Jelenkor Kiadó strana 9 z 19

Ha egy hónapunk, netán csak öt percünk volna hátra az életből az első, esetleg a legeslegutolsó világvége előtt, mit tennénk? Hagyatkozhatunk a kilégzés, belégzés egyenletes ritmusára, nyugodtan, békésen várjuk a magunk teremtette apokalipszist, vagy pörgessük végig régmúlt örömeinket, valljuk meg bűneinket a "végidők önfeledt dekadenciájával"? Selyem Zsuzsa novelláinak hősei, legyenek emberek, állatok, áldozatok, klímabűnözők vagy szaporodni vágyó humánok, rendre úgy hiszik, hogy a rossz dolgok, ha vannak egyáltalán, meggyógyíthatók. A történetek hol groteszk, hol szürreálisan valóságos világában a szereplők országhatárokon át, háborúból menekülve, a pokol köreit megjárva vagy épp egy gyanúsan békésnek ígérkező vitorlázásról nem elszökve, vitriolos humorral próbálják túlélni sorsuk kiszámíthatatlan fordulatait. Az első világvége, amit együtt töltöttünk olyan, akár egy fanyar iróniával megírt túlélési kézikönyv: megpróbál úgy vigasztalni, hogy ne hazudjon. "Az én falamra egy óra van rajzolva, rajta még 3 perc van a világvégéig, ó, azok a régi szép idők!"

"Albert Camus előadásról előadásra az ember iránti elkötelezettségét hirdeti, s azt kutatja, miként nyerhetik vissza hangjukat, arcukat és méltóságukat azok, akiket a fél évszázados zsivajgó harag, a szavakkal való visszaélés és a túlburjánzó eszmék mindettől megfosztottak, s önmaguk farkasává tettek." A magyarul most először megjelenő kötet Camus harmincöt, 1936 és 1958 között elhangzott nyilvános beszédét gyűjti egybe. Az irodalmi Nobel-díjas író számára az individuummal való foglalkozás az az eszköz, amelynek segítségével szembeszállhat a világ nyomorúságával és szenvedésével, ez az eszme hatja át minden előadását. Camus szavára az egész világ figyelt, akár az értelmiség helyzetéről, akár kulturális örökségről, akár háborúról vagy forradalomról beszélt. A magyar kiadást különösen fontossá teszi, hogy az Üzenet a száműzött magyar íróknak alcímet viselő kötet jó pár írása az '56-os forradalommal foglalkozik.

A kötet főhőse eposzi utazásra indul: fel akarja deríteni apja húsz évvel korábbi rejtélyes eltűnését, és szeretné megtalálni annak ellopott biciklijét is. Egymással különös módon összefonódó történetekbe csöppen: megismeri Lin Vangot, a valaha élt legidősebb elefántot, feltárul előtte a Délkelet-Ázsia őserdeiben harcoló második világháborús katonák históriája, sőt bepillantást nyer a pillangókollázsok készítőinek és a régi biciklik tajvani rajongóinak titkos világába is. Wu Ming-yi regénye – melyet a szerző maga illusztrált – egyszerre fordulatos és szemlélődő, az emlékezés, a veszteség és a családi kötelékek megindító természetrajza.

"Van benne királynő, király is, egy királylány meg egy rivális egércsalád, ami mindent mohón befaldos, s egy egérboszorkány, ki sajnos elég csalárd. Mi az a nagy veszély, mi leskel? S ki az a délceg óramester, ki színre lép? Ha nem rosszalkodtok direkte, elmondom én itt most tinektek e kis mesét." A klasszikus karácsonyi történetet Varró Dániel átiratában, Szegedi Katalin illusztrációival vehetik kezükbe az olvasók.

Elaine Risley, az ellentmondásos megítélésű festőnő az életmű-kiállítására tér vissza fiatalsága színhelyére, Torontóba. A városba érkezve megrohanják az emlékek: eszébe jutnak egykori játszótársai, akikkel együtt fedezték fel a barátság titokzatos világát, megismerve a vágyakozást, a kegyetlenséget és az árulást, de felidéződnek a férfiak is, akikkel – az alkotás mellett – az elveszített önbecsülése helyén támadt űrt próbálta később kitölteni. Elaine-nek szembe kell néznie múltjával, művészként és nőként is számot kell vetnie önmagával. A Macskaszemben feltárul a gyermeki lét sötét oldala és a 20. század közepén művészként érvényesülni próbáló nő küzdelmes útja. „A világ, melyet Atwood halálos pontossággal lefest, magányos, rémisztő hely, ahol az idő múlását az osztályterem ablakába lógatott papírtökök, hóemberek és -tulipánok jelzik, és a jövő, minden taszító női rejtélyével, csupán fenyegetés” ? írta róla The New York Times. Az 1989-ben Booker-díjra is jelölt regény most először olvasható magyarul. „Az ember nem visszatekint az időre, inkább keresztülnéz rajta, lefelé, akár a vízen. Néha ez bukkan a felszínre, néha az, néha semmi. Semmi sem múlik el.”

Egy író, egy cirkuszművész és egy környezetvédelmi aktivista. Nagyanya, anya, fiú. Jegesmedvék, akik az emberi társadalomban élnek, a cirkusz és az irodalmi világ rajongott csillagai. A nagyanya konferenciákon a kerékpározás nemzetgazdasági jelentőségéről értekezik, közben pedig a memoárját írja. A könyv bestseller lesz a Szovjetunióban, ám ő mégis disszidál. Lánya, Tosca (aki már Kanadában látta meg a napvilágot) az NDK-ba költözik, és ott egy cirkuszhoz szegődik. Amikor fia születik, anyai érzéseinél fontosabbak művészi ambíciói, így a kis Knutot többé-kevésbé boldog körülmények között a Berlini Állatkertben egy gondozó, Mathias neveli fel. Az olvasó a három jegesmedve nézőpontjából pillanthat rá a 20. század második felének történelmére, egy idegen kultúrában való boldogulás egyszerre szívszorító és komikus helyzeteire. A japán és német nyelven is író Yoko Tawada az állatmesék nagy hagyományokkal rendelkező, antik műfaját újraértelmezve álomszerűen groteszk szatírát alkotott.

A Párhuzamos történetek talán legfeltűnőbb vonása, az életmű ismerői számára is meglepetést jelentő újdonsága az egymástól lényegében független történetek olyan elképesztő sokasága, amelyet semmiféle realista konstrukció nem lenne képes egyetlen elbeszélésben összefogni. E regény történetei szinte ugyanúgy megszámlálhatatlanok, mint ahogyan azt sem tudnánk összeszámolni, hány emberrel találkoztunk életünkben, mégis egyetlen elbeszéléssé olvadnak össze. A regény egyetlen, nagy elbeszélése azonban nem ezeket a történeteket beszéli el, hanem a testek egymásra hatásának, egymásra gyakorolt vonzásának, egymásra irányuló vágyakozásának és egymásról őrzött emlékezetének nagy történetét. Ebben a burjánzó elbeszélésben jönnek létre olyan csomópontok, amelyek különböző személyekkel azonos időben és azonos helyen (a másik test az érzetben), azonos időben különböző helyeken (a másik test a vágyban), azonos helyen különböző időkben (a lakás, a ház, a város emlékezete a testben), illetve ugyanazon személlyel különböző helyeken és időkben (a saját test az emlékezetben) megesett dolgokat kapcsolnak össze. Az elbeszélésnek ez a csomópontról-csomópontra haladó mozgása vetíti ki aztán a rekonstruáló képzeletbe a történetek szövegen túli valósággá összeálló szövevényét, mely így gyakorlatilag és elvileg egyaránt kimeríthetetlen, és ezért képes egy semmiből megteremtett, társadalmilag és történelmileg mégis szigorúan meghatározott, az általunk ismert vagy ismerhető reáliáknak akkurátusan megfelelő, szövegen túli világot alkotni. Ahogy ez létrejön, az ennek a regénynek a legnagyobb titka és egyben világirodalmi teljesítménye. A Párhuzamos történetekkel létrejött az a mű, amely komolyan veszi és megválaszolja a realizmus felbomlása, a századelő újító kísérletei és a nouveau roman által felvetett kérdéseket, ugyanakkor visszaadja az olvasás gyönyörét, és kiállja az összehasonlítást a tizenkilencedik századi nagyrealizmus legnagyobb műveivel.

Velence, ez a túlzsúfolt ékszerdoboz, ahova sokan vágyakoznak, a világ egyik legellentmondásosabb városa. De mennyit láthat valóságos jelenéből és a múltjából az, aki csupán néhány nap alatt járja be a nevezetességeit? Megadathat-e egy átlagos közép-kelet-európai író számára, hogy akár hosszú hónapokig élhessen ebben a luxustól csillogó városban? Bánki Éva Velence iránti szenvedélyes érdeklődésének, no meg egy ösztöndíjas lehetőségnek köszönhetően kislányával együtt hosszú hónapokat töltött el a városban. Útirajzából érzékletes képet kap az olvasó Velence hétköznapi életéről és a turisták számára láthatatlan lakosairól is egy felnőtt nő meg egy kislány szemével. A jelenkori Velence díszletei mögött megpillanthatjuk a középkori Velencét, a könyörtelen kalmárköztársaságot és az alkonyi fényben tündöklő, XVIII-XIX. századi várost. Megismerjük Magyarország és Velence közös történelmének fordulópontjait, és eltöprengünk azon, mi lehetett a titka az oly sebezhetőnek látszó, mégis hihetetlenül stabil Köztársaságnak. A Telihold Velencében egyszerre személyes hangú úti beszámoló és szerteágazó kultúrtörténeti kalandozás. "A nap csak a mi érkezésünk örömére sütött ki. Február van, minden kő, minden fadarab, minden csempe hideget lehel. Sehol sincs meleg, se a múzeumokban, se a könyvtárakban, se a ferences patronatóban, ahova szülinapozni járok a gyerekkel. Effie néni lakásában csak kora reggel és késő este működik a távfűtés. Természetesen hálózsákban alszunk. Hideget lehelnek az újságok, a könyvek, a poharak, a törülközők, lúdbőrözve lépek ki reggelente a folyosóra."

Vannak mondatok, amelyeknek soha nem volna szabad elhangzaniuk. Vannak dolgok, amelyeknek soha nem volna szabad megtörténniük. Vera fuldokol a házasságában, és egy durva veszekedés után elköltözik a férjétől két kisgyerekével. Döntenie kell: megpróbálja rendbe hozni a házasságát, vagy újrakezdi az életét, és megtanul ismét szabadon lélegezni. Halász Rita kíméletlen pontossággal tárja fel egy harmincas pár kapcsolatának alakulását és válságát, majd a súlyos szembesülésekkel terhes kivezető út állomásait. Nem kendőz el semmit, és nem szolgáltat igazságot senkinek. Az első személyű elbeszélés mondatai feszesek, felkavaróan őszinték és élesen ironikusak. A traumatikus élményeket mesékkel, a valóságost irreálissal, álomszerűvel, súlyos témáit humorral, a feketét fehérrel keveri. Vegyünk egy Mély levegőt, felszabadít. "Kivel éltem eddig? Ki vagyok én, hogy ennyi ideig éltem vele?"

A Groan család várában, Gormenghastban rend uralkodik. A tornyok, pincék, zegzugos folyosók különös lakói - urak és szolgák - egyaránt tudják, hogy a nap melyik percében mit kell tenniük. A menetrendet az ősi Rituálék alakítják, betartásukért a vén Szertartásmester felel. Az ő hatalmát irigyli meg Steerpike, a feltörekvő kukta, és mesterkedései nyomán pókhálószerű repedések jelennek meg a Vár kőbe zárt életén. Eközben megszületik a leendő Hetvenhetedik Earl, Titus, aki szintén ki akar törni a születése és a rangja meghatározta korlátok és sötét, fojtogató otthona falai közül... Mervyn Peake monumentális regénye burjánzó képeivel, groteszk figuráival, erős atmoszférájával és labirintusszerű helyszíneivel hatalomról és szabadságról, hagyományról és újításról, tűzről és vízről, jóságról és gonoszságról mesél. "Mervyn Peake a borzongás mestere, aki bejárta a képzelet sötétebb mélységeit is" - írta róla a The Times. A Gormenghast a szó legszorosabb értelmében világteremtő mű, amely ugyanúgy rabul ejti a fantasy és a spekulatív fikció rajongóit, mint a legszigorúbb irodalomkritikusokat. Kiadásunkban a teljes Gormenghast-trilógia, valamint a Titus szökéséről szóló elbeszélés, a Fiú a sötétben először olvasható magyarul, a szöveget a szerző rajzai illusztrálják. A rajongók legnagyobb örömére a történet alapján hamarosan Neil Gaiman készít sorozatot. "Az év minden reggelén kilenc és tíz óra között ott található a Kőteremben, a hosszú asztalnál költi el reggelijét. Az asztal emelvényen áll: ülőhelyéről beláthatja az egész szürke ebédlőt. Mindkét oldalon a falak teljes hossza mentén oszlopok támasztják alá a festett mennyezetet, melyen puttók űzik egymást a hatalmas, lepattogzott égen. Vagy ezer is akad belőlük, összefonódva, a felhők között, kövér kis tagjaik egyre mozognak, és mégsem mozdulnak sosem, mivel részleteikben tökéletlenek. Az egykor rikító színek megfakultak, és hámlani kezdtek, úgyhogy a mennyezet most szürke, tompa mohazöldben, órózsaszínben és kopott ezüstben játszik. Lord Sepulchrave régóta nem figyelt az angyalkákra. Talán gyermekkorában olykor megpróbálta összeszámlálni őket, ahogy azelőtt az apja is, és ahogy majd az ifjú Titus is megpróbálja; lehetséges, ám Lord Groan évek óta nem emelte tekintetét a vén égboltra. Most sem tette. Hogyan is szerethette volna ezt a helyet? A része volt. El sem tudott képzelni másik világot; és megdöbbentette volna a gondolat, hogy szeresse Gormenghastot. Ha megkérdik, milyen érzéssel viseltetik örökölt otthona iránt, akár azt is kérdezhették volna, mit érez saját karja vagy torka iránt."

María, a madridi könyvkiadó munkatársa hetek óta észrevétlenül figyel egy házaspárt, akik mindennap ugyanott reggeliznek, ahol ő. Egyik alkalommal egy újság címlapján látja viszont a férfit, akit brutális módon megkéseltek egy parkolóban. Később megismerkedik Luisával, az özveggyel, aki magára maradt két gyermekükkel, és nem képes feldolgozni férje halálát. Különös kapcsolatuk hátterében történetek sokasága tárul fel, melyek mind a szerelem témáját járják körül – amely a legfelemelőbb dolog lehet az életben, ugyanakkor kegyetlen és aljas tettekre is késztethet. Elviselhető-e, ha büntetlenül marad a bűn? Önzés-e valaki visszatérését kívánni egy tragédia után, vagy jobb volna-e, ha szerelmeink és halottaink mihamarabb és végérvényesen eltűnhetnének az életünkből, miután letelt az idejük?