Helikon Kiadó strana 31 z 115

Philip Roth Amerika-trilógiájának második kötetében a tőle megszokott lehengerlő stílusban meséli el a zsidó származású rádiószínész Ira Ringold felemelkedésének és bukásának megrendítő történetét. Ira kitalált alak, a nép egyszerű fia, a nagy amerikai vagány, kétkezi munkásként kezdi az életét, majd rádiós színészként fut be, és feleségül veszi a hollywoodi némafilmek tömegek által körberajongott sztárját, Eve Frame-et. Az álompár viharos magánéletét azonban teljesen felforgatja, hogy a férfi - mert épp a komor McCarthy-korszakban vagyunk - a kommunistaellenes boszorkányüldözés célkeresztjébe kerül. Roth zseniálisan felépített regényében hitelesen és lenyűgözően mutatja be a kommunista ideológia baljós vonzerejét éppúgy, mint azt, hogyan fertőzte meg a második világháború utáni évek kommunistaellenes paranoiája az amerikai értelmiség mindennapjait. A regény egyúttal olyan házassági dráma, amely bár sok szálon az adott korhoz kapcsolódik, de megrendítő lélektani mélységgel meséli el két olyan ember történetét, akiknek a nagy egymásra találásában és tragikus szakításában is van valami sorsszerű. Külsőre egy tiszta, esetlen, lapátkezű óriás, aki gyári munkás volt, rakodó volt, most pedig színész. Igencsak vonzók ám ezek a fickók. Nehéz elhinni, hogy egy ennyire érdes valaki gyöngéd is lehet. Gyöngéd érdesség, egy nagy, darabos pasas jósága és a többi, amit Eve ellenállhatatlannak talál.

„Manapság az elrontott gyerekkor és a komplexusok hozzák össze a fiúkat meg a lányokat.” Hercule Poirot pontos és precíz titkárnője egy nap három hibát is vét egy levélben. Miss Lemon bevallja, hogy nővérének gondjai vonják el a figyelmét: egy diákszállóban, amit történetesen a nővére vezet, mostanában egyre-másra tűnnek el a dolgok: fél pár cipő, ajakrúzs, selyemsál, bórsavpor, ócska flanel nadrág, de egy sztetoszkóp és egy gyémántgyűrű is. Poirot érdeklődését felkelti a különös eset, ezért elmegy a diákszállóra előadást tartani a detektívmunkáról - és közben természetesen elbeszélget a fiatalokkal is. Poirot látogatása hamar meghozza a gyümölcsét, mert a tettes - aki csak részben felelős az eltűnt tárgyakért - önként jelentkezik, hogy jóvátegye vétkeit. Az ügy szerencsés lezárását azonban egy gyilkosság akadályozza meg. Innentől felgyorsulnak az események, és a csip-csup tolvajlás hirtelen véresen komoly bűnüggyé duzzad.

„Manapság nem divat örülni a karácsonynak és a családi életnek.” „CHRISTIE-T KARÁCSONYRA!” Ó, nem üzleti fogás ez (vagy nem csak az), hanem kis irodalomtörténeti adalék: így hirdette az angol kiadója évtizedeken keresztül Agatha Christie új könyvét. És mivel az írónő számára a karácsony különösen fontos volt, ő maga, a krimi királynője akart minden évben egy új könyvvel boldog ünnepeket kívánni az olvasóinak. Christie jó pár regényében és elbeszélésében a karácsonyi ünnepek hangulata, hagyományai, szokásai szolgáltatják a hátteret a bűnügyi rejtélyhez. Hercule Poirot például vidéken tölti az ünnepeket, és egyik reggel holttestet talál a hóban. Egy hullát, amely aztán eltűnik... Majd szintén Poirot, majdnem negyven évvel később megint egy vidéki kúriában karácsonyozik, ahol a herceg ellopott rubinját kell megkeresnie. Egy keserű történet következik ezután: egy gyűlölködő család emlékezetes leírása. A szeretet ünnepén a családfőt holtan találják, és a jelenlevők közül senki sem sajnálja. Végül azért Miss Marple is felbukkan. Egy vidéki szállodában gyilkosság történik az ünnepek alatt, és csak a csavaros eszű vénkisasszony lát át a gonosztevő mesterkedésén.

Versírást nem lehet tanulni, nem? Költőnek születni kell! Megszületik: kisfiú, kislány vagy költő? Akkor külön tesszük a babát. Naná, vízszerelőnek meg focistának is születni kell. Minden olyan munkához, amit szívvel-lélekkel végzünk. A költészet műveléséhez nem elég a hatalmas szív és máj, mint a nótázáshoz. Meg az ihlet sem, amitől habzik a szánk, és rángatózni kezdünk. Nem árt némi erőnlét, gyakorlás, csak épp az irodalmi izomzat nem látszik a strandon. Annál inkább megfigyelhető a javuló szövegminőségen. Lackfi János egyetemen, fesztiválon, versműhelyekben, internetes fórumokon több mint húsz éve tanít írástechnikai trükköket fiatalok és felnőttek sokaságának. Ezeket a tapasztalatait összegzi most gyakorlatias könyvében, hogy minél többen nekilássanak az irodalmi fekvőtámaszozásnak, és kigyúrhassák magukat. A kötetet használva bárki megtanulhat kicsit jobban írni, mint ahogy eddig tette. Több tucat feladat vár az aktív olvasóra ebben a pörgős, életszagú kézikönyvben. Ugyanis a költészet az életről szól, meg persze halálról, szerelemről, családról, nyelvről, Istenről, örömökről, fájdalmakról. És közben nem olyan nagy kunszt egy kis rímelést vagy anapesztust tanulni. Meg a szabad vers szabályait. Kézműves költészetet. Mert hogy ez jó mulatság, jó buli, jó játék. Akkor is, ha olykor véresen komoly játék.

Háború és hadifogság, a szenvedések közepette megismert ember - mindvégig meghatározó élmény maradt Örkény István életében és életművében. Ennek első dokumentumai azok a szociografikus munkák, amelyek szovjet fogságban, a lágerben keletkeztek, s amelyeknek abszurd állapotokig jutó alakjai már igazi Örkény-hősök. Az egymás szomszédságában született művek a szociográfia más-más műfaját képviselik: a Lágerek népe csoportképeket rögzít, a fogság kollektív történetét adja elő, míg az Emlékezők önálló portrékat sorakoztat, a mélyinterjúk magyar irodalmának kiemelkedő darabjaként: háborúba futó életét beszéli el a szegényparaszt, az iparos, a tiszt, a szerzetes vagy Beamter Bubi, a legendás dzsesszdobos. Nemcsak a szereplők sorsa hányatott, a szövegek sorsa is az lett: az Emlékezőknek mindjárt a címét is megváltoztatták önkényesen 1946-ban, a Lágerek népének pedig évtizedekig nem volt két egyforma kiadása. Mintha az utókor sem találta volna múltjához a megfelelő formákat, akár a gyászjelentéshez szokott hadifogoly, aki levelét így kezdte: "Fájó szívvel tudatom, hogy élek..." "Ja, a zokni, az érdekes. Paulina szesztra adta a kórházban három esztendeje. A szára teljesen jó, de a fejére már körülbelül három gombolyag cérnát stoppoltam rá, és folt van rajta tizenkilenc. Mikor elkap a honvágy, leülök, és foltozom; attól ilyen sokszínű a feje. Rendületlenül hordom. Van még három pár olasz harisnyám, nem tudom, hol a fenében szereztem. Nem hordom, mert abban megyek haza." (Lágerek népe, 1947) "Nagyon jó nyilas voltam. Hívő, fanatikus, aki csak az eszmének él. Nekem nem volt semmi egyéni célom, mint a többinek. Nem akartam sem igazgató lenni, se párttitkár, se szerkesztő. A világ nem tetszett nekem sok nyomorúságával, a protekcióval... Egy jobb, egy nyilas világot akartam teremteni, ahol rajzolhatok, és híres leszek, és tisztelnek az emberek." (Emlékezők, 1946)

Romy Schneider fia, David 1981. július 5-én meghal. Ezzel kezdődik a színésznő számára a "szenvedés éve", amely 1982. május 29-én bekövetkezett tragikus halálával ér véget. Miközben ezt a forgatásokkal és a velük járó vándorlásokkal teli szűk esztendőt vizsgálja, a szerző Romy egész életét, hivatását figyelemmel kíséri. Ott van a sikereknél és a kudarcoknál, összefüggéseket keresve a múlt és az utolsó életév között. Időt szentel a Sissi-jelenségnek, az Alain Delonhoz fűződő elsöprő szerelemnek, valamint a Claude Sautet filmrendezőhöz kötődő speciális viszonynak. Eddig nem ismert exkluzív nyilatkozatokat és a színésznő halálával kapcsolatos vallomásokat közöl megkerülhetetlen életrajzában, szívszorító képet festve a német-francia színésznőről. 

Hercule Poirot levelet kap. A Dél-Amerikában meggazdagodott Paul T. Renauld kéri a segítségét, mert az életére törnek. Poirot azonnal útnak is indul Franciaországba a hűséges Hastings kapitánnyal együtt. De elkésnek: mire megérkeznek, a milliomost meggyilkolják. Holttestét a golfpályán találják meg. Gyanúsítottban nincs hiány: a feleség, a szerető, a fiú is elkövethette a gonosztettet. Poirot munkára fogja a kis szürke sejteket, viszont a Sureté felügyelője összes érzékszervét bevetve igyekszik megelőzni. M. Giraud, akit egyesek (például saját maga) a legnagyobb élő detektívnek tartanak, lenézi Poirot módszerét. Poirot cserében közönséges vadászkopónak nevezi a francia nyomozót. Sőt fogad vele, hogy előbb megoldja az esetet, mint ő. Mindeközben Hastings kapitány, legnagyobb meglepetésére, beleszeret egy ismeretlen lányba. És megtörténik a második gyilkosság, ami alapjaiban rengeti meg Poirot elméletét... Vajon ki nyeri a nyomozók közül a fogadást? Agatha Christie rajongói alighanem tudják. A regény - más kiadónál, más fordításban - Az ijedt szemű lány címen jelent meg.

Michael Peter Balzary, vagy, ahogy a világ ismeri: Flea, a Red Hot Chili Peppers egyik alapító tagja, basszusgitár fenoménje, és a rock and roll univerzum egyik legszerethetőbb figurája.LSD gyerekeknek című önéletrajzában maga írja meg szövevényes, viszontagságos, szomorú, elképesztő, felemelő és inspiráló életét addig a pontig, amíg a Red Hot Chili Peppers-zel elindul a halhatatlanná válás útján. Az LSD gyerekeknek nem egy szokványos sex & drugs & rock & roll botránykönyv, hanem egy érzékeny ember és művész őszinte, egyedi hangvételű, túláradó, összetéveszthetetlenül flea-s stílusban megírt memoárja fiatalkoráról, ami tele van kedves, szívbemarkoló, megindító, hihetetlen, bizarr és hajmeresztő történetekkel. Olyan, mint egy letehetetlen önterápiás napló, amit a páciens szíves hozzájárulásával most mindannyian elolvashatunk. 

Káli-Rozmis Barbarát gyerekkora óta érdekli az arisztokrácia világa, különösen Erzsébet királyné és családja élete, amelyet több, mint másfél évtizede kutat. 2015 tavaszától publikál írásokat vele kapcsolatban, 2018-tól magyar és angol nyelvű nyilvános és zártkörű előadásokat tart a királyi családról. YouTube csatornáján érdekes és hiteles történeteket oszt meg a közönséggel. 2021-ben jelent meg első könyve Erzsébet királyné és a magyarok címmel, amely az olvasói szavazatok alapján elnyerte "Az Év Könyve 2022" díjat a történelmi tényirodalom kategóriában."Ez a két kötet különösen nagy jelentőséggel bír a mai furcsa korban, amikor divattá vált a valós tények elferdítése és a kultuszrombolás" - így ajánlja az olvasóknak Káli-Rozmis Barbara könyveit a Habsburg család magyar ágához kötődő gróf Seremetyeff-Papp János restaurátorművész.Fontos ez a gondolat, mert a szerző második könyvétől sem azt kell várnunk, hogy a közelmúltban bemutatott két Sisi-filmhez hasonlóan meghökkentően új színben, afféle korát megelőző feministának ábrázolja Erzsébet királynét.Káli-Rozmis Barbara nem hökkent meg, hanem igyekszik a lehető leghitelesebben bemutatni könyvének hősét - de közben mégis azt érezzük, hogy a "valóság" (már amennyire rekonstruálható) gyakran lebilincselőbb és izgalmasabb a filmeknél.Sisi, ahogy ebből a könyvből megismerjük, alapvetően magányos és elkeseredett ember, aki nehezen vagy egyáltalán nem tud és nem is akar megfelelni az arisztokrata körök elvárásainak. Mértéktartónak kellene lennie, de ő nem ismer mértéket, ahogy egyik udvarhölgye írta, "ellenszenvében és rokonszenvében, hitében, bizalmában és gyanakvásában és környezete iránt érzett félénkségében sem".Leginkább ezekről a kiélt vagy mélyen elrejtett - ám Sisi verseiből és leveleiből mégis előtűnő - szenvedélyekről szól ez a könyv. Egy különleges, érzékeny, tehetséges, gyönyörű, hiú, szorongó nő életéről; meg azok különféle szenvedélyeiről is, akik családi és baráti körében közel álltak hozzá.S bár a könyv épp csak érintőlegesen szól a kor politikai folyamatairól, megjelennek benne a "boldog békeidőknek" aztán oly tragikusan véget vető erőszak előjelei is. Ez foglalja keretbe a történetet. Káli-Rozmis Barbara azt is megmutatja, hogy a régi rend - melynek merev szabályai Sisit olyannyira meggyötörték - nem volt fenntartható, hiszen az élet alapja a változás...Erzsébet maga is bevallotta, hogy nem kapott a pozíciójához megfelelő nevelést: Engem... bizonyosan nem császárnénak neveltek, tudom, hogy neveltetésem sok kívánnivalót hagy maga után - Isten a tudója, hogy mégsem tettem soha semmi rosszat, pedig lett volna alkalmam. Szerettek volna elválasztani a császártól. Az intrikus bécsi udvarban valóban nagyon sokan akarták megtörni az uralkodóra gyakorolt befolyását. Ez azonban nem sikerült. A császár az utolsó lélegzetéig szerette hitvesét, és minden különbözőségük ellenére meg volt győződve róla, hogy senki más nem illik hozzá annyira, mint Sisi.

Mi ez a könyv? A könyv a "Dear Sugar", vagyis "Kedves Cukor" című rovatban megjelent szövegekből válogat. Ezek jelentős része eredetileg a TheRumpus.net oldalon jelent meg, mások viszont ebben a kötetben olvashatóak először. A könyvben szereplő levelek névtelenül jutottak el Cukorhoz a Rumpuson keresztül, vagy közvetlenül a saját postájában landoltak. A legtöbben azok közül, akik hozzám fordultak, nem tudták, hogy Cheryl Strayed vagyok, és hasonlóképpen én sem tudtam volna őket beazonosítani a leveleik alapján. Ez a könyv tehát idegenek közti bensőséges párbeszédeket tartalmaz. Milyen típusú levelekre válaszoltál? Voltak, amelyek a szerelemről szóltak, mások a gyászról és a veszteségről, vagy a pénzről, családi problémákról. Elég szubjektív kritériumok alapján döntöttem arról, hogy végül mit válogassak be a rovatba: alapvetően bármire kész voltam válaszolni, amennyiben kellőképpen érdekesnek találtam, kihívást jelentett a számomra, vagy egyszerűen csak megérintett. „Ezek a szövegek dinamitként hatnak az emberre. Olyasféle felejthetetlen, mély belátásokat közvetítő történetek bomlanak ki belőlük, amelyek hatására az olvasó maga is író szeretne lenni. A Salon irodáiban mindig kikészítünk magunknak egy csomag papír zsebkendőt, mielőtt elolvasnánk a legújabb válaszlevelet, és közben nem is tudjuk, hogy az együttérzés, a döbbenet, vagy a puszta szórakozás miatt csóváljuk a fejünket.” - Sarah Hepola, Salon. „Cukor nem bánik kesztyűs kézzel az olvasóival - hisz bennük, és meghallgatja a történeteik mélyén rejlő történetet, amit valójában el akartak mondani. Hihetetlen empatikus, ugyanakkor sosem válik érzelgőssé, és mindenkinél hamarabb képes felismerni a kulcsfontosságú problémákat. Nem ígéri, hogy az olvasói jobban fogják érezni magukat a válaszaitól, arra viszont bárki mérget vehet, hogy teljes súlyukban képes megérteni az emberek kérdéseit és aggodalmait.” - Sasha Frere-Jones, The New Yorker. „A Gyönyörű apróságok erőteljes és lélekkel teli könyv: garantálható, hogy rövid időn belül a műfaj klasszikusa lesz belőle, amit az olvasók a nehéz időkben mindenhova magukkal vihetnek a hátizsákjukban, hogy folyamatosan erőt merítsenek a belőle sugárzó bölcsességből.” - Aimee Bender, A citromtorta különös szomorúsága szerzője. „Cukor a feje tetejére állítja az életvezetési tanácsadás műfaját.” - Jessica Francis Kane, a The Report szerzője. „Cukor levelei a legcsodálatosabb szövegek, amelyeket idén módomban állt olvasni. Iskolában kellene tanítani és repülőgépről kellene leszórni őket, hogy minél több emberhez eljussanak.” - Meakin Armstrong, Guernica. „Cukor a te lelkedet is meg fogja menteni. Kijelentem, hogy mától Cukor Egyházához tartozom.” - Samantha Dunn, a Failing Paris szerzője. „Lebilincselő, eklektikus, ragyogó, profán... Cukor egy olyan műfajt teremt újra, amely Nathanael West 1933-as Miss Lonelyhearts című könyve óta nem igazán változott semmit. Mellébeszélést nem ismerő szeretettel közelít az emberekhez, és hol az idősebb, pártfogó nővérként, hol pedig ellentmondást nem tűrő nevelőnőként jár el. Cukor ragyogó ékkő a hamisságok tengerében.” - Ruth Franklin, The New Republic.

A gyilkosság általában egyszerű bűncselekmény. Ám ha egy mániákus sorozatgyilkos az elkövető, máris minden bonyolultabbá válik… Hercule Poirot, a legendás nyomozó levelet kap, melyben ABC, a titokzatos gyilkos kihívás elé állítja. Minden, amit ígér, valóra válik: Andoverben meghal Mrs. Alice Ascher; Bexhillben Betty Barnard; Churstonban Sir Carmichael Clarke. A hajsza egyre nyomasztóbb, és Poirot talán hibát követ el…

„Ha énekes vagy egy bandában, a zenésztársaid, a stáb, a menedzsment, a kisegítő személyzet, a kiadó és - ami a legfontosabb - a rajongók százezrei mind ki vannak szolgáltatva annak, hogy fel tudsz-e menni a színpadra, és el tudod-e végezni a munkádat, történjen bármi is.”

"Six világa lágy, nedves, szürke purgatórium, ahol a szenvedés még éppen elviselhető." Szöllősi Mátyás Hónapok óta megállás nélkül szakad az eső. Egy kollégium tetejéről négy diák figyeli, ahogy az utcákat lassan elönti a víz - ők a város utolsó megmaradt lakói. Miközben a fiatalok szexszel, alkohollal és egy új szintetikus droggal, az Ultrával küzdenek az unalom ellen, a víz szintje egyre csak emelkedik. Amikor aztán egyikük egy vihar során halálos sebesülést szenved, és készleteik is lassan apadni kezdenek, nekik is dönteniük kell, hogyan nézzenek szembe a kíméletlenül közeledő végítélettel. Az ökológiai katasztrófa díszletei között Roderik Six hátborzongató történetet mesél el az emberi alkalmazkodókészségről és a túlélés könyörtelen ösztönéről. Szöllősi Mátyás utószavával

"Az 1920. június 4-én aláírt trianoni békeszerződés értelmében a Romániához került magyarországi területrész csaknem 103 ezer, egészen pontosan 102 811 négyzetkilométert tett ki. Ez több történelmi és földrajzi tájegységből tevődött össze. Magja a Királyhágón túli úgynevezett történelmi Erdély volt, amely 57,8 ezer négyzetkilométernyi területet foglalt magában." Az első világháborút követő hónapokban Közép- és Kelet-Európa politikai térképe gyökeresen átalakult. Az átalakulás egyik legfontosabb eleme az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása és a történelmi Magyarország darabokra hullása-szaggatása volt. A történeti Erdély, valamint a Bánság középső és keleti fele, továbbá az ún. Részek vagy Partium - együttesen 103 ezer négyzetkilométer 5,2 millió lakossal - az új román állam részévé vált. Az 1918 őszétől 1920. június 4-ig tartó folyamatnak több fontos állomása volt. A történelmi háttér felfestése után Romsics Ignác ezeket mutatja be - széles körű hazai és külföldi forrásbázisra támaszkodva. Részletesen foglalkozik az 1918. őszi sikertelen megbékélési kísérletekkel, majd Erdély román megszállásával, valamint az 1918. decemberi 1-jei gyulafehérvári román "nemzetgyűléssel" és ennek következményeivel, továbbá az új helyzetet szentesítő trianoni békeszerződés megalkotásának körülményeivel. A térképekkel gazdagon illusztrált kötet zárófejezete a két világháború közötti és alatti helyzetet, valamint az 1947-es párizsi békeszerződéshez vezető utat ismerteti.

"Az ember félni kezd, nem tudja, kikkel él együtt." Kosztolányi az Édes Annában nemcsak a radikális, hanem a mérsékelt jobboldallal is szembefordult, amikor regényében (bár kimondatlanul, de félreérthetetlenül) összefüggést teremtett a tanácskormány bukása és hősnője kiszolgáltatottsága között, s éppen a regény legrokonszenvesebb szereplője, a meggyőződéses keresztény Moviszter mutat megértést a cselédlány embertelen sorsa és a proletárhatalom társadalomjavító ábrándjai iránt. Az Édes Anna tehát számvetés és leszámolás - nemcsak a berendezkedő Horthy-rendszerrel, hanem önmaga gyászos szereplésével is -, egyúttal engesztelő áldozat a megnyomorítottaknak. De Kosztolányit nem annyira a múlt, mint inkább a múltat látszólag maga mögött hagyó, mégis annak értékeit átörökítő jelen érdekelte igazán. Arra kereste a választ, hogy miképp lehetne enyhíteni az elszenvedett társadalmi és történelmi igazságtalanságokat. Kötetünk az első könyvkiadás szövegét követi, de a mai helyesírás szerint javítottuk. Helyreállítottuk a cenzúrázatlan szöveghelyeket, és korrigáltuk a sajtóhibákat.

"Mr. Perlman, tudom, hogy jó vagyok, különben nem pazarolta volna rám éveken keresztül az idejét. Ezzel együtt van valami, ami nagyon kínoz. Miközben félek, hogy túlértékelem magam, attól is tartok, hogy nem vagyok elég jó ahhoz, ami most vár rám. Perlman egy kis ideig hallgat. Aztán rám néz, és így válaszol: Nézd, David, senki sem tudhatja, hogy csinálsz-e majd karriert, vagy sem. Én sem tudom. Rengeteg előre nem látható dolog történhet. Mindenesetre mindened megvan a karrierhez. De akármilyen fordulatot vesz is az életed, amíg élvezed, amit csinálsz, sosem tekintesz majd megkeseredetten vissza. Csináld, ami neked fontos, és csináld szenvedéllyel és szeretettel, mindegy, hogy zenekarban dolgozol, vagy szólista válik belőled. A legrosszabb az volna, ha azért csinálnád, amit csinálsz, mert másoknak akarsz tetszeni. Ezt ne csináld. Magadnak akarj tetszeni." Vajon hogyan lesz egy német kisvárosban élő hegedűvirtuóz kisfiúból a crossover zene nemzetközi ikonja? A David Christian Bongartz néven született David Garrett ötévesen kapta első hegedűjét, csodagyereknek tartották, apja szigorú felügyelete mellett a kor legnevesebb művészei, Zakhar Bron, Ida Haendel és Isaac Stern egyengették a pályáját, tizenévesen már olyan világsztárokkal játszott együtt, mint Claudio Abbado, Zubin Mehta vagy Yehudi Menuhin, és az egyik legnevesebb klasszikus zenei kiadónál készített lemezfelvételeket. Fényes művészpálya állt előtte, ám az ifjú tehetség más utakra vágyott: titokban jelentkezett a New York-i Juilliard Schoolra, ahol Itzhak Perlman osztályába járt, és amerikai évei alatt döntött úgy, hogy a klasszikus zene mellett kipróbálja magát a crossover műfajában is, amelynek néhány év leforgása alatt ünnepelt nemzetközi sztárja lett. David Garrett őszintén és közvetlen stílusban mesél életének első négy évtizedéről, vele együtt járjuk végig szólókarrierjének csodálatos pillanatokkal és hullámvölgyekkel teli éveit, ahol a szerencsés véletleneknek éppolyan nagy szerep jutott, mint a zene melletti tudatos és komoly elköteleződésnek.