Jelenkor Kiadó strana 12 z 19

"Ez nem nemzet, hanem húsdaráló." A harmincnyolc éves Adelaida anyja halála után magára marad Caracasban - az anarchia városában, ahol az erőszak szabja meg az élet ritmusát. Miközben a temetés után lakásába zárkózva, magányosan gyászol, az utcán lövések hallatszanak, és az ablakokban kialszik a fény: a Forradalom Fiai újabb zavargást robbantottak ki. Másnap Adelaida megpróbál lisztet szerezni a közeli pékségben. Caracasban az emberek rendszerint hiába állnak sorba a boltokban - csak a kiválasztottak távozhatnak teli szatyrokkal, a fejadagot jóval meghaladó élelemmel. Adelaida sem jár sikerrel, s mikor üres kézzel hazatér, nem tud bejutni az otthonába, mert azt fosztogatók foglalták el. Adelaida a szomszédnője lakásában rejtőzik el, ahol váratlan lehetőség nyílik meg előtte a pokolból való menekülésre: kezébe akad egy irat, melyből kiderül, hogy a szomszéd spanyol útlevélért folyamodott... Karina Sainz Borgo megrázó képet fest az anyját és hazáját is gyászoló nőről; a 21. századi Venezuelában uralkodó korrupcióról, káoszról, erőszakról és arról, milyen áron lehet mindezek árnyékában túlélni a mindennapokat. A Megy le a nap Caracasban több mint húsz nyelven jelent meg.

Négy alkotó, két házaspár - egy történet, amely az 1950-es években kezdődött, és kisebb-nagyobb zökkenőkkel élethosszig tartott. A kötetben olvasható "nyolckezes" levelekben a szerzők érzékletesen tudósítanak mindennapjaikról vagy éppen az írással kapcsolatos vívódásaikról. Azokról az évtizedekről, amikor személyes és szakmai életük alakulását döntően meghatározta a korszak megingathatatlannak tűnő politikai berendezkedése és ideológiája. Az utazásokról, társas eseményekről szóló leírások és a könnyed hangú beszámolók mellett olykor súlyos magánéleti és elvi konfliktusok is felvillannak a sorok között. A gazdagon jegyzetelt levelezéskötet fényképeket, dokumentumokat, valamint a Nemes Nagy Ágnes - Lengyel Balázs és Polcz Alaine - Mészöly Miklós házaspár közös történetéhez fűződő szépirodalmi írásokat is közöl. "Sokat voltunk együtt, és szorosan összetartoztunk. Ez olyan négyes volt, hogy mindenki mindeniket szerette. Ritkaság két házaspárnak ilyen meleg barátsága" - írta négyük kapcsolatáról Polcz Alaine. "Édes Cimborák, nagyon jól vagyunk, üdén, frissen, csinosan. Sokat dolgozunk. (keveset eszünk) Csurogjon a nyálatok, és mi is irigyeljük a havas Szigligetet. (lakás - leválasztunk, fejben) Kirándulni még nem voltunk. Nem írtok, büdös disznók. Hát ne is írjatok!" Polcz Alaine levele 1959. január 19-én

Nádas Péter életműsorozatában jelenik meg az Évkönyv című esszéregény, amely először 1989-ben látott napvilágot, a mostani a negyedik kiadása. "Az Évkönyv tehát egy személyiség, egy alkat, egy gondolkodásmód erőteljes dokumentuma, az én felfogásomban regénye. Vagy az önismereté, így is megfogalmazhatom. Roland Barthes azonban figyelmeztet rá - és ebben az esetben ezt különösen fontos hangsúlyozni -, hogy a műalkotást ne egyszerűen a szerző lenyomatának tekintsük, "mintha az írónak nem lenne egyéb képessége, mint hogy szolga hűséggel önmagát másolja. És ha a műalkotás éppen azt fejezi ki, amit az író nem ismer, amit nem élt át?" Az Évkönyv tehát sem másolat, sem utánzás, sem ámítás, a szavak esztétikai jelentésében, s nemcsak a szerző személyére gondolva. Elbeszélője így helyezkedik el a személyesből kiindulva egy nagyobb körben, mint annak része, nem feledkezvén meg azonban arról sem, hogy e részben az egész, a nagyobb kör is újra helyet foglal, s hogy a kettő közt hol a határ, "arra legalább annyira nem lehet válaszolni, miként arra sem, mikor van vége az alkonyatnak és mikor kezdődik az este". Ezek az Évkönyv befejező szavai, s értsük most ezeket az egész könyvre nézve is metaforikusnak." Dérczy Péter "Ma, a futás előtti bemelegítő torna közben, eszembe jutott valami. Két mondatot kellett volna följegyeznem ahhoz, hogy majdan emlékezhessek erre a kétágú gondolatomra. Arra még emlékszem, hogy a két gondolat nem állt oksági összefüggésben egymással. Kölcsönösen utaltak egymásra, s éppen arra lettem figyelmes, hogy milyen nagy távolságból teszik ezt. De utaltak valami harmadikra is, valami egészen súlyosra és alapvetőre. S mintha e harmadik lett volna a gondolat törzse, amiből eredetileg leágaztak. Az eredetüket valamiként elfeledtük (nem, nem én feledtem el, hanem valamennyien!), és egymástól való távolságukból később arra következtettünk, hogy nincsen is egymáshoz semmi közük. E gondolkodásbeli tévedés önkéntelen fölfedezése okozta bennem a csöndes élményt."

Amikor a reklámszövegíróként dolgozó Jamada Hanio egy nap ráébred, hogy a jövő semmi érdemlegeset nem tartogat számára, öngyilkosságot kísérel meg. A kórházban ébred fel, egy "légüres, ám csodálatosan szabad világ"-ra. Ekkor dönt úgy, hogy egy tokiói újságban eladásra kínálja az életét. Hamarosan kopogtatnak az ajtaján a leendő ügyfelek, és elképzelhetetlen események sorozata veszi kezdetét: gyilkos banditák, rejtett kamerák, egy vámpírasszony, mérgező sárgarépák, kémek és titkos szervezetek, egy narkós örökösnő, házi készítésű robbanóanyagok és csapdák világa tárul fel a mit sem sejtő Hanio előtt. A Tarantino-filmeket idéző regény folytatásokban jelent meg a japán Playboyban 1968-ban. Bár Misima "kisebb művei" közé sorolta, fordulatos, abszurd cselekménye és sötét komikuma mögött felsejlenek azok a témák, melyek a szerzőt egész életében foglalkoztatták: a halálvágy, a vég erotikája és a modern, elnyugatiasodott Japán fogyasztói társadalmának kritikája. "Élet eladó. Tegyen vele belátása szerint. 27 éves férfi vagyok. Teljes diszkréció, nem fog csalódni!"

Egyszer volt, hol nem volt egy kis falu London mellett, ahol a vörös téglás házak sorát csak egy templom és egy kocsma szakította meg. A falu hangjai, mint mindenhol, szerelemről, munkáról, halálról, kutyasétáltatásról és gyepgondozásról fecsegnek. Mélyen a házak alatt évszázadok óta szunnyad a halott Fogacsán apó. Néha levelekkel borítva, gyökérkarokkal rajzolják le a gyerekek, akik attól félnek, hogy ha rosszalkodnak, elviszi őket. Egy nap Fogacsán felébred, előbújik rejtekhelyéről, emberi történetekre szomjasan fülelni kezd, és csak hallgatja, hallgatja a falu szimfóniáját. Feszülten figyel egy elbűvölő fiúcskát, aki nemrég érkezett a faluba: Lannyt, akit érzékenysége különösen fogékonnyá és sebezhetővé tesz... Max Porter kisregénye hipnotikus erővel rántja be az olvasót egy olyan világba, ahol szeszélyesen kanyargó zöld indák fonják elválaszthatatlanul össze az apró és a nagy dolgokat, az ősit és az újat, a mítoszt és az életet.

"Kívül közöny, belül tériszony" - mondja Vonnák Diána egyik írásának hőse. Pedig kívül is mekkora tér van ezekben a novellákban: az egész tágas és ismeretlenül ismerős táj Indiától a Közel-Keletig, Ukrajnától az Atlanti-óceánig, de semmi egzotikum vagy úgynevezett tarkaság, csak drámai szögletek és kiszögellések. Olykor nem tudni, a hősök hol vannak éppen. Merre lehet az Orot-domb? És messze van-e a tajga, ahova egy kislány egyedül indul az altatóktól bódult anyja mellől? Az ember csak szédül ezekben a túlságosan tágas mikrovilágokban, elveszett, kapaszkodik, hová is kapjon, kihez, már billen is le a kőről, amire felállt hegedülni. Zuhan, mert az ember lába alatt a tér mégis oly szűk. Zuhan, de valaki elkapja - az értékes hegedűt. Az emberek ezekben a novellákban inkább érzékelik, mint értik egymást. Mint akiknek nincs a világban és egymásban helyük. Tompa Andrea "Annyi mindenki áthaladt itt. Pedig minden arra csábít, a légszomj, a sivatag, télen a hideg, az évtizedes elszigeteltség, hogy az ellenkezőjét gondold. Hogy természetes határvidék, periféria, ahol csak szerencsétlenek élnek, akiket mások ideszorítottak. Hogy természetes, ha alig tudsz megkapaszkodni."

Ásta. Reykjavíkban az 1950-es évek elején ezt a nevet adja Sigvaldi és Helga másodszülött lányuknak. "Ásta léte a szeretetből fakad, és szeretetben nevelkedik majd" - gondolják a szülők, hiszen a kislány az izlandi irodalom egyik nagy hősnéjének nevét viseli, ráadásul az ást szeretetet jelent. Azonban az idill nem sokkal később szertefoszlik: Helga elhagyja férjét és lányait. Ásta nevelőanyához kerül. Mamácskával egészen a kamaszkor beköszöntéig csendesen élnek, ám ekkor a lány nyugtalánná, pimasszá és izgágává válik. Egy iskolai incidens után, tizenhat évesen a fővárosból egy tanyára küldik, hogy ott töltse a nyarat. Itt, a Nyugati-fjordokban talál rá először a szerelemre Jósef oldalán. Ez az új érzés segíthet Ástanak, hogy áttörje a gátakat, és beteljesítse sorsát, amit a nevében hordoz. Ez a lírai, érzékeny, sok hangon megszólaló új Stefánsson-regény - mely kirakósként áll össze a szereplők emlékeiből és az érzéseikhez kapcsolódó költői asszociációkból - egyszerre szól a szeretet sürgető vágyáról és az arra való képtelenségről. Ahogy a De-utschlandfunk írta: olyan ez a könyv, mint egy szomorú Chet Baker-jazzballada.

"Mire felnövünk, sorsunk forgatókönyvéből már jelentős fejezetek megváltoztathatatlannak tűnnek. Sejtjeinkben hordozzuk felmenőink traumáinak nyomait; szüleink, nagyszüleink ránk örökítették a megdönthetetlennek tűnő életigazságokat; zsigereinkbe égtek a bizalom, a bizalmatlanság, a szeretet és a szeretetlenség tapasztalatai. Már számos saját krízist vagy mélyen ható egyéni traumát is megéltünk, és kialakultak a válaszaink, ismétlődő megoldó-kulcsaink is ezekre a helyzetekre. Vajon a felmenőinktől kapott lelki sebek, kötődési zavarok, érzelmi és viselkedési mintázatok életünk végéig meghatározzák a sorsunk alakulását? Meddig tart a transzgenerációs örökség hatása, és hol kezdődik a szabad akarat? Mikor és hogyan léphetnek működésbe saját sorsformáló erőink? Ebben a kötetben életünk legbefolyásolóbb erejű témáinak vizsgálatára hívom az olvasót. Sorra vesszük azokat a tényezőket, amik a párkapcsolataink alakulására hatnak, meghatározzák a pénzhez, sikerhez fűződő viszonyunkat, befolyásolják a testi-lelki egészségünket, és előrevetítik, hogyan reagálunk a nehézségekre. A kérdés mindig az, hogy szabad akarattal mekkora változást érhetünk el, és hogyan teremthetünk magunknak olyan életet, amely a leginkább megfelel az elképzeléseinknek." - Orvos-Tóth Noémi

„Amikor megszülettél, azt gondoltam, te fogod a régi és az új világot összekötni, te leszel a híd a sötét szakadék fölött. Még most is ebben a reményben gondolok rád. Tudom, hogy feladataid vannak, ne tedd tönkre magad..." A fenti sorokat Bolyai Farkas írja fiának, a szintén matematikus Bolyai Jánosnak. Az ifjabb Bolyai a regény címszereplője, a tizenkilencedik századi zseni, a matematika Mozartja, a zene Einsteinje, mert nemcsak a nemeuklideszi matematika megalkotása fűződik a nevéhez, hanem zeneelméleti munkáiban is korszakos felfedezéseket tett, melyeket a korabeli tudományos körök hitetlenkedve fogadtak. Miközben kibontakozik előttünk egy bonyolult apa–fiú kapcsolat, s tanúi lehetünk egy meg nem értett gondolkodó mindennapi tépelődéseinek, aközben a történet másik szálán épp az ő rendkívüli életét és kéziratos hagyatékát tanulmányozza napjainkban Láng Zsolt regényének író hőse, aki ösztöndíjasként egy svájci kolostorban tölti napjait. A történet fonalát 12 683 jegyzetpapír zűrzavaros kupaca vezeti – hol részesei vagyunk keletkezésüknek, hol kiderül róluk, hogy szerzőjük halála után évtizedeken keresztül gondatlanul hányódtak, bizonyos lapjai gyújtósként végezték, egyik-másikkal ablakot is pucoltak. Időben és térben váltakozó fejezetek között két férfi élete tárul fel előttünk, míg az egyik révbe ér, a másik „a reménytelenség lavináját húzta, vonta, robbantotta, idézte, rántotta magára".

A Lovak a folyóban elbeszélője megírta fő művét, de a várva várt siker elmaradt, és még a házassága is zátonyra futott. Egy különös lakókkal teli ház szuterénjába húzódva próbál leszámolni ambícióival, és rendet tenni mind zavarosabbnak tűnő életében. Bartók Imre új regénye a személyes összeomlás fájdalmas és szarkasztikus krónikája. Vajon mi köze egymáshoz Empedoklésznek és Gollamnak? Mi volt Goethe és Albert Speer kedvenc társasjátéka? Ki löki az utasokat a Gellért-hegy oldalában futó metró alá? Mit tett a lovaival Radamanthüsz király, és miért ilyen szomorú az emberi szív? „Író vagyok – mondom magamat is meglepve, és kis híján elhányom magam."

A Rendbomlás novellái gondosan albumba rendezett pillanatfelvételekként mesélik el a kanadai Nell sorsát az ötvenes évektől napjainkig. Nellnek már kiskamaszként meg kell birkóznia anyja veszélyeztetett terhességének nehézségeivel, majd jóval fiatalabb húga mentális gondjaival. Fiatalkori én- és útkeresése után társra talál, s egy gyökeresen új életforma felfedezése során gyökeresen új problémákkal szembesül, végül pedig idősödő szüleihez fűződő viszonyát kell átgondolnia. Nem sorsfordító események drámai elbeszélése a Rendbomlás, hanem hétköznapiságukban is sokrétű történeteké, melyekből szinte észrevétlenül áll össze egy nő képe, aki - bár világának rendje időről időre felbomlik - szüntelenül keresi az utat egy új egyensúly felé. A szerzőtől megszokottnál líraibb és személyesebb hangvételű, bensőséges humorú kötet meggyőző bizonyítéka annak, hogy Atwood nem csupán korunk meghatározó regényírója, de a novella műfajának is nagymestere. "Sosem tettem túl magam a másodikos olvasókönyvön, amelyben szerepelt egy apa, aki mindennap bejárt dolgozni, és autót vezetett, egy anya, aki kötényt hordott, és sütött, valamint két gyerek - egy fiú, egy lány -, egy kutya meg egy macska, és ők mind egy fodros függönyös, fehér házban éldegéltek. Bár egyik házban sem volt ilyen függöny, ahol laktam, az egész eleve elrendeltnek tűnt. Nem cél volt, nem olyasmi, amire törekednem kell: ez a függöny egyszer csak felbukkan majd az életemben, mert ez a sors akarata. A jövőm nem lenne teljes - nem, nem lenne normális -, ha nem szerepelne benne ilyen függöny, és minden, ami hozzá kapcsolódik."

"Miként volt képes ennyi éven át együtt maradni ez a két ember a szabad élettel járó kimerítő feszültségben, melyet csak a másik iránti tisztelet csillapított, s amelyben Camus-nek "meg kellett tanulnia egy minden kevélységtől mentes szerelem kifeszített kötelén lépkedni", hogyhogy nem váltak szét az útjaik, hogyhogy nem kételkedtek soha egymásban, hogy volt mindkettőnek bátorsága kendőzetlenül a másik elé tárni gondolatait és érzéseit? A választ a levelezésük rejti." Catherine Camus 1944. március 19-én felolvasást tartanak Michel Leiris francia író párizsi lakásán A telibe viszonzott vágyakozás című Picasso-darabból. A rendező és ügyelő szerepét Albert Camus vállalja. A közönség soraiban ott ül a huszonegy éves, spanyol származású Maria Casarés, akit elbűvöl az akkor harmincéves író. Camus is felfigyel a különleges szépségű, rekedtes hangú színésznőre, és felkéri, hogy játssza el Martha szerepét Félreértés című darabjában. Két és fél hónappal később, a normandiai partraszállás éjszakáján szeretőkké válnak - s kapcsolatuk 1960. január 4-ig, Camus végzetes autóbalesetének napjáig tart. Az írónak felesége van, gyerekei, tüdőbaja miatt időről időre gyógykezelésre szorul, Maria Casarést pedig gyakran elszólítják Párizsból a filmforgatások. Így sokszor nem marad számukra más, mint a levelezés. Szavak, mondatok, amelyekben Maria méltó partnere az írónak, jóllehet nem az anyanyelvén, hanem franciául kell fogalmaznia. A másfél évtizeden át írt közel ezer levélben őszintén vallanak munkájukról, könyvekről, színházról, és kendőzetlenül írnak írókról, színészekről, színházigazgatókról, szavaik azonban elsősorban a szerelem, a szenvedély, a töretlen és kitartó vágyakozás bensőséges vallomásai, melyek fél évszázad múltán is lenyűgöző emléket állítanak a két kivételes művésznek és kapcsolatuknak. Maria Casarés (1922-1996) apja, Santiago Casares Quiroga, a második spanyol köztársaság miniszterelnöke a spanyol polgárháború kitörése utáni kényszerű lemondását követően Franciaországba menekült családjával. Itt Maria Casarés érdeklődése korán a színészet felé fordult, és a kezdeti kudarcokat követően - akcentusa miatt csak harmadjára vették fel a Konzervatóriumba - a 20. századi francia színjátszás legnagyobb tragikájává vált. Színpadi szerepei mellett olyan, ma már klasszikusnak számító filmekben nyújtott emlékezetes alakítást, mint A Bois de Boulogne hölgyei, a Szerelmek városa vagy az Orfeusz. Albert Camus-re haláláig úgy tekintett, mint élete nagy szerelmére, az egyetlen férfira, akit igazán mélyen szeretett.