Európa strana 40 z 47

...úsmevné chasidské príbehy z biednych karpatských mestečiek a dedín.

Kris Kelvin pszichológus megérkezik egy távoli égitest, a Solaris felszíne felett lebegő űrállomásra. A bolygót plazmaóceán borítja, mely élet, sőt különös intelligencia jeleit mutatja, de az emberek mindeddig sikertelenül próbáltak kapcsolatot teremteni vele. Kelvint senki sem fogadja az Állomáson, és a zavartan viselkedő dr. Snaut rejtélyes figyelmeztetésekkel próbálja megértetni vele, hogy veszély leselkedik rá. Még furcsább a merev és máskor mindig hivatalos Sartorius, aki be sem akarja engedni Kelvint a laborba, ahová elbarikádozta magát. A pszichológus lassan rájön az igazságra: az óceán őrületbe hajszolja a kutatókat, saját személyiségük legbelső, eltitkolt démonait szabadítva rájuk… A regényt először Borisz Nierenburg vitte filmre 1968-ban. Andrej Tarkovszkij Solaris-a 1972-ben készült, majd 2002-ben Steven Soderbergh is megfilmesítette a történetet. Michael Obst német zeneszerző hasonló címmel operát írt belőle. Stanislaw Lem műve olyan gazdag, sokrétű tudományos, filozofikus, különös művészi alkotás, mintha ezek a zseniális feldolgozások különböző regényekből készültek volna. Stanislaw Lem (1921–2006) a huszadik század legsikeresebb, legolvasottabb sci-fi-írója, művei negyvenegy nyelven jelentek meg a világon. 1973-ban elnyerte az Amerikai Science Fiction és Fantasy Írók Szövetségének (SFWA) tiszteletbeli tagságát, de azt később – az amerikai sci-fi igénytelenségére tett kritikus megjegyzései miatt – visszavonták. „Mikor remekművel kerül kapcsolatba az ember, hallani kezdi ugyanazt a hívó szót, amelyik a művészt is alkotásra késztette.” (Andrej Tarkovszkij)

Mátyás Anna harmincnégy éves budapesti anyakönyvvezető egy átlagosnak tűnő esküvői ceremóniát követően a násznép egyik tagjának invitálására az ünneplőkkel tart. Ahogy múlnak az órák, egyre félelmetesebbnek érzi a társaság viselkedését, és lassan az életveszély érzése keríti hatalmába. Vajon a képzelete játszik vele, vagy valóban gyilkosok közé került?A főhősnő belső monológja segítségével bekerülünk gondolatainak birodalmába, felidéződnek gyermekkorának traumái, az apjához fűződő ambivalens viszony, az elvesztett nagy szerelem napjai, a magány kínjai, a kapcsolatteremtés problémái. Az esküvői vacsoráról menekültében egy ködös erdőbe kerül, ott várja rettegve a hajnalt. A történet végkifejlete aztán meghökkentő fordulatot vesz. Pontosan megrajzolt, felejthetetlen alakok bukkannak fel a szívszorító történetben, köztük a főhősnőnél bátrabb, szabadabb, lazább világot képviselő és Annát önmagával szembesítő rejtélyes Jócsajeszter. Egressy Zoltán néhány óra alatt játszódó legújabb regényében a női lélek aprólékos ismeretéről tesz tanúbizonyságot, műve egyszerre finom humorú, borzongató és megrendítő. „Néha teljesen szép az egész, még mindig álmodom róla. Kislány vagyok, várom haza, késik, de fenn maradhatok, anyám megengedi. Érkezik végre, jókedvű, nem köszön, csak beszalad, felkap, folyamatosan Pannázik. Kacag, dobál a levegőbe. Repülj, Panna, hopp! A jegygyűrűje hűvösen csillan meg a lámpafényben, vonzza a tekintetemet, mint egy kis szarkáét, megfogom az ujjaimmal, tekergetem. Lehet forgatni, nagy rá. Ezzel sokáig elvagyok. Percekig. Egy másik visszatérő kép, ahogy a mázgás ablakon nézünk ki. Esik a hó. Ketten vagyunk, a szobában senki más rajtunk kívül, a karjában tart. Bentről, a melegből figyeljük a hideget. Nagy, fekete madarak repülnek. Nemrég jöhetett haza, piros, fagyos még az arca. Lehelem, melegedjen fel minél előbb, ne fázzon szegény. Jólesik neki, megpuszil. Kifelé mutat, magyaráz valamit.” Egressy Zoltán 1967-ben született Budapesten. József Attila- és Szép Ernő-díjas író.

A riói karnevál őrülete? A lélegzetelállító kilátás a Cukorsüveg és a Corcovado tetejéről? A szurkolók tízezreinek lelkesedése a Maracana Stadionban? Amazónia dzsungele? A pompás tengerpartok? Igen, ez mind Brazília. De a favelák nyomora és az óriási metropolisok betonrengetege is. A végtelen országutak, a többnapos amazonasi hajózások, az éjszakai buszozások unalma. Meg a rengeteg különös hely és pillanat, a vad házibulitól az afrikai vallási rituáléig, a magyar származású brazilok banános rétesétől az őserdő lakóinak cölöpökön álló házáig… Bepakoltam a hátizsákomba, és útnak indultam, hogy felfedezzem magamnak Brazíliát, a 2016-os olimpia országát. Bejártam az ország leghíresebb helyeit, de olyan világvégi falvakba is elkeveredtem, amelyek talán még a térképen sincsenek rajta. Ámuldoztam Brazíliaváros és Sao Paulo modernségén, és gyönyörködtem Minas Gerais barokk aranyvárosainak szépségében. Híres brazilok nyomába eredtem – mint Pelé, Ayrton Senna vagy épp Paulo Coelho –, és híres brazíliai magyarok nyomára is bukkantam, mint például Molnár Gábor vagy Lénárd Sándor. És persze megismerkedtem egy csomó hétköznapi, nagyszerű brazil emberrel, akiktől nagyon sokat tudtam meg arról, hogy milyen az igazi Brazília. Erről szól ez a könyv. Soltész Béla 1981-ben született Budapesten. Az ELTE spanyol-portugál szakán és a BCE nemzetközi tanulmányok szakán végzett. Ösztöndíjasként Spanyolországban, Chilében és Mexikóban tanult, doktori tanulmányait a BCE-n folytatta. Kutatási témája a latin-amerikai és a kelet-közép-európai migráció. – És akkor hol élnek indiánok? – kérdeztem. – Fent, a Tapajós felső folyásánál – mondta. – Két-három napnyi hajóútra innen. – És itt? – Itt nem. – Régen sem éltek itt indiánok? – De. A nagyszüleim még azok voltak. De aztán beköltöztek a faluba. Ezt nem értettem. Hogyhogy „aztán”? Mit változtat valakinek az indiánságán az, hogy hol lakik? – És most akkor kik laknak Jamaraquában? – kérdeztem. – Emberek. – Milyen emberek? – Egyszerű, dolgos emberek. Caboclo-k.

Román anglického spisovateľa Geralda Bissa (1876 - 1922) Kliatba vlkolaka je stavebným kameňom hororového subžánru s témou lykantropie a pre čitateľov v anglosaskom svete je čímsi ako "vlkolačou bibliou". Mesiac v splne môže v niekom spúšťať romantické chvenie v hrudi, či potrebu písať zádumčivé verše, no ľudia so záľubou v temných príbehoch spozornejú. Najmä ak voskový mesačný svit začne prepožičiavať okolitému svetu mŕtvolný nádych... a do toho sa ešte nebodaj ozve zavýjanie odporných chlpatých beštií. Vtedy nastáva nebezpečný čas a poučený človek vie, že bez striebornej munície neradno vystrčiť z dverí čo i len prst - romantika by sa ľahko mohla zvrhnúť na krvavé orgie... Popri Frankensteinovi (1818) z pera Mary Shelleyovej a Draculovi (1897) z dielne Brama Stokera je táto kniha dôležitým inšpiračným zdrojom veľkej nesvätej trojice kultových monštier, ktoré preslávila dodnes neprekonaná séria amerických hororov filmovej spoločnosti Universal z tridsiatych rokov 20. storočia.

Kniha Moje univerzity je knihou mučivých otázok o láske, milosrdenstve, pokore, násilí človeka na človeku, zmysle života a hľadaní odpovedí na nich. Gorkij ukazuje, že život sám ponúka konfrontáciu názorov a viac ako knihy reálne dokazuje pravdivosť niektorých a idealistickosť iných. Mrazivo výstižne znie názor jedného z múdrych ľudí, s ktorými život Gorkého na chvíľu spojil: „Škoda, že tento ľud zabíja svojich najlepších! Človek má pocit, že sa ich bojí. Nepasujú mu, ako tu vravia.“ Toto je jedna zo strašných právd, ktoré Gorkému odhalila jeho živá univerzita, možno jedna z tých, čo ho viedli k výberu pseudonymu Gorkij – Trpký. Je to pravda, ktorou sa vlastne končí novela Moje univerzity a ktorá vyháňa mladého Alexeja Peškova na putovanie po Rusku, keď sa začína najšťastnejšie obdobie jeho života.

Starobylé, rubášom noci zahalené domy a hrady mávajú svoje tajomstvá. V každom sa zaručene nájde nejaký duch, lenže v niektorých vyčíňajú aj omnoho nebezpečnejšie prízraky a monštrá... Z komnát sa tam za nocí ozývajú desivé zvuky, zo stropov kvapká krv a niekto, alebo niečo práve prudko rozrazilo dvere a zahasilo všetky sviece. V podobných prípadoch môže zasiahnuť jedine znalec okultných úkazov a zároveň detektív. Presne takým je Thomas Carnacki vyšetrovateľ paranormálnych záhad, ktorého začiatkom 20. storočia stvoril anglický spisovateľ William H. Hodgson. Bol jedným z prvých svojho druhu v literatúre a vďaka prezieravému pohľadu na svet tušil, že občas sa za zdanlivými prízrakmi nehmotného sveta môže v skutočnosti skrývať aj človek s temnými úmyslami. Ale čo je vlastne väčšie zlo? Zapáľte oheň v krbe, usaďte sa do pohodlného kresla a vydajte sa spolu s lovcom duchov, Thomasom Carnackim do sveta, kde sú hranice reality a nadprirodzena takmer nepostrehnuteľné...

Arra, amikor a Debrecen ellen kihagyta a tizenegyest, én máshogy emlékszem. Nem úgy, hogy nem érdekelte, bemegy-e a lövése. Én is ott voltam azon a hideg, téli napon a Megyeri úton, és azt láttam, hogy a játékra alkalmatlan, havas-jeges pályán ő volt messze a legjobb. Egyedül ő akart és tudott focizni - játszani! - még ott is, és ezért gondolta, hogy be fogja lőni - mert különben nem ő lőtte a tizenegyeseket. Minden más olyan ebben a könyvben, hogy belesajdul a lelkem. Persze belesajdult ebbe is. 1978-ban például, amikor Argentínában kiállították - na, az pontosan úgy volt, ahogy Egressy leírja. És ugyanazt éreztem én is. Ugyanúgy tört össze a világ... De ez az új Egressy-regény rajongásról, felnövésről, nosztalgikus vissza- és előretekintésről is szól. Kicsit úgy, mint Nick Hornby klasszikusa, a Fociláz. Ez is regény (még regényesebb is, mint Hornby könyve), a középpontjában Törőcsik Andrással, az utolsó magyar futballzsenivel - és a kisgyerekkel, aki most, felnőtt fejjel próbálja megérteni, hogy mit jelentett számára Törő... és a gyerekkor. (M. Nagy Miklós) „Melyik az a fa Zalacsánynál, megtalálnád? Tudod, kitalálta ki azt, hogy Táncolj, Törő? Mikor hallottad meg először? Milyen volt először belépni 74-ben az újpesti öltözőbe? Ezeket nem kérdezem meg többek között, nézek magam elé, próbálom értelmezni a szituációt, nincs igazán mit mondanom egy halk, kódora sikerült hellón kívül, sms-t írok a valakimnek, jöjjön, ha tud, itt ül velem, aki után szaladt egyszer, a magyar lélek, a magyar tehetség és a magyar sors csodálatosan szomorú szimbóluma, a tragédiák mögötti öröm és az öröm mögötti fájdalmak leghitelesebb megszemélyesítője, ilyesmit nem írok le persze, szükségtelen és felesleges, a bánat szívdobbantó ereje e nélkül is működteti a kivételes pillanatokat, jó adag üresség van bennem, sőt némi furcsa csalódottság, amolyan vereségféle, nem úsztam meg, mégis egymás mellé kerültünk, mennyire nem akartam pedig, igaz, főként régebben volt jelentősége, most már majdnem mindegy, gyerekkoromban féltettem magam a csalódástól, ma már nem történhet semmi baj, itt ül mellettem a hajszálon múlás, a félig üres telepohár, sok régi önsajnálatom katalizátora.”

„Dosahuje nadpozemské výšiny nekonečného strachu.“ H. P. Lovecraft „Najdôležitejšia kniha americkej fantastickej literatúry od čias Edgara Allana Poea až dodnes.“ E. F. Bleiler „Známy je príbeh tejto knihy, ktorá sa šírila ako nákazlivá choroba od mesta k mestu, z kontinentu na kontinent, niekde zakázaná, inde zhabaná, zatratená v tlači i z kazateľnice, odsúdená aj tými najväčšími literárnymi anarchistami. Stránky plné nemorálneho textu priamo neporušovali žiadne zákony, nepropagovali žiadnu doktrínu, neodsudzovali nikoho presvedčenie. Nebolo možné na ňu uplatniť žiadne známe meradlá, ale i tak, hoci sa uznávalo, že Kráľ v žltom patrí k vrcholu umeleckého snaženia, všetci cítili, že takú záťaž ľudská prirodzenosť nedokáže zniesť a žiadne pozdvihnutie neprinesú človeku slová, v ktorých sa skrýva najčistejší jed. Samotná banalita a neškodnosť prvého dejstva len umocňovali úder, ktorý potom dopadá s oveľa väčšou silou.“ R. W. Chambers Kráľ v žltom je nepochybne dielom skutočného majstra a právom sa považuje za jeden z medzníkov v dejinách weird literature. Autor zavrhol tradičné monštrá, ktoré tomuto žánru verne slúžili po celé roky – upírov, vlkolakov, duchov, alebo pekelné légie – dedičstvo tradičnej kresťanskej démonológie, a hľadá nové, originálne zdroje hrôzy – rozsiahlejšie, neľudské, jedným slovom, kozmické. Medzi ne patrí aj monštruózna zakázaná kniha, ktorej čítanie prináša strach, šialenstvo a skazu, a ktorá na pozadí voľne spája poviedky v zbierke. Azda najsilnejším príbehom je Žlté znamenie, v ktorom stretávame tichého a hrozivého strážcu cintorína s tvárou tučného bieleho červa z hrobu. Mladíka, popisujúceho bitku s týmto netvorom, striasa a napína, keď si spomenie na istý detail: „Dobre, pane, ako že je Boh nado mnou, keď som mu vrazil, zdrapil ma za zápästie, pane, a keď som mu vykrúcal ten jeho hubovitý pazúr, jeden z jeho prstov mi ostal v ruke.“ Umelec, ktorý strážnika pozoruje z okna svojho bytu, z hrôzou zisťuje, že on i jeho modelka videli rovnakého muža vo sne. Až napokon počas vychádzky strážnik na umelca prehovorí a huhňavým hlasom, ktorý pripomína hustý mastný dym zo suda škvariaceho sa mäsa alebo ako zápach nechutného rozkladu, mu kladie otázku: „Našiel si Žlté znamenie?“ Robert William Chambers (1865 – 1933) – americký spisovateľ z Brooklynu, ktorý po skončení štúdií v Paríži pracoval ako ilustrátor v New Yorku. Jeho prvá kniha In the Quarter (1894) bola zbierkou spomienok na Paríž. V roku 1895 vychádza Kráľ v žltom. Kniha okamžite získava obrovský ohlas a Chambers sa zaradil medzi úspešných autorov. Vo svojich ďalších dielach The Maker of Moons (1896) a The Slayer of Souls (1920) sa snaží pokračovať v podobnom fantastickom tóne. Postupne prechádza viacerými žánrami, napríklad science-fiction (In Search of the Unknown (1904) a Police!!! (1915)), aby nakoniec zamieril k historickým a sentimentálnym príbehom o newyorskej strednej vrstve. Celkovo napísal asi 70 poviedok, ale ani jedna z nich nikdy nedosiahla úspech Kráľa v žltom.

Dvadsiate roky 20. storočia, medzivojnová Varšava s jej nočnými podnikmi, salónmi, hazardnými hrami a búrlivým spoločenským životom. V jednom z varšavských kabaretov máva predstavenie tajomná postava známa pod pseudonymom Červený šašo. Vystupuje v červenej maske a jeho identitu nikto nepozná. Vo svojich vystúpeniach satiricky zosmiešňuje vtedajších verejne činných ľudí – politikov a zbohatlíkov. Červený šašo sa stáva varšavskou legendou a divadlo noc čo noc praská vo švíkoch. No jedného dňa sa v jeho divadelnej šatni nájde mŕtve telo a Červený šašo bez stopy zmizne. Kto je zavraždený? Môže byť Červený šašo obeťou alebo dokonca vrahom? Skrýva sa vrah v zákulisí divadla, alebo medzi známymi obete? Komisár Borewicz rozbieha vyšetrovanie a po čase zatkne prvého podozrivého... Je však komisár tým správnym detektívom pre tento prípad? Aleksander Błażejowski (1890 – 1940) – bol poľský novinár a spisovateľ. Vyštudoval právo, občas vykonával aj právnu prax. Je autorom siedmich kriminálnych, detektívnych a dobrodružných románov ako napríklad Červený šašo (1925), Súd nad Antikristom (1927), Tajomstvo doktora Hiwu (1928), Pomsta Gregora Burowa (1931) a ďalších. V roku 1914 bol odvelený na ruský front, padol do zajatia a z Ruska sa mu podarilo utiecť počas revolúcie v r. 1917. V roku 1940 ho deportovali do sovietskeho lágru, kde pravdepodobne zahynul. Iný zdroj informácií uvádza, že ho zastrelila NKVD. Za socializmu v období tzv. Poľskej ľudovej republiky sa jeho knihy nesmeli vydávať a boli stiahnuté aj z knižníc. Červený šašo je pokladaný za prvý poľský kriminálny román. Roku 1926 ho dokonca sfilmovali, no film sa nedochoval, len niekoľko fotografií.

Výber z diela Sigmunda Freuda prináša štúdie k problematike náboženstva a kultúry. Budúcnosť jednej ilúzie je zásadným textom o podstate a funkcii náboženstva ako sociálneho fenoménu. Freud v ňom uvádza svoje povestné vymedzenie náboženstva ako kolek tívnej nutkavej neurózy a skúma možnosti jeho zániku. V ďalších štúdiách (Prečo vojna?, Časové úvahy o vojne a smrti) sa venuje problematike vojny ako predmetu psychoanalytického skúmania a prichádza k zaujímavým formuláciám o možnostiach model ovania afektívneho života na vylúčenie agresívneho a deštruktívneho pudu v človeku. Zaujímavým spôsobom analyzuje postoj k smrti u človeka v podmienkach vojny, ktorá ruší pocit nesmrteľnosti v nevedomí u jedinca, lebo robí smrť reálnou a odhaľuje pra pôvodné pudové potreby a pohnútky. Štúdia Nespokojnosť v kultúre je významný kriticko-teoretický spis o podstate kultúry a jej funkciách, v ktorom Freud rozvíja svoju myšlienku protikladu kultúry a pudov a represívnej funkcii kultúry, ktorá v d ôsledku odmietania pudového uspokojenia vedie k nepriateľstvu voči kultúre, deštrukcii a vzniku kolektívnej neurózy. Cenou za kultúrny pokrok je strata šťastia a nárast pocitu viny ľudstva. Otázku možnosti terapie neurotickej kultúry a výsledku boja Erosu a deštrukčného pudu však necháva otvorenú. Čitateľ dostáva do rúk zásadné texty psychoanalýzy, ktoré podstatne zasiahli do diskusií a ovplyvnili prístupy k náboženstvu a kultúre v 20. storočí, až po súčasnosť.

Menno ter Braak (1902—1940), pôvodným školením historik, je najvýznamnejším predstaviteľom medzivojnovej nizozemskej literárnej kritiky. Ako spoluzakladateľ literárneho časopisu Forum bol obávaným polemikom, no zároveň presvedčeným demokratom a „europeizátorom“ provinčných pomerov v holandskej kultúre. Dôsledne presadzoval nové personalistické kritériá posudzovania domácej literárnej tvorby, otváral svojim krajanom obzory smerom k západo- i východoeurópskym literatúram a angažoval sa aj za avantgardné filmové umenie. Počas svojho krátkeho, no mimoriadne plodného života plného bojov napísal niekoľko kníh esejí (Politik bez strany, Rozlúčka s krajinou pastorov, O starých a nových kresťanoch, Karneval mešťanov, Demaskovanie krásy, Cinema militans a i.). Bol jediným nizozemským intelektuálom, ktorý sa v roku 1938 vyslovil proti mníchovskej zrade a rozbitiu ČeskoSlovenska. V deň okupácie Nizozemska hitlerovským Nemeckom odišiel dobrovoľne zo života.

„Budapesten a Szélkirály! Értesülésünk szerint tegnap este teljes titokban Magyarországra érkezett Francesco Ventoso, a Meteorológiai Világszervezet, a World Meteorological Organization végrehajtó tanácsának egyik prominens tagja, a világ egyik leghíresebb szél- és zivatarkutatója. A svájci székhelyű, csaknem kétszáz országot tömörítő szervezet gyakorlatilag a kezdetektől fogva élénk figyelemmel kíséri a Kárpát-medencében zajló időjárási anomáliát. A szervezet többszöri puhatolózása, majd kifejezett kérése ellenére sem kapott meghívást Budapesttől, annak ellenére, hogy az immár egész világot egyre nagyobb mértékben aggasztó szélcsend kiindulópontja és epicentruma tudvalevőleg a magyar főváros.” Hat ember élete gabalyodik össze a tomboló viharban egy margitszigeti eperfa alatt. Hat magányos emberé, akinek története van, és dolga egymással - bár kérdés, hogy kinek, kivel, micsoda. Mintha csak azért sodorta volna őket egymás útjába a szél meg a véletlen, hogy mindezt kiderítsék.A minden oldalról heves és felkavaró kiderítő manőverek háttere a jelen különös időjárási anomáliától sújtott Magyarországa, és ahogy haladunk előre a történetben, ahogy a vihart felváltó szélcsend rátelepszik nemcsak a tüdőkre, de a szívekre is, a háttér lassan előtérbe nyomul, hogy átvegye az irányítást az egyéni sorsok felett:„egyfajta ébredés ez mégiscsak, de nem álomból, hanem valóságból egy másik valóságba, a fények rögtön megváltoznak, ahogy eláll az eső, skandináv típusúak, ők ezt nem tudják, ezt Orsolya tudná, ha ott lenne velük, akkora a csend, amekkorát soha nem hallottak még, és nemcsak csend ez, üresség is, totális elmúlás, visszavonhatatlan élettelenség, halálos semmi, tébolyító süketség...” A Portugál világsikerű szerzőjének második regénye utópia a jelenből, minden aktualitáson túlmutató, igazi téttel.

Vámos Miklós úgy érezte, valakinek egyszer már meg kell írnia Amerikát, az Egyesült Államokat, that is, azt a ménkű nagy országot, egy ménkű nagy magyar regényben. Miután hosszan időzött odaát, 1990 nyarán már biztosra vette, hogy ő az a valaki. A New York-Budapest metró című könyv első kiadása három év múlva jelent meg. 2013-as sajtóhír, hogy egy ilyesféle (villám)gyorsvasút építését valóban tervezik kínai vállalkozók a következő tíz évben, ha elkészül, néhány óra lesz a menetidő Pekingből New Yorkba. Budapestre valószínűleg azért nem terveznek megállót, mert A New York-Budapest metró már létezik, s álmok évadján menetrendszerűen közlekedik. „Gyula Marton elpilledt a vonaton, behunyta a szemét. Azt álmodta, hogy a New York-Budapest metrón utazik. Két megálló volt az óceánban, a harmadik már Párizs, aztán München, készülődhetett, mert hét perc múlva Budapest következett. Marton azonban az utolsó pillanatban mégse szállt ki. Varsó. Kijev. Moszkva. Két viszonylag hosszú megálló: Novoszibirszk, Peking. Aztán Tokió, majd Honolulu, és máris újra Amerikába ért a metró: Los Angeles! kérem az ajtóknál vigyázni! Marton elmosolyodott. Imádta, hogy ennyire gyorsan és zökkenőmentesen száguldhat előre. Megint behunyta a szemét, így történt, hogy ezúttal New Yorkot szalasztotta el. Sebaj, legföljebb megyek még egy kört, gondolta. Bérlete volt.”

Román Sendivoj v sebe spája žáner biografického a okultno-démonologického románu. Toto zvláštne spojenie vyplýva zo skutočnosti, že jeho príbeh je založený na osudoch skutočnej postavy poľského alchymistu Michala Sendivoja (1566 – 1636). Historickú postavu Sendivoja však autor poníma romanticky „byronovsky“ ako hrdinu zmietaného prudkými vášňami, ktorý si musí faustovsky zvoliť medzi nadľudským poznaním a prostým ľudským šťastím. Ukazuje sa, že do sveta temných síl nemožno nahliadnuť beztrestne a cenou za poznanie býva nezriedka vlastné šťastie i životy najbližších... V románe nájdeme množstvo elementov romantického goticizmu: postavy zmietané temnými vášňami, záhadnú postavu mudrca Kozmopolitu, scénu vyrabovania hrobky, infernálnu víziu ožívajúceho kostola, nadprirodzený motív neviditeľnosti, ruiny kláštora, tajomný alchymistov dom, kameň mudrcov, elixír nesmrteľnosti, zjavenie nadprirodzených mocností... Józef Bohdan Dziekoński (1816 – 1855) bol poľský prozaik obdobia romantizmu, dnes patrí k takmer zabudnutým autorom. V tvorbe ho inšpiroval najmä nemecký a francúzsky čierny romantizmus, predovšetkým hrôzostrašná fantastika nemeckého autora E. T. A. Hoffmanna, kresťanská mystika a okultné náuky. Po Dziekońského smrti v súlade s jeho testamentom väčšinu jeho diela spálili.

Monografia akademického sochára Jána Ťapáka je splatením dávneho dlhu voči tomuto výnimočnému slovenskému výtvarníkovi. Vzťah k prírode, k starobylým kultúram a k poézii spája Ján Ťapák do osobitej metafory. Minulé s prítomným, drsné a krehké, monumentálne i komorné, zhutnený dej, krehkosť osudov, slávne okamihy aj všedné chvíle, tradícia i súčasnosť. Ján Ťapák vstúpil do tvorivého života so širokou znalosťou abecedy sochárskej tvorby, ktorú obohatil poučením z diel svetových umeleckých veličín. Kniha bude atraktívnou galériou zachytávajúcou to najlepšie z jeho tvorby.