Jelenkor Kiadó strana 18 z 19

Az Utolsó Kiserdő az egyetlen hely, amit még nem hajtottak rémuralmuk alá a triplatokájú vahordályok, hurkoltfarkú csökött sarabolók, kukkoló berregények és társaik, vagyis a SZÖRNYEK. Az erdő lakója, a Félőlény annyira retteg, hogy már elő sem bújik odújából. Nem mesél barátainak, Rakoncnak, Porhanynak és Csupáncnak könyvtára csodálatos köteteiből, pedig eddig ezek a történetek tartották úgy-ahogy távol a szörnyeket. A Félőlény legjobb barátja, Csatang már elhagyta otthonát, a Kiserdőt. Egy nap azonban Csatang visszatér, hogy megossza barátaival: a helyzet menthetetlen, legjobb lesz, ha mind szörnnyé válnak. A Félőlény enged az unszolásnak, és a szörnyfelvételi irodába indul, hogy kiállja a három próbát… Békés Pál klasszikussá vált meséje bátorságra és őszinteségre tanít; arra, hogy inkább nevezzük nevén a rosszat, mert csak így lehet vele szembeszállni. „Szörnnyé válni könnyű. Nagyon könnyű. Nem lenni szörnnyé: az a nehéz.”

"Az elvégezett munkát, ami nincs leírva, mégis benne van a szövegben, néma poétikának nevezném." Nádas Péter új könyvében éber csöndek, elgondolt és kitörölt szavak, hiány két hang között, sötétben elmosódó színek vagy éppen a közönséges földigiliszta késztetik megtorpanásra az olvasót. A szerző vezeti a tekintetünket, ki kell pillantanunk egy panelház nyolcadik emeletéről, rá kell néznünk a kertre, hogy a látvány felidézze a puszta helyek, szünetek, ismétlődések és variációk összhangzattanából építkező világunkat. Felidézze Esterházy Péter alakját, Haydn harmónia utáni vágyát, a szótlanságával beszédes nagyapát, az éjjeli erdőt - végső soron azokat a viszonyrendszereket feltérképezve, melyek mentén az alkotó, gondolkodó és érző én megtapasztalja a létezés architektonikáját. A címadó esszében a szépírói gondolkodás és a szöveg alakításának módszertana ezeknek a belső szerkezeti kapcsolódásoknak a mintáján nyugszik, miként ez az elemző és értelmező igény mutatkozik meg a fényképezés technológiai váltásának következményeiről szóló írásban is. A könyv szatirikus hangú záró beszélyében a szerző mintegy mellékesen emlékeztet arra, hogy "a diktatúra mindig a szakmákat szedi szét először", ami különös hangsúlyt helyez a hivatásra mint felelősségteljes szemlélődésre.

Elisabeth Nordin a fia elvesztése után - a világon elsőként - fejleszt ki gyógyszert az elhúzódó gyászzavar kezelésére. Miközben a Callocain nevű tablettát az Aarhusi Egyetem kutatócsoportja tanulmányozza, Thorsten Gjeldsted pszichológiaprofesszornak az a gyanúja támad, hogy valaki megváltoztatta a teszteredményeket, hogy eltitkolja a pirula egyik nyugtalanító mellékhatását. A professzor nyomozásba kezd két végzős hallgatójával: Annával, aki maga is gyászol, és Shadival, akinek statisztikai ismeretei nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy kiderüljön az igazság, mielőtt forgalomba kerülne a Callocain... Mikortól számít kórosnak a gyász? Mi mindent vagyunk hajlandóak megtenni azért, hogy enyhüljön a veszteség okozta fájdalom? És vajon meddig merészkedhet ebben a folyamatban a gyógyszeripar? Anne Cathrine Bomann ezeket a kérdéseket feszegeti fordulatos új regényében, mely a veszteségről, a szeretetről és a tudomány felelősségéről szól.

Az első kötet sikeres fogadtatása, kritikai visszhangja – elismerése: irodalomtörténet katagóriában elnyerte Az év könyve 2003 megtisztelő címet – és a nagy olvasói várakozás után boltokba kerül a második kötet. A Gintli - Schein szerzőpáros az epika, líra, dráma tagolódása szerint, ezen belül pedig nyagyjából kronológiai sorrendben haladva a 19. század második felétől napjainkig tartó korszakok irodalmát tekinti át.

"Az ember mindenképp hibás egy kicsit." „Sok évvel ezelőtt így foglaltam össze a Közönyt: Társadalmunkban bárkit halálra ítélhetnek, aki nem sír az anyja temetésén. "Ezt egyszerűen úgy értettem, hogy a könyv hősét azért ítélik el, mert nem vesz részt a játékban. Ily módon idegen a társadalomban, amelyben él, magányosan és érzékenyen bolyong az élet peremén. (…) Hogyan nem vesz részt Meursault a játékban? A válasz egyszerű: nem hajlandó hazudni. A hazugság nem egyenlő azzal, hogy nem az igazat mondjuk. Valójában azt is jelenti, hogy többet mondunk az igazságnál, és - az emberi szív esetében - többet annál, mint amit érzünk. Mindannyian így teszünk mindennap, hogy egyszerűbb legyen az élet. De a látszattal szemben Meursault nem akarja egyszerűbbé tenni az életet. Azt mondja, ami valóban ő, és nem hajlandó elrejteni az érzéseit, mire a társadalom rögvest fenyegetve érzi magát. (…) Számomra ő nem selejt, hanem egy szegény, meztelen ember, aki olyan napot imád, mely nem hagy árnyékban semmit. Távol áll tőle az érzéketlenség: állhatatos és mély szenvedély vezérli, a teljesség és az igazság iránti szenvedély.” (Albert Camus a regény 1955-ös amerikai kiadásához írt előszavából) A huszadik századi irodalom legnagyobb hatású műveinek egyike, a Közöny nyolcvan éve jelent meg, melyet Gyergyai Albert klasszikussá vált fordításában adunk közre.

"Abban a pillanatban, akármilyen kicsi voltam is, megértettem, hogy nem leszek képes biztosítani apámnak a boldogságot. Akkor már tisztában voltam azzal, hogy ez marad életem legfontosabb küldetése. Olyan küldetés, amelyben teljes mértékben elbuktam." Luiz Schwarcz Sao Paulo egyik legjelentősebb könyvkiadójának alapítója, a brazil értelmiség központi alakja, aki a minőséget és a kiváló munka örök értékét képviseli. Különleges jelenség a kiadói világban, akinek a hatása nemcsak a brazil, de a nemzetközi irodalomban is érezhető. Szerény, békés és visszahúzódó férfi, akiről Kazuo Ishiguro, Andrew Solomon, Salman Rushdie is szeretettel nyilatkozik - és aki eddig barátai előtt is titkolta, hogy bipoláris zavarral küzd. Memoárjában nem a sikereit és az általa felfedezett hazai és külföldi szerzőket sorolja, hanem mentális összeomlásának és gyógyulásának folyamatát írja le. Felidézi családja történetét, akik mindenről lemondtak, hogy elmeneküljenek a náci terror elől: magyar édesapjának, Andrénak sikerült megszöknie a bergen-belseni koncentrációs táborba tartó vonatról, hátrahagyva apját, Lajost; horvát anyjának, Mirtának pedig hároméves korában kellett megjegyeznie egy hamis nevet, amikor családjával útnak indult Olaszországba, majd a tengerentúlra. André és Mirta Brazíliában találkoztak, s tragikus múltjuk fájdalmas emlékeivel kezdtek új életet. Schwarcz egyetlen gyermekként úgy érezte, az ő kötelessége feloldani André bűntudatát, amiért nem tudta megmenteni apját; ráadásul szülei házasságát is neki kell összetartania. Mindez olyan szorongások forrása lett számára, amelyek a depresszió különféle fázisaival együtt végigkísérték gyerek- és felnőttkorán. A Légszomj megrázó vallomás a bipoláris zavarral való küzdelemről, a család fontosságáról és a holokauszt generációkon átívelő hatásairól.

Debreczeni József naplóregénye, a Hideg krematórium 2024-ben 15 nyelven válik elérhetővé, hogy végre elfoglalhassa méltó helyét a holokausztirodalom nagy művei között. 1944-ben Debreczeni József költő-újságírót Auschwitzba hurcolták. Megannyi deportált társával ellentétben nem a gázkamrába, hanem kényszermunkára küldték. Egy éven át raboskodott a gross-roseni láger különböző altáboraiban, míg végül a hideg krematóriumnak nevezett lágerkórházba került. Csodával határos módon átvészelte a hosszú hónapokat, túlélte az embertelen körülményeket és a mindennapos kínzást, szabadulását követően pedig papírra vetette a "Lágerországban" szerzett tapasztalatait. Debreczeni naplóregénye kíméletlenül, tárgyilagosan számol be a tábori élet borzalmairól. Magyarul 1950-ben jelent meg, majd a következő évben Bogdan Čiplić fordításában szerbül is. 1975-ben újra kiadták, szerzőjét pedig Híd-díjjal

A felnőtt író és pszichológus, az éles szemű, mégis együttérző megfigyelő tekintetével látjuk a két háború közötti "román világban" Kolozsvár, Vízakna és Bukarest között hányódó családot, a megélhetésért szívós harcot folytató édesanyát, a hébe-hóba felbukkanó apát, akinek ügyvédi praxisát a magyar kisebbséget sújtó diszkrimináció veszélyezteti, a testvéreket és féltestvéreket, a közelebbi és távolabbi rokonokat - megannyi elgondolkodtató sors, dokumentumértékű megfigyelés a Polcz Alaine hagyatékából előkerült önéletrajzi írásokban. "Akkor kezdődött, hogy hallgattam. Sok mindenről hallgattam, egészen késő felnőtt koromig. A legfontosabb, legnehezebb dolgokról nem beszéltem. De akkor csak azért hallgattam, mert láttam, hogy ők nem értenek engem. Úgy éreztem, hogy áthidalhatatlan távolság van köztem és a felnőttek közt. Nem volt kellemetlen ez a távolság, mert egyébként tényleg nagyon szeretett apám is, anyám is."

"szembenézett önmagával a visszapillantó tükörben, a fehérség nyomait keresve, mert a fehérségnek ott kellett lennie valahol, talán az arckifejezésében, de nem látta a fehérséget, és minél jobban kereste, annál kevésbé tűnt fehér bőrűnek, mintha ez a keresés maga lett volna a fehérség ellentéte, ami még messzebbre üldözte a fehérséget, és Anders kétségbeesett és elbizonytalanodott ettől, mert olyan érzés volt, mintha nem tartozna ide, pedig itt született, a szentségit neki" "Egy olyan világot vizionál, melyben a bőrszín már semmit nem jelent" - Südwestrundfunk." Anders egy reggel megdöbbenve látja a tükörben, hogy fehér bőre mélybarnára sötétedett az éjszaka. Felfoghatatlan titkát először csak barátnőjével, Oonával osztja meg, lassan azonban egyre több emberről derül ki, hogy Andershez hasonlóan egyik napról a másikra sötét bőrűek lettek. A névtelen kisváros lakóin úrrá lesz a bizonytalanság. Egyesek a fennálló rend régóta fenyegető megbomlásaként értelmezik az eseményeket, és félnek, vajon elfogadja-e új külsejüket a közösség, mások minden előítéletüket feledve egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Az utolsó fehér ember lebilincselő regény arról, mire képes az ember szélsőséges helyzetekben, hogyan határozza meg a másokról és önmagunkról alkotott képünket az etnikai hovatartozás, és miként kerekedhetünk felül a fajgyűlöleten, a félelmen és az erőszakon. Költői és provokatív mű, amely olyan szerzők klasszikusait idézi meg, mint Franz Kafka, Albert Camus vagy José Saramago.

"Senki sem zuhan félútig." Egy késő nyári hajnalon, 1974 augusztusában Alsó-Manhattan népe hitetlenkedve bámul a magasba, a nemrég felépült Ikertornyokra. Egy furcsa alak szökell a két torony között kifeszített drótkötélen, 400 méterrel a föld fölött. Eközben Bronxban, ahol mindennapos a zavargás, az erőszak és a gyújtogatás, Corrigan, a radikális ír szerzetes igyekszik segíteni a helyi prostituáltakon, ám saját démonaival is meg kell küzdenie. Egy Park Avenue-i lakásban anyák gyűlnek össze, hogy Vietnámban meghalt fiaikat gyászolják, de még fájdalmukban is ellentétek feszülnek köztük. Lara, a fiatal festő országúti baleset helyszínén találja magát, s ettől saját élete is felborul. Tillie, a harmincnyolc éves nagymama tinédzser lánya mellett strichel, és nem csupán a családjáról akar gondoskodni, de bizonyítani szeretné, hogy ő is ér valamit. "Minél többet dolgoztam rajta, annál jobban kezdett érdekelni az utca embere - azok, akik a föld fölött egy centivel járják kötéltáncukat. Sokat kutattam, milyen volt New York 1974-ben. A katonák hazatértek Vietnámból. A város a csőd szélére jutott. A művészek kételkedtek önmagukban. Az igazságszolgáltatás omladozott. És ahogy egyre jobban felfedeztem a város múltját, úgy tárult fel a jelene is" - írja a szerző 2009-es regényéről, amellyel ugyanabban az évben elnyerte a Nemzeti Könyvdíjat.

"Keringünk az éjszakában, és a tűz martalékává leszünk. Akkor is, ha nem akarjuk." Ismael korán elárvult, s miután ifjúkorát nevelőotthonban töltötte, középkorú tanárként immár eseménytelen, egyhangú életet él. A véletlen azonban összesodorja egy gyermekkori barátnőjével, a sok csalódást megélt Leóval, és különös viszonyba bonyolódnak. Ismael úgy érzi, talán boldog is lehetne, mígnem egy nap egy kórházi ágyon tér magához, fogalma sincs, hogy került oda, de még nagyobb baj, hogy azt sem tudja, ki ő... A katalán irodalom legnagyobb kortárs alkotójának új regénye szürreális fordulatokban bővelkedő, enigmatikus mese, amely mesteri módon használja a klasszikus noir irodalom figuráit: ártatlan emberek, akik véletlenül szembekerülnek a törvénnyel, titokzatos, meggyötört nők, akiket végül mind magával sodor a tragikus végzet, amely szüntelenül hajszolja őket.

1975 szilveszterén Arturo Belano és Ulises Lima, a zsigeri realista költészeti mozgalom két alapítója elindul Mexikóvárosból, hogy felkutassa a mexikói forradalom után rejtélyes módon eltűnt költőnőt, a nagy szellemi elődöt, Cesárea Tinajerót. Húsz éven át követik a nő nyomát. Az őrült utazás során, amelyről ötvenkét szereplő számol be töredékesen és csapongva, eljutnak Mexikóból Izraelbe, Párizsba, Barcelonába, Los Angelesbe, San Franciscóba, Bécsbe és végül a polgárháború sújtotta Libériába is. Képtelen és hátborzongató kalandokat élnek át. A beszámolókat a tizenhét éves, nagyratörő költő, García Madero elbeszélése foglalja keretbe, aki a regény nyitányaként leírja a "zsigeri realisták" állandóan kavargó poétikai és társadalmi környezetét, majd a könyv végén elmeséli, hogyan menekülnek Mexikóvárosból Sonora államba, ám mégis Cesárea Tinajero nyomában maradva. Roberto Bolano a Vad nyomozókat a nemzedékéhez írt szerelmes levélnek nevezte.

"Sam és Starkadur a Tunga feletti lejtőn üldögéltek, nézték, ahogy a felhők szitáló esőcseppektől terhesen úsznak tova, hallgatóztak, hogy meghallják a neszt, mikor a felhők kiengedik a záport, aztán sokáig ültek, és nézték az árkokat az esőben. Végül felálltak, levették a csizmájukat, futottak a fűben a házig, hoztak egy termosz kávét és bögréket, két szelet kenyeret sajttal, átgázoltak a kaszálón, varázslatos dolog a fűben mezítláb kávét inni, mialatt az ember fejét veri az eső. Ilyenek az esős napok ezen a vidéken." Jón Kalman Stefánsson már az első, 1996-ban megjelent prózakötetében is Izland nyugati fjordjainak tájaira vezet bennünket. Lazán összefüggő novellái a helyiek valószerűtlen, a technológia és a csodák határvidékén játszódó hétköznapjait mutatja be. Errefelé eseményszámba megy, ha a horizonton feltűnik egy autó, vagy megérkezik Björn új bálázógépe; a szomszédok távcsövön át követik az elszabadult bikát; a magányosan gyászoló gazda a nappal paripává változó trollasszonnyal hál; vagy ha egy gazda a fjordok csendjének súlya alatt hallani kezdi, ahogy susognak a felhők, mint a száraz széna, és csikorognak, mikor kettészeli őket a hegycsúcs. Stefánsson cinkos mosollyal el-eltűnődve forgatja kezében a valóság legjellemzőbb kicsiségeit, míg ki nem bomlanak belőlük a mindannyiunknak ismerős fájdalmak és drámák. És akkor megállunk, és mi is feltesszük a kérdést: "van-e szomorúbb, mint az árkok az esőben?"

"Ha az ember rájönne, hogy a világmindenség is képes szeretni és szenvedni, akkor megbékélne a sorsával." "A Sziszüphosz mítoszának központi témája, hogy indokolt és szükséges arról gondolkodni, vajon van-e értelme az életnek, tehát indokolt szembenézni az öngyilkosság problémájával is. A válasz, mely fel-felsejlik az ellentmondások alól, a következő: az öngyilkosság akkor sem indokolt, ha az ember nem hisz Istenben. E könyv, melyet tizenöt éve, 1940-ben, a francia és európai katasztrófa idején írtam, azt állítja, hogy még a nihilizmus korlátain belül is fellelhetők a nihilizmus meghaladásának eszközei. Minden könyvemben, amelyet azóta írtam, ebbe az irányba próbáltam továbbhaladni. Bár a Sziszüphosz mítosza a halál kérdéseit veti fel, előttem egyértelmű meghívásként jelenik meg, hogy a sivatag kellős közepén is éljek és alkossak." (Albert Camus előszavából az 1955-ös amerikai kiadáshoz).

"Ha mindenkit csatasorba állítanak, mégis honnan jönnek majd a terroristák?" A kínai kormány még napjainkban is kegyetlenül üldözi az ujgurokat. Ez a muszlim kisebbségi csoport 2017 óta a huszadik század rémségeire emlékeztető elnyomásban él Kína csúcstechnológiás, mindent látó megfigyelőállamában, ahol az internálótáborokban feltehetőleg több mint egymillió embert tartanak fogva. Ez a realitás határozza meg Táhir Hamut Izgil életét, akinek költő barátai sorra tűntek el, és őt magát is börtönbe zárták. Miután 1996-ban megpróbált külföldi tanulmányútra menni, a rendőrség addig kínozta, míg be nem ismerte a koholt vádakat, ezt követően átnevelő munkatáborba küldték. De Táhir három év raboskodás után sem gondolta volna, hogy évtizedekkel később olyan radikálisan oldja meg az ujgurkérdést a kínai kormány, amit ma már népirtásnak tekintünk. A Ha értem jönnek éjjel Táhir Hamut Izgil szülőföldjének politikai, társadalmi és kulturális elpusztításáról szól. Mióta a tömeges internálások megkezdődtek, a vezető ujgur értelmiségiek közül egyedül neki sikerült megszöknie Kínából. Könyve kétségbeesett segélykiáltás a világnak, és tiszteletadás barátai és ujgur honfitársai előtt, akiket elhallgattattak. Ai Weiwei, a világhírű képzőművész és emberjogi aktivista, az 1000 év öröm és bánat szerzője szerint Táhir művét "nem nevezhetjük csak >>jó könyvnek

Simon Bettina igazi költő, abban az értelemben, hogy már első kötetében sem mintákat követett, hanem keresgélt, gyanakodva, ironikusan figyelte saját hangját, és a költészet lényegére kérdezett rá. Második kötetének is ez a tétje: mi a vers? Erre a látszólag egyszerű kérdésre képtelenül nehéz válaszolni. A szerzőnek tökéletes formaérzéke van, de nem fitogtatja, csak beszél - versben. A sorokba tördelt gondolkodásból mindig vers lesz. Hogyan csinálja? Nagyon okos is, de ezzel sem kérkedik, csak leírja: "Az igazi zene a tánc." Humora is van, de nem tolakodó, sőt néha át se üt a papíron, tisztán látó tekintetén keresztül megpillantjuk a hétköznapi látványban az abszurdot. Bátorsága sem harsány, hanem csendes és kérlelhetetlen: "Sírni csak gyerekeknek szabad nyilvános helyen, és őrülteknek. De ha jobban belegondolok, nekik sem érdemes." Szorosan szerkesztett kötetét át- meg átjárják az egymásra rímelő motívumok, mégis van valami véletlenszerű könnyedség és keresetlenség az anyagban: valami üdítően nem irodalmi. Simon Bettina kegyetlen költő is, ettől olyan pontos. Mindenen átlát, mindenre rákérdez. Arra is, érdemes-e egyáltalán írni. Ilyen verseket igen. Csak ilyeneket érdemes. Tóth Krisztina