Helikon Kiadó strana 63 z 115

A két Nobel-békedíjas vezető egy hetet töltött együtt Dharamszalában a dalai láma 80. születésnapja alkalmából, hogy beszélgessenek egy olyan témáról, amely mindkettőjük számára nagyon fontos: az örömről. A könyv úgy épül fel, mint egy háromemeletes születésnapi torta. Az emeletek: a dalai láma és az érsek történetei és tanításai az örömről; a boldogságkutatás legújabb tudományos felfedezései; valamint a napi gyakorlatok, amelyek egyensúlyban tartják a két vezető érzelmi és spirituális életét. Mind a dalai lámát, mind Tutu érseket számos nehézség tette próbára az életben, ennek a könyvnek az oldalain pedig beszámolnak személyes küzdelmeikről és megújulásukról. Most, hogy már mindketten az emberélet vége felé járnak, különösen fontos számukra, hogy mindenkihez eljuttassák az üzenetet: csak úgy lelhetünk rá az örömre, ha örömet szerzünk másoknak. A történelmi jelentőségű hét során a két jó barát saját példáján keresztül mutatta meg, hogyan formálható át együttérzéssel és szeretettel az öröm tünékeny érzelemből tartós létállapottá, mely nemcsak személyes életünket, de szűkebb és tágabb környezetünk, sőt az egész emberiség életét megváltoztathatja.

„A nők másról mesélnek és másképp. A „nők” háborújának mások a színei, illatai, más megvilágításba kerül minden, az érzések más világába. Saját szavaikkal mesélik el. Nincsenek hősök és hihetetlen hőstettek, csupán emberek vannak, akiket embertelenül emberi dolgok kötnek le.” A csupasz, lemeztelenített igazság mindig megdöbbentő, sokkoló, kemény elszánás kell hozzá, hogy szembenézzen vele az olvasó. De ha vállalja, akkor döbbenetes élményben lesz része. Szvetlana Alekszijevics vállalta a kérlelhetetlen szembenézést. Nem véletlen, hogy sem hazájában, Belorussziában, sem Oroszországban, melynek nyelvén ír, nem dédelgetett személyiség. Nem szorul rá. Bátor asszony, aki megvívta a maga harcát, és végül győzött. Valami olyasmit tett le az asztalra, ami alapjaiban változtatja meg elképzeléseinket a második világháborúról, a szovjet hadszíntérről, arról a gigászi és kíméletlen, embereket, férfit és nőt, felnőttet és gyermeket egyaránt próbára tevő, milliónyi emberéletet követelő harcról, amit a Szovjetunió vívott a német megszállók ellen. Hősei szerelemre, családra, gyermeknevelésre született nők, akik belekerültek a háború iszonyatos, embert daráló malmába, s akik nem kapták meg érte az igazi elismerést. Főhajtás is ez előttük, mert ők valahogy kimaradtak a nagy történelemből, a dicső csatákból, az ünneplésből. Ilyen kíméletlenül őszinte könyv még nem született a Nagy Honvédő Háború másik arcáról. Korszakos műveket írtak már, Solohov, Szimonov és mások, ám mindegyiket rózsaszín fátyolba borította a győzelem diadala és büszke öröme. Szvetlana Alekszijevics nem tud felhőtlenül örülni. Ha végigolvassuk a könyvét, rájövünk, miért.

Aldous Huxley közel egy évszázada, 1932-ben megjelent disztópiája Ford után 632-be, vagyis a XXVI. századba repít el minket, amikor is a futószalagon gyártott, kasztokba sorolt emberek a fejlett technikának, a mindenkitől elvárt promiszkuitásnak, illetve a szóma nevű drognak köszönhetően tökéletes boldogságban élik az életüket. Az egyes kasztok egyedeit a klónozás során kémiai folyamatokkal és hipnózissal kondicionálják az adott kasztra kiszabott feladatok végrehajtására, így aztán az emberek még a munkájukat is örömmel végzik. E "tökéletes" társadalom ellenpontjaként ott vannak azok a rezervátumok, ahol a hagyományos módon - apától és anyától - születő vademberek tengetik nyomorúságos életüket. A regény főhőse egy ilyen, a rezervátumból kijutó vadember, aki előbb kíváncsian, majd döbbenten és csalódottan keresi helyét a Huxley által megálmodott "szép új világban".

Lady Playford, a detektívregényeiről híres gyerekkönyvíró váratlanul írországi kastélyába hívja az egész családját és két nyomozót: a neves Hercule Poirot-t és angol barátját, Edward Catchpoolt. A meghívottak között a család két ügyvédje is szerepel – vacsora közben ugyanis Lady Playford komoly bejelentést tesz a végrendeletét illetően. Hatalmas vagyonának új várományosa egyből a figyelem középpontjába és a hoppon maradt korábbi örökösök kereszttüzébe kerül. A kastély fölbolydul, és az éjszaka folyamán brutális gyilkosság történik, amelynek az egyik alkalmazott a szemtanúja lesz. Az indíték egyértelműnek tűnik, a gyanúsítottnak viszont alibije van. A gyilkosság meghökkentő és értelmetlennek látszó körülményei azonban egyre rejtélyesebbé teszik a bűntényt, mely komoly kihívást jelent még a rutinos Poirot-nak is.

Az örökös sziklagörgetésre ítélt Sziszüphosz a görög mitológia egyik legismertebb alakja. Személyét többnyire olyan fogalmakkal szokták társítani, mint a hiábavalóság, a reménytelenség vagy az értelmetlen munka, hiszen Sziszüphosz sosem jut el a dombtetőig, sziklája mindig visszagurul a domb tövébe. Albert Camus 1942-ben megjelent tanulmányában azonban Sziszüphosz - épp ellenkezőleg - a saját erkölcsi normáit követő, tetteiért a felelősséget és a büntetést büszkén vállaló egzisztencialista hősként jelenik meg: olyan (abszurd) emberként, aki az élet, a lét értelmét keresi egy vele szemben ellenséges világban. A küzdelmet, vagyis a sziklagörgetést - értsd: az istenek elleni lázadást - a kudarcok sorozata után is folytató Sziszüphosz története elvezet a camus-i filozófia alapjához, az öngyilkosság kérdéséhez: "Ha meg tudjuk ítélni, hogy érdemes-e leélni az életet, akkor választ is adtunk a filozófia alapkérdésére." Sziszüphosz esetleges öngyilkossága azt jelentené, hogy megtagadja élete addigi vezérlőelvét, míg a sziklagörgetés folytatásával megőrzi méltóságát, élete értelmet nyer, s így máris érthetővé válik a tanulmány zárómondata: "Boldognak kell elképzelnünk Sziszüphoszt."

Miss Marple másfél évvel azután, hogy sikeresen megoldott egy rejtélyt az Antillákon, levelet kap volt "nyomozótársától", a goromba, de aranyszívű Mr. Rafieltől. Az időközben elhunyt férfi ügyvédei útján egy levélben - mintegy személyes szívességként - arra kéri az idős hölgyet, hogy segítsen neki igazságot szolgáltatni egy bűnügyben. Igen, ám, de a levél semmi konkrétumot nem tartalmaz, csak azt, hogy Miss Marple-nak Nemezisként, a megtorlás istennőjeként kell harcba szállnia, és a küldetés teljesítésére kerek egy évet kap. Mr. Rafiel egy rejtélyes bibliai idézettel zárja sorait. Miss Marple nem is lenne Miss Marple, ha nem fogadná el a talányos megbízatást - ám az első próbálkozása zsákutcába fut. Szerencsére az elakadt nyomozást Mr. Rafiel túlvilági üzenete mozdítja el a holtpontról.

Már-már idilli körülmények között nevelkednek a világtól elzárt magániskola, Hailsham növendékei. De közben sejtik, aztán lassacskán már tudják is - bár egy gyerek számára ez a tudás szinte felfoghatatlan -, hogy ők különleges lények. Hogy nincsenek szüleik, mint másoknak, a külvilágban, és hogy csak azért léteznek, hogy aztán "adományozhassanak". De mégis van az életükben szeretet és szerelem, van "lelkük" - és a regény főhősei számára még az a lehetőség is felmerül, hogy az igazi szerelem talán, ha csak kis időre is, kimenekítheti őket előre megírt sorsukból. Ishiguro megtévesztő egyszerűséggel kibontakozó remekműve a legapróbb lelki rezdülésekre is érzékeny szemmel meséli el nekünk azoknak a fiataloknak az életét, akik túl hamar kell, hogy szembesüljenek az élet elkerülhetetlen egzisztenciális drámájával. A regény 2005-ös megjelenését követően rövid időn belül több jelentős irodalmi díjat is elnyert, a Time magazin beválogatta a száz legjobb angol nyelvű regény közé, és Mark Romanek rendezésében nagy sikerű film is készült belőle, melyet 2010-ben mutattak be.

„A mellékelt novellák rövidségük ellenére is teljes értékű írások. (…) Amíg a lágy tojás megfő, amíg a hívott szám (ha foglaltat jelez) jelentkezik, olvassunk el egy Egyperces Novellát.” „Egy irodalomtörténeti jelentőségű „találmány” több évtizedes sikertörténetének újabb fejezeteként Örkény István egyperces novellái megjelennek a Helikon Kiadó Zsebkönyvtár sorozatában. Közülük is a legismertebbek, a közkedveltek olvashatók együtt, azok az írások, amelyek évtizedek alatt beívódtak a közösségi emlékezetbe, sőt jó néhányuk hivatkozási alap is lett a szűkebb vagy a tágabb közbeszédben. A kiválogatott írások egymásutánja – szinte észrevétlenül – elvezeti az olvasót a hagyományos, közismert anekdota műfajától a különlegesebb hangvételű, groteszk írásokon át az igazi, esszenciális egypercesekhez. Hogy ezt az írói utat minél plasztikusabban bemutathassuk, ”menet közben” gazdagítottuk Reményi József Tamás szerkesztő kollégámmal együtt például az Anekdota ciklus választékát egy korai, teljesen hagyományos, de manapság egyre népszerűbb tárca-novellával, a Nápolyival. A groteszk felé ciklust is bővítettük néhány rövid írással.” – Radnóti Zsuzsa

A Nobel-díjas Konrad Lorenznek, az orvostudományok és a filozófia doktorának szakterülete elsősorban az állatvilág tanulmányozása volt, munkásságát később terjesztette ki az emberiség etológiájára. 1972-ben írott könyvében azt vizsgálta, hogyan változtatja meg fejlődésünket az ember viselkedése, tevékenysége, s fő tézise az, hogy az orvostudomány és a technológia fejlődése, amitől a csodát várjuk, valójában civilizációnk megsemmisüléséhez vezet. Lorenz munkájában nyolc olyan, egymástól megkülönböztethető, jóllehet szoros okozati összefüggésben álló folyamatot tárgyal, amelyek pusztulással fenyegetik nemcsak modern kultúránkat, hanem az emberiséget mint fajt is. Ezek a következők: a túlnépesedés, az élettér pusztulása, a versenyfutás önmagunkkal, az érzelmek fagyhalála, a genetikai összeomlás, a tradíciók lerombolása, a dogmák ereje és az atomfegyverek. Konrad Lorenz könyve majd ötven év távlatából is megrázó és elgondolkodtató írás.

„Vonásain a mélaság bizonyos árnyalata uralkodott, melyet könnyen és meglepő gyorsan egy leírhatatlanul bájos, huncut mosoly tudott fölváltani, amely eleinte csak a szemeiben jelent meg, s onnan szállt finom ajkára." Számtalan könyv született már Erzsébetről, de ilyen, mint ez, még nem. Még senki nem írta meg ennyire regényesen, de egyben korabeli tudósítások, visszaemlékezések, naplóbejegyzések és magánlevelek alapján – azaz a lehető leghitelesebb források segítségével – Erzsébet történetét arra koncentrálva, ami az ő életében az egyik legfontosabb dolog volt: hogy Magyarország királynéja! Azzal a szeretettel, amit magyarként érezhetünk iránta, aki, mondhatjuk, szívében is magyar volt. Erzsébet kétszer tért magához eszméletvesztést követően, és mindkétszer magyarul szólalt meg először. Szerette férjét, Ferenc Józsefet, de szerette Andrássy Gyula grófot is – igazi, mély barátsággal, amelyet, ahogy egyszer fogalmazott, „nem mérgezett meg a szerelem". Szerette magyar udvarhölgyeit, szeretett hazánkban tartózkodni (jobban, mint Bécsben), és mindent megtett azért, hogy Ausztria kiegyezzen Magyarországgal. Káli-Rozmis Barbara pedig szeretettel és csodálattal írta meg könyvét egy különleges nőről, anyáról, királynéról, költőről, mélyen érző emberről, akit kora egyik legszebb asszonyának tartottak. Nemcsak a legszebb volt, hanem az egyik legkülönlegesebb ember is, aki rendelkezett valamilyen egyedülálló varázzsal. „Valamivel" – ahogyan magyar udvarhölgyei fogalmaztak –, ami ellenállhatatlanná és feledhetetlenné tette, és amely miatt többen a házasodásról is lemondtak azért, hogy őt szolgálják. A mai napig tartó magyar Erzsébet-kultusz is nagyban köszönhető ennek a különleges „Valaminek". Habár a királyné magyarokkal való kapcsolata áll a középpontban, egy teljes életrajzot tart a kezében az olvasó. A szerző nagy hangsúlyt helyez a nem vagy kevésbé ismert, illetve elfeledett részletek megelevenítésére, ezáltal is rendkívül sok érdekességet kínál az olvasóknak. A gazdagon illusztrált kiadvány számtalan olyan képet tartalmaz, amely most először lát nyilvánosságot.

A vadnyugat története indián szemmel A Wounded Knee-nél temessétek el a szívem fél évszázada látott először napvilágot, de hatása ma is ugyanolyan erőteljes, mint ötven évvel ezelőtt, amikor nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az amerikaiak szembenézzenek őseik korábban egyértelműen dicsőségesnek tekintett "honfoglalásának" kegyetlenségével. A Vadnyugat története az indiánok szemszögéből az egyre telhetetlenebb telepesekről, a fehérek által sorozatosan megszegett szerződésekről, véres csatákról és egész indián törzsek elpusztításáról szól. Az őslakosok gyermeki hiszékenységét kihasználó amerikai kormány - habár látszólag az ő érdekeiket is védte - képmutató, hazug módon fosztotta ki a bennszülöttek természetes élőhelyeit. A fehér faj "feltartóztathatatlan haladásának" útja az indiánok otthonukból való kiűzetésén és gyakran lemészárlásán keresztül vezetett. A hivatalos dokumentumokat felhasználó könyv lapjain a különféle indián törzsek főnökei és harcosai saját szavaikkal számolnak be mindazokról a tettekről, amelyek egyértelművé teszik: a magát akkor felsőbbrendűnek tekintő fehér ember erkölcsileg semmilyen módon nem indokolható népirtást hajtott végre.

Nyár... melegszik az idő, és szárba szökken a gonoszság is. Agatha Christie nyomozói ördögi kihívásokkal néznek szembe szerte a világban: Cornwallban, a francia Riviérán, a delphoi templom tövében vagy vidéki úriházakban. Sőt még James Bond is feltűnik ezeken a lapokon... bár ő egy másik James Bond. Elő a nyugággyal, és élvezzük a csavaros történeteket, a tévútra vezető nyomokat! Ahogy a Biblia írja, Isten felhozza az ő napját mind a gonoszokra, mind a jókra. A jókat ebben a kötetben is Miss Marple, Hercule Poirot, Parker Pyne, Mr. Harley Quin, valamint Tommy és Tuppence képviseli.

Az 1974-ben szamizdat kiadásban megjelent Sörgyári capriccióban Hrabal végtelen szeretettel és fergeteges humorral festi meg édesanyja, nevelőapja és nagybátyja portréját. A regényben Maryškaként szereplő édesanyja bőrébe bújva egyes szám első személyben mesél a nevelőapja, Francin vezette sörgyár hétköznapjairól, és főleg arról a naponta ismétlődő varázslatról, amellyel ez az örökké vidám és életteli fiatalasszony az ujja köré csavarja egy cseh kisváros szinte minden lakóját. A hosszú ideig náluk vendégeskedő Pepin bácsi személyében Maryška nagyszerű segítőtársra lel hóbortos ötleteinek megvalósításához, az olvasók pedig könnyesre nevetik magukat a pepini anekdoták szüntelen áradatában. A regényt Jiří Menzel adaptálta mozivászonra (1980), s a film ugyanolyan remekmű lett, mint az alapjául szolgáló könyv.

"Már jómagam is csupán megvonom a vállam, ha arról értesülök, hogy valaki meghalt. Olyankor elismétlem, amit a tralfamadoriak szoktak mondani a halottakról. Íme, ezt szokták róluk mondani: ,,Így megy ez." Az ötös számú vágóhíd a világirodalom egyik legnagyszerűbb háborúellenes regénye. Főhőse, Billy Pilgrim elszabadul az időben, és zsiráfok meg gyakorlózubbonyos csecsemők, bombák meg ellopott teáskannák társaságában nézi, amint halál és művészet járja szolgálati keringőjét, most, a múltban és mindig, a Földön és a Tralfamador bolygón. Hozzá madarak csicsergik: Nyitni-kék. Így megy ez..

David Mitchell bravúros felépítésű, virtuóz nyelvezetű művében az összefonódó életek minden időbeli és térbeli határt átlépve hatnak egymásra. A lelkek korokon és kontinenseken át vándorolnak, akár az égbolton átvonuló felhők. A könyvben kibontakozó történetek, a zaklatott életű ifjú zeneszerző Felhőatlasz szextettjének hangszereihez hasonlóan, hat különböző hangon szólalnak meg, mindegyik "a maga sajátos kifejezésmódján, hangsorán, hangszínén". Ahogy a zeneműben a hangszerek, a könyv első részében "a szólók sorra megszakítják egymást", majd a másodikban "sorra befejezik szólamukat". Mindegyik történet önmagán túlmutatva keresi a választ az élet nagy kérdéseire. Ki irányítja a sorsunkat: mi magunk vagy valamilyen külső erő? Képesek vagyunk-e tanulni a múltban, az előző életek során elkövetett hibákból? Az összefonódó sorsok szólamait a keresztutalásokkal és visszatérő motívumokkal átszőtt Felhőatlasz tökéletes harmóniaként szólaltatja meg az olvasóban.

A Halál a Níluson a szerző talán legzseniálisabb regénye, melyben a híres belga nyomozó, Hercule Poirot épp a szabadságát tölti egy luxushajón. A tökéletesnek induló hajóút hamar tragédiába torkollik, és a "véletlenül" épp a közelben tartózkodó Poirot önkéntelenül is nyomozásba kezd. Ahogy már megszokhattuk, jóformán mindenki gyanúba keveredik, és ezeknek a trükköknek akkor is szívesen bedőlünk, ha ismerjük a történetet, és annak végkifejletét, mert annyira lenyűgöz minket Poirot kitartása, és ragaszkodása a "módszerességhez", mellyel elszántan halad a végső leleplezés felé. Nem véletlen, hogy a váratlan fordulatokban gazdag regényből számos filmadaptáció készült. 2020-ban Kenneth Branagh vállalkozott rá, hogy Michael Green szövegkönyve alapján vászonra vigye a csavaros eszű belga nyomozó nílusi vakációját.