Jelenkor Kiadó strana 16 z 45

A Rendbomlás novellái gondosan albumba rendezett pillanatfelvételekként mesélik el a kanadai Nell sorsát az ötvenes évektől napjainkig. Nellnek már kiskamaszként meg kell birkóznia anyja veszélyeztetett terhességének nehézségeivel, majd jóval fiatalabb húga mentális gondjaival. Fiatalkori én- és útkeresése után társra talál, s egy gyökeresen új életforma felfedezése során gyökeresen új problémákkal szembesül, végül pedig idősödő szüleihez fűződő viszonyát kell átgondolnia.  Nem sorsfordító események drámai elbeszélése a Rendbomlás, hanem hétköznapiságukban is sokrétű történeteké, melyekből szinte észrevétlenül áll össze egy nő képe, aki ? bár világának rendje időről időre felbomlik ? szüntelenül keresi az utat egy új egyensúly felé.  A szerzőtől megszokottnál líraibb és személyesebb hangvételű, bensőséges humorú kötet meggyőző bizonyítéka annak, hogy Atwood nem csupán korunk meghatározó regényírója, de a novella műfajának is nagymestere.

„A Violet a fűben hátrahajol volt a legelső versem. Néhány vers szinte készen jelent meg előttem, ezeket lediktáltam vagy begépeltem. Némelyikkel hosszan dolgoztam, szavanként szedtem szét és raktam össze, hogy a lehető legjobban sikerüljön. Végül sokfélék lettek, de mind őszinte. Nem akarják másnak mutatni magukat, mint amik, és ezért büszke vagyok rájuk – mert a valódiság, a hitelesség volt a célom.” – Lana Del ReyLana Del Rey első verseskötete – mely a szerző előadásában hangoskönyvként is megjelent – egy kapcsolat édes-bús lezárása, s egyben Kaliforniához írt szerelmes levél. A sorok mégsem a megvalósult amerikai álomról szólnak, sokkal inkább az Amerika-mítosz hazugságairól, a nyugati part aszályairól és tűzvészeiről – a dalszerző-énekesnőtől már jól ismert katartikus melankólia hangján.A különleges könyvet, melyet Simon Márton és Tóth Réka Ágnes fordításában veheti kézbe az olvasó, többek között Lana Del Rey saját fotói illusztrálják.

Lucia Berlin szemügyre vette a démonait, az alkoholt, a kábítószereket, a bántalmazó és sérült anyát, a betegségeket, a magányt, aztán odalépett a szakadék szélére, és lenézett a mélységbe.De az utolsó pillanatban mégis úrrá lett a zuhanáson: megírta az elbeszéléseit.Történeteit, amelyek egyszerre ironikusak és tragikusak, drámaiak és szatirikusak, a huszadik századi Amerika mindennapjaiban rejtőző csodák és személyes tragédiák teszik felejthetetlenné.A Bejárónők kézikönyve az amerikai novellista, Lucia Berlin válogatott történeteit gyűjti egybe. Az írónő halála után tizenegy évvel jelent meg a kötet, amely több millió olvasót és hatalmas népszerűséget hozott szerzőnek, és több mint húsz nyelvre fordították le.Ez a könyv egyike az évtized 50 legemlékezetesebb világirodalmi megjelenéseinek – Könyves Magazin

A Lovak a folyóban elbeszélője megírta fő művét, de a várva várt siker elmaradt, és még a házassága is zátonyra futott. Egy különös lakókkal teli ház szuterénjába húzódva próbál leszámolni ambícióival, és rendet tenni mind zavarosabbnak tűnő életében. Bartók Imre új regénye a személyes összeomlás fájdalmas és szarkasztikus krónikája. Vajon mi köze egymáshoz Empedoklésznek és Gollamnak? Mi volt Goethe és Albert Speer kedvenc társasjátéka? Ki löki az utasokat a Gellért-hegy oldalában futó metró alá? Mit tett a lovaival Radamanthüsz király, és miért ilyen szomorú az emberi szív? „Író vagyok – mondom magamat is meglepve, és kis híján elhányom magam."

„Azt azonban aligha sejtette, hogy valójában nem Desflors kisasszonyba, de nem is a hangszálaiba vagy a levegőbe szeretett bele. Andreu a saját metaforájába volt szerelmes." Barcelona a tizenkilencedik század előestéjén. Marie de l'Aube Desflors, Orléans csalogánya énekel a város előkelőségeinek, majd a fellépés után pásztorórára hívja Andreu Perramont, az ifjú költőt. Az énekesnőt reggel elmetszett torokkal találják fogadóbeli szobájában. A gyilkossággal Andreut vádolják. Nincs senki, aki tanúskodjon mellette, ráadásul a lakásán még egy iratot is találnak, amely súlyosan kompromittáló tényeket tartalmaz a barcelonai Királyi Törvényszék főügyészéről, Don Rafel Massó i Pujadesről. Don Rafel gyorsított eljárásban akasztófára juttatja Andreut, mert így remél megúszni egy másik bűncselekményt, amelyet ő követett el... Az Őméltósága nemcsak fordulatos krimi, de érzékeny társadalomrajz is - látlelet a korabeli Barcelona vezetőinek hatalomvágyáról, a kicsinyes intrikák szövevényéről, a korrupcióról, az átlagember kiszolgáltatottságáról. Cabré történelmi regényében ott lapul a megújulni képtelen társadalmak mindenkori kórképe.

Az idén nyolcvanéves Nádas Péterrel folytatott beszélgetéseket Károlyi Csaba a pandémia idején, több mint egy éven át Zoomon. Kettejük dialógusai olvashatók ebben az interjúkötetben, amelyben nem csupán a több évtizedes írói pálya legjelentősebb műveiről kérdezi a kritikus a szerzőt, de szó esik elveszett otthonokról, elődökről és kortársakról, mások mellett Mészöly Miklósról és Esterházy Péterről. Miközben a beszélgetések nem kerülnek meg olyan nagy témákat sem, mint a szerelem, a spiritualitás vagy a hit, kirajzolódik egy író sokrétű, árnyalatokban gazdag, következetes gondolkodásmódja, és az olvasónak az az illúziója is támadhat, hogy sikerül bepillantania a szerző műhelyébe."Bizonyos dolgokat belátunk, más dolgokat nem látunk be. Egyszerűen beleszületünk a kész világba, csőlátásunk is van, egy csomó dolgot nem tudunk, és úgy is halunk meg, hogy nem fogjuk megtudni, mit kellett volna tudnunk." - Nádas Péter

„Fogadd el a visszautasításokat. Nyerj erőt az összeomlásból. Gyakorold a feltámadást. Ámulj. Viseld el, amit rád osztott a világ. Keress egy olvasót, akiben bízol. Neki is bíznia kell benned. Légy diák, ne tanár, még akkor is, amikor tanítasz. Ne áltasd magad. Ha hiszel a jó kritikáknak, higgy a rosszaknak is” – tanácsolja leendő íróknak új könyvében Colum McCann.A Hadd forogjon a világ és az Apeirogon szerzője arra ösztönzi olvasóit, hogy tanulják meg a mesterség szabályait, de aztán vakmerően hágják is át őket, hogy állandóan feszegessék tapasztalásuk határait; s nem utolsósorban érvekkel támasztja alá és példákkal szemlélteti, milyen nagy hatalma van a nyelvnek.Az ötvenkét rövid esszé kemény és őszinte vallomás az írásról mint szakmáról és mint hivatásról, és azt a páratlan és embert próbáló feladatot állítja az új nemzedék elé: művészetükkel hozzanak igazságot és fényt sötét világunkba.

A Nemes Nagy Ágnes-életműsorozat harmadik darabja a költő által kötetbe felvett esszéket és tanulmányokat gyűjti egybe. Nagyszabású poétikai összefoglalók váltakoznak rövid, ám annál szellemesebb esszékkel, találó versértelmezések eleven szerzői arcképekkel. Ezekben a szövegekben a tárgyias költészet legfontosabb magyar képviselője lefegyverzően személyes, sőt szenvedélyes hangon szólal meg, és képes a legbonyolultabb kérdésekről is világosan és érdekesen beszélni. Esszéi nemcsak a huszadik századi értekező próza ragyogó példái, amelyek fényénél az olvasó a korszak egyik meghatározó magyar alkotójának műhelytitkaiba nyer bepillantást. Egyszersmind máig érvényes és izgalmas útmutatót adnak az irodalmon keresztül önmagunk és egymás jobb megértéséhez, hogy folytathassuk a névtelenek senkiföldjének feltérképezését és otthonossá tételét. 

"Amikor az 1960-as években először tartottam kérdezz-felelek típusú találkozókat az olvasókkal, azt kérdezték tőlem: maga mikor lesz öngyilkos?. Költőnő voltam, és azokban a Sylvia Plath szelleme által kísértett időkben az öngyilkosság elvárás volt. A nőmozgalom kezdeti időszakában arról érdeklődtek, gyűlölöm-e a férfiakat. Az 1980-as években aztán az írás folyamatáról kezdtek kérdezősködni. 1985 után A Szolgálólány meséjéről akartak beszélni, ahogy most is: úgy tűnik, a női testek állami irányítása tekintetében túlságosan is közel jártam az igazsághoz. De mostanában azt kérdezik: van remény?. A válaszom az: mindig van remény. A remény beépített tulajdonságunk. És ragadós is: a remény újabb reményeket gerjeszt, mert ha az emberek reménykednek, összeszedik magukat. Ez az, amire a jövőben mindannyiunknak szüksége van." Miért mesélnek az emberek minden kultúrában történeteket? Mennyit adhatunk oda magunkból, anélkül hogy eltűnnénk? Hogyan élhetünk ezen a bolygón? Mi az igaz? Mi igazságos? Mi köze a zombiknak a tekintélyelvűséghez? Margaret Atwood bámulatos éleslátással, meggyőző őszinteséggel és pajkos humorral közelíti meg világunk egyre sürgetőbbé váló problémáit. A technológia, a klímaválság és a politika kérdései mellett a szerző a populáris és a "magas" irodalom változatos tájain is végigkalauzolja olvasóját: Stephen King zsenialitásától és a horrorirodalom szörnyeinek tipológiájától számos klasszikus és kortárs női író munkásságán át Shakespeare-ig, Kafkáig és persze saját műhelyének titkaiig. De személyesebb témák is helyet kapnak a kötetben - például mikor adjanak tanácsot az öregek a fiataloknak (csak ha kérik), vagy hogy is néz ki egy író hete (kaotikusabb, mint gondolnánk). Közelmúltunk, az a viharos időszak, melyben a kötet írásai születtek, meglepő politikai fordulatokat, gazdasági válságot és világjárványt hozott. Egyre többen aggódnak a bolygó és civilizációnk jövőjéért, értetlenül állva az újabb és újabb, disztópiába illő események előtt. Atwood nem kínál hamis megnyugvást vagy könnyű menekülőutat, de törhetetlen derűje, következetesen képviselt értékrendje és az emberiség teljes történelmét átfogó perspektívája segít abban, hogy megtaláljuk saját válaszainkat az égető kérdésekre.

„A szabadság hangja: ékesszóló és elhallgathatatlan" - méltatja a New York Times Ai Weiwei nagy ívű memoárját, amelyben a szerző saját művészi fejlődése mellett Kína utolsó száz évének történelmét is bemutatja. Ai Weiwei apját, Aj Csinget, Mao Ce-tung egykori bizalmasát és a nemzet ünnepelt költőjét a kínai Kulturális Forradalom alatt jobboldalinak bélyegezték, és családjával együtt a kietlen „Kis-Szibériába" száműzték, ahol büntetésből latrinát kellett takarítania. Ai Weiwei felidézi a számkivetettségben töltött éveket, majd a későbbi nehéz döntést: elhagyja családját, hogy Amerikában folytasson művészeti tanulmányokat. Őszintén és felkavaróan írja le visszatérését szülőhazájába; hogy miképpen vált ismeretlen alkotóból világsztárrá és nemzetközi emberi jogi aktivistává - és hogyan formálta a művészetét a totalitárius rendszer, amelyben élt. Szobrait és installációit szerte a világon milliók ismerik, és az ikonikus, „Madárfészek"-nek nevezett Pekingi Nemzeti Stadion tervezésében is részt vett. Politikai aktivitása miatt a kínai hatóságok üldözik, 2011-ben titokban, vádemelés nélkül letartóztatták. Korunk egyik legnagyobb hatású művésze a saját és édesapja élettörténetén keresztül tárja fel kivételes alkotótehetségének és szenvedélyes politikai hitvallásának gyökereit. Bensőséges hangon szól a családjáról, de kísérletet tesz a modern Kínát formáló számtalan erő és hatás megértésére is, miközben mindannyiunkat arra figyelmeztet: a kifejezés szabadságát védeni állandó és halaszthatatlan kötelességünk. „1957-ben láttam meg a napvilágot, nyolc évvel az "új Kína" megszületése után. Apám negyvenhét éves volt ekkor. Gyerekkoromban ritkán mesélt a múltról, a tényeket az éppen uralkodó politikai narratíva sűrű ködje takarta, és a kíváncsiskodás még elgondolni is szörnyű következményekkel járhatott. Hogy az új rend követelményeinek megfeleljenek, a kínaiaknak meg kellett békülniük a szellem hanyatlásával, egyben elvesztették azt a képességüket, hogy úgy mondják el az eseményeket, ahogyan megtörténtek."

Péter Ágnes nagyszabású élet- és pályarajza az első feminista programnyilatkozat filozófus-írójáról, Mary Wollstonecraftról, és Mary Wollstonecraft Shelley-ről, a legismertebb modern mítosz írójáról. A függetlenség ára számos levél- és naplórészlettel, irodalmi műveik tükrében mutatja be, hogyan élték meg női sorsukat, szenvedélyes szerelmeiket, az anyaságot, a gyász okozta, öngyilkosságig fokozódó depressziót, valamint a férfielvű szellemi közegben frusztrációval, ellenséges kritikai fogadtatással és kirekesztettséggel terhelt pályájukat. A könyv bemutatja azt is, hogy a 19. század fordulóján tehetségének, független szellemiségének és bátorságának köszönhetően Wollstonecraft és Shelley hogyan teremtette meg azt a beszédmódot, amellyel meg lehetett fogalmazni a sajátságosan női élettapasztalatokat és a férfiakétól eltérő válaszokat a nagyrészt férfiak által felvetett és megvitatott társadalmi, politikai, erkölcsi kérdésekről. S végül elemzi, hogy az újfajta beszédmód miként kérdőjelezi meg a felvilágosodás és a romantika korának esztétikai értékrendjéről korábban kialakult kritikai konszenzust.Bár a Frankensteint a maga korában ellentmondásosan fogadták, azóta szinte minden generáció újraértelmezte saját kihívásai szerint; már maga a szerző is, amikor tizenhárom évvel az első kiadás után átdolgozva jelentette meg, új hangsúlyokat adott a regénynek. Egyre drasztikusabban változó világunkban éppen ezért érdemes megint feltenni a kérdést: mit mond nekünk a Frankenstein ma, az elidegenedés, elmagányosodás idején a gondoskodásról, az empátiáról, a szeretetről és a traumáról; a nukleáris fegyverek, a klónozás, a génsebészet és a mesterséges intelligencia korában a politikusok, az írástudók felelősségéről?,,Ó, Frankenstein, méltányos lennél mindenki iránt, s épp engem taposnál el, akinek leginkább tartozol méltányossággal, sőt könyörülettel és szeretettel? Ne feledd, hogy te teremtettél: Ádámod kéne hogy legyek, de sokkal inkább vagyok a bukott Angyal, akit bár bűntelen, kiűztél az örömök honából. Mindenfelé boldog teremtményeket látok, csak én vagyok kizárva örökre a körükből. Én jó voltam, tele jóakarattal, de a nyomorúság szörnyeteggé változtatott. Ha boldoggá teszel, újra erényes leszek."",,Szinte felfoghatatlan, honnan volt erejük írásaikban az utolsó leírt szóig megalkuvás nélkül folytatni a kísérleteket, melyeken keresztül megpróbálták megújítani a férfiirodalom műfajait, hogy ábrázolni tudják a társadalmi normákkal megalkuvó vagy az azokkal összeütközésbe került lányok, asszonyok tragikus sorsát."

San Cristóbal esőerdő és folyó határolta jelentéktelen városka, mely nemrég indult virágzásnak. Ám egyszer csak megérkeznek a gyerekek. Harmincketten vannak, és mintha a vadonban születtek volna, ismeretlen nyelvet beszélnek. A dzsungelben rejtőzködnek, és eleinte csak guberálnak, élelmet meg pénzt lopnak, de hamarosan rátámadnak az emberekre is. Már a városi gyerekek is kezdenek elszökdösni, hogy csatlakozzanak hozzájuk. A hatóságok a teljes összeomlástól tartva hajszát indítanak, mielőtt a város élete visszafordíthatatlanul káoszba torkollik. Andrés Barba egy huszonkét évvel korábban ide érkezett szociális munkás szemszögéből számol be a történtekről, amelyek egyre zavarba ejtőbben, egyre sötétebben, egyre képtelenebbül következnek egymás után, s hatásukra az olvasó kénytelen átértékelni a gyermekkorról alkotott elképzeléseit. Mintha „A Legyek Urát látnánk a másik oldalról” – mondta a regényről Juan Gabriel Vásquez kolumbiai író.

Ásta. Reykjavíkban az 1950-es évek elején ezt a nevet adja Sigvaldi és Helga másodszülött lányuknak. "Ásta léte a szeretetből fakad, és szeretetben nevelkedik majd" - gondolják a szülők, hiszen a kislány az izlandi irodalom egyik nagy hősnéjének nevét viseli, ráadásul az ást szeretetet jelent. Azonban az idill nem sokkal később szertefoszlik: Helga elhagyja férjét és lányait. Ásta nevelőanyához kerül. Mamácskával egészen a kamaszkor beköszöntéig csendesen élnek, ám ekkor a lány nyugtalánná, pimasszá és izgágává válik. Egy iskolai incidens után, tizenhat évesen a fővárosból egy tanyára küldik, hogy ott töltse a nyarat. Itt, a Nyugati-fjordokban talál rá először a szerelemre Jósef oldalán. Ez az új érzés segíthet Ástanak, hogy áttörje a gátakat, és beteljesítse sorsát, amit a nevében hordoz. Ez a lírai, érzékeny, sok hangon megszólaló új Stefánsson-regény - mely kirakósként áll össze a szereplők emlékeiből és az érzéseikhez kapcsolódó költői asszociációkból - egyszerre szól a szeretet sürgető vágyáról és az arra való képtelenségről. Ahogy a De-utschlandfunk írta: olyan ez a könyv, mint egy szomorú Chet Baker-jazzballada.

Négy alkotó, két házaspár - egy történet, amely az 1950-es években kezdődött, és kisebb-nagyobb zökkenőkkel élethosszig tartott. A kötetben olvasható "nyolckezes" levelekben a szerzők érzékletesen tudósítanak mindennapjaikról vagy éppen az írással kapcsolatos vívódásaikról. Azokról az évtizedekről, amikor személyes és szakmai életük alakulását döntően meghatározta a korszak megingathatatlannak tűnő politikai berendezkedése és ideológiája. Az utazásokról, társas eseményekről szóló leírások és a könnyed hangú beszámolók mellett olykor súlyos magánéleti és elvi konfliktusok is felvillannak a sorok között. A gazdagon jegyzetelt levelezéskötet fényképeket, dokumentumokat, valamint a Nemes Nagy Ágnes - Lengyel Balázs és Polcz Alaine - Mészöly Miklós házaspár közös történetéhez fűződő szépirodalmi írásokat is közöl. "Sokat voltunk együtt, és szorosan összetartoztunk. Ez olyan négyes volt, hogy mindenki mindeniket szerette. Ritkaság két házaspárnak ilyen meleg barátsága" - írta négyük kapcsolatáról Polcz Alaine. "Édes Cimborák, nagyon jól vagyunk, üdén, frissen, csinosan. Sokat dolgozunk. (keveset eszünk) Csurogjon a nyálatok, és mi is irigyeljük a havas Szigligetet. (lakás - leválasztunk, fejben) Kirándulni még nem voltunk. Nem írtok, büdös disznók. Hát ne is írjatok!" Polcz Alaine levele 1959. január 19-én

Nádas Péter életműsorozatában jelenik meg az Évkönyv című esszéregény, amely először 1989-ben látott napvilágot, a mostani a negyedik kiadása. "Az Évkönyv tehát egy személyiség, egy alkat, egy gondolkodásmód erőteljes dokumentuma, az én felfogásomban regénye. Vagy az önismereté, így is megfogalmazhatom. Roland Barthes azonban figyelmeztet rá - és ebben az esetben ezt különösen fontos hangsúlyozni -, hogy a műalkotást ne egyszerűen a szerző lenyomatának tekintsük, "mintha az írónak nem lenne egyéb képessége, mint hogy szolga hűséggel önmagát másolja. És ha a műalkotás éppen azt fejezi ki, amit az író nem ismer, amit nem élt át?" Az Évkönyv tehát sem másolat, sem utánzás, sem ámítás, a szavak esztétikai jelentésében, s nemcsak a szerző személyére gondolva. Elbeszélője így helyezkedik el a személyesből kiindulva egy nagyobb körben, mint annak része, nem feledkezvén meg azonban arról sem, hogy e részben az egész, a nagyobb kör is újra helyet foglal, s hogy a kettő közt hol a határ, "arra legalább annyira nem lehet válaszolni, miként arra sem, mikor van vége az alkonyatnak és mikor kezdődik az este". Ezek az Évkönyv befejező szavai, s értsük most ezeket az egész könyvre nézve is metaforikusnak." Dérczy Péter "Ma, a futás előtti bemelegítő torna közben, eszembe jutott valami. Két mondatot kellett volna följegyeznem ahhoz, hogy majdan emlékezhessek erre a kétágú gondolatomra. Arra még emlékszem, hogy a két gondolat nem állt oksági összefüggésben egymással. Kölcsönösen utaltak egymásra, s éppen arra lettem figyelmes, hogy milyen nagy távolságból teszik ezt. De utaltak valami harmadikra is, valami egészen súlyosra és alapvetőre. S mintha e harmadik lett volna a gondolat törzse, amiből eredetileg leágaztak. Az eredetüket valamiként elfeledtük (nem, nem én feledtem el, hanem valamennyien!), és egymástól való távolságukból később arra következtettünk, hogy nincsen is egymáshoz semmi közük. E gondolkodásbeli tévedés önkéntelen fölfedezése okozta bennem a csöndes élményt."

"Kívül közöny, belül tériszony" - mondja Vonnák Diána egyik írásának hőse. Pedig kívül is mekkora tér van ezekben a novellákban: az egész tágas és ismeretlenül ismerős táj Indiától a Közel-Keletig, Ukrajnától az Atlanti-óceánig, de semmi egzotikum vagy úgynevezett tarkaság, csak drámai szögletek és kiszögellések. Olykor nem tudni, a hősök hol vannak éppen. Merre lehet az Orot-domb? És messze van-e a tajga, ahova egy kislány egyedül indul az altatóktól bódult anyja mellől? Az ember csak szédül ezekben a túlságosan tágas mikrovilágokban, elveszett, kapaszkodik, hová is kapjon, kihez, már billen is le a kőről, amire felállt hegedülni. Zuhan, mert az ember lába alatt a tér mégis oly szűk. Zuhan, de valaki elkapja - az értékes hegedűt. Az emberek ezekben a novellákban inkább érzékelik, mint értik egymást. Mint akiknek nincs a világban és egymásban helyük. Tompa Andrea "Annyi mindenki áthaladt itt. Pedig minden arra csábít, a légszomj, a sivatag, télen a hideg, az évtizedes elszigeteltség, hogy az ellenkezőjét gondold. Hogy természetes határvidék, periféria, ahol csak szerencsétlenek élnek, akiket mások ideszorítottak. Hogy természetes, ha alig tudsz megkapaszkodni."