Helikon Kiadó strana 104 z 115

A "Korunk gyermeke" Ödön von Horváth (1901-1938) utolsó befejezett regénye. 1938-ban jelent meg, nem sokkal a szerző halála után, Amszterdamban. Németországban a többi művéhez hasonlóan ezt is betiltották. A regény névtelen hőse és mesélője egy húsz év körüli német fiatalember, aki a világgazdasági válság éveiben munkanélküliként tengődik, mígnem a hadseregben talál otthonra, közösségre. A háborúra készülő Németország ifjú katonája feltétel nélkül hisz a háború igazságosságában, és abban, hogy ha hazáért mindent fel kell áldozni, mert az "egyes ember már nem számít". Az örök kispolgár, az Istentelen ifjúság és a gyakran játszott drámák (Mesél a bécsi erdő, Kasimir és Karoline) mellett ez a regény az életmű magyarul korábban nem olvasható, ámde nagyszerű darabja. Fájdalmasan gyönyörű és kegyetlen. A náci demagógia mocsarába süppedő Németország pontos ábrázolása a kiszolgáltatott és tehetetlen kisember szemszögéből.

Milyenek is a magyarok? Kevés beszédű, magányos cowboyok és kocsmai hencegők. Lepedőakrobaták és sámlin reszkető Gedeon bácsik. Hátrafelé nyilazók és cekkerben bontott csirkét cipelők. Alkoholisták. Dehogy alkoholisták, csak megisszák a magukét. Folyton panaszkodók és forrófejűek. Pacalevők és pizzafalók. Asztalsarkon búsongók, akik párszor az asztalra csaptak, és beleremegett a történelem. Valamikor nagyon tudtak focizni, most nagyon tudnak rá emlékezni. Ha meg akartak halni, mindig lerántottak magukkal egy törököt is. Ez az útikönyv elkalauzol a földönkívüliek ismerős birodalmába, kiderül belőle, hol húzódik a belga-magyar határ, kitalálták-e a magyarok az ideális társadalmat, igaz-e, hogy minden magyar tud atombombát gyártani és lóháton állva hatos fogatot hajtani. Ha valaki a könyv olvastán nem tudja, sírjon vagy nevessen, nyugodtan tegye egyszerre mind a kettőt.

Ez a két írás folytatása és befejezése Az igazi című regénynek, mely a negyvenes évek elején jelent meg, írja jegyzetében Márai 1979-ben. Természetesen önálló mű (is), miközben annyiban kapcsolódik az említett regényhez, hogy abban Judit a „titokzatos" harmadik fél a házassági háromszögben. A jelen történet a cselédlányból nagyvilági hölggyé változó asszony története, aki vágyik a házasság biztonságára...persze minek árán? Az utóhangban pedig ott a feloldozás és a csattanó...Márai hátborzongató képet fest a szerelemről, a magányról. Egyáltalán arról a másik valóságról. Amiről hallgatni szoktak.

Ez a könyv Weöres Sándor életműkiadásának első kötete. A költő tizenöt éves korától ötvenes éveinek derekáig írt költeményeinek legjavát tartalmazza, azokat, amelyeket a korábban megjelent Egybegyűjtött Írásokba ő maga válogatott be az adott időszak terméséből. Az elkövetkező években az életmű további részeinek közlésével folytatódik Weöres teljes életművének kiadása. Ajánljuk a sorozatot mindazoknak: akik egyaránt szeretik a virtuóz klasszikus és modern verseket, akiket a rafinált gyermeki játékosság éppúgy vonz, mint a gondolati igényesség és elmélyültség, akiket elbűvöl anyanyelvünk gazdagsága, szépsége és költőisége, vagyis mindazoknak, akik ismerik és értékelik egyik legnagyobb költőnk munkáit, akik kíváncsiak elfelejtett, kötetbe nem rendezett, kiadatlan verseire, színjátékaira, prózai írásaira, leveleire, műfordításaira, és akik most kívánják felfedezni e nagyszerű életmű teljességét.

„Négy héttel a nap után, mikor a német csapatok bevonultak Párizsba, hazautaztam Kassára." Márai Sándor 1941-ben írt remeklését indítja e sorokkal. Egy csonka nap és egy kurta éjszaka az, amit a szülővárosában tölt, ám e röpke idő is elegendő, hogy újraélje a gyermekkort , és hogy szembesüljön a férfikor komor kihívásaival... És az örök dilemmával: mit is jelent Kassa mint város, mint eszmény?

Az 1939-ben írt kitűnő regény egy beteljesületlen szerelem története. A mindig fellegekben élő, jellemgyenge, de szeretni valóan kedves Lajos és Eszter húsz esztendővel korábban bontakozott szerelmét rombolta szét, amikor a férfi Eszter nővérét, Vilmát vette feleségül. Felesége halála után, gyermekeivel látogatóba érkezik az asszonyhoz, aki még mindig szereti. A találkozás oka igencsak prózai: Lajos, aki már mindenétől megfosztotta Esztert, most végső menedékét készül „elrabolni", a családi otthon eladására kéri. Eszter ekkor tudja meg, hogy a férfi nősülése előtt végső elkeseredésében levelekben könyörgött Eszternek, hogy szökjenek meg együtt, mert szüksége van rá. Eszter azonban sohasem kapta meg a leveleket...

Ez a könyv Weöres Sándor életműkiadásának első kötete. A költő tizenöt éves korától ötvenes éveinek derekáig írt költeményeinek legjavát tartalmazza, azokat, amelyeket a korábban megjelent Egybegyűjtött Írásokba ő maga válogatott be az adott időszak terméséből. Az elkövetkező években az életmű további részeinek közlésével folytatódik Weöres teljes életművének kiadása. Ajánljuk a sorozatot mindazoknak: akik egyaránt szeretik a virtuóz klasszikus és modern verseket, akiket a rafinált gyermeki játékosság éppúgy vonz, mint a gondolati igényesség és elmélyültség, akiket elbűvöl anyanyelvünk gazdagsága, szépsége és költőisége, vagyis mindazoknak, akik ismerik és értékelik egyik legnagyobb költőnk munkáit, akik kíváncsiak elfelejtett, kötetbe nem rendezett, kiadatlan verseire, színjátékaira, prózai írásaira, leveleire, műfordításaira, és akik most kívánják felfedezni e nagyszerű életmű teljességét.

Jasper Gwyn, az alkotói válságban szenvedő író egyik napról a másikra úgy dönt, hogy abbahagyja az írást. Mi ez? Kiüresedés? Kiégés? "Mérsékelten sikeres" szerzőként csupán néhány rövidebb elbeszélésssel és több tucat, a Guardian számára írt cikkel büszkélkedhet... azonban ... Folytatás ›› három regénye oly mértékben különbözik egymástól, hogy ha valaki nem tudná a tényt, nemigen jöhetne rá, hogy ugyanaz a kéz alkotta őket. A mesélő tehetségéhez nem férhet kétség, uganakkor zavarba ejtő az a könnyedség, ahogyan a szereplői érzelmeit megfogalmazza. Mintha valamennyiük gondolatait ismerné... Jasper Gwyn tehát negyvenhárom éves korában megírja utolsó cikkét, melyben ötvenkét olyan dolgot sorol fel, amit attól a naptól kezdve soha többé nem tesz. És ezek közül a legutolsó a könyvírás. Alkotói karrierje ezennel véget is ér. Vagy mégsem? A(z) Mr. Gwyn (Könyv) szerzője Alessandro Baricco.

"Olyasféle ez a könyv, mint a régi füves könyvek, amelyek egyszerű példákkal akartak felelni a kérdésekre, mit is kell tenni, ha valakinek a szíve fáj, vagy elhagyta Isten. Nem eszmékről és hősökről beszél, hanem arról, aminek köze van az emberhez. Írója tanulva akarja tanítani embertársait, tanulva a régiektől, a könyvekből, azokon keresztül az emberi szívből, az égi jelekből. Elemi ismereteket kíván közvetíteni ez emberi élet alapigazságait illetően. Márai Sándor 1943-ban írott művét Epiktétosznak, kedves Marcus Aureliusának, Montaigne-nak és valamennyi sztoikusnak ajánlja, akiktől a hatalomról, a jókedvről, a félelemmentes életről tanult. " (a Kiadó)

"Márai mestere volt a rövid lélegzetű, mindig filozófikus hangvételű, tömör írásoknak. Három önálló kötetben találjuk meg őket, közülük a legismertebb a "Füves könyv". Ma divatosan nevezhetnénk ezeket az írásokat meditációnak, gyógyító gondolatoknak. Márai tudta, hogy taoista bölcsességekre, buddhista mesékre, néhány perces elvont gondolkodásra olyan szükség van, mint a falat kenyérre. Tudta azt is, hogy az író hivatása a gondolat megteremtése - azok helyett, akik nem tudják megformálni, ő a szavak szobrásza. "A négy évszak" a "Füves könyv" előzménye és kiegészítője. Mindkét kötet tökéletes stílusművészettel, erkölcsi igényességgel, rezignált bölcsességgel megírt "prózai epigrammák" gyűjteménye az élet apró és sorsdöntő jelenségeiről, de az először 1938-ban megjelent A négy évszak még erősebben lírai fogantatású, mint a "Füves könyv" vagy sorban a harmadik "Ég és Föld."" (a Kiadó)

"Márai Sándornak számos önálló írása van a borról, ilyen a már klasszikussá vált "Magyar borok" című, de az olyan híres műveiben, mint a "Füves könyv" vagy a "Szindbád hazamegy" vagy a "Teljes Napló" is sok helyütt előbukkan. Mint egy olyan téma, mely elválaszthatatlan Márai Sándortól íróként és emberként egyaránt. A "Boros könyv" a Helikon Kiadó gondozásában egy új sorozat részeként jelenik meg, melyben Márai életbölcsességeit olvashatjuk. A sorozat köteteit Kő Boldizsár csodálatos illusztrációi díszítik." (a Kiadó)

Az író a második világháború ideje alatt sem hagy fel az ,,újságba írással", mely mindennapi feladat, gyakorlás számára, de egyúttal kora elemző bemutatása is. Ezúttal természetes módon válik témává az újabb világégés, de abban is elsősorban a humánum vagy annak hiánya, a műveltség vagy műveletlenség, a negyvenes évek elejének felemelő vagy furcsa jelenségei. Kötetünk lapjain felvonulnak hollywoodi sztárok, német fogságban lévő angol hajóskapitány, a bombázások közepette is épen maradt amiens-i katedrális és a tragikus sorsú Teleki Pál is. Kaleidoszkóp egy vészterhes időszakról, melyben azonban ezúttal sem maradhat el a Máraira jellemző irónia, mely oldja a hétköznapok valóságának feszültségét. Mert e három év krónikájához tartozik az is, hogy mi történik velünk, ha sok a nő. A Márai-publicisztika sorozat újabb, hatodik kötete egy polgári értékeket valló, európai horizontú író gondolatainak gyűjteménye, mely a mai kor embere számára is tanulságos olvasmány.

A regény valamikor a 20. század elején játszódik, az automobil és csodálatos férfiak legendás, múltba vesző hőskorszakában. Főszereplője Ultimo Parri, akit az olvasó kisfiúként ismer meg a történet elején, de már akkor is mindenki tudja róla, hogy különleges: Ultimo olyan ember, akit "aranyfüst borít", és akinek egyetlen célja: rendet teremteni a világban. Ötéves, amikor megpillantja az első automobilt, és huszonöt, amikor találkozik a szerelemmel. Az ő története ez a megrendítő regény, amelyben az automobil, a sebesség- és versenyszenvedély párosul egy életen átívelő, rejtélyes szerelemmel és a konok tenni akarással, a szavak és formák mögött rejlő jelentések felfejtésével. Baricco újra rátalált arra az elbeszélői hangra, mely a "Selyem" című regényében ejtette először rabul a magyar olvasót, de a "Történet" szélesebb ívű, több hangon megszólaló alkotás. Hősei sokáig az olvasóval maradnak, és segítenek - élni.

"Ez nem regény. Nem is elbeszélés. Ez egy történet. Olyan férfiról, aki beutazza a világot, s a végén egy szeles tó partján ül egész nap. A férfi neve Hervé Joncour. A tóét nem tudni. Mondhatnánk, hogy szerelmi történet. De ha csupán az volna, nem érné meg elmondani. Szerepel benne vágy és fájdalom, mindkettőről tudjuk, mi fán terem, még sincs rá igazi szavunk. Mert szerelemnek nem szerelem. (Régi fogás. Ha nem tudunk nevet adni valaminek, akkor történetnek mondjuk. Ez már csak így van. Évszázadok óta.) Minden történetnek zenéje van. Ennek fehér zenéje. Ez fontos, mert a fehér zene különös muzsika, időnkint zavarba ejtő? Halkan szól, és lassan kell táncolni rá. Ha jól játsszák, olyan, mintha a csönd szólna, s akik szépen táncolják, úgy tűnik, meg sem mozdulnak. Átkozottul nehéz a fehér muzsika. Sok hozzáfűznivalóm nincs. Talán jobb, ha tisztázom még, hogy tizenkilencedik századi történetről van szó: fontos, hogy senki se várjon repülőgépeket, mosóautomatákat és pszichiátereket. Nincsenek. Bár ma se volnának." (a Szerző)

Jó adag életszerűség fűszerezve humorral és csipetnyi erotikával: e recept szerint készült Jurij Poljakov, az egyik legnépszerűbb mai orosz író "Szökni szeretnék" című regénye. Szatírikus társadalomrajz? Enciklopédikus igényű korrajz? Groteszk családregény? Leginkább mindezek harmonikus egyvelege. A regény főhőse, Oleg Trudovics Basmakov a negyvenes évei közepén járva elhatározza, hogy megszökik hazulról. Miközben titokban a holmiját csomagolja, a kezébe akadó tárgyak felidézik egész életét: munkahelyi sikereit és kudarcait, magánélete kacskaringóit, szerelmeit, barátságait, és nem utolsósorban három évtized orosz valóságának társadalmi, politikai változásait - alulnézetből. Ez a peresztrojka, a Szovjetunió széthullásának és az orosz vadkapitalizmus kialakulásának korszaka. Poljakov regénye a párkapcsolatok és a társadalom színes, érzékletes tablója, mely méltán nyerte el a kritikusok és a nagyközönség tetszését.

"Ez nem regény. Nem is elbeszélés. Ez egy történet. Olyan férfiról, aki beutazza a világot, s a végén egy szeles tó partján ül egész nap. A férfi neve Hervé Joncour. A tóét nem tudni. Mondhatnánk, hogy szerelmi történet. De ha csupán az volna, nem érné meg elmondani. Szerepel benne vágy és fájdalom, mindkettőről tudjuk, mi fán terem, még sincs rá igazi szavunk. Mert szerelemnek nem szerelem. (Régi fogás. Ha nem tudunk nevet adni valaminek, akkor történetnek mondjuk. Ez már csak így van. Évszázadok óta.) Minden történetnek zenéje van. Ennek fehér zenéje. Ez fontos, mert a fehér zene különös muzsika, időnkint zavarba ejtő? Halkan szól, és lassan kell táncolni rá. Ha jól játsszák, olyan, mintha a csönd szólna, s akik szépen táncolják, úgy tűnik, meg sem mozdulnak. Átkozottul nehéz a fehér muzsika. Sok hozzáfűznivalóm nincs. Talán jobb, ha tisztázom még, hogy tizenkilencedik századi történetről van szó: fontos, hogy senki se várjon repülőgépeket, mosóautomatákat és pszichiátereket. Nincsenek. Bár ma se volnának." (a Szerző)