Jelenkor Kiadó strana 7 z 45

Egy írónő lázas betegen régi kedves könyvét veszi elő, melynek első oldalán váratlanul egykori barátnője üzenetét fedezi fel. Az odafirkantott sorok visszarepítik a múltba, s végül nemcsak Johanna, az ismert műsorvezető, de a nyomtalanul eltűnt barátnő, Niki, a derült égből villámcsapásként felbukkanó Alejandro és az állandó depresszióval küzdő anya, Birgitte alakja is feldereng előtte. Az írónő enged a kísértésnek: megalkotja élete talán legfontosabb szereplőinek portréját, melyeken szükségszerűen átsejlik saját története, a háttérben a huszadik század második felének Stockholmjával. Mennyiben alakítanak bennünket a viszonyaink? Hogyan tűnhet el az életünkből valaki nyomtalanul? Kiről árulkodik a portré: arról, akit ábrázol, vagy az alkotójáról? A Részletek Rachel Cusk és Annie Ernaux műveit megidéző őszinteséggel, éleslátóan elmélkedik alkotásról, emlékezésről és az emberi kapcsolatok bonyolult természetéről. „És azt hiszem, pontosan ez valamennyiünk szorongásának központi motívuma: hogy az életet természeténél fogva lehetetlen irányítani.” „Megrendítő történet vágyról, emlékezésről – és a mások feletti hatalmunkról” – Financial Times

Simon, a fiatal amszterdami fodrász az apjától örökölt szalonban dolgozik, semmi hajlandóságot nem mutatva arra, hogy kedvesnek tűnjön, sőt, még a ZÁRVA-táblát sem fordítja meg mindennap. Egyhangú élete egy csapásra megváltozik, amikor egy csoport szellemi fogyatékos gyerek úszásóráin kezd segédkezni anyjának, majd egy nap hajvágást kér tőle egy szalmaszőke író, aki történetesen egy fodrászról tervez regényt írni. A férfi nemcsak a fodrászkellékek nevére, de Simon apjának történetére is kíváncsi, aki az akkor már várandós feleségét hátrahagyva felszállt egy Gran Canariára tartó repülőgépre, és soha nem tért vissza. Cornelis neve szerepel az 1977-es tenerifei repülőgép-szerencsétlenség áldozatainak listáján – de mi van, ha mégsem halt meg? Simon megszállottként veti bele magát a kutatásba, anyját és nagyapját is bevonva próbálja kibogozni a katasztrófa részleteit és feldolgozni végre az apja hiányát, miközben egyre szenvedélyesebben vágyakozik valaki után, aki képtelen viszonozni az érzéseit. Az író mindeközben szorgalmasan alkot – még az is lehet, hogy amit olvasunk, néhol csak az ő képzeletének szüleménye. A borbély fia fordulatos regény a gyászról, az újrakezdésről, a családi kapcsolatok és a vágy erejéről. Nem csupán az én- és apakeresés, de az alkotás magával ragadó története is, amely elmossa a határt jó és rossz, igaz és hamis, valóság és fikció között. „Az emberek csak úgy csinálnak dolgokat. A dolgok csak megtörténnek. És kész.” „Bakker eddigi legjobb könyve!” – J. M. Coetzee

"Ha mindenkit csatasorba állítanak, mégis honnan jönnek majd a terroristák?" A kínai kormány még napjainkban is kegyetlenül üldözi az ujgurokat. Ez a muszlim kisebbségi csoport 2017 óta a huszadik század rémségeire emlékeztető elnyomásban él Kína csúcstechnológiás, mindent látó megfigyelőállamában, ahol az internálótáborokban feltehetőleg több mint egymillió embert tartanak fogva. Ez a realitás határozza meg Táhir Hamut Izgil életét, akinek költő barátai sorra tűntek el, és őt magát is börtönbe zárták. Miután 1996-ban megpróbált külföldi tanulmányútra menni, a rendőrség addig kínozta, míg be nem ismerte a koholt vádakat, ezt követően átnevelő munkatáborba küldték. De Táhir három év raboskodás után sem gondolta volna, hogy évtizedekkel később olyan radikálisan oldja meg az ujgurkérdést a kínai kormány, amit ma már népirtásnak tekintünk. A Ha értem jönnek éjjel Táhir Hamut Izgil szülőföldjének politikai, társadalmi és kulturális elpusztításáról szól. Mióta a tömeges internálások megkezdődtek, a vezető ujgur értelmiségiek közül egyedül neki sikerült megszöknie Kínából. Könyve kétségbeesett segélykiáltás a világnak, és tiszteletadás barátai és ujgur honfitársai előtt, akiket elhallgattattak. Ai Weiwei, a világhírű képzőművész és emberjogi aktivista, az 1000 év öröm és bánat szerzője szerint Táhir művét "nem nevezhetjük csak >>jó könyvnek

Simon Bettina igazi költő, abban az értelemben, hogy már első kötetében sem mintákat követett, hanem keresgélt, gyanakodva, ironikusan figyelte saját hangját, és a költészet lényegére kérdezett rá. Második kötetének is ez a tétje: mi a vers? Erre a látszólag egyszerű kérdésre képtelenül nehéz válaszolni. A szerzőnek tökéletes formaérzéke van, de nem fitogtatja, csak beszél - versben. A sorokba tördelt gondolkodásból mindig vers lesz. Hogyan csinálja? Nagyon okos is, de ezzel sem kérkedik, csak leírja: "Az igazi zene a tánc." Humora is van, de nem tolakodó, sőt néha át se üt a papíron, tisztán látó tekintetén keresztül megpillantjuk a hétköznapi látványban az abszurdot. Bátorsága sem harsány, hanem csendes és kérlelhetetlen: "Sírni csak gyerekeknek szabad nyilvános helyen, és őrülteknek. De ha jobban belegondolok, nekik sem érdemes." Szorosan szerkesztett kötetét át- meg átjárják az egymásra rímelő motívumok, mégis van valami véletlenszerű könnyedség és keresetlenség az anyagban: valami üdítően nem irodalmi. Simon Bettina kegyetlen költő is, ettől olyan pontos. Mindenen átlát, mindenre rákérdez. Arra is, érdemes-e egyáltalán írni. Ilyen verseket igen. Csak ilyeneket érdemes. Tóth Krisztina

Polcz Alaine regénye életének talán legnagyobb megpróbáltatását idézi fel, a második világháborúban fiatal asszonyként átélt borzalmakat. Saját meggyalázásának megrendítő történetét elmesélve hiteles, elfogulatlan, ezért perdöntő és örökérvényű tanúvallomást tesz az emberi sorsról. "A világtörténelem falára festett magánfreskójából" a háború emberi - kegyetlen és esendő - arca is feltárul az olvasó előtt. "Az egyik orosz volt rajtam. Hallottam, ahogy a mennyezetről egy női hang csapott le: anyu, anyuka! - kiabálta. Aztán rájöttem, hogy az én hangom az, én kiabálok. Mikor rájöttem, abbahagytam, csöndesen, mozdulatlanul feküdtem. A tudatommal nem tért vissza a testérzékelésem, mintha megdermedtem vagy kihűltem volna. Az ablaktalan, fűtetlen szobában, meztelen alsótesttel fázhattam is. Nem tudom, még hány orosz ment át rajtam azután, azt sem, hogy azelőtt mennyi. Mikor hajnalodott, otthagytak. Fölkeltem, nagyon nehezen tudtam mozogni. Fájt a fejem, az egész testem. Erősen véreztem. Nem azt éreztem, hogy megerőszakoltak, hanem azt, hogy testileg bántalmaztak."

"Sam és Starkadur a Tunga feletti lejtőn üldögéltek, nézték, ahogy a felhők szitáló esőcseppektől terhesen úsznak tova, hallgatóztak, hogy meghallják a neszt, mikor a felhők kiengedik a záport, aztán sokáig ültek, és nézték az árkokat az esőben. Végül felálltak, levették a csizmájukat, futottak a fűben a házig, hoztak egy termosz kávét és bögréket, két szelet kenyeret sajttal, átgázoltak a kaszálón, varázslatos dolog a fűben mezítláb kávét inni, mialatt az ember fejét veri az eső. Ilyenek az esős napok ezen a vidéken." Jón Kalman Stefánsson már az első, 1996-ban megjelent prózakötetében is Izland nyugati fjordjainak tájaira vezet bennünket. Lazán összefüggő novellái a helyiek valószerűtlen, a technológia és a csodák határvidékén játszódó hétköznapjait mutatja be. Errefelé eseményszámba megy, ha a horizonton feltűnik egy autó, vagy megérkezik Björn új bálázógépe; a szomszédok távcsövön át követik az elszabadult bikát; a magányosan gyászoló gazda a nappal paripává változó trollasszonnyal hál; vagy ha egy gazda a fjordok csendjének súlya alatt hallani kezdi, ahogy susognak a felhők, mint a száraz széna, és csikorognak, mikor kettészeli őket a hegycsúcs. Stefánsson cinkos mosollyal el-eltűnődve forgatja kezében a valóság legjellemzőbb kicsiségeit, míg ki nem bomlanak belőlük a mindannyiunknak ismerős fájdalmak és drámák. És akkor megállunk, és mi is feltesszük a kérdést: "van-e szomorúbb, mint az árkok az esőben?"

"Keringünk az éjszakában, és a tűz martalékává leszünk. Akkor is, ha nem akarjuk." Ismael korán elárvult, s miután ifjúkorát nevelőotthonban töltötte, középkorú tanárként immár eseménytelen, egyhangú életet él. A véletlen azonban összesodorja egy gyermekkori barátnőjével, a sok csalódást megélt Leóval, és különös viszonyba bonyolódnak. Ismael úgy érzi, talán boldog is lehetne, mígnem egy nap egy kórházi ágyon tér magához, fogalma sincs, hogy került oda, de még nagyobb baj, hogy azt sem tudja, ki ő... A katalán irodalom legnagyobb kortárs alkotójának új regénye szürreális fordulatokban bővelkedő, enigmatikus mese, amely mesteri módon használja a klasszikus noir irodalom figuráit: ártatlan emberek, akik véletlenül szembekerülnek a törvénnyel, titokzatos, meggyötört nők, akiket végül mind magával sodor a tragikus végzet, amely szüntelenül hajszolja őket.

"szembenézett önmagával a visszapillantó tükörben, a fehérség nyomait keresve, mert a fehérségnek ott kellett lennie valahol, talán az arckifejezésében, de nem látta a fehérséget, és minél jobban kereste, annál kevésbé tűnt fehér bőrűnek, mintha ez a keresés maga lett volna a fehérség ellentéte, ami még messzebbre üldözte a fehérséget, és Anders kétségbeesett és elbizonytalanodott ettől, mert olyan érzés volt, mintha nem tartozna ide, pedig itt született, a szentségit neki" "Egy olyan világot vizionál, melyben a bőrszín már semmit nem jelent" - Südwestrundfunk." Anders egy reggel megdöbbenve látja a tükörben, hogy fehér bőre mélybarnára sötétedett az éjszaka. Felfoghatatlan titkát először csak barátnőjével, Oonával osztja meg, lassan azonban egyre több emberről derül ki, hogy Andershez hasonlóan egyik napról a másikra sötét bőrűek lettek. A névtelen kisváros lakóin úrrá lesz a bizonytalanság. Egyesek a fennálló rend régóta fenyegető megbomlásaként értelmezik az eseményeket, és félnek, vajon elfogadja-e új külsejüket a közösség, mások minden előítéletüket feledve egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Az utolsó fehér ember lebilincselő regény arról, mire képes az ember szélsőséges helyzetekben, hogyan határozza meg a másokról és önmagunkról alkotott képünket az etnikai hovatartozás, és miként kerekedhetünk felül a fajgyűlöleten, a félelmen és az erőszakon. Költői és provokatív mű, amely olyan szerzők klasszikusait idézi meg, mint Franz Kafka, Albert Camus vagy José Saramago.

„A szavaknak nagy erejük van, mert csak a szavak által létezik az emlékezet folyamatossága, vagy épp szakadás áll be benne, amelyet a fikció ereje, nevezzük torzításnak, eltolásnak, behelyettesítésnek, elfedésnek, áthelyezésnek, bárminek, mégiscsak a kitalálás, a szavak által újrarendezett emlékezet helyére kerülő összefüggéseket jelenti.”  Borbély Szilárd életében egyetlen kisprózakötet jelent meg, Árnyképrajzoló címmel. Az életműsorozat legújabb darabja a 2008-ban kiadott kötet írásai mellett azokat az elbeszéléseket és egyéb kisprózai szövegeket gyűjti egybe négy ciklusba osztva, amelyeket Borbély folyóiratokban adott közre, s kötetben itt jelennek meg először. A kisprózák gyűjteményében olvasható továbbá két, még nem publikált írás a szerző hagyatékából.  Sajtó alá rendezte Krupp József 

A Helyszínelés elbeszélőjét az 1970-es évek derekán egy barátnője meghívja alkalmi szállására a budai Normafához. A hangszigetelt ajtók és az elfalazott bejáratok láttán, a vendégszobába lépve azonosítja a helyszínt: abban a hatszögletű toronyszobában állnak, ahol az ÁVH és az NKVD tisztjei az első nagy magyar koncepciós per vádlottjait vallatták és kínozták, közöttük Szász Bélát. Az ő emlékiratának sorait felidézve, fényképek és tanúvallomások segítségével méri fel az elbeszélő a diktatúra legsúlyosabb nyomait. A kötetben szereplő írások azzal vetnek számot, hogy a két nagy diktatórikus rezsim, a rákosizmus és a kádárizmus, a hatalmas szovjet befolyási övezet részeként miként kényszeríti a kollektív amnézia egyéni és közösségi stratégiáiba a magyar társadalmat. Nádas Péter elemzései gazdag fénykép- és dokumentumanyaggal rajzolják meg azt a politikai és társadalmi valóságot, amelynek a szerző szigorúan hátat fordít. "Saját helyzetem sem volt olyan rózsás. Újságírói állásomat akkor augusztus 21-én reggel, miközben Kisorosziban húztak az égen a fejem fölött a légi kötelékek, és nem volt se eleje, se vége, vadászgépek, nehézbombázók, csapatszállítók, én azonnal feladtam. Tudtam, hogy többé nem fogok visszamenni, nemcsak az állásomba nem megyek, hanem lakni sem akarok többé Budapesten. Inkább forduljak fel éhen."

1952-t írunk, John Grady Cole és Billy Parham egy új-mexikói farmon dolgozik, nem messze az első atombomba felrobbantásának helyszínétől. Terelik a csordát, lóvásárra járnak, esténként a tábortűz mellett történeteket mesélnek egymásnak. Nagyra becsülik ezt az életet, bár tudják, hogy nem tarthat örökké.Amikor John Grady beleszeret egy gyönyörű mexikói prostituáltba, Billy rááll, hogy segítsen a barátjának megmenteni a lányt behízelgő modorú, kegyetlen stricijétől - de az erőszakos események sora után már elkerülhetetlen a tragédia.A síkság városai a nagy sikerű Határvidék-trilógia befejező darabjaként nemcsak a sorozatot zárja le, hanem egy amerikai életforma végét is ábrázolja, a vándormadarak és a cowboyok elsüllyedő, egyszerre durva és költői világát."Kemény leckéket lehet kapni ezen a világon. Mi a legkeményebb? Nem tudom. Talán az hogy ha valami elveszett akkor elveszett. Nem térhet vissza."

"szembenézett önmagával a visszapillantó tükörben, a fehérség nyomait keresve, mert a fehérségnek ott kellett lennie valahol, talán az arckifejezésében, de nem látta a fehérséget, és minél jobban kereste, annál kevésbé tűnt fehér bőrűnek, mintha ez a keresés maga lett volna a fehérség ellentéte, ami még messzebbre üldözte a fehérséget, és Anders kétségbeesett és elbizonytalanodott ettől, mert olyan érzés volt, mintha nem tartozna ide, pedig itt született, a szentségit neki" "Egy olyan világot vizionál, melyben a bőrszín már semmit nem jelent" - Südwestrundfunk." Anders egy reggel megdöbbenve látja a tükörben, hogy fehér bőre mélybarnára sötétedett az éjszaka. Felfoghatatlan titkát először csak barátnőjével, Oonával osztja meg, lassan azonban egyre több emberről derül ki, hogy Andershez hasonlóan egyik napról a másikra sötét bőrűek lettek. A névtelen kisváros lakóin úrrá lesz a bizonytalanság. Egyesek a fennálló rend régóta fenyegető megbomlásaként értelmezik az eseményeket, és félnek, vajon elfogadja-e új külsejüket a közösség, mások minden előítéletüket feledve egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Az utolsó fehér ember lebilincselő regény arról, mire képes az ember szélsőséges helyzetekben, hogyan határozza meg a másokról és önmagunkról alkotott képünket az etnikai hovatartozás, és miként kerekedhetünk felül a fajgyűlöleten, a félelmen és az erőszakon. Költői és provokatív mű, amely olyan szerzők klasszikusait idézi meg, mint Franz Kafka, Albert Camus vagy José Saramago.

Polcz Alaine 1922-ben született Kolozsváron. Gyermek- és ifjúkorának színhelye, Erdély mindig is fontos maradt számára. 1949-ben fejezte be pszichológiai tanulmányait, ugyanebben az évben férjhez ment Mészöly Miklós íróhoz. Gyermek-ideggondozóban dolgozott, majd gyógyíthatatlan, daganatos beteg gyermekekkel foglalkozott.Könyveinek nemcsak a témája, de közvetlen, derűs, őszinte, meleg hangvétele és hiteles, bölcs, eleven, életszagú történetmesélése is rabul ejti olvasóit.A Befejezhetetlen szépen illeszkedik Polcz Alaine időskori, összegző könyveinek sorába, amelyekben visszatekint egész életére, és a halállal néz szembe. Témái közül nyilván ezért sem maradhattak ki azok a mindannyiunkat foglalkoztató nagy kérdések és titkok, mint az élet értelme és a szerelem - írja utószavában Ablonczy Anna.

„Primo Levi művét leszámítva nem ismerek olyan erős tényirodalmi könyvet a holokausztról, mint Debreczenié. Kimért, mégsem távolságtartó szöveg. A puszta tény, hogy létezik: ez önmagában reményt ad.” - Röhrig Géza. Isten malmai lassan őrölnek, a haláltáborokéi - annál gyorsabban. „Egy szemtanú rendkívül erőteljes és mélységesen humánus beszámolója a táborok borzalmairól. Debreczeni érzékletesen írja le, mi mindent látott és tapasztalt fogsága idején, nemcsak a történelem egy általános eseményével szembesítve olvasóját, hanem a nagyon is sajátos, konkrét, pusztító valósággal - azzal a pokollal, ami maga volt a holokauszt.” - Karl Ove Knausgard. Debreczeni József naplóregénye, a Hideg krematórium 2024-ben 15 nyelven válik elérhetővé, hogy végre elfoglalhassa méltó helyét a holokausztirodalom nagy művei között. 1944-ben Debreczeni József költő-újságírót Auschwitzba hurcolták. Megannyi deportált társával ellentétben nem a gázkamrába, hanem kényszermunkára küldték. Egy éven át raboskodott a gross-roseni láger különböző altáboraiban, míg végül a hideg krematóriumnak nevezett lágerkórházba került. Csodával határos módon átvészelte a hosszú hónapokat, túlélte az embertelen körülményeket és a mindennapos kínzást, szabadulását követően pedig papírra vetette a "Lágerországban" szerzett tapasztalatait. Debreczeni naplóregénye kíméletlenül, tárgyilagosan számol be a tábori élet borzalmairól. Magyarul 1950-ben jelent meg, majd a következő évben Bogdan Čiplić fordításában szerbül is. 1975-ben újra kiadták, szerzőjét pedig Híd-díjjal jutalmazták.

Simon Bettina igazi költő, abban az értelemben, hogy már első kötetében sem mintákat követett, hanem keresgélt, gyanakodva, ironikusan figyelte saját hangját, és a költészet lényegére kérdezett rá. Második kötetének is ez a tétje: mi a vers? Erre a látszólag egyszerű kérdésre képtelenül nehéz válaszolni. A szerzőnek tökéletes formaérzéke van, de nem fitogtatja, csak beszél - versben. A sorokba tördelt gondolkodásból mindig vers lesz. Hogyan csinálja? Nagyon okos is, de ezzel sem kérkedik, csak leírja: "Az igazi zene a tánc." Humora is van, de nem tolakodó, sőt néha át se üt a papíron, tisztán látó tekintetén keresztül megpillantjuk a hétköznapi látványban az abszurdot. Bátorsága sem harsány, hanem csendes és kérlelhetetlen: "Sírni csak gyerekeknek szabad nyilvános helyen, és őrülteknek. De ha jobban belegondolok, nekik sem érdemes." Szorosan szerkesztett kötetét át- meg átjárják az egymásra rímelő motívumok, mégis van valami véletlenszerű könnyedség és keresetlenség az anyagban: valami üdítően nem irodalmi. Simon Bettina kegyetlen költő is, ettől olyan pontos. Mindenen átlát, mindenre rákérdez. Arra is, érdemes-e egyáltalán írni. Ilyen verseket igen. Csak ilyeneket érdemes. Tóth Krisztina

A Párizsban élő André Tavasz professzor egyedül nevelte fiát, miután a felesége nem sokkal a gyermek születése után nyomtalanul eltűnt. Amikor a tizenkét éves fiút André Budapestre küldi iskolába, apa és fia eltávolodnak egymástól, hosszú évekig mit sem tudva a másikról. Messzire kerülnek korábbi unalmas, bár komfortos életüktől, André a tanítványa révén bekapcsolódik egy franciaországi mészárlás utáni nyomozásba, Zsombor pedig a méhek társadalmának kutatásában merül el, és mézkereskedőként járja a világot. Medárdban, a világtól távoli erdélyi falucskában aztán váratlanul újra összeér a sorsuk, előtörnek elfojtott indulataik, felcsapnak a szeretetvágy és a bűntudat, a féltés és az önzés fékezhetetlen hullámai. A Bolyai szerzőjének új regényében Bolíviától az írói fantázia teremtette kis faluig követhetjük a maguk elől is menekülő szereplőket, akik a boldogság utáni vágytól és az elkerülhetetlen véletlenektől sodortatva igyekeznek megtalálni a helyüket a jóság és gonoszság meséjében.