Jelenkor Kiadó strana 11 z 45

Szerhij Zsadan költő, író és rocksztár - Ukrajna talán legnépszerűbb krónikása, aki az ország függetlenségével lett nagykorú. Kezdetben szatirikus, polgárpukkasztó hangja az oligarchiába fulladt rendszerváltás és két forradalom tapasztalatától vált élesebbé és komorabbá. Mert hogyan szólalhat meg a költő, ha rázárul a történelem? Jut-e neki tiszta lap? Milyen a diktatúrában kivégzett íróktól örökölt nyelv? És marad-e miről beszélnie, ha egy nevén nem nevezett háború nyolc éve után végül lerohanják a hazáját? Zsadan néha gúnyos, sokszor szenvedélyes, de mindig emberséges: az érdekli, ahol a személyes összeér a közössel. Dokkmunkások, tetoválók, maffiózók, virágárusok világa ez, olyan embereké, akik beszéd helyett csak legyintenek, és mennek a dolgukra. Van valami dacos súly, valami konok kitartás ebben a lírában. Odakacsint a tanulságoknak, de elneveti magát, mielőtt befejezné a mondatot. Csöndje sem annyira hallgatás, inkább a megfelelő szavak keresése. Szerhij Zsadan verseit Vonnák Diána válogatásában és fordításában adjuk közre.

Egy antológia. Két műhely. Negyvennyolc vers. Megszámlálhatatlan közös történet. Felhajtóerő - a Jelenkor Kiadó és a Vates közös kortársvers-antológiája. A tartásunk, a felhajtóerőnk: az elemi hiány, hogy éppen abból a valamiből nincs nekünk, amiről azt gondoljuk, lennie kell. Mondjuk, szeretetből, Istenből, humorból, szülőből, lelkiismeretből. Leginkább pedig tartásból, felhajtóerőből. Ezzel jön létre a Mi. Mert alighanem mindannyian így vagy úgy, de benne vagyunk ebben a könyvben, hiába nem gondoljuk magunkat egyként összetartozónak - talán csak ha nagy és közös, igazán fenyegető ellenséget találnánk. Keresni akkor is külön-külön, párban vagy legfeljebb kisebb csoportokban keresnénk, és egymásra is csak akkor ismernénk, ha szemközt vagyunk az ellenséggel. Azzal a valamivel, amitől annyira féltünk, hogy el kellett indulnunk megkeresni. Állunk előtte, és körbetekintünk: ,,beértünk mindannyian, hogy egyszerre értünk, hogy most értünk be - és most elbukunk." Hogy ne bukjunk el, végtére is két út kínálkozik. Megmenekülünk néhányan, ügyességünknek vagy a véletlennek köszönhetően, hátrahagyva a többieket. Lehettek volna ők is ügyesek vagy szerencsések. A másik út mára nehezen komolyan vehető, titokban mégis vágyott kockázata a létezésnek. Az, hogy megszólalunk: önmagunkról például, és nem önmagunkért. Beck Zoltán

A felnőtt író és pszichológus, az éles szemű, mégis együttérző megfigyelő tekintetével látjuk a két háború közötti "román világban" Kolozsvár, Vízakna és Bukarest között hányódó családot, a megélhetésért szívós harcot folytató édesanyát, a hébe-hóba felbukkanó apát, akinek ügyvédi praxisát a magyar kisebbséget sújtó diszkrimináció veszélyezteti, a testvéreket és féltestvéreket, a közelebbi és távolabbi rokonokat - megannyi elgondolkodtató sors, dokumentumértékű megfigyelés a Polcz Alaine hagyatékából előkerült önéletrajzi írásokban. "Akkor kezdődött, hogy hallgattam. Sok mindenről hallgattam, egészen késő felnőtt koromig. A legfontosabb, legnehezebb dolgokról nem beszéltem. De akkor csak azért hallgattam, mert láttam, hogy ők nem értenek engem. Úgy éreztem, hogy áthidalhatatlan távolság van köztem és a felnőttek közt. Nem volt kellemetlen ez a távolság, mert egyébként tényleg nagyon szeretett apám is, anyám is."

Mielőtt kijutottunk volna a tulajdonképpeni villeboni útra, valamiféle széles fasoron mentünk, amely mintha tudta volna, hova visz. Még ma is, amikor nekem az összes hely a földön szép sorban megtagadta beleálmodott titokzatos lényegét, szép sorban megtanított rá, mennyire hasztalan, ha egy helységnév esztelen vágyat ébreszt bennem, hogy odautazzak, mégis úgy tűnik, ebben a fasorban van valami azzal rokon, amiről annyit ábrándoztam. Néha látom is álmomban, női alakok, félig árnyékba rejtve, valamilyen láthatatlan munkát végeznek. Érzem, ezúttal már nem képzeletben, hanem közvetlenül átérzem a táj titokzatos lényegét, a képzeletem lát, az álmomat élem, de akkor fölébredek. Máskor ébren élem át ezt a csodálatos érzést, de abban a pillanatban, amikor éppen megragadhatnám az allé rejtelmes különösségét, elalszom, vagy ha erőltetem az ébrenlétet, nem látom többé. Mert valóban vannak dolgok, amelyeket nem volna szabad nekünk megmutatni. És elnézve, hogy egész életem kimerül abban, hogy megpróbálom meglátni ezeket a dolgokat, úgy vélem, talán ez az Élet rejtett titka." Marcel Proust, 1908-ban, harminchét évesen sok kitérő után rájött, hogyan fogja megírni Az eltűnt idő nyomában hétkötetes, háromezer oldalas eposzát, mely a 20. század legnagyobb szellemi teljesítményei közé tartozik. A szerző hagyatékából néhány éve előkerült 75 kéziratlapot olvasva feltárul előttünk a nagy mű ősforrása, mintha maga Proust vezetné gondolatai kellős közepébe olvasóit. 110 évvel a regényfolyam első kötete, a Swann a megjelenése után az íróval együtt mi is átélhetjük mondatai és szereplői születésének pillanatait. Ezen a 75 kéziratlapon még szinte semmi sincs készen, de mégis minden a helyére kerül, kirajzolódnak a katedrálisokat idéző regényfolyam első körvonalai, s a szemünk láttára áll össze az összetéveszthetetlen Proust-mondat. Aki meg akarja érteni és élvezni akarja Az eltűnt idő nyomában mélyen örvénylő szövegtengerét, annak ez a könyv megbízható iránytűje lesz.

Kemény Zsófi versei kétféle akaratról beszélnek: függetlenedni és elszakadni - és közben valahogy mégis egymásba kapaszkodni, amikor elkerülhetetlenül megérkezik az ár. Hogy szívünkben ugyan megül a penész, de azért úton vagyunk, jövünk. Könnyezve-kacagva lépkedünk az emelkedő vízben. Hogy lehetséges legyen az őszinteség, újra és újra ki kell szolgáltatnunk magunkat, a csalódások árán és a kudarcok ellenére is. Vakon és süketen tapogatózunk a másik után - ez maga a remény. De számíthatunk-e egymásra, mielőtt végleg elmossa az idő az utolsó esélyeket? Kemény Zsófi második verseskötete: a tehetetlenségből kinyújtott kéz.

Japán a közeljövőben szinte élhetetlenné válik, és teljesen elszigetelődik a külvilágtól. A százéves Josiró egyike az "öreg aggastyánoknak", akik - ellentétben az "ifjú aggastyánokkal" - még emlékeznek, milyen volt a friss levegő illata, a kék tenger látványa, a gyümölcs íze, egy állat bundájának puhasága. Az országot is az idősek működtetik: dolgoznak és gondoskodnak az életre és munkára képtelen újabb nemzedékekről. Mint minden gyermek, Josiró dédunokája, Mumei is törékeny és gyenge, járni, öltözködni, de még enni is alig tud. Talán még a felnőttkort sem éri meg. Josirónak nap mint nap szüksége van minden bölcsességére, hogy életben tartsa unokáját. Mindez kétségbeesett aggodalommal tölti el, amelynek mélyén halványan mégis ott pislákol a jövőbe vetett remény. Yoko Tawada - akit a New York Times "Kafka kitűnő tanítványá"-nak nevez - kíméletlen szatírája 2018-ban elnyerte az amerikai Nemzeti Könyvdíjat külföldi irodalom kategóriában. A kötetet a szerző utólag egészítette ki négy korábbi, ugyancsak disztópikus elbeszélésével, melyeket a 2011-ben bekövetkezett tóhokui földrengés és az azt követő szökőár hatására írt. „A gyerekek havi egészségfelmérési eredményét rögzítő iratokról kézzel írt másolat készült, amit gyorsfutár kézbesített az Új Japán Egészségügyi Kutatóközpontnak. Amióta felkapott lett A tengeri szél üzenete című manga, melynek főhőse egy vadkecske gyorsaságú hírvivő volt, fejében a város teljes térképével, egyre több gyerek álmodozott arról, hogy egyszer gyorsfutár lesz. A mai gyerekek erőnlétét figyelembe véve azonban erre nem sok esély volt. Az tűnt valószínűbbnek, hogy a közeljövőben a fiatalok mind irodában dolgoznak majd, a fizikai munkát pedig továbbra is az idősek végzik.”

„Ez Cormac McCarthy pályájának leggazdagabb és legerősebb műve. Nagyobb írói teljesítmény, mint a Véres délkörök vagy Az út” - írta a The Atlantic az amerikai szerző legújabb művéről, melyen az 1970-es évek óta, ha megszakításokkal is, de folyamatosan dolgozott. Most, tizenhét évvel Az út megjelenése után végre a magyar olvasók is kézbe vehetik - egy kötetben - a Western testvérek tragikus történetét elmesélő párregényt, Az utast és a Stella Marist. 1980, Pass Christian, Mississippi. Az utas főszereplőjét, a mentőbúvárként dolgozó Bobby Westernt egy tengerbe zuhant repülőhöz riasztják. A gépben kilenc holttest ül beszíjazva, a tizedik utasnak, a pilóta táskájának és a fekete doboznak nyoma vész. Bobby, miután búvártársát holtan találják és a kormány ügynökei az ő nyomába erednek, megpróbál eltűnni. Azonban családja nyomasztó múltja elől nem tud elrejtőzni. Apja Oppenheimer tudóscsapatának tagja volt, fizikusként részt vett az atombomba-kísérletekben, szépséges és különös tehetséggel megáldott húgát, Aliciát pedig képtelen volt megmenteni. Az utas az erény és a tudomány, a bűntudat és a téboly lélegzetelállító regénye. 1972, Black River Falls, Wisconsin. A Stella Maris központi alakja, Alicia Western, ifjú matematikazseni, aki húszévesen önként vonult kórházba. A paranoid skizofréniával diagnosztizált lány és pszichiátere, Dr. Cohen terápiás beszélgetéseiből különös világ bontakozik ki. Aliciát őrületbe kergeti bátyja, Bobby iránt érzett, "égi törvények ellenére" való szerelme, hallucinációiban pedig leginkább a matematika és a kvantumfizika törvényei mutatnak irányt. McCarthy - ahogy erre több mint 50 éve, az 1968-as Odakint a sötétség című könyve óta készült - újra különleges női főhőst alkotott. Bobby és Alicia párregénye megkérdőjelezi az Istenről, az igazságról és a létről alkotott elképzeléseinket. „Talán nehezebb egyetlen dolgot elveszíteni, mint mindent.”

"André Ferenc olyan könnyedséggel és erővel egyesíti a lírai hagyomány igen távoli irányait, ahogy a hurrikán kap fel városokat, fenyveseket, ovis csoportot, üvegcserepet, éticsigát, Arany Jánost." Simon Márton André Ferenc burjánzó költészete az itt és most kísérlete. Gyöngykagyló. Sokirányú próbálkozás, mely a mai magyar valóság és a költészet kapcsolatát térképezi fel: hogyan lehet a posztmodern iróniát túllépve, lekicsinylő kézlegyintés nélkül, mégis játékosan és halálkomoly humorral Madách-parafrázist írni, megidézni a bibliát, ezeréves magyar szövegemlékeket, népballadát vagy épp társadalmi jelenségeket? És hogyan lehet nem megalkudni? Mindezzel a költészet magját keresi. Mert szükség van a kagylóra és a kagyló testében a törmelékre ahhoz, hogy létrejöjjön a gyöngy.

"A Szolenoid sok regényből merít, így válik körültekintő kölcsönzések útján született hiperirodalmi művé. Kleist kozmikus kétértelműsége, Kafka bürokratikus terrorja, García Márquez varázslatai és Bruno Schulz labirintusai mind felismerhetők Cărtărescu anekdotáiban, álmaiban és naplóbejegyzéseiben." - The New York TimesA bukaresti 86-os számú iskola irodalomtanára naplót vezet riasztó, szürreális álmairól, és hétköznapi csetlés-botlásáról. Az élete gyökerestül megváltozik, amikor olyan házba költözik, amely alatt egy beépített szolenoid elektromágneses teret hoz létre, aminek hatására a főhős lebegni kezd az ágya felett. A tekercsből városszerte több is akad, és ezekkel együttműködve elképzelhetetlen eseményeket idéz elő.A történet az 1960-80-as évek szocialista Romániájának valóságába ágyazódva - élelmiszerboltok előtt kígyózó sorok, az oktatási rendszer abszurditásai, a családi élet nyomorúsága - bepillantást enged egy gyerekeket gondozó tüdőszanatórium életébe, a halál ellen tiltakozó mozgalom gyűléseibe, az álomfejtők társaságába, valamint a mikroszkóp tárgylemezén élő atkák miniatűr világába.A Szolenoid elbeszélője az önéletírást és a történelmet vegyítve tűnődik az élet és a művészet különféle dimenzióinak lehetséges változásain, miközben a korabeli diktatúra rideg hétköznapjai is könyörtelenül betüremkednek a regény rendkívüli panorámájába.A művészetnek nincs értelme, ha nem menekülés. Ha nem a rablét reménytelenségéből születik. Nem tisztelem a kényelemhez és enyhüléshez vezető művészetet, az olyan regényeket és festményeket, amelyektől a cella elviselhetőbb.

Tudnivaló, hogy Erdélybe semmiféle nyomtatványt, írást, napilapot nem lehet bevinni, könyvet végleg nem. Utoljára nagyon megtáncoltattak a vámon a magyar vámosok. Ezelőtt hat vagy nyolc héttel, május végén mentünk Zolival és Marival a csíksomlyói búcsúra, Vízaknára és aztán Kolozsvárra. Akkor még az autó kerekét is leszerelték, úgy kellett ugráltatni a földhöz vágva, hogy nincs-e benne valami - és közben a foguk között odasziszegték, hogy "könyvet ne, azt tudhatják, hogy nem szabad!" Polcz Alaine életének meghatározó helyszíne volt Erdély, ahova idősebb korában is rendszeresen visszajárt, hogy látogassa és segítse, támogassa az ott élőket. Jelen kötet két ilyen út krónikáját tartalmazza, melyek a Ceauşescu-rendszer végnapjainak Romániájába kalauzolják az olvasót. Az első utazás során a szerző Vízaknára, gyermekkora helyszínére látogat, ahol találkozik rokonaival, barátaival. A második út célja Kolozsvár és Kide, a fiatalság helyszínei. A két útleírásban Polcz Alaine a rá oly jellemző bölcsességgel és szeretettel, emberismerettel és remek megfigyelőképességgel mutatja be az ott élő embereket, a Ceauşescu-korszakban egyre elviselhetetlenebbé váló Romániát, és azt, hogy Erdélyben bár "több a szenvedés, az emberek melegebbek és igazabbak", mint Magyarországon.

,,Huszonkét éve, 2001-ben jelent meg Térey János nagy hatású verses regénye, a Paulus. Az ezredforduló budapesti programozó-hekkerének és a sztálingrádi csata Paulus tábornokának pálfordulását követő mű nemcsak egymással állítja szembe és párhuzamba a fő karaktereket, de azzal a Pál apostollal is, aki megtérésével új irányba fordította a keresztény vallást és egyházat. „Másfelől, az »újítás« kifejezés elsősorban a Paulusra igaz. Egy tökéletesen tetszhalottnak számító műfaj megreformálásáról van szó, számtalan olyan elemmel tarkítva, amelyeket addig a verses regény nem ismert. Nem is verses regénynek tekintem, hanem elsősorban eposznak, hiszen történelmi tapasztalat áll mögötte, részben a sztálingrádi rész, a königsbergi vagy akár a pesti színek miatt is. Ami pedig a popkultúrát illeti, nehéz eldönteni, hogy mi az, ami csupán kordivat, és mi az, ami maradandó érték. Az biztos, hogy igyekeztem a Paulusban a megfelelő arányokat megtalálni a korfestő elemek és az aktualizáló stílusjegyek között. Azt hiszem, hogy alapvetően azon írók közé tartozom, akik saját magukat vetítik ki számtalan alakban a világba. Amit írok, az mégsem önéletrajz és legkevésbé sem alanyi költészet.” (Térey János, Kritika, 2003) Mert munkanap jön munkanapra, S az ügynök Pál vihart arat. Ó, adatrablók bús csapatja, Klaviatúrás gályapad! A Termann Művek modem-őre Phreakert szagol ki jóelőre: A bázis előtt lesben áll E modern telefonbetyár, Passwordöt kér, felőrli rendre Titkárnőink idegzetét. »Becserkésszük telephelyét!« Hálóra kapcsolt, őszi elme, Képernyődet most otthagyod, S futtatsz hétvégi programot.

"Háború mindig volt. Ember se volt még, de a háború már akkor itt várta a földön. A legfőbb mesterség a legfőbb mesterét." A tizenkilencedik század közepén egy sebesült tennesseei fiú céltalanul bolyong a texasi-mexikói határvidéken. Előbb fosztogatásra készülő amerikai veteránok közé csöppen, akiket indiánok mészárolnak le, majd egy skalpvadász banda fogadja be, amelyet az őrült Glanton vezet társával, az ördögi bíróval együtt. Az állandó és kíméletlen erőszak világában a fiú kénytelen hamar megtanulni, hogy mindenki szeme előtt egyetlen cél lebeg: megérni a másnap reggelt. Cormac McCarthy szikár és könyörtelen prózája híven tükrözi az egykori határvidéket. Hőseinek kilátástalan életét farkastörvények uralják, fel sem ötlik bennük az "élni és élni hagyni" gondolata. A Véres délköröket 1985-ös megjelenése óta az amerikai irodalom kiemelkedő művei között tartják számon, Harold Bloom szerint "a legnagyszerűbb könyv a Míg a fekszem kiterítve óta".

Fitzhuber Dongó nemcsak hogy kajla fülű, krumpliorrú, csálé kis varázsló, de bizony valóban kétbalkezes is: önmagát változtatja békává a hercegnő helyett, kiengedi a dzsinnt a palackból, egyszóval bajt bajra halmoz a varázslóiskolában. Miután üggyel-bajjal mégis sikerül lediplomáznia, a Nimbusz Endre Bertalan utcai lakótelep körzeti varázslóhivatalába helyezik. Itt talál egy levelet, amelyben elődje azt tanácsolja: ""Menekülj!"" Dongó ennek ellenére marad, ám hiába tart még éjszakai ügyeletet is, senki sem kíváncsi az új varázslóra. Egy este az egyik ablakban unatkozó hétéves kisfiúra figyel fel, akinek egyetlen vágya egy igazi mese. Együtt erednek útnak, hogy felkutassák a panelház emeletein rejtőző csodákat: Első Badar király udvarának maradványait és szépséges legkisebb leányát, az eltűnt Lanolint. A magyar gyermekirodalom megkerülhetetlen alkotójának első meseregénye, A kétbalkezes varázsló éppen negyven éve jelent meg - és ma is ugyanolyan friss és szórakoztató, mint akkor.

Az elbeszélő lány épp 18 éves, amikor elkezdődik a regény: az első pisztolylövések jelzik az elején és végén a romániai forradalmat, amely köré úgy épül a mű, hogy közvetlenül egyszer sem ejt róla szót. Felrobban egy világ, ki tudja, mi jön ezután. Szilágyi Zsófia, Jelenkor A hóhér háza arra példa, hogy az önmagában is sűrű matéria egy kivételes és fájdalmas szépségű, kiválóan megformált regényben ülepedik le. Deczki Sarolta, ÉS Fejlődés- és családregény, korrajz, és már-már hátborzongató, a kegyetlenségig elmenő, sokszálú, gazdagon szőtt történet egy családról. Arról, hogy abban a sivárságban, szabadsághiányban, teljes kiszolgáltatottságban hogyan élte túl, vagy nem élte túl ez a család azokat az évtizedeket. Fekete Vince, Székelyföld Tompa Andrea regénye összetett szimbolikájú, több szinten zajló és sokféleképpen olvasható nagyregény, amely akkurátusan megírt és lezárt, egy mondatba sűrített fejezeteivel már-már bántóan éles, pontos korrajz, fejlődés- meg családregény, könyörtelen szembenézés a közelmúlttal, apákkal, anyákkal és kikerülhetetlenül önmagával is. - Vida Gábor, Népszabadság

"Azután elmondta, hogy mennyire hiányoztam neki, mennyire vágyakozott utánam, még akkor is, amikor istennők ölelték fehér karjaikba; én meg elmondtam, mennyi könnyem hullott húsz éven át, amíg csak vártam-vártam a hazatértét, s hogy milyen eseménytelenül hűséges voltam, higgye el, eszembe se jutott elárulni a csodás lábú nagyágyat azzal, hogy más férfit engedek oda magam mellé. Mind a ketten - saját bevallásunk szerint - hétpróbás, szégyentelen hazudozók voltunk ősidőktől fogva. Csoda, hogy akármelyikünk elhitte a másik egyetlen szavát is. Pedig elhittük. Vagy legalábbis azt mondtuk egymásnak." Pénelopé a házastársi hűség közismert mintaképe: húsz éven át várta haza a kalandor Odüsszeuszt, és férje leleményességéhez méltó csellel ejtette át a kérőket. De ki volt valójában ez a spártai királylány, akinek szépsége sosem volt mérhető unokanővére, Helené szépségéhez? Akit hozzáadtak egy rövid lábú, csaló ismeretlenhez, és aki alig egy évig élvezhette a házasélet örömeit, mielőtt magára hagyták egy idegen országban, tizenhat évesen, egy csecsemővel? Miből merített erőt, és kivé vált a várakozás hosszú évei alatt? Mit gondolt titokban az ő fényes Odüsszeuszáról? Valóban egy pillanatra sem gyengült el? És nekünk, olvasóknak, vajon az igazat mondja? Atwood Pénelopéja nem elvont mitikus alak, hanem hús-vér ember: formálódó személyiség vágyakkal és félelmekkel, gyarlóságokkal és sikerekkel. A Pénelopeia a feleség, a nő szemszögéből meséli újra az európai kultúra egyik alaptörténetét, és egyben a szerző saját korának szatirikus látlelete is.

Vannak mondatok, amelyeknek soha nem volna szabad elhangzaniuk. Vannak dolgok, amelyeknek soha nem volna szabad megtörténniük. Vera fuldokol a házasságában, és egy durva veszekedés után elköltözik a férjétől két kisgyerekével. Döntenie kell: megpróbálja rendbe hozni a házasságát, vagy újrakezdi az életét, és megtanul ismét szabadon lélegezni. Halász Rita kíméletlen pontossággal tárja fel egy harmincas pár kapcsolatának alakulását és válságát, majd a súlyos szembesülésekkel terhes kivezető út állomásait. Nem kendőz el semmit, és nem szolgáltat igazságot senkinek. Az első személyű elbeszélés mondatai feszesek, felkavaróan őszinték és élesen ironikusak. A traumatikus élményeket mesékkel, a valóságost irreálissal, álomszerűvel, súlyos témáit humorral, a feketét fehérrel keveri. Vegyünk egy Mély levegőt, felszabadít. "Kivel éltem eddig? Ki vagyok én, hogy ennyi ideig éltem vele?"