Fapadoskonyv.hu strana 16 z 80

Lovik Károly Európa szerte ismert lótenyésztő, a magyar lovassport első, nemzetközi tekintélyű szakírója, aki angliai szaklapokban is publikált. Író, újságíró, versenylovak és vadászkutyák avatott szakembere volt. A tizenkilencedik, huszadik század fordulóján nem igen akadt angol lord, aki Mr. Charles Lovik nevét ne hallotta volna. Mindezek mellett Lovik Károly Puskin, Turgenyev és Csehov első magyar szakavatott értelmezője, Oscar Wilde fordítója, a magyar novella egyik legnagyobb formaművésze volt, nem mellesleg szólva kifogástalan úriember.

Lovik Mikszáthon keresztül kapcsolódik a magyar elbeszélő hagyományokhoz. Regényeiben és elbeszéléseiben a kor jellegzetes figurái sorakoznak: megalázott kishivatalnokok, agarászó vidéki dzsentrik, zsugori háztulajdonosok, kicsapongó szépasszonyok, unatkozó katonatisztek. Ábrázolásmódjában, epikai „valószerűség-felfogásában” a realizmus és az újromanticizmus között helyezkedik el.Az Egy barátságos ház története című regénye a Farkas család mindennapjaiba enged bepillantást. A szülők, a két lány és a házhoz járó, s ott lakó fiatalemberek életét vetítik elénk olyan rejtett cinizmussal, mely csak a regény végén éri el csattanóját. Fellángoló és elmúló érzelmek, beletörődés, elhagyatottság, mind ott játszódik le ebben a kívülről barátságosnak tűnő házban.

Diákok, verekedés, csínytevések, szerelem, elválás, újra egymásra találás, becsület, hűség, barátság, korhelyek, mulatságok, ifjúság, életöröm és mindenek felett Selmecbánya és az Akadémia.

A magyar szellem egyik halhatatlan alkotása szárnyal fel ebben a könyvben az olvasó előtt. Dráma – megrázó jelenetekkel; filozófia – mély gondolatokkal; költészet – az emberszemlélet és társadalombírálat fenséges hangfutamaival.A kérdés az: mi az emberiség életének végső célja? A felelet: az ember vagy önmagának él vagy embertársainak, de boldog nem lesz egyik esetben sem, mert saját érdekeinek önző hajszolása éppen úgy nem elégíti ki, mint ahogyan elbukik akkor, ha embertársai javának szenteli életét. Elbukik vagy boldogtalan lesz; be kell látnia, hogy minden küzdelme hiábavaló; végtére mégis megsemmisül az emberiség. Még arra a kérdésre sem kap feleletet, miért él a földön és lesz-e vergődéseinek jutalma a túlvilágon? Vigasztalan a mult, kétségbeejtő a jövő.

A sivatagon át című regényben megkezdett közel-keleti út folytatását tartalmazza Karl May most megjelent regénye. Ezúttal a szultán birodalmának azokon a részein utazik keresztül a főhöz, Kara ben Nemszi emír, amelyeken az arabok mellett kurdok is élnek. Törzseik harcban állnak nem csak egymással, de az arabokkal és a törökökkel is, ellentéteik kibékíthetetleneknek tűnek. Persze nem nagy háborúkról, hanem szinte egyéni csetepatékról van pusztán szó, ezekben pedig Kara ben Nemszi mindig rendet tud teremteni: vagy úgy, hogy személyes hősiességgel és ügyességgel győzelemre viszi a jó ügyet, vagy úgy, hogy példaadással, ravaszsággal, keresztény értékek propagálásával összebékíti az ellenfeleket. A mű, mint minden May-regény, lényegében kicsiny, egymáshoz lazán kapcsolódó epizódokból áll, így az előzmény nélkül is jól érthető.

Falmar ?városa Corrientes tartományban fekszik, az argentin Mezopotámiában, a tartomány nevét viselő folyó mellett. Nem nagy település az itteni körülményekhez képest. Árukivitele erdőgazdálkodásán és állattenyésztésén alapul, mert a földművelés csk a helyi igényeket elégíti ki, s gyáripara sem jelentős. Az idő tájt, amikor a foglyokkal déli irányból a városka felé közeledtünk, Falmarból indult ki minden Lopez Jordan ellen irányuló katonai vállalkozás. Katonák jöttek-mentek mindenfelé: fehérek, indiánok, szedett-vedett ruházatban, hiányos fegyverzettel. Bármely német hivatásos katonatiszt ugyancsak csóválta volna a fejét, ha parancsnoksága alá rendelnék őket. Mindazonáltal még mindig jobban festettek, mint a Jordan főhadiszállásán nyüzsgő siserehad. Lépten-nyomon gyakorlatozó csapatok mellett haladtunk el. A város nem közvetlenül a folyó partján épült, hanem attól széles, ingoványos sáv választja el. A láp település felőli részén sűrű, tömött nádmező húzódik, és eltakarja a mocsaras területet.t Az ezredes nem lassított, ahogy beértünk az első házak közé, hanem galoppban vágtattunk a főtérre a Casa de Ayuntamiento, vagyis a városháza felé, és ott végre megtorpantunk. Az épület, úgy első pillantásra, inkább valami útszéli, bagolyrúgta fogadónak rémlett, sem mint a városi elöljáróság székhelyének. Az ezredes mindenekelőtt jelentést tett a városparancsnoknak, akihez a baráttal együtt elkísértük. A beszámolót követően az elfogadott tiszteket fogdába zárták a városházán, a katonákat pedig karámokba csukták, amit nem döntenek sorsuk felől. Mondanunk sem kell, hogy ez a harci cselekmény – négyszáz katona foglyul ejtése, tisztekkel együtt, teljes fegyverzettel, a töméntelen sok rendkívül szükséges ló, egyetlen lövés, kardvágás nélkül – az ezredes előmenetele szempontjából igencsak kedvező hatást tett.

Leonardo da Vinci személyisége, élete hálás regénytéma, nagy regényírószámára kincsesbánya ez embercsodának alakja, és Merezskovszkij (1866-1941) kibányászott belőle minden értéket.A nagy művész korának teljes képét kapja az olvasó e nagyregényben.A hős körül ott virágzik a teljes reneszánsz. Az író felvonultatja Sforza herceg udvarát, a maga csodás tarkaságában, a milánói népet, vásárteret, korcsmát, tudósok gyülekezetét, Borgia Cézárt, a pápát, a firenzei képrombolást, Savonarolát. Alkimisták, boszorkányok, inkvizítorok, kurtizánok, politikusok, zsoldos katonák bukkannak fel és tűnnek el a könyvben. A képek elevenek, hús-vér emberekkel találkozunk, az események folyamatosan kapcsolódnak egymásba.Az egymásra perdülő tömérdek kép (mint egy filmmontázs) mozgalmassága felüdíti az olvasót. A regény – bár száz éve született – ma is érdekes, olvasmányos és szórakoztató.

Leonardo da Vinci személyisége, élete hálás regénytéma, nagy regényírószámára kincsesbánya ez embercsodának alakja, és Merezskovszkij (1866-1941) kibányászott belőle minden értéket.A nagy művész korának teljes képét kapja az olvasó e nagyregényben.A hős körül ott virágzik a teljes reneszánsz. Az író felvonultatja Sforza herceg udvarát, a maga csodás tarkaságában, a milánói népet, vásárteret, korcsmát, tudósok gyülekezetét, Borgia Cézárt, a pápát, a firenzei képrombolást, Savonarolát. Alkimisták, boszorkányok, inkvizítorok, kurtizánok, politikusok, zsoldos katonák bukkannak fel és tűnnek el a könyvben. A képek elevenek, hús-vér emberekkel találkozunk, az események folyamatosan kapcsolódnak egymásba.Az egymásra perdülő tömérdek kép (mint egy filmmontázs) mozgalmassága felüdíti az olvasót. A regény – bár száz éve született – ma is érdekes, olvasmányos és szórakoztató.

Milton, ?az egyetemes reformáció egyik legnagyobb költője, az angol polgári forradalom harcosa tudatosan készült költői hivatására: hallatlan műveltséget szerzett, korának legműveltebb emberei közé tartozott, s egyaránt kitűnően ismerte a kortársi irodalmat, az ókori klasszikusokat és a Bibliát. Nem véletlen tehát, hogy mindkét főműve a hagyományokhoz kapcsolódik, bibliai témát dolgoz föl klasszikus formákban.1655 táján fogott hozzá az Elvesztt paradicsom tizenkét énekének megírásához. Az eposz cselekménye az Alvilágban kezdődik, ahol a Sátán és társai a nagy bukás után visszanyerve eszméletüket gyűlést tartanak, és elhatározzák az emberi nem megrontását. Hiába figyelmezteti arkangyal Ádámot és Évát, a Sátán kísértésére Éva mégis eszik a tiltott gyümölcsből. Ádám pedig a bukásban is hű társa marad. A lázadó Sátán győzelme már-már teljes, ám az arkangyal a megváltás ígéretével bocsátja útjára a paradicsomból kiűzött ősszülőket, akiket a Gondviselés mégis tovább vezérel.Az arkangyal nemcsak a jövendőt -a megváltás útját-, hanem a múltat, a kozmikus viszály eredetét is feltárja Ádám és Éva előtt. Elbeszélésébe sűrüsödik az eposz puritán-nemzeti mondanivalója: minden rossz forrása a lázadás, melyet az angyalok egy csoportja, élén a Sátánnal, Isten ellen szított. Ez a gondolat sokféle későbbi értelmezésre adott lehetőséget, s bár a nagy eposzban túl sok az elvont teológia, zengzetes verselése pedig a nem angol anyanyelvű olvasók számára nehezen érzékelhető, gondolatgazdagsága s helyenként a fordításokon is áttörő nyelvi-költői ereje a világirodalom nagy eposzai közé emelik.A küzdő Sámson a költő utolsó nagy műve, egyetlen drámája a shakespeare-i dramaturgiát elutasítva a görög tragédia hagyományaihoz nyúl vissza (ezt a dráma előszavában szépen és alaposan meg is indokolja). A darab felépítése szinte statikus, Aiszkhülosz Leláncolt Prométheuszának modorában, mégis hatalmas mozgás megy benne végbe a végkifejlet felé. A megvakított, megalázott Sámson a filiszteusok rabszolgájaként tengődik, kétségbeesését és lelkiismeretfurdalásait semmi nem enyhíti, ám amikor az ünnepet ülő filiszteusok még jobban megakarják alázni, végzetes bosszúterv jut eszébe: ledönti az ünnepi csarnok oszlopait, s a filiszteus nagyurak közt maga is halálát leli. A költő személyes tragédiájának (vakságának) és a legyőzött lázadás törhetetlen dacának hangot adó tragédia az angol költészet gyöngyszeme.

Móra Ferenc (Kiskunfélegyháza, 1879. július 19. ? Szeged, 1934. február 8.) író, újságíró, muzeológus     ?Ha hazai kenyeret eszem, régi, elfeledett ízek csiklandják ínyemet. Ennek a kenyérnek nyilván megvan a maga receptje. De a receptet hiába adnám oda egy itteni péknek, az a kenyér, melyet így sütne, nem lenne ugyanaz, mint az , amit otthon ettem, sok- sok éven át. (?) Minden csipp-csupp dologban van valami rejtély. Az értelem, a képlet, a tudomány boszorkánykonyhája céltalanul igyekszik ellesni annak a titkát, amit évszázados, nemzedékekrol-nemzedékekre öröklodo, öntudatlan hagyomány alapozott meg. (?) Vajon miben lakozik ennek az írónak a varázsa, aki utóbbi esztendokben egyike a legolvasottabbaknak, legnépszerubbeknek? Mindenek elott abban, hogy nádi hegedujén kedvesen ás természetesen tud játszani. Ismeri és megbecsüli a zeneszerszámát. Zenésze prózánknak. Ösztönösen tudja, hogy a magyar próza gyökerében és mivoltában népies, s más nem is lehet.? (Kosztolányi Dezso)

A polihisztorként is ismert szépíró Móra Ferenc halála után összeállított kötet 1923 és 1934 között különböző lapokban megjelent cikkeinek gyűjteménye. Megírási módját és témáját tekintve egyaránt gazdag változatosságot mutat, de címéből következően mind a tudomány tárházából merít, a nyelvészettől, a pedagógián át egészen a botanikáig roppant széles skálán. Mint ő maga bevallja, amolyan „félbemaradt egzisztencia”, ifjúkorában mindenbe belekapott, de semminek sem járt a végére, így belőle csak kettő válhatott: író vagy múzeumigazgató. S valóban mind a kettő lett, s csapódott az irodalom és a tudomány partjai közt hol az egyik, hol a másik felé, véglegesen egyiken se kötött ki. Örök kíváncsiság hajtja, s a fáradsággal összehordott ténykupacot imponálóan sokszínű, szuggesztív nyelvi formában rögtön igyekszik megosztani olvasóival. Akár egy olasz érmekatalógusban fellelt magyar nevű énekesnő száz év előtti viszontagságos élettörténetét nyomozza, akár az 1875-ös esztendőről szóló statisztikai kimutatás még felvágatlan füzetének lapozgatására vetemedik – minden, mások számára érdektelennek tűnő, szürke adathalmazt élettel telivé varázsolja.

Ennek a könyvnek nincsen fülszövege.

Mindenkinek ad a sors fiatalkorában olyan kalandot, amire még öregen is szívdobogva emlékszik vissza. Az én fiatalságomnak az volt felejthetetlen kalandja, hogy egy esztendeig inasiskolai tanító voltam. Álmomban még ma is megesik, hogy az vagyok, s olyankor mindig átverejtékesedik a fejem alatt a kisvánkos. Fiatal újságíró voltam akkoriban, s elég emberségesen megfizettek: kaptam egy hónapra száz koronát. Ez sokkal több volt ugyan, mint amennyit öreg újságíró koromban keresek, de azért el lehetett költeni ezt is. Rám fért volna még valami mellékstallum. Legalább olyan, amelyiknek a jövedelméből részletfizetésre megrendelhettem volna a Klasszikus Regénytárt. (Havi részlet öt korona.) (részlet)

A rejtélyes cím nem a budapesti metróépítkezés történetét takarja, hanem, mint köztudott, Móra legkedvesebb és legnagyobb hozzáértéssel muvelt tudományágára, a régészetre utal. A szegedi múzeum igazgatója természetesen a Szeged környéki községek határában, a tanyavilágban faggatta a földet a múlt hagyatékáról a helyi célszöru szögényembörök, napszámosok, parasztok segítségével. Ezek az író kedves kiskunjai, a Szuszogó Kása Jakabok, Négyökru Józsefek, Kotormány Jánosok különös észjárású és ízes beszédu népek, s bizony az idofogalmuk sem mérheto a munkájuk jelentoségéhez. Az osök, akiknek csontja után kurkásznak, talán még Kossuth apánk koránál is régebben törték itt az ugart ? úgy vélik. Átilla sírját ugyan nem lelik meg, eztán talán már nem fogják galambitatónak használni a disznó által kitúrt avar meg hun koponyákat. Ezekbol az írásokból csakugyan nemcsak a halmok alatt rejtett kincsekre, hanem a föld feletti Magyarországra is kapunk egy kis rápillantást.

A múlt század utolsó éveinek egyik István-estéjén elevenedik meg elottünk az a sokbeszédu, de munkára, tervekre már képtelen dzsentri-világ, amely végérvényes bukása elott ellágyultan, anekdotázva vigasztalja önmagát. Mert minden álom összetörik ezen az éjszakán: mozgékonyabb gazdálkodásra, pénzre vágyó új emberek törnek be a mozdulatlanságba merevedett Alföld grófi birtokaira. S a bérlok modern elképzeléseit követni sem tudja ? de nem is akarja a dzsentri. Ezeknek a szétmálló életeknek, kilátástalan sorsoknak, a boros kedélyeskedésbe, az osi magyar életkedvbe fojtott szorongásoknak érto-ostorozó rajza a regény. Zaklatott évek, társadalmi csalódások után, az otthon vibrálóan ideges légkörében, egy új szerelemtol megérintve, 1924 januárjában kezdi írni Móricz ezt a regényt. Eloször a Pesti Hírlapban jelenik meg folytatásokban, majd 1926-ban könyv alakban is.

Az Életem regényében (1938) Móricz emlékezik, elso személyben, osöket, hozzátartozókat, mindenkit nevén nevezve, szándékos keménységgel szembefordulva a regényesítéssel. Életét írja meg, tíz éves koráig, abban a hitben, hogy mindent megírt. ?Írhatnám még a világ végéig, az életem végéig ? írta az utolsó lapon. ? Minek. Ennél többet nem mondhatok magamról ...?