Európa strana 34 z 47

Karl May (1842 – 1912) je autor, ktorý sa viac než celé storočie teší mimoriadnej popularite. Jeho romány dosahujú obrovské náklady. Jeho postavy Winnetou a Old Shatterhand vtlačili generáciám čitateľov nezmazateľný obraz indiánskeho Divokého západu a posmrtne v 60-tych rokoch 20. storočia inšpiroval jednu z najúspešnejších filmových sérií v dejinách nemeckej kinematografie. Zároveň sa však názory na Maya už oddávna výrazne rozchádzajú. Napríklad Arno Schmidt povyšuje niektoré jeho neskoré romány na úroveň svetovej literatúry, zatiaľ čo Klaus Mann vidí priame spojenie medzi „spôsobmi a taktikou Old Shatterhanda“ a krutosťami národného socializmu. Životopis jedného z najčítanejších nemeckých autorov predstavuje muža, ktorý ustavične a intenzívne blúdi medzi Ardistanom a Džinistanom, medzi úbohosťou biednych pomerov a rozprávkovým spisovateľským úspechom, medzi skutočnosťou a fantáziou ako máloktorí iní literáti a zároveň je hlboko presvedčený, že vo svojom živote kráča priamou cestou. Obsiahla záverečná kapitola sa venuje najrozličnejším úpravám a prepisovaniu spisovateľových textov, jeho zneužívaniu nacistami a neskôr komunistami, ale aj silnej inšpirácii filmárov a mnohých súčasných literátov životom a dielom Karla Maya.

Ježiš Nazaretský predstavuje dominantnú postavu v západnej civilizácii už viac než 2 000 rokov, odkedy žil a zomrel v rímskej Palestíne v 1. storočí. Postupne sa stal ústrednou postavou aj v nastupujúcej globálnej kultúre. Jeho príbeh sa počas storočí po jeho smrti pretransformoval na rôzne vizuálne formy a je preto logické, že s nástupom „pohyblivých obrázkov“ sa stal jedným z prvých námetov pre filmových tvorcov. Kniha amerického profesora religionistiky a filmového kritika W. Barnesa Tatuma je dôslednou analýzou zobrazovania postavy Ježiša Krista vo filme a zároveň je osobitým pohľadom na dejiny svetovej kinematografie. Autor si pre svoj rozbor „Ježiša vo filme“ vybral zásadné diela strieborného plátna. Slávne snímky Od jasličiek ku krížu (1912), Intolerancia (1916), Kráľ kráľov (1927), Quo vadis (1951), Rúcho (1953), Ben Hur (1959), Kráľ kráľov (1961), Barabáš (1962), Najväčší príbeh všetkých čias (1965), Evanjelium sv. Matúša (1964), Jesus Christ Superstar (1973), Godspell (1973), Ježiš Nazaretský (1977), Život Briana (1979), Ježiš (1979), Posledné pokušenie Krista (1988), Ježiš z Montrealu (1989), Ježiš (1999), Evanjelium podľa Jána (2003), Umučenie Krista (2004) a Syn človeka (2006) rozoberá z rôznych uhlov. Opisuje okolnosti ich vzniku a venuje sa forme i obsahu Ježišovho príbehu na plátne s osobitým dôrazom na scenáristické využitie evanjelií. Skúma akými prostriedkami je Ježiš zobrazený ako filmová postava, ktoré výroky sprevádzajú jeho stvárnenie a zároveň sumarizuje a hodnotí reakcie verejnosti i kritiky. Aj keď uznáva umelecké či kinematografické kvality jednotlivých snímok, dôraz kladie na ich biblický, historický a teologický rozmer. Pre diváka filmu o Ježišovi možno problém filmového Ježiša vyjadriť ako štvorakú otázku: Do akej miery je snímka o Ježišovi nielen filmársky zaujímavá, ale aj literárne ohľaduplná k prameňom evanjelií, historicky pravdepodobná a teologicky uspokojivá? Filmoví tvorcovia, ktorí si trúfli priviesť Ježiša na plátno, čelili skutočne náročnej úlohe a aj vďaka nim je jeho miesto v kultúre rovnako veľké ako v cirkvi.

Ježiš Nazaretský predstavuje dominantnú postavu v západnej civilizácii už viac než 2 000 rokov, odkedy žil a zomrel v rímskej Palestíne v 1. storočí. Postupne sa stal ústrednou postavou aj v nastupujúcej globálnej kultúre. Jeho príbeh sa počas storočí po jeho smrti pretransformoval na rôzne vizuálne formy a je preto logické, že s nástupom „pohyblivých obrázkov“ sa stal jedným z prvých námetov pre filmových tvorcov. Kniha amerického profesora religionistiky a filmového kritika W. Barnesa Tatuma je dôslednou analýzou zobrazovania postavy Ježiša Krista vo filme a zároveň je osobitým pohľadom na dejiny svetovej kinematografie. Autor si pre svoj rozbor „Ježiša vo filme“ vybral zásadné diela strieborného plátna. Slávne snímky Od jasličiek ku krížu (1912), Intolerancia (1916), Kráľ kráľov (1927), Quo vadis (1951), Rúcho (1953), Ben Hur (1959), Kráľ kráľov (1961), Barabáš (1962), Najväčší príbeh všetkých čias (1965), Evanjelium sv. Matúša (1964), Jesus Christ Superstar (1973), Godspell (1973), Ježiš Nazaretský (1977), Život Briana (1979), Ježiš (1979), Posledné pokušenie Krista (1988), Ježiš z Montrealu (1989), Ježiš (1999), Evanjelium podľa Jána (2003), Umučenie Krista (2004) a Syn človeka (2006) rozoberá z rôznych uhlov. Opisuje okolnosti ich vzniku a venuje sa forme i obsahu Ježišovho príbehu na plátne s osobitým dôrazom na scenáristické využitie evanjelií. Skúma akými prostriedkami je Ježiš zobrazený ako filmová postava, ktoré výroky sprevádzajú jeho stvárnenie a zároveň sumarizuje a hodnotí reakcie verejnosti i kritiky. Aj keď uznáva umelecké či kinematografické kvality jednotlivých snímok, dôraz kladie na ich biblický, historický a teologický rozmer. Pre diváka filmu o Ježišovi možno problém filmového Ježiša vyjadriť ako štvorakú otázku: Do akej miery je snímka o Ježišovi nielen filmársky zaujímavá, ale aj literárne ohľaduplná k prameňom evanjelií, historicky pravdepodobná a teologicky uspokojivá? Filmoví tvorcovia, ktorí si trúfli priviesť Ježiša na plátno, čelili skutočne náročnej úlohe a aj vďaka nim je jeho miesto v kultúre rovnako veľké ako v cirkvi.

Sir Arthur Conan Doyle (1859 – 1930) sa do sŕdc čitateľov zapísal predovšetkým ako stvoriteľ najslávnejšieho literárneho detektíva Sherlocka Holmesa, ktorý je známy naozaj po celom svete. Aj holmesovské detektívky vedeli byť značne hrôzostrašné, nuž nečudo, že Doyle svoje spisovateľské zručnosti zúročil i na teréne žánru hororovej fantastiky. K tomuto žánru ho viedol i jeho celoživotný záujem o špiritizmus (stal sa aktívnym členom slávnej Society for Psychical Research). Paradoxne ho práve racionalistická metóda, vychádzajúca z medicínskeho školenia primäla k otvorenosti voči mysterióznym fenoménom a k tomu, že sa nimi začal zaoberať i vo svojich prózach. V jeho tajuplných poviedkach väčšinou skeptický racionalistický hrdina, najčastejšie rozprávač (ktorý akoby z oka vypadol Dr. Watsonovi), býva konfrontovaný s tajuplnými úkazmi, ktoré ich nedovoľujú racionálne, prirodzene vysvetliť. Doylove prózy zručne dávkujú napätie a otvárajú šerosvit dohadov, až kým príde záverečný šok. No neurčitosť zostáva. „Loď, plaviacu sa polárnymi pláňami, čosi prenasleduje a kapitán Polárky upiera zrak do diaľky, kde niečo vidí len on... Tajuplné prastaré egyptské receptúry na oživovanie mŕtvych, jednoruká mátoha v lekárskom laboratóriu, médiá na špiritistických seansách, špiritistické materializácie, čosi hrôzostrašné číhajúce v temnej jaskyni, vývojové mutácie, vyžarovanie duchovnej energie z predmetu, diabolská pomsta – to všetko sú témy, sľubujúce správny zážitok pre labužníkov hororovej fantastiky. Doyle však nikdy nevyužíva lacné nadprirodzené efekty – naopak, všetky mysteriózne javy sa usiluje preskúmať s priam vedeckou metodickosťou. Akoby sa Sherlock Holmes so svojou dedukčnou metódou odrazu ocitol v temnej ríši okultných javov. Doyle predsa písal v časoch, keď špiritizmus bol rovnakou vedou ako kriminológia...“ Tomáš Horváth

Americký spisovateľ a novinár Mark Twain (1835 – 1910), vlastným menom Samuel Clemens, je známy svojím neuveriteľným vtipom, šarmom, ale aj sarkazmom a kritickými názormi na ľudskú civilizáciu. Preslávil sa najmä dielami Dobrodružstvá Toma Sawyera a Dobrodružstvá Huckleberryho Finna. Nemenej brilantná je však aj jeho posledná kniha Listy zo Zeme. Keď roku 1902 zomrela jeho milovaná manželka (dve z ich detí zomreli ešte predtým), Twain sa cítil nesmierne osamelý. Posledné roky života strávil na cestách a práve v tomto období napísal množstvo esejí, cestovateľských čŕt a dokonca fragment mysticko-dobrodružnej novely. V týchto svojich textoch sa naplno prejavil ako silný kritik spoločnosti, náboženských dogiem a Biblie. V Listoch zo Zeme nám, okrem iného, ponúka predstavu, že Satan navštívil Zem, aby skontroloval život pozemšťanov a píše svojim anjelským bratom do neba, s akým bláznovstvom sa tu stretáva. Kniha patrí ku klasickým hlasom „voľnomyšlienkarstva“. Spisovateľova dcéra Clara Clemensová preto dlho namietala proti jej publikovaniu. Svoj postoj zmenila, až keď sa verejná mienka začala voči podobným názorom stavať tolerantnejšie. Roku 1939 poverila literárneho vedca a veľkého znalca Twainovho diela Bernarda DeVota, aby pozostalosť doplnil poznámkami a pripravil na vydanie.

Seweryn Goszczyński bol poľský básnik a prozaik, významný predstaviteľ tzv. ukrajinskej školy poľského romantizmu. Román Kráľ zámku (1839/40) vznikal vo francúzskej emigrácii. Spájajú sa v ňom žánre čiernoromantického gotického románu s tajomstvom, iniciačného románu a národnej alegórie. Rozprávač, romantický tulák, stretáva v ruinách odrzykońského zámku záhadného blázna Machnického, ktorý ich stráži a vyhlasuje sa za posledného poľského kráľa. Machnicki sa ukazuje byť výnimočnou romantickou osobnosťou s nespútanou imagináciou – a jeho šialenstvo zasa privilegovaným prístupom k mystickým víziám, v ktorých ožíva dávna minulosť. Machnicki zasvätí rozprávača do tajomstva svojich mystických videní a poodhalí, čo skrýva podzemie zámku i tajomná kniha. V texte nachádzame priam emblematické motívy romantizmu: ruiny ako hieroglyf slávnej minulosti a alegória pominuteľnosti, no zároveň ako mystické vnútorné miesto duše. Nie je blázon jediným rozumným človekom medzi „normálnymi“ bláznami, ktorí žijú v zabudnutí a neslobode? Władysław Łoziński bol poľský románopisec, historik a novinár. Novela Zapatan (1874) je tajomnou prózou, reprezentantom žánru strašidelnej fantastiky 19. storočia, no zároveň aj prózou historického žánru, ktorej dej je situovaný do 18. storočia. Rozprávač, rotmajster Vít Narwoj, i vojaci jeho pluku sú konfrontovaní s tajomnou postavou démonického Zapatana, ktorý sa zaoberá alchýmiou a azda vládne aj nadprirodzenými silami. Ba možno je vyslancom samého pekla. K rozprávačovi doliehajú len útržky tajomného príbehu a nevysvetliteľných hrôzostrašných udalostí: sú to halucinačné vízie či naozaj zásah nadprirodzených síl? Text poodhalí len cíp závoja tej temnej oblasti. Aj čitateľ zostáva na konci prózy sám so svojimi otázkami. Vracia sa nakoniec Zapatan? A predovšetkým: odkiaľ?

Silvia Goralová žije so svojou mamou Klárou v rodinnom dome na okraji mesta. V susedstve býva Klárina sesternica Tereza Poláková so svojimi synmi Gregorom a Danielom. Všetky tri deti sú polovičné siroty a preto vyrastajú ako súrodenci s dvoma mamami. Tato rodinná idyla sa začne drobiť, keď sa matky rozhodnú, že by sa Silvia a Gregor mali zobrať, aby ich pozemky zostali pekne pohromade. Ale deti majú iné plány – Silvia miluje Daniela a Daniel ju a tiež holuby, ktoré mu daroval obľúbený dedinský farár. Ten si rôznymi darčekmi kupuje mlčanie miništrantov, ktorých na fare sexuálne obťažuje. Keď Daniel v auguste roku 1968 po začiatku okupácie Československa vojskami Varšavského paktu náhle zmizne, Silvia sa ho vyberie hľadať do sveta... * * * Román rakúskej spisovateľky Zdenky Beckerovej je príbehom detstva a dospievania v Československu päťdesiatych a šesťdesiatych rokov a hľadania samého seba uprostred marazmu komunistickej spoločnosti.

Silvia Goralová žije so svojou mamou Klárou v rodinnom dome na okraji mesta. V susedstve býva Klárina sesternica Tereza Poláková so svojimi synmi Gregorom a Danielom. Všetky tri deti sú polovičné siroty a preto vyrastajú ako súrodenci s dvoma mamami. Tato rodinná idyla sa začne drobiť, keď sa matky rozhodnú, že by sa Silvia a Gregor mali zobrať, aby ich pozemky zostali pekne pohromade. Ale deti majú iné plány – Silvia miluje Daniela a Daniel ju a tiež holuby, ktoré mu daroval obľúbený dedinský farár. Ten si rôznymi darčekmi kupuje mlčanie miništrantov, ktorých na fare sexuálne obťažuje. Keď Daniel v auguste roku 1968 po začiatku okupácie Československa vojskami Varšavského paktu náhle zmizne, Silvia sa ho vyberie hľadať do sveta... * * * Román rakúskej spisovateľky Zdenky Beckerovej je príbehom detstva a dospievania v Československu päťdesiatych a šesťdesiatych rokov a hľadania samého seba uprostred marazmu komunistickej spoločnosti.

Kroniky poblúznených rokov sú košatým rozprávaním Eduarda Matáka o živote na Slovensku v medzivojnovom období. Pred čitateľom v ňom defilujú skutočné historické postavy i postavy regionálnej mikrohistórie, tak ako sa o nich autor dočítal a dopočúval od svojich predkov i starších súčasníkov. Poblúznenie – tak rozprávač s miernou iróniou pomenoval stav vedomia svojich protagonistov, liptovského farára Jozefa Kačku i spisovateľa Jozefa Gregora Tajovského, ale aj amerického Slováka Eda Beliša a jeho synovca, pltníckeho chlapca Jurka Danáka – im neraz sťažovalo ich osobnú ľudskú situáciu a prebíjanie sa životom či už v Ružomberku, v Bratislave alebo hoci v americkom exile, uprostred nepokojného, meniaceho sa sveta a v dotyku so slovenskou národnou i regionálnou, československou, nemeckou, maďarskou, americkou, ruskou či židovskou kultúrou. Toto poblúznenie si však dodnes zaslúži rešpekt, pretože svedčí o vôli a tvorivosti, o ideáloch a životných métach, bez ktorých nie je ľudský život plnohodnotný. Aj keď nie všetky postavy týchto kroník mohli prejsť do kolektívneho kultúrneho povedomia, niet tu azda takej, ktorá by si nezaslúžila, aby po nej zostala stopa v našej pamäti – hoci pre poučenie do budúcnosti.

Kroniky poblúznených rokov sú košatým rozprávaním Eduarda Matáka o živote na Slovensku v medzivojnovom období. Pred čitateľom v ňom defilujú skutočné historické postavy i postavy regionálnej mikrohistórie, tak ako sa o nich autor dočítal a dopočúval od svojich predkov i starších súčasníkov. Poblúznenie – tak rozprávač s miernou iróniou pomenoval stav vedomia svojich protagonistov, liptovského farára Jozefa Kačku i spisovateľa Jozefa Gregora Tajovského, ale aj amerického Slováka Eda Beliša a jeho synovca, pltníckeho chlapca Jurka Danáka – im neraz sťažovalo ich osobnú ľudskú situáciu a prebíjanie sa životom či už v Ružomberku, v Bratislave alebo hoci v americkom exile, uprostred nepokojného, meniaceho sa sveta a v dotyku so slovenskou národnou i regionálnou, československou, nemeckou, maďarskou, americkou, ruskou či židovskou kultúrou. Toto poblúznenie si však dodnes zaslúži rešpekt, pretože svedčí o vôli a tvorivosti, o ideáloch a životných métach, bez ktorých nie je ľudský život plnohodnotný. Aj keď nie všetky postavy týchto kroník mohli prejsť do kolektívneho kultúrneho povedomia, niet tu azda takej, ktorá by si nezaslúžila, aby po nej zostala stopa v našej pamäti – hoci pre poučenie do budúcnosti.

„Az undorító, becstelen, ostoba államot, amely megfojtja a gyengéket, és az aljas, közönséges embereknek enged meg mindent - azt ugyan miért kellene eltűrni?” Szányka, akinek az apja halálra itta magát, az Alkotók Szövetségében találja meg élete értelmét: harcolni az aljas hatalom ellen, a hazáért, az egyszerű emberekért, az orosz földért. A dühös fiatalok, akiket a nagy filozófus és író, Kosztyenko szervezett párttá, rendszeresen összecsapnak a rendőrökkel, törnek-zúznak Moszkvában és más városokban is – az igazi, nagy, férfias történelmi tettre áhítoznak, és készen állnak a börtönre és a halálra éppúgy, mint arra, hogy átvegyék a hatalmat Oroszországban. Prilepin részben a mai orosz politikai folyamatok szuggesztív krónikása, aki sokak szerint egy olyan "robbanást" jósolt meg ebben a regényében, amely előbb-utóbb elkerülhetetlen lesz – s ugyanakkor bámulatos életismerettel mesél az orosz kisvárosok és falvak embereiről, akik úgy érzik, becsapták őket. És ezt a regényt olvasva talán jobban megértjük a radikális, nacionalista fiatalokat akár Magyarországon is... Prilepin maga is részt vesz a politikai küzdelmekben, s bár nézeteivel a legtöbben nem értenek egyet az orosz irodalmi életben, mégis sorra kapja a díjakat – egy nemzedék és egy irodalmi csoport, az „újrealisták” vezéralakja lett, s művei lassan a világ minden fontosabb nyelvén megjelennek. Az orosz irodalom új világsztárja ő, sőt a Newsweek magazin szerint „korunk orosz Hemingwaye”.

Stephen King új kötetének központi témája a bosszú, a megtorlás. Az első és leghosszabb történet helyszíne egy nebraskai tanyaház Hemingford Home-ban. A kisváros King rajongóinak a Végítélet című regényből már ismerős lehet: az abban szereplő Abigail anya itt lakott, és az Az című regényben felnőttkorában Ben Hanscom költözik ugyanide. Az „1922” mesterien adagolja a feszültséget, a szörnyű események és a gyarló központi figura sajátos, olykor komikus beszédfordulatai egyszerre rettentő és szórakoztató kontrasztban állnak. „A dagadt sofőr” története újabb és újabb váratlan csavarokat tartogat – itt egy zárkózott írónő vidéki felolvasóestje adja az apropót a horrorisztikus kifejlethez. A „Hosszabbítás jutányos áron” egyik szereplőjéről kiderül, tulajdonképpen ő maga a sátán, a záró történetet pedig – „Egy jó házasság” –, ugyan harmadik személyben, de szintén női nézőpontból láttatja az elbeszélő.Mind a négy írás lebilincselő izgalmakat tartogat, nem véletlen, hogy a már élő klasszikusnak számító King új kötete Bram Stoker-díjat kapott.

„Kellenek a HÚROK. Ütőn, hangszeren, fémből, műanyagból vagy bélből, ahogyan eredetileg mind a gitárra, mind a teniszütőre sodorták. Ezeknél is nélkülözhetetlenebbek az érzelmi húrok, ha azokon játszunk, nagy baj nem lehet. A tudás fontosabb, mint a pénz. Az érzelmek fontosabbak, mint a tudás. E két elvet követve leélhető egy tartalmas élet ezen a földön.Tizennégy évesen kezdtem GITÁROZNI. Hamarosan zenekart alakítottam. Bródy Jánossal ekkor tájt ismerkedtem össze. Elmúltam húsz, amikor különféle okokból (részletek a könyvben) kiszálltam a Gerilla együttesből, mélyen megbántva, csalódottan. Aztán negyvenkét évig (tavaly márciusig) nem vettem a kezembe gitárt. Harmincegy voltam, amikor először jártam TENISZPÁLYÁN. Azóta rendszeresen játszom. (Küzdök.) Átlagosan heti háromszor. Télen-nyáron. Ha esik, ha fúj. Bármiféle utazás lehetőségét fontolgatva először mindig azt mérlegelem, hány tenisz maradna ki. Nem vagyok normális, belátom. Életem két meghatározó SZENVEDÉLY-éről szól a Teniszezz velem... és a Ha én Bródy volnék. A harmadik, még elementárisabb SZENVEDÉLY, az írás kapcsolja őket össze. Amikor ezt Bródy Jánosnak megemlítettem, azt mondta: Mázlista vagy! Sokaknak egy igazi szenvedély sem jut.Az volna szép, ha az olvasó ütőt vagy gitárt ragadna e könyv hatására. Esetleg mind a kettőt, bár talán nem egyszerre.” Vámos Miklós

Mihez kezd Ön, ha a barátnője hatvanadik születésnapja egybeesik a barátja harmincadik születésnapjával? Helytelen-e letagadni a korunkat netes párkeresésnél? Erkölcstelenség-e főnöztetni, amikor az egyik gyerekünk tetves? Tényleg twittel a Dalai Láma, vagy az egyik titkára csinálja helyette? Akkor ma a technika az ötödik elem? Vagy az a fa? Lefeküdni valakivel két randi és hatheti sms-ezés után ugyanaz, mint férjhez menni két találkozás és hat hónapi levelezés után Jane Austen korában? Mindezeken és más modern dilemmákon emésztődve csetlik-botlik Bridget Jones a szinglianyaság buktatói között és fedezi fel újra a nőiségét abban az életszakaszban, amelyet egyesek képesek az otromba és ósdi „középkorúság” szóval meghatározni. Igen, Bridzselők, Bridget visszajött – ám ezúttal némi meglepetéssel érkezett: felnőtt, legalábbis egy kicsit. Most ötvenegy éves, de a körülmények szerencsétlen alakulása folytán megint egyedül van, és két kisgyerekről is gondoskodnia kell, valamint mellettük is időt szakítani szexi fiatal fiújára. Utolsó találkozásunk óta Bridget fölfedezte a Twittert (ő @JoneseyBJ), lecserélte a chardonnayt koktélra és az önsegélyező könyveket gyermeknevelési szakirodalomra. Korábbi hebrencs kalandjait ezúttal a mély gyász pillanatai ellenpontozzák, amelyek – merjük kijelenteni? – mintha érzelmi érettségről árulkodnának, ám továbbra is képes olyan kelekótyaságokra, mint egy balul végződő botoxoztatás.

Három szereplő. Egy történet. Mindhárom áldozat, mindhárom elkövető, és azok is ők hárman, akik véletlen keverednek az eseményekbe. Egy, ki a mesék világa felől szemlél, egy, ki az okokat kutatja, egy, ki vádakat olvas a világra, hogy mért olyan, amilyen. Egy férfi és két nő. Mindhárman ki akarnának keveredni a napvilágra, mégis ott bolyonganak valahol a mélygarázsban. Három, szerelem utáni élet és egy valahai szerelmi viszony három sarka, s egy készülődő titokzatos bűntett. Mit jelent élni, érezni, kötődni, sorsot építeni? Mit jelent egy olyan világban lenni, ahol minden élet egyedi és autentikus, de az életek közös világa telis-teli van hamissággal? Számvetés azzal, ahogy élünk és éltünk, s egyben sors és korkritika A mélygarázs. Sodró monológok, meghökkentő gondolatfutamok, a múlt és az életépítés kendőzetlen feltárása. Szembesítés képzeteinkkel és tévképzeteinkkel. Három ember különálló és közös sorsa, három monológ, ami egy pillanatra sem idegen tőlünk, mert rólunk beszélnek, mert belőlünk vannak összerakva. Fogják a kezünket, és végigjárják velünk a földmélyi termeket, nemcsak az ő világukat, hanem a miénket is. Csípni fogja a szemünket a füst, néha úgy fog tűnni, teljesen elfogy a levegő, és fájni fog, nem csak a fejünk. De mégis érdemes végigjárni a föld alatti világot, mert így van esélyünk, hogy elérjük a napsütötte sávot. Mi kiléphetünk, míg a szereplőink visszafordulnak, hogy kézen fogják, s a félhomályos termeken végigvezessék az újabb vándort.

„Válogatott novelláskötet: ez úgy hangzik, mint egy olyan kitüntetés, amelyet csak halála után kaphat meg az ember. Ennek szellemében én most másodszor kerülök a halálomon túlra. Jelent már meg válogatott novelláskönyvem (Magvető, 1981), pedig akkor még nevetségesen fiatal voltam az elmúláshoz. Live fast, die young? Utóbbiról szerencsére már lemaradtam.” (A Szerző) Részletek a bevezetésből:„Majdnem az összes novellám olvasható ebben a könyvben. Kivétel a bár című 1998-as kötetem: mai szemmel is úgy látom, sikerült olyan szorosra szerkesztgetnem annak idején, hogy fájna szétszedni. Ugyancsak kihagytam a nyolc novellát, amelyek kettesével, ikerszövegként jelentek meg a Tiszta tűz-ben, mert... csak. Nem foglalkoztam továbbá azzal a két tucatnyival sem, amelyeket angolul írtam, amikor évekig a Yale-en időztem. Jó érzés, hogy vannak munkáim egy világnyelv fogságában. Hagyományosan a magyart tekintik irodalmi cellának, és tessék. Végezetül nem kerülhettek be azok, amelyek a bizonytalan jövőben készülnek el, fölteszem (remélem), várhatóak ilyenek.”