Jelenkor Kiadó strana 16 z 19

A Violet a fűben hátrahajol volt a legelső versem. Néhány vers szinte készen jelent meg előttem, ezeket lediktáltam vagy begépeltem. Némelyikkel hosszan dolgoztam, szavanként szedtem szét és raktam össze, hogy a lehető legjobban sikerüljön. Végül sokfélék lettek, de mind őszinte. Nem akarják másnak mutatni magukat, mint amik, és ezért büszke vagyok rájuk - mert a valódiság, a hitelesség volt a célom." - Lana Del Rey Lana Del Rey első verseskötete - mely a szerző előadásában hangoskönyvként is megjelent - egy kapcsolat édes-bús lezárása, s egyben Kaliforniához írt szerelmes levél. A sorok mégsem a megvalósult amerikai álomról szólnak, sokkal inkább az Amerika-mítosz hazugságairól, a nyugati part aszályairól és tűzvészeiről - a dalszerző-énekesnőtől már jól ismert katartikus melankólia hangján. A különleges könyvet, melyet Simon Márton és Tóth Réka Ágnes fordításában veheti kézbe az olvasó, többek között Lana Del Rey saját fotói illusztrálják. "3 lehetséges befejezés fagyasztja a vérem jól boldogulok mert azt mondom és mert azt írom meg De őszintén ha nem volnál itt nem tudom hogy festenének a dolgok"

"A szabadság hangja: ékesszóló és elhallgathatatlan" - méltatja a New York Times Ai Weiwei nagy ívű memoárját, amelyben a szerző saját művészi fejlődése mellett Kína utolsó száz évének történelmét is bemutatja. Ai Weiwei apját, Aj Csinget, Mao Ce-tung egykori bizalmasát és a nemzet ünnepelt költőjét a kínai Kulturális Forradalom alatt jobboldalinak bélyegezték, és családjával együtt a kietlen "Kis-Szibériába" száműzték, ahol büntetésből latrinát kellett takarítania. Ai Weiwei felidézi a számkivetettségben töltött éveket, majd a későbbi nehéz döntést: elhagyja családját, hogy Amerikában folytasson művészeti tanulmányokat. Őszintén és felkavaróan írja le visszatérését szülőhazájába; hogy miképpen vált ismeretlen alkotóból világsztárrá és nemzetközi emberi jogi aktivistává - és hogyan formálta a művészetét a totalitárius rendszer, amelyben élt. Szobrait és installációit szerte a világon milliók ismerik, és az ikonikus, "Madárfészek"-nek nevezett Pekingi Nemzeti Stadion tervezésében is részt vett. Politikai aktivitása miatt a kínai hatóságok üldözik, 2011-ben titokban, vádemelés nélkül letartóztatták. Korunk egyik legnagyobb hatású művésze a saját és édesapja élettörténetén keresztül tárja fel kivételes alkotótehetségének és szenvedélyes politikai hitvallásának gyökereit. Bensőséges hangon szól a családjáról, de kísérletet tesz a modern Kínát formáló számtalan erő és hatás megértésére is, miközben mindannyiunkat arra figyelmeztet: a kifejezés szabadságát védeni állandó és halaszthatatlan kötelességünk. "1957-ben láttam meg a napvilágot, nyolc évvel az "új Kína" megszületése után. Apám negyvenhét éves volt ekkor. Gyerekkoromban ritkán mesélt a múltról, a tényeket az éppen uralkodó politikai narratíva sűrű ködje takarta, és a kíváncsiskodás még elgondolni is szörnyű következményekkel járhatott. Hogy az új rend követelményeinek megfeleljenek, a kínaiaknak meg kellett békülniük a szellem hanyatlásával, egyben elvesztették azt a képességüket, hogy úgy mondják el az eseményeket, ahogyan megtörténtek."

Egy antológia. Két műhely. Negyvennyolc vers. Megszámlálhatatlan közös történet. Felhajtóerő - a Jelenkor Kiadó és a Vates közös kortársvers-antológiája. A tartásunk, a felhajtóerőnk: az elemi hiány, hogy éppen abból a valamiből nincs nekünk, amiről azt gondoljuk, lennie kell. Mondjuk, szeretetből, Istenből, humorból, szülőből, lelkiismeretből. Leginkább pedig tartásból, felhajtóerőből. Ezzel jön létre a Mi. Mert alighanem mindannyian így vagy úgy, de benne vagyunk ebben a könyvben, hiába nem gondoljuk magunkat egyként összetartozónak - talán csak ha nagy és közös, igazán fenyegető ellenséget találnánk. Keresni akkor is külön-külön, párban vagy legfeljebb kisebb csoportokban keresnénk, és egymásra is csak akkor ismernénk, ha szemközt vagyunk az ellenséggel. Azzal a valamivel, amitől annyira féltünk, hogy el kellett indulnunk megkeresni. Állunk előtte, és körbetekintünk: ,,beértünk mindannyian, hogy egyszerre értünk, hogy most értünk be - és most elbukunk." Hogy ne bukjunk el, végtére is két út kínálkozik. Megmenekülünk néhányan, ügyességünknek vagy a véletlennek köszönhetően, hátrahagyva a többieket. Lehettek volna ők is ügyesek vagy szerencsések. A másik út mára nehezen komolyan vehető, titokban mégis vágyott kockázata a létezésnek. Az, hogy megszólalunk: önmagunkról például, és nem önmagunkért. Beck Zoltán

Szerhij Zsadan költő, író és rocksztár - Ukrajna talán legnépszerűbb krónikása, aki az ország függetlenségével lett nagykorú. Kezdetben szatirikus, polgárpukkasztó hangja az oligarchiába fulladt rendszerváltás és két forradalom tapasztalatától vált élesebbé és komorabbá. Mert hogyan szólalhat meg a költő, ha rázárul a történelem? Jut-e neki tiszta lap? Milyen a diktatúrában kivégzett íróktól örökölt nyelv? És marad-e miről beszélnie, ha egy nevén nem nevezett háború nyolc éve után végül lerohanják a hazáját? Zsadan néha gúnyos, sokszor szenvedélyes, de mindig emberséges: az érdekli, ahol a személyes összeér a közössel. Dokkmunkások, tetoválók, maffiózók, virágárusok világa ez, olyan embereké, akik beszéd helyett csak legyintenek, és mennek a dolgukra. Van valami dacos súly, valami konok kitartás ebben a lírában. Odakacsint a tanulságoknak, de elneveti magát, mielőtt befejezné a mondatot. Csöndje sem annyira hallgatás, inkább a megfelelő szavak keresése. Szerhij Zsadan verseit Vonnák Diána válogatásában és fordításában adjuk közre.

"Azután elmondta, hogy mennyire hiányoztam neki, mennyire vágyakozott utánam, még akkor is, amikor istennők ölelték fehér karjaikba; én meg elmondtam, mennyi könnyem hullott húsz éven át, amíg csak vártam-vártam a hazatértét, s hogy milyen eseménytelenül hűséges voltam, higgye el, eszembe se jutott elárulni a csodás lábú nagyágyat azzal, hogy más férfit engedek oda magam mellé. Mind a ketten - saját bevallásunk szerint - hétpróbás, szégyentelen hazudozók voltunk ősidőktől fogva. Csoda, hogy akármelyikünk elhitte a másik egyetlen szavát is. Pedig elhittük. Vagy legalábbis azt mondtuk egymásnak." Pénelopé a házastársi hűség közismert mintaképe: húsz éven át várta haza a kalandor Odüsszeuszt, és férje leleményességéhez méltó csellel ejtette át a kérőket. De ki volt valójában ez a spártai királylány, akinek szépsége sosem volt mérhető unokanővére, Helené szépségéhez? Akit hozzáadtak egy rövid lábú, csaló ismeretlenhez, és aki alig egy évig élvezhette a házasélet örömeit, mielőtt magára hagyták egy idegen országban, tizenhat évesen, egy csecsemővel? Miből merített erőt, és kivé vált a várakozás hosszú évei alatt? Mit gondolt titokban az ő fényes Odüsszeuszáról? Valóban egy pillanatra sem gyengült el? És nekünk, olvasóknak, vajon az igazat mondja? Atwood Pénelopéja nem elvont mitikus alak, hanem hús-vér ember: formálódó személyiség vágyakkal és félelmekkel, gyarlóságokkal és sikerekkel. A Pénelopeia a feleség, a nő szemszögéből meséli újra az európai kultúra egyik alaptörténetét, és egyben a szerző saját korának szatirikus látlelete is.

„Sok pestis és sok háború volt a világon. De pestis és háború mindig készületlenül éri az embert.” „Április 16-án Bernard Rieux doktor a rendelőjéből kilépve, a lépcsőházban egy döglött patkányba botlott.” Így kezdődnek a baljós események a 20. század egyik legkülönösebb, legnagyobb hatású, sokak szerint legjelentősebb regényében. Egy békés kisvárosban szörnyű járvány üti fel a fejét, az ott élők tanácstalanul, tehetetlenül, végül fásultan törődnek bele az elkerülhetetlennek tűnő pusztulásba. Rieux doktor azonban nem adja fel, harcol az értelmetlen végzettel. Az orvos és a városlakók sziszifuszi küzdelme a helytállás és szolidaritás megannyi lehetséges formáját, az emberben rejtőző jóság erejét példázza. Camus 1942 szeptemberében, a németek által megszállt Franciaországban kezdte írni regénye első változatát, amely végül a háború után, 1947-ben látott napvilágot. Kevés remekműnek adatott meg, hogy már megjelenése pillanatában átütő sikert arasson. A kortársak A pestisben a megszállás idején adódó választási és cselekvési lehetőségek krónikáját látták; mára azonban világossá vált, hogy jelentősége messze túlmutat korának aktualitásain. A regényt most Vargyas Zoltán új fordításában vehetik kezükbe a magyar olvasók.

Miután kilép egy hosszú kapcsolatból, a középkorú Fausto a gyerekkorában bejárt ösvények között húzza meg magát. Fontana Freddában, a magashegyi faluban találkozik Babette-tel, aki szintén Milánóból szökött ide sok évvel korábban, és aki odaveszi szakácsnak az éttermébe, hogy főzzön a síelőknek és a pályamunkásoknak. A huszas évei végén járó Silvia is itt szolgál fel, ő még nem tudja, hogy számára a hegyek csupán egy télre szóló menedéket jelentenek-e, vagy olyan helyet, ahol megtalálhatja önmagát. Abban sem biztos, készen áll-e rá, hogy összekösse életét Faustóval, a hegyek örök szerelmesével. Paolo Cognetti új regényében feltárul a kérészéletű emberi sorsok és a felettük örökké őrt álló havas csúcsok sokféle viszonya -- a Nyolc hegyben már megismert olasz magashegyi világ ismét egyszerre színhelye és főszereplője a líraian sűrű, mégis áttetszően könnyed szövegnek.

Fitzhuber Dongó nemcsak hogy kajla fülű, krumpliorrú, csálé kis varázsló, de bizony valóban kétbalkezes is: önmagát változtatja békává a hercegnő helyett, kiengedi a dzsinnt a palackból, egyszóval bajt bajra halmoz a varázslóiskolában. Miután üggyel-bajjal mégis sikerül lediplomáznia, a Nimbusz Endre Bertalan utcai lakótelep körzeti varázslóhivatalába helyezik. Itt talál egy levelet, amelyben elődje azt tanácsolja: "Menekülj!" Dongó ennek ellenére marad, ám hiába tart még éjszakai ügyeletet is, senki sem kíváncsi az új varázslóra. Egy este az egyik ablakban unatkozó hétéves kisfiúra figyel fel, akinek egyetlen vágya egy igazi mese. Együtt erednek útnak, hogy felkutassák a panelház emeletein rejtőző csodákat: Első Badar király udvarának maradványait és szépséges legkisebb leányát, az eltűnt Lanolint. A magyar gyermekirodalom megkerülhetetlen alkotójának első meseregénye, A kétbalkezes varázsló éppen negyven éve jelent meg - és ma is ugyanolyan friss és szórakoztató, mint akkor.

"Ha kulcs az lehet, aminek fogazata van, akkor zár az, ami ijedtében lenyeli nyelvét. Míg nyelvezete csak akkor van, ha a kattogás is beszéd." Kiszámíthatatlan cikázás, oldalirányú sasszé, a rendszerben mozgó alkatrészek szabad játéka. Nem más ez, mint állandó kergetőzés a másik elkapásának lehalványabb ígérete nélkül, ami ugyanúgy utalhat a vers és az esszé, a jel és a jelölő vagy a szöveg és az olvasó viszonyaira. De ki űz kit? Ki a ragadozó és ki a préda? A muréna mozgása az elmúlt három év verseit gyűjti össze, hogy beszéljen az emberi gonoszság történetéről, arról, hogy miben hasonlít egy kisgyerek keze egy elefánt ormányához, és hogy Szűz Mária dobhártyája tekinthető-e szűzhártyának.

„Van olyan pont a vízen, ahol a világűr közelebb van, mint akármilyen part.” Simon Márton harmadik kötetének költészete egyenes beszéd, kitérőkkel. Egy olyan belső monológ felvétele, amelyből az ébrenlét cenzorai még nem vágták ki a mindennapokat folytonos ostrom alatt tartó irracionalitást. Néha nehéz különbséget tenni élők és holtak között: van, aki távozik, és van, aki visszajár. Az emberi beszédet meg-megrepesztik a természet és a technológia szívhangjai. Belebotlunk egy papírpohárba, és mire felnézünk, a versmondatba már besétált egy őz. Vagy egy róka, amelyben a legtöbb hagyományos kultúra szerint soha nem lehet megbízni. Simon Márton versei azonban egy olyan világról szólnak, ahol lehet, hogy már csak a rókákban bízhatunk.