Jelenkor Kiadó strana 12 z 45

1944-ben, amikor a városban megkezdődik a gettósítás, egy kolozsvári orvosnő a dajkára bízza gyermekét. Erzsi és a férje kétségbeesetten ügyelnek rá, hogy sem a szomszédoknak, sem a rokonoknak ne tűnjön fel a pár hónapos csecsemő jelenléte, míg reménykedve várják a háború végét. Tompa Andrea regénye ennek a gyermeknek a sorsát követi végig, ahogy a főhős mindenféle kerülőutakon kerül kapcsolatba a saját történetével. "Aki ismeri önmagát, a saját sorsát, az megmenti a világot."

Nem lehet kitérni többé, ez a tények ideje. Akár egy törékeny madár a vakító ablaküvegnek, Falcsik Mari lassan szemlélődő, minden rezdülésre érzékeny költészete egyszer csak nekicsapódik a tágabb valóság nehéz otthontalanságának. A sziget már kész volt, hogy megszülettem - szól kiábrándultságából, a semmi fekete tejéből. Ha lemondunk a reményről, megmaradnak-e a hétköznapokból kiragadó szépség pillanatai? Visszatalálhatunk-e hozzájuk? Falcsik Mari új verseskötete a remény utáni újrakezdés durva, mégis elegáns, egyszerű és tiszta, mégis gazdag poétikája. A dacos életöröm diadala a végtelen válság állapotai fölött. A természetes hit bátorító sommássága: nohát, igen, tényleg, az nagyon nehéz lesz.

"Mindenfelé gödrök, mesterséges árkok, teknőszerű mélyedések, ösvények. Mint egy felszaggatott hadszíntér évekkel később. Tulajdonképpen félhetnék is, nincs senki a közelben. Vagy éppen akkor kellene félnem, ha látnék valakit. A táj olyan, hogy ez teljesen mindegy." A Pontos történetek, útközben egy női elbeszélő hangján mesél a hatvanas években tett erdélyi és pannóniai utazásokról. A mű először 1970-ben látott napvilágot, a jelen kiadás az 1989-es bővített, javított változaton alapul. "A regényben Libusként becézett főszereplőben nem nehéz Polcz Alaine alakjára ismernünk, és már a kötet élén álló ajánlás is a szerző feleségének szerepét hangsúlyozza: "Hálával A.-nak, hogy megőrizte ezeket a történeteket". Mészöly ösztönzésére Polcz Alaine az 1960-as évektől kezdődően tudatosan gyűjtötte, magnószalagon rögzítette erdélyi és dunántúli utazásainak eseményeit, a hanganyagot Bernáth Márta gépelte le, Mészöly pedig felesége emlékeire alapozva alkotta meg regényét." - írja a könyv keletkezéstörténetéről utószavában Márjánovics Diána. "A szenvtelenül jegyzett párbeszédekből egyszerre kicsap az emberség, az érzelem melegsége, mely épp azért oly hiteles, mert szinte tapintható és mérhető, mint a kémcső falán kikristályosodó só. A "ponttól pontig" húzott vonalakban mindig ott a két pont egyértelmű kapcsolata, még akkor is, ha maga a világ - úgy, ahogy az író látja - képtelen határozott szabályokat adni általában a vonalak meghúzására. A leírás végsőkig vitt szenvtelensége, mely már-már Robbe-Grillet-vel rokonítja a Pontos történetek, útközben Mészölyét, csak egyik oldala az éremnek; a másik ennek épp az ellenkezője: az ócskapiacon, a vasúti váróteremben vagy a szállodai szoba éjszakai "csendéletében" az önmagára határolt tárgy és az önmagára határolt emberi gesztus a dokumentumok élességével világítja meg egymást. Ez a dokumentum-élességű megvilágítás teremt ritka valóság-atmoszférát a könyv lapjain. Ami felejthetetlen olvasmányélménnyé teszi ezt a talán nem a legkönnyebben olvasható könyvet." - Pályi András (Jelenkor, 1971/2)

"Abban a pillanatban, akármilyen kicsi voltam is, megértettem, hogy nem leszek képes biztosítani apámnak a boldogságot. Akkor már tisztában voltam azzal, hogy ez marad életem legfontosabb küldetése. Olyan küldetés, amelyben teljes mértékben elbuktam." Luiz Schwarcz Sao Paulo egyik legjelentősebb könyvkiadójának alapítója, a brazil értelmiség központi alakja, aki a minőséget és a kiváló munka örök értékét képviseli. Különleges jelenség a kiadói világban, akinek a hatása nemcsak a brazil, de a nemzetközi irodalomban is érezhető. Szerény, békés és visszahúzódó férfi, akiről Kazuo Ishiguro, Andrew Solomon, Salman Rushdie is szeretettel nyilatkozik - és aki eddig barátai előtt is titkolta, hogy bipoláris zavarral küzd. Memoárjában nem a sikereit és az általa felfedezett hazai és külföldi szerzőket sorolja, hanem mentális összeomlásának és gyógyulásának folyamatát írja le. Felidézi családja történetét, akik mindenről lemondtak, hogy elmeneküljenek a náci terror elől: magyar édesapjának, Andrénak sikerült megszöknie a bergen-belseni koncentrációs táborba tartó vonatról, hátrahagyva apját, Lajost; horvát anyjának, Mirtának pedig hároméves korában kellett megjegyeznie egy hamis nevet, amikor családjával útnak indult Olaszországba, majd a tengerentúlra. André és Mirta Brazíliában találkoztak, s tragikus múltjuk fájdalmas emlékeivel kezdtek új életet. Schwarcz egyetlen gyermekként úgy érezte, az ő kötelessége feloldani André bűntudatát, amiért nem tudta megmenteni apját; ráadásul szülei házasságát is neki kell összetartania. Mindez olyan szorongások forrása lett számára, amelyek a depresszió különféle fázisaival együtt végigkísérték gyerek- és felnőttkorán. A Légszomj megrázó vallomás a bipoláris zavarral való küzdelemről, a család fontosságáról és a holokauszt generációkon átívelő hatásairól.

Helló, emberek! Üdvözlünk az életetek új fejezetében! Itt vagytok?Két nő - két történetA változás korában - a kötet első novellaciklusában - egy ötvenes éveinek közepén járó nő mindennapi életének epizódjai tárulnak fel: küzdelme a magánnyal, az öregedéssel hol keserűen, hol iróniával vagy éppen tárgyszerű távolságtartással jelenik meg. A múló idő nyomokat hagy, sebeket ejt a testben és a lélekben, és számvetésre készteti az elbeszélések hősét, aki mindeközben könyörtelenül szembesül a társadalom és a szépségipar kínálta divatos és olcsó megoldási stratégiák kudarcaival.A második, Mi ketten című ciklus egy középkorú nő és egy roma lány összefonódó történetét kettejük egymásnak címzett monológjaiban meséli el. A fővárosi értelmiségi Emma egy vidéki roma családot támogat: éveken át próbálja segíteni a legkisebb lányt, Dalmát a tanulásban, munkában és később a családalapításban is. Végül Emma komolyan vállalt szolidaritása és empátiája sem tudja kiállni a próbát a lassan kontrollálhatatlanná váló eseményekkel szemben. Minden szándék és akarat ellenére képtelen megállítani a zuhanást.

„Miféle ember az, aki nem érez semmit?”Az Agathe szerzőjének új regénye.Elisabeth Nordin a fia elvesztése után - a világon elsőként - fejleszt ki gyógyszert az elhúzódó gyászzavar kezelésére. Miközben a Callocain nevű tablettát az Aarhusi Egyetem kutatócsoportja tanulmányozza, Thorsten Gjeldsted pszichológiaprofesszornak az a gyanúja támad, hogy valaki megváltoztatta a teszteredményeket, hogy eltitkolja a pirula egyik nyugtalanító mellékhatását. A professzor nyomozásba kezd két végzős hallgatójával: Annával, aki maga is gyászol, és Shadival, akinek statisztikai ismeretei nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy kiderüljön az igazság, mielőtt forgalomba kerülne a Callocain...Mikortól számít kórosnak a gyász? Mi mindent vagyunk hajlandóak megtenni azért, hogy enyhüljön a veszteség okozta fájdalom? És vajon meddig merészkedhet ebben a folyamatban a gyógyszeripar? Anne Cathrine Bomann ezeket a kérdéseket feszegeti fordulatos új regényében, mely a veszteségről, a szeretetről és a tudomány felelősségéről szól.

"Az elvégezett munkát, ami nincs leírva, mégis benne van a szövegben, néma poétikának nevezném."Nádas Péter új könyvében éber csöndek, elgondolt és kitörölt szavak, hiány két hang között, sötétben elmosódó színek vagy éppen a közönséges földigiliszta késztetik megtorpanásra az olvasót.A szerző vezeti a tekintetünket, ki kell pillantanunk egy panelház nyolcadik emeletéről, rá kell néznünk a kertre, hogy a látvány felidézze a puszta helyek, szünetek, ismétlődések és variációk összhangzattanából építkező világunkat. Felidézze Esterházy Péter alakját, Haydn harmónia utáni vágyát, a szótlanságával beszédes nagyapát, az éjjeli erdőt - végső soron azokat a viszonyrendszereket feltérképezve, melyek mentén az alkotó, gondolkodó és érző én megtapasztalja a létezés architektonikáját. A címadó esszében a szépírói gondolkodás és a szöveg alakításának módszertana ezeknek a belső szerkezeti kapcsolódásoknak a mintáján nyugszik, miként ez az elemző és értelmező igény mutatkozik meg a fényképezés technológiai váltásának következményeiről szóló írásban is. A könyv szatirikus hangú záró beszélyében a szerző mintegy mellékesen emlékeztet arra, hogy "a diktatúra mindig a szakmákat szedi szét először", ami különös hangsúlyt helyez a hivatásra mint felelősségteljes szemlélődésre.

Vannak mondatok, amelyeknek soha nem volna szabad elhangzaniuk. Vannak dolgok, amelyeknek soha nem volna szabad megtörténniük. Vera fuldokol a házasságában, és egy durva veszekedés után elköltözik a férjétől két kisgyerekével. Döntenie kell: megpróbálja rendbe hozni a házasságát, vagy újrakezdi az életét, és megtanul ismét szabadon lélegezni. Halász Rita kíméletlen pontossággal tárja fel egy harmincas pár kapcsolatának alakulását és válságát, majd a súlyos szembesülésekkel terhes kivezető út állomásait. Nem kendőz el semmit, és nem szolgáltat igazságot senkinek. Az első személyű elbeszélés mondatai feszesek, felkavaróan őszinték és élesen ironikusak. A traumatikus élményeket mesékkel, a valóságost irreálissal, álomszerűvel, súlyos témáit humorral, a feketét fehérrel keveri. Vegyünk egy Mély levegőt, felszabadít. „Kivel éltem eddig? Ki vagyok én, hogy ennyi ideig éltem vele?”

Spanyolországot az 1990-es években a baszk szeparatisták terrorhulláma sújtja. Ekkor keresi meg egykori főnöke egy utolsó ajánlattal - az olvasók által Berta Isla férjeként megismert - Tomás Nevinsont, a brit titkosszolgálat nyugalmazott tagját, aki visszavonultan él családja közelében Madridban. Nevinsonnak egy kisvárosban kell kiderítenie, hogy három nő közül melyik az inkognitóban élő ETA-terrorista. A megbízatás körül minden homályos: nem tudni, hogy Nevinson pontosan kinek fog dolgozni, s miféle "igazságot" kell szolgáltatnia, ám így sem tud ellenállni a lehetőségnek, hogy ismét a körön belülre kerülhet, és elvállalja a feladat teljesítését. Miközben szeretőként, kollégaként vagy barátként egyre bizalmasabb kapcsolatba kerül a nőkkel, a rá nehezedő nyomás is fokozódik, hogy cselekedjen végre... A 2022-ben elhunyt szerző páratlanul feszült és izgalmas utazásra hívja olvasóit utolsó regényében. A Tomás Nevinson egyszerre lebilincselő kémtörténet, erotikus kaland és elmélkedés a szétválaszthatatlanul egymásba fonódó jóról és rosszról, bűnről és erényről.

„Ha kulcs az lehet, aminek fogazata van, akkor zár az, ami ijedtében lenyeli nyelvét. Míg nyelvezete csak akkor van, ha a kattogás is beszéd.”  Kiszámíthatatlan cikázás, oldalirányú sasszé, a rendszerben mozgó alkatrészek szabad játéka. Nem más ez, mint állandó kergetőzés a másik elkapásának lehalványabb ígérete nélkül, ami ugyanúgy utalhat a vers és az esszé, a jel és a jelölő vagy a szöveg és az olvasó viszonyaira. De ki űz kit? Ki a ragadozó és ki a préda? A muréna mozgása az elmúlt három év verseit gyűjti össze, hogy beszéljen az emberi gonoszság történetéről, arról, hogy miben hasonlít egy kisgyerek keze egy elefánt ormányához, és hogy Szűz Mária dobhártyája tekinthető-e szűzhártyának.

„A XX. század szenvedélyes szerelme a szolgaság.” Albert Camus 1943 júniusában odalépett Jean-Paul Sartre-hoz, hogy bemutatkozzon neki - így kezdődött kettejük barátsága a nácik által megszállt Párizsban. A háború után azonban filozófiai gondolkodásuk más irányba fordult, szakmai és személyes viszonyuknak Camus 1951-ben megjelent írása, A lázadó ember vetett véget. Ez az esszé, mely a Sziszüphosz mítoszának folytatásaként is értelmezhető, a lázadás és a forradalom társadalmi és egyéni okait vizsgálva az emberi lét alapvető ellentmondására mutat rá: bár a világ abszurd és értelmetlen, az ember szüntelenül törekszik a tisztánlátásra, az abszolút igazságra és szabadságra. De létezik-e olyan lázadás, olyan erkölcsi és politikai létmód, amely e leküzdhetetlen ellentétben is rendületlen alapot jelenthet? Camus gondolatmenete erre a hozzáállásra tesz javaslatot. Albert Camus 1943 júniusában odalépett Jean-Paul Sartre-hoz, hogy bemutatkozzon neki - így kezdődött kettejük barátsága a nácik által megszállt Párizsban. A háború után azonban filozófiai gondolkodásuk más irányba fordult, szakmai és személyes viszonyuknak Camus 1951-ben megjelent írása, A lázadó ember vetett véget. Ez az esszé, mely a Sziszüphosz mítoszának folytatásaként is értelmezhető, a lázadás és a forradalom társadalmi és egyéni okait vizsgálva az emberi lét alapvető ellentmondására mutat rá: bár a világ abszurd és értelmetlen, az ember szüntelenül törekszik a tisztánlátásra, az abszolút igazságra és szabadságra. De létezik-e olyan lázadás, olyan erkölcsi és politikai létmód, amely e leküzdhetetlen ellentétben is rendületlen alapot jelenthet? Camus gondolatmenete erre a hozzáállásra tesz javaslatot.

„Azután elmondta, hogy mennyire hiányoztam neki, mennyire vágyakozott utánam, még akkor is, amikor istennők ölelték fehér karjaikba; én meg elmondtam, mennyi könnyem hullott húsz éven át, amíg csak vártam-vártam a hazatértét, s hogy milyen eseménytelenül hűséges voltam, higgye el, eszembe se jutott elárulni a csodás lábú nagyágyat azzal, hogy más férfit engedek oda magam mellé. Mind a ketten - saját bevallásunk szerint - hétpróbás, szégyentelen hazudozók voltunk ősidőktől fogva. Csoda, hogy akármelyikünk elhitte a másik egyetlen szavát is. Pedig elhittük. Vagy legalábbis azt mondtuk egymásnak.” Pénelopé a házastársi hűség közismert mintaképe: húsz éven át várta haza a kalandor Odüsszeuszt, és férje leleményességéhez méltó csellel ejtette át a kérőket. De ki volt valójában ez a spártai királylány, akinek szépsége sosem volt mérhető unokanővére, Helené szépségéhez? Akit hozzáadtak egy rövid lábú, csaló ismeretlenhez, és aki alig egy évig élvezhette a házasélet örömeit, mielőtt magára hagyták egy idegen országban, tizenhat évesen, egy csecsemővel? Miből merített erőt, és kivé vált a várakozás hosszú évei alatt? Mit gondolt titokban az ő fényes Odüsszeuszáról? Valóban egy pillanatra sem gyengült el? És nekünk, olvasóknak, vajon az igazat mondja? Atwood Pénelopéja nem elvont mitikus alak, hanem hús-vér ember: formálódó személyiség vágyakkal és félelmekkel, gyarlóságokkal és sikerekkel. A Pénelopeia a feleség, a nő szemszögéből meséli újra az európai kultúra egyik alaptörténetét, és egyben a szerző saját korának szatirikus látlelete is. „...amilyen szellemes, úgyis muszáj elolvasni újra. És újra meg újra - aztán elgondolkodni azon, hány Margaret Atwood kéne ahhoz, hogy magunk mögött hagyhassuk a még mindig túlnyomórészt férfi hősök által uralt narratívát, és végre az évezredeken át mellőzöttek is megkapják a maguk történeteit?” (Könyvvizsgálók blog)

„Egy emberi lény az éjszaka kellős közepén. Nem alszik, de nincs is ébren. Félálomban - vagy féléberen - vergődik. Nincs hová fordulnia, hogy gyötrődését valamelyest csillapíthassa. Az Isten éppúgy semmibe veszi a fohászkodását, mint a Démon. És ha "odakint" nincsenek transzcendens erők, akkor a szívében is hiába kutat. Az emberi szív, ha minden transzcendenciától megfosztva magára marad, legfeljebb csak fájni tud.” „1828 őszén a fiatal Victor Hugo átsétált az egykori place de Gréve-en, és szemtanúja volt, amint a hóhér, kivégzéshez készülve, éppen zsírozza az ott felállított guillotine sínjét.” Így barangol az olvasó is Párizs elbontásra ítélt, majd felszámolt negyedeinek utcáin, a tömeges kivégzések helyszínein. Földényi F. László nagyvonalú, mégis precíz iránytűjét követve egyre beljebb hatolunk nemcsak a város sikátoraiba, de a modernitás kialakulásának labirintusába is. A nyaktiló gyorsaságával tűnnek el az egykori épületek és negyedek, hogy létrejöhessenek az új sugárutak és új eszmék, „az erőszak lenyomatai, amelyek mögött ma is ott kísért a láthatatlanná tett múlt”. Ennek szellemei között bolyongunk ma is.

Javier Marías legjobb regénye - El País. Sokkal inkább elfelejti az okozott kárt az, aki okozza, mint az, aki elszenvedi, az ember gyakran elfelejti azt, amit mond, tesz vagy leír, de csak ritkán azt, amit hall, olvas vagy elszenved. Spanyolországot az 1990-es években a baszk szeparatisták terrorhulláma sújtja. Ekkor keresi meg egykori főnöke egy utolsó ajánlattal - az olvasók által Berta Isla férjeként megismert - Tomás Nevinsont, a brit titkosszolgálat nyugalmazott tagját, aki visszavonultan él családja közelében Madridban. Nevinsonnak egy kisvárosban kell kiderítenie, hogy három nő közül melyik az inkognitóban élő ETA-terrorista. A megbízatás körül minden homályos: nem tudni, hogy Nevinson pontosan kinek fog dolgozni, s miféle ""igazságot"" kell szolgáltatnia, ám így sem tud ellenállni a lehetőségnek, hogy ismét a körön belülre kerülhet, és elvállalja a feladat teljesítését. Miközben szeretőként, kollégaként vagy barátként egyre bizalmasabb kapcsolatba kerül a nőkkel, a rá nehezedő nyomás is fokozódik, hogy cselekedjen végre... A 2022-ben elhunyt szerző páratlanul feszült és izgalmas utazásra hívja olvasóit utolsó regényében. A Tomás Nevinson egyszerre lebilincselő kémtörténet, erotikus kaland és elmélkedés a szétválaszthatatlanul egymásba fonódó jóról és rosszról, bűnről és erényről.

Ungváry Rudolf új kötete az elmúlt harminc évben született elbeszélésekből válogat, melyek a múlt század második felének személyes látleletét nyújtják. A gyermekként megtapasztalt második világháborútól és Budapest ostromától kezdve az egyetemistaként átélt '56-os forradalmon át a szocializmus mindennapjaiig és a rendszerváltásig kísérhetjük a szerzőt és családját a magyar történelem tragikomikus útvesztőjében. Az írásokból egy felnövekedéstörténet is kibomlik: a környezetét érzékenyen megfigyelő fiú fiatalemberré érik, aki megtanulja, miként győzze le saját félelmeit, és nézzen szembe mások ítéletével, hogy aztán felnőtt férfiként, bár iróniával tekint rá, mégis szenvedélyesen kutassa a világot. Ungváry a szemtanú hitelességével, a történész kíméletlenségével, a szépíró szabadságával mesél a már nem is olyan közeli múlt eseményeiről, felmutatva, hogyan fonódik össze szétválaszthatatlanul az egyén sorsa a közösségével. „Ez a ház, ha a lakói lelkében lejátszódó visszafordíthatatlan folyamatoktól eltekintünk, a front január közepi átvonulása idején és a korai orosz bejövetel során is szinte "a béke szigete" maradt. Ahhoz képest biztos, hogy mi minden történt tőlünk nem is olyan távol, akár néhány utcányira. Légvonalban alig ezer méterre a Dunába lőttek embereket. Ugyanaz az ég borult ránk, mégis, mindenhol másképp. A sors kegyét mindenki nagyon természetesként élte meg, és nem sok szót vesztegetett rá. Ide születtem 1936-ban.”

Szerhij Zsadan költő, író és rocksztár - Ukrajna talán legnépszerűbb krónikása, aki az ország függetlenségével lett nagykorú. Kezdetben szatirikus, polgárpukkasztó hangja az oligarchiába fulladt rendszerváltás és két forradalom tapasztalatától vált élesebbé és komorabbá. Mert hogyan szólalhat meg a költő, ha rázárul a történelem? Jut-e neki tiszta lap? Milyen a diktatúrában kivégzett íróktól örökölt nyelv? És marad-e miről beszélnie, ha egy nevén nem nevezett háború nyolc éve után végül lerohanják a hazáját? Zsadan néha gúnyos, sokszor szenvedélyes, de mindig emberséges: az érdekli, ahol a személyes összeér a közössel. Dokkmunkások, tetoválók, maffiózók, virágárusok világa ez, olyan embereké, akik beszéd helyett csak legyintenek, és mennek a dolgukra. Van valami dacos súly, valami konok kitartás ebben a lírában. Odakacsint a tanulságoknak, de elneveti magát, mielőtt befejezné a mondatot. Csöndje sem annyira hallgatás, inkább a megfelelő szavak keresése. Szerhij Zsadan verseit Vonnák Diána válogatásában és fordításában adjuk közre. „Lassacskán megérkezik a tél levegője, hosszasan sötétbe burkolóznak a völgyekben a szárak. Fürödj a győzködésemben, sütkérezz benne, vele takarózz. Este van. Ideje megvédeni magunkat. Ideje nem félnünk.”