon megtudja, ki volt az apja... A véreskezű, nagy erejű mágus, Galbatorix uralmát most sem sikerült megtörni, a történet folytatódik. Hogy hogyan alakul a Birodalom és alattvalói, továbbá a törpék, tündék, sárkányok, mágusok sorsa a későbbiekben, azt a főhőséhez hasonlóan immár férfivá cseperedett Christopher Paolini fantáziája alkotta Örökség-ciklus harmadik kötetéből tudja majd meg a Kedves Olvasó.

2003 őszén a New York Times sikerlistáján nagy szenzációt keltve az élre tört egy amerikai kamasz fiú fantasyregénye, amelyért azóta is töretlenül rajonganak az olvasók, azóta már sikeres film is született belőle. Az árván maradt, apjáról mit sem tudó Eragont nagybátyja neveli egy eldugott faluban. A tizenöt éves fiú (éppen ennyi volt a szerző is, amikor elkezdte írni a könyvet) egy éjszaka, vadászat közben tükörsimára csiszolt, rejtélyes kék követ talál, amely utóbb sárkánytojásnak bizonyul, és egy kék sárkány kel ki belőle. Ezzel Eragon élete egy csapásra megváltozik. Mint a sárkány gazdája, a Lovasok rendjébe emelkedik. A legendás Sárkánylovasok előző nemzedéke elpusztult a gonosz és rettentő mágusi hatalommal bíró Galbatorix király elleni harcban. Most az egyszerű falusi sihederre hárul a feladat, hogy megszabadítsa országát a kegyetlen zsarnokságtól. Segítője Saphira, a nőnemű sárkány, akivel gondolatátvitel útján kommunikál, és Brom, a rejtélyes öregember, a múlt titkainak tudója, aki a varázsláshoz is ért. Hosszú út áll előtte, tele izgalmakkal és felfedezésekkel - egy olyan világban, amelyet Tolkien könyveiből ismerhetünk, de amely friss életre támad, új vonásokkal gyarapodik, és egy szeretni való fiatal hőssel ajándékoz meg bennünket a kitűnő kamasz, Christopher Paolini könyvében.

1993-ban ?a budapesti állatkert agg hím tigrise egy éjszakai etetés alkalmával megöli a személyzeti igazgatót. Kende Zalán az éj leple alatt elbujdosik a helyszínről, mert szentül hiszi, hogy ő tehet a tragédiáról. 2017-ben a Boráros téren leég egy könyvesbolt, az elszenesedett romok közt holttest fekszik. Novák Hunor épp csak megmenekül a lángok elől, meggyőződése, hogy miatta lobbant fel a tűz. Két, egymástól térben és időben is látszólag független esemény, melyek mégis kapcsolatban állnak egymással. A tragédiák valójában nem ott és akkor vették kezdetüket, okaik évtizedekre nyúlnak vissza a két fiatalember múltjába: testszagú kollégiumi szobák, koszos pesterzsébeti műhelyek, dzsungel közepén álló kalyibák, eldugott, dohos antikváriumok színtereire, kusza és olykor kibogozhatatlan családi kapcsolatok mélyére. Zalán és Hunor soha nem találkoztak, mégis hatással vannak a másik életére. Kovács Krisztián, a Hiányzó történetek szerzője második regényében négy évtized mozaikszerű eseményeiből tárja fel az emberi életeket mozgató és egymáshoz láncoló apró összefüggéseket és törvényszerűségeket, miközben arra keresi a választ, minden döntésünk a sajátunk-e, hogyan tudunk szembenézni a múlt hibáival, és hogyan vehetjük saját kezünkbe sorsunk irányítását.

Čo je to konverzácia? Je to len nezáväzný spoločenský rozhovor alebo môže ísť aj o niečo viac? Ako prispieva konverzácia ku kultivovaniu jednotlivca a ako sa podieľa na utváraní a udržiavaní civilizovaných spoločenstiev? Nakoľko je neformálny rozhovor naozaj slobodný a nakoľko sú jeho pravidlá nepísané? Ako súvisí fenomén spoločenskej konverzácie s krásnou literatúrou či s inými druhmi umenia? A prečo má zmysel vnímať konverzáciu historicky? Do akej miery dokážeme dnes rekonštruovať spôsob, akým sa viedli neformálne rozhovory v uplynulých dobách, ktoré nepoznali zvukové záznamy? V historickom oblúku, siahajúcom od ranej moderny po koniec dlhého devätnásteho storočia, zachytilo umenie a literatúra pestrú realitu mnohohlasného a mnohojazyčného hovorenia bezpočtu družných generácií často len v náznakoch alebo štylizovane. To však neznamená, že k nemu nemáme prístup. Kniha Konverzácia a európska literatúra prináša plastický a v čase sa meniaci obraz vzťahov medzi spoločenskými normami a umelecky stvárňovanou realitou neformálneho hovorenia v rôznych častiach Európy. Odpovedá tak na otázky súvisiace s prchavým javom spoločenského rozhovoru a s jeho kultúrnym významom.

Nizozemsko-nemecký kultúrny a literárny historik André Jolles (1874 – 1946) patrí k nedoceneným postavám európskych humanitných vied a literatúry. Hoci za svojho života vydal len niekoľko kníh, ktoré sa stretli s väčším ohlasom (Vyvolané tóny, 1916; Inšpirácia a forma, 1923 a Jednoduché formy, 1930), dlhodobo nimi predznamenal premýšľanie o európskych literatúrach ako aj zmeny vo vedách o kultúre, ktoré nastali koncom 20. storočia. Ako „zázračné dieťa“, „kúzelník“ a „vzdelaný vagant“, no najmä ako predstaviteľ nizozemského modernizmu inšpiroval slávneho kultúrneho historika Johana Huizingu i zakladateľa modernej umenovednej ikonológie Abyho Warburga. Nedocenenosť Jollesa ako rozporuplnej osobnosti má svoje vedecko-historické i politicko-biografické dôvody, jeho myslenie sa však dodnes vyznačuje originálnosťou a podnetnosťou.

Jedna z najpopulárnejších kníh komunity spojenej s autizmom prichádza vo vylepšenej a zdokonalenej podobe! Nadčasová publikácia Ellen Notbohm prekypuje pochopením, súcitom a sviežim humorom. Opisuje desať charakteristík, ktoré pomáhajú objasniť – nie definovať – deti s autizmom. Toto rozšírené a aktualizované vydanie prináša širšie zamyslenie a obsiahlejšiu diskusiu týkajúcu sa komunikácie, sociálnej spôsobilosti a kľúčovej úlohy, ktorú pri vedení dieťaťa s autizmom k zmysluplnému, sebestačnému a produktívnemu životu zohráva postoj dospelého. V úplne novej časti skúma desať ďalších základných „vecí“, nútiacich k zamysleniu, spájajúcich sa s mladými ľuďmi počas ich prechodu do dospelosti a zasvätený dodatok ponúka vyše 70 otázok, vhodných na skupinovú diskusiu alebo sebareflexiu. Desať vecí, nestarnúci bestseller pojednávajúci o autizme, umožňuje čitateľovi hlbšie pochopiť potreby i potenciál každého dieťaťa s autizmom.

Mary Shelleyová (1797 – 1851) si v máji 1824 napísala do denníka: „Posledný človek! Presne tak, pocity tejto osamelej ľudskej bytosti viem opísať veľmi dobre. Sama si totiž pripadám ako posledný pozostatok milovanej rasy, keďže sa moji spoločníci do jedného pominuli ešte predo mnou.“ Autorka slávneho Frankensteina sa po smrti manžela P. B. Shelleyho vrátila do Anglicka, rozhodla sa spravovať jeho literárnu pozostalosť, no popritom nezabúdala ani na vlastné spisovateľské aktivity, ktorými si nepochybne kompenzovala všetky osobné straty. Okrem manžela jej totiž umreli aj deti (spolu tri – Clara, Clara Everina a William), ostal jej len syn Percy Florence. Autorka v priebehu desiatich rokov z romantického ošiaľu, ktorý sa niesol aj v znamení (nielen) jej osobnej sexuálnej revolúcie, zdá sa, celkom vytriezvela. Už to nebola len neplnoletá intelektuálka, dcéra známych spisovateľov W. Godwina a M. Wollstonecraftovej, plachá kráska s knihou v ruke, ktorej počaruje ženatý básnik pochybnej povesti. Rozhodla sa bojovať s nepriazňou osudu a postarať sa o posledného člena novej rodiny, aký jej ešte zostal, úplne sama. Pocit opustenosti položila na papier v knihe Posledný človek (The Last Man, 1826), v ktorom vzdáva hold ľudskosti v jej neuveriteľnej krehkosti. O svojom diele sa vyjadrila slovami: „Musím povedať, že Posledného človeka mám spomedzi svojich literárnych počinov najradšej, no chyby rozhodne neprehliadam.“ Román je príbehom priateľstva, je to filozofická úvaha o ľudskej náture, o zmysle života v spoločnosti, o duchovnom i intelektuálnom vyzrievaní v čase prevratných spoločenských zmien na pozadí katastrofy globálnych rozmerov. Dielo pôsobí v pandemickej ére priam prorocky. Po prvom vydaní v roku 1826 kniha zapadla prachom, vo svete ju vylovili z archívu až v roku 2008 a konečne si ju môžeme prečítať aj v prvom slovenskom preklade.

Konstantin Vaginov (1899 – 1934) – ruský básnik a prozaik, popredný a svojrázny predstaviteľ ruskej sovietskej postavantgardy a predchodca ruskej postmodernej literatúry, sa narodil v Petrohrade, ktorý bol preňho štvrtým Rímom a pre jeho poéziu a prózu sa stal celoživotnou témou. Jeho otec, žandársky podplukovník Konstantin Vagengejm (Wagenheim), pochádzal z povolžských Nemcov a keď sa začala prvá svetová vojna a v Rusku sa zdvihla vlna patriotizmu a protinemeckých nálad, požiadal o zmenu priezviska: výsledkom poruštenia nemeckého priezviska bolo priezvisko Vaginov. Vaginov patril takmer do všetkých petrohradských poetických združení a krúžkov (Cech básnikov N. Gumiľova, Kruh M. Bachtina, OBERIU a i.). Jeho básnická i prozaická tvorba sa pre svoju ironickosť, zložitosť, nesúdobosť, osobitosť a nezaradenosť do oficiálneho prúdu stretávala s odmietavým postojom angažovanej sovietskej kritiky. Zrejme preto ostal po smrti na dlhé roky zamlčaný, zabudnutý, vyradený z oficiálneho literárneho života až do r. 1989, keď začal v Rusku opäť vychádzať a pre priaznivcov náročnej, experimentálnej a slobodnej literatúry sa stal takmer kultovým autorom. Je jedným z tých ruských autorov, ktorých tvorba predbehla svoju dobu.

Román Spreneverené nebo vznikol vo veľmi krátkom časovom období mája až júna roku 1939, teda v pochmúrnej atmosfére všadeprítomnej hrozby nacizmu. Franz Werfel spracoval skutočný životný „príbeh slúžky“ – ako znie aj podtitul knihy – kuchárky Agnes Hvizdovej, ktorá pracovala v domácnosti hudobného skladateľa Gustava Mahlera. Hlavná postava románu pochádzala z moravskej obce Hustopeče a počas služby v Rakúsku si uchovávala katolícku zbožnosť rodného prostredia. Pre Tetu Linekovú bola pozemská existencia len dlhou prípravou na večný život. Robila teda všetko pre to, aby sa jej túžba po dobrom mieste v nebi splnila. Jej cesta za spásou a teda „do neba“ bola pre ňu nesmierne zložitá a plná omylov, nie však zbytočná. Román mal u čitateľov veľký úspech a bol niekoľkokrát sfilmovaný.

Apokalyptická vízia budúcnosti od autorky románu Frankenstein. Mary Shelleyová (1797 – 1851) si v máji 1824 napísala do denníka: „Posledný človek! Presne tak, pocity tejto osamelej ľudskej bytosti viem opísať veľmi dobre. Sama si totiž pripadám ako posledný pozostatok milovanej rasy, keďže sa moji spoločníci do jedného pominuli ešte predo mnou.“ Autorka slávneho Frankensteina sa po smrti manžela P. B. Shelleyho vrátila do Anglicka, rozhodla sa spravovať jeho literárnu pozostalosť, no popritom nezabúdala ani na vlastné spisovateľské aktivity, ktorými si nepochybne kompenzovala všetky osobné straty. Okrem manžela jej totiž umreli aj deti (spolu tri – Clara, Clara Everina a William), ostal jej len syn Percy Florence. Autorka v priebehu desiatich rokov z romantického ošiaľu, ktorý sa niesol aj v znamení (nielen) jej osobnej sexuálnej revolúcie, zdá sa, celkom vytriezvela. Už to nebola len neplnoletá intelektuálka, dcéra známych spisovateľov W. Godwina a M. Wollstonecraftovej, plachá kráska s knihou v ruke, ktorej počaruje ženatý básnik pochybnej povesti. Rozhodla sa bojovať s nepriazňou osudu a postarať sa o posledného člena novej rodiny, aký jej ešte zostal, úplne sama. Pocit opustenosti položila na papier v knihe Posledný človek (The Last Man, 1826), v ktorom vzdáva hold ľudskosti v jej neuveriteľnej krehkosti. O svojom diele sa vyjadrila slovami: „Musím povedať, že Posledného človeka mám spomedzi svojich literárnych počinov najradšej, no chyby rozhodne neprehliadam.“ Román je príbehom priateľstva, je to filozofická úvaha o ľudskej náture, o zmysle života v spoločnosti, o duchovnom i intelektuálnom vyzrievaní v čase prevratných spoločenských zmien na pozadí katastrofy globálnych rozmerov. Dielo pôsobí v pandemickej ére priam prorocky. Po prvom vydaní v roku 1826 kniha zapadla prachom, vo svete ju vylovili z archívu až v roku 2008 a konečne si ju môžeme prečítať aj v prvom slovenskom preklade.