LHarmattan Kiadó strana 2 z 11

Füzesséry Éva regényes önéletrajza a háborúnak és a szovjet megszállásnak, valamint az 1956-os forradalomnak, a huszadik század politikai és társadalmi földrengéseinek emberi következményeit vizsgálja. Feloldódhatnak-e a gyermekkorban eltemetett tragédiák, amikor úgy látszott, többé semminek nincs értelme? Hogyan ne váljunk passzív áldozattá, zsinóron rángatott bábbá a sors kezében, Joyce szavaival, saját életét élhetetlen Töprengővé? A szerző magával ragadja az olvasót az útkeresésben. Azon erő forrását kutatja, amely megengedi, hogy, mint Indiana Jones, az űrre lépve hidat teremtsünk az előttünk tátongó szakadék fölött. Hogyan kerekedhet felül a belső pszichikai erő az ellenséges külső körülményeken?

"...Ma oly kíváncsian és kétségbeesetten utazik mindenki, remélve, hogy valahol még olyan helyre bukkanhat, ami más, mint a többi; hogy találhat egy-egy fölfeslő szálat ezen a fojtón sűrűre szőtt hálón, egy hasítékot, amin át szabad levegőre juthat. Az egzotikum önmagában ehhez kevésnek bizonyul, hiszen az sem más, mint a hétköznapok világának erősen színezett és émelyítően cukros változata; akibe pedig egyszer befészkelte magát a sivárságnak ez a kényelmetlen érzése, aligha elégszik meg az ínycsiklandó különlegességekkel, hanem valami mást keres. Ez a bizonyos más valaha mindenki számára a szentként elismert és tisztelt helyeket jelentette, és semmiféle kétség nem merült fel a tekintetben, hogy ilyen helyek léteznek, és ezek lazították fel a teret és időt olyannyira, hogy az ember kényelmesen meg tudta vetni rajtuk a lábát..."

A könyv, melyet kezében tart az olvasó, ötödik kiadásban jelenik meg Magyarországon. A Füstös képek címen ismertté vált, a "cigány világot" belülről bemutató regény ma már fogalommá vált a cigányságot kutató szakemberek körében. 1975-ben, a regény első kiadásának megjelenésekor sokkolta a cigány és nem cigány olvasókat egyaránt. A művet később még 19 országban adták ki. Az író a cigány próza megteremtője, és nem riadok vissza kimondani, hogy Lakatos Menyhért regénye a magyarországi cigányság "Száz év magánya". A nyolcszáz éve Európában élő cigányság életének ábrázolása szépirodalmi teljesítmény, írói bravúr, egy eddig ismeretlen világ belső viszonyait feltáró írásmű. Egyszerre mindegyik, de leginkább korrajz. A Füstös képek a cigányok vad és mégis emberi viszonyainak, kapcsolatainak bonyolult összessége. A "magamat jöttem megmutatni, hogy látva lássanak, hogy látva lássanak" kitárulás szándékával a világ felé. Emlékszem, amikor összeültünk páran tenyérnyi albérleti szobájában, hogy felolvasson készülő regényéből. Megkért, írjak mottót regénye elé, én meg nem tudtam, mi az a mottó. Elvette táskámban lapuló verseimet, és kiválasztott egyet. "Ez a mottó", mondta, és kézirata elé illesztette. Vidámak, élcelődők, hangosak, kibírhatatlanok voltunk. Később, ahogy az írás haladt előre, egyre mélyebbre hatolva a "cigány világ" bugyraiba, egyre inkább rátapintott életünk valamely szegmensére, kezdtünk önmagunkra, családtagjainkra, rokonainkra ismerni, és egyre csendesebbek lettünk. Elcsendesedtünk, mert ráismertünk múltunkra, a mi világunk rejtett dimenzióira. Szinte ma is hallom Menyhért keserű iróniáját, legtöbbször öniróniáját. Megmutatta, hogy érző, gondolkodó, hús-vér emberek vagyunk, akik idetartozunk, ez a hazánk, hisz ebből a földből nőttünk ki mi is. A barátról, az alkotótársról, a tanítómesterről, a művészről, a magyarországi cigány irodalom fundamentumáról, az első tudatossággal gondolkodó cigány emberről nehéz múlt időben beszélni. Lakatos Menyhért nekem ma is jelen van, igaz, lassan halványul a kép, de egyre közelebb kerülünk egymáshoz a transzcendens világ árokpartján, ahol együtt tépkedjük a selymes virágszirmokat, mint egykor a Virágárok utcában, ahol megszületett a Füstös képek. -(Choli Daróczi József)

A kötet a hazai szöveg-kép kutatások senki földjéről, az illusztrációról szól.Korunk befogadás-központú tárgymeghatározásai pedig egyre időszerűbbé teszik a kérdést: miért nem jut több figyelem az irodalmi művet megérteni segítő illusztrációnak? Miért nem tartjuk fontosnak azt, hogy a képeskönyvek és a tankönyvek ábrái igényesek vagy giccsesek-e, hogy a verseskönyvek illusztrációi autonóm módon reflektálnak-e saját eredetükre, a szövegre. A felvetés a teoretikus szempontrendszerekre, a kritikai és az oktatási gyakorlatra egyaránt vonatkozik, hiszen az egymást átfedő médiumok befogadásának folyamatát ezek az intézményi formák értelmezői stratégiák kimunkálásával, a későbbi kánonok kialakításával segíthetnék elő. A kötet nem képelemzéseket tartalmaz, az illusztrációt nem önmagában a művészettörténet vagy a művészetelmélet nézőpontrendszerét felhasználva mutatja be: a figyelmet a kép eredetére, az irodalmi műre magára is ráirányítja. Példaanyagát a leporellók, a tankönyvek, a kortárs versek és illusztrációik, valamint Az ember tragédiájának néhány grafika-sorozata képezi.

„A kommunista rendszer idején a »diplomácia egyháza« mellett létezett a »vértanúk egyháza«, amelyet egy idő után mintha feledtek volna az Ostpolitik egyházi képviselői. Erről a kettősségről nem feledkezhet meg a tárgyilagos történetírás. És fejet kell hajtanunk a kommunizmus áldozatai, a hősies hitvallók és vértanúk emléke előtt, akik szenvedésükkel tettek tanúságot az Igazság, Krisztus mellett.” A Szerző végkövetkeztetése „A könyv arról győz meg bennünket - nem vetve követ a tárgyalásos megoldásokra -, hogy a történelem a diplomáciai megoldás helyett az igazi kiállást, a mártíromságot igazolta. Azoknak a tanúknak kell hinnünk, akik üldöztetést, börtönt is viseltek Isten országáért.” Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek „Szabó Ferenc kor- és koronatanú. A Rómában, a kötet által tárgyalt események sodrában eltöltött 25 év egyedi tartalommal, értékkel gazdagítják a szerző történelemlátását. […] Az egyedi érték mellett, amelyet Szabó Ferenc a tárgyhoz hozzá tud tenni, jelentős az itthoni és külföldi kutatók által már eddig felhalmozott ismeretanyag. A Szerző ezeket jó érzékkel szintetizálja. […] Érdekes megoldással a Mindszenty-kérdés, a bíboros életműve és megítélése felől közelít az Ostpolitik felé. Összekapcsolja a két kérdést, és egyiket a másik által értékeli…” Dr. Szabó Csaba történész, igazgató, Bécsi Magyar Történeti Intézet „Szabó Ferenc Magyarország és a Szentszék kapcsolatainak egyik koronatanúja, írása komoly érdeklődésre tarthat számot. Könyve egyszerre megbízható szakmunka és izgalmas memoár. […] Mindenekelőtt római tapasztalatai alapján ír az Ostpolitikról, a nyilvánosságra került dokumentumok közléseit megrostálva, verifikálva igyekszik tárgyilagosan rekonstruálni az eseményeket. […] Az 1960/70-es évek szellemi körképét szemlézve az egyházban végbemenő folyamatokat eredeti kultúrájuk közegében, sajátos, teológiai kontextusban mutatja be. Ezzel a hazai irodalom komoly hiányosságát pótolja.” Dr. Bánkuti Gábor történész, egyetemi adjunktus, Pécs

Palesztina két államra osztását elrendelő ENSZ-határozatot, majd Izrael Állam megalakulását követő szentföldi háború (1947-1949) után 30 évvel az izraeli levéltári források nagyrészt hozzáférhetővé váltak a történeti kutatás számára. Az ország valódi történelmét megismerni kívánó értelmiségiek szűk köre haladéktalanul nekilátott annak, hogy az izraeli múltat övező mítoszokat, "autolegendákat" - a politikai propaganda fél évszázadnyi hamisításait - szembesítsék a valódi történeti tényekkel és összefüggésekkel. Kezdetben öten voltak, akik műveikkel húsz év alatt felforgatták a kollektív izraeli emlékezetbe rögzült történelmi bizonyosságokat. Esszéisták, újságírók és történészek, név szerint Simha Flapan, Benny Morris, Tom Segev, Ilan Pappé és Avi Shlaim. Nevezhetjük őket revizionistáknak, de nem a szó pejoratív értelmében; ellenkezőleg: az "új történelem" napjainkra már több tucatnyi szerzőre kibővült köre az izraeli-arab konfliktus objektív szempontú, új olvasatát nyújtja. Munkásságuk semmi esetre sem szolgálhat alapul az antiszemitizmusnak, és nem is élesztheti újra azt a tüzet, amely épp eléggé táplálja önmagát. A kötet e felülvizsgálat - szembesítés és szembenézés; a szükségszerűen elvégzendő "emlékmunka" - folyamatát kíséri nyomon az izraeli társadalom sokrétű változásainak tükrében.

Hiába a II. világháború óta eltelt hetven év, hiába a sokféle feldolgozás, könyv és tanulmány, a háború magyar fejezete amely a szovjet területek majd hároméves megszállásával kapcsolatos gyakorlatilag mindmáig ismeretlen még a legszűkebb szakmai közegben is. Az oroszországi archívumok, mindenekelőtt az Oroszországi Szövetségi Biztonsági Szolgálat (FSZB) Központi Archívuma végre e tekintetben is hozzáférhetővé teszi a magyarországi megszálló csapatok háborús bűncselekményeinek dokumentumait. Jelen kötet a magyar megszálló erők szovjet területen játszott szerepéhez nyújt eddig ismeretlen, elsődleges forrásokat. Az Álgya-Pap Zoltán tábornok és társai, valamint a Somlay tábornok és társai ellen 1947-ben lefolytatott perek anyagaiból e kötetben olvashat először a magyar olvasóközönség unikális dokumentumokat. A magyar rendfenntartás a hiedelemmel ellentétben nemcsak Ukrajnára, hanem Oroszország főképpen brjanszki, kurszki, harkovi és voronyezsi területeire, valamint Belorusszia jelentős körzeteire terjedt ki, ami együttesen Magyarország területének többszöröse. 1941 őszétől a Szovjetunió területén több mint félmillió négyzetkilométeren a magyar csapatok láttak el megszálló feladatokat. Jelen könyv hiteles dokumentumai feltárják e történet megdöbbentő részleteit.

A „portugál dráma” szókapcsolat hallatán mostanában elsősorban gazdasági, pénzügyi válsághírekre asszociálunk, ezúttal azonban a világ legszomorúbb népének irodalmi terméséről van szó. Pessoa-ról vagy Saramago-ról mindenki hallott. Ezen kötet fiatal szerzőiről nem feltétlenül. Pedig posztdramatikus építkezéstechnikájukkal máris figyelemreméltó erővel jelenítik meg a periférikusság problémáit. Jelentőségük egyelőre nem vetekedik az említettekével, vagy egyéb emblematikus portugál hírességével, ugyanakkor Vasco de Gama és José Mourinho vére ott lüktet bennük, a soraikban, ott a lefedett bú, a hiány, az örök elveszettség, bármennyire dolgoznak ellene és viselkedik felül ezek a sóvárgó, furcsa, világvégi lelkű, nagy szívű emberek, akár irodalmárok, akár hajósók, akár futballedzők.

Mintegy két és fél évszázada, hogy a magyarigeni prédikátor, Bod Péter (1712-1769) Magyar Athenas című munkájának bevezetőjében időtlenül szól hozzánk, s a 20. század, illetve korunk írói, politikai moralistái számára egyaránt érvényes módon figyelmeztet „az írástudók felelősségére”. A jelen tanulmánykötet, mely Bod Péter születésének háromszázadik évfordulója alkalmából kerül közreadásra, minden tekintetben követi az idézett sorokban megfogalmazódó maximákat, vagyis hű tükörképét adja az egyes szerzők kutatói, írói felelősségvállalásának. Hogy milyen mértékben tudtak megfelelni az elvárásoknak, azt az olvasó értő ítéletére kell bízniuk, tudva azt, hogy ez a kiadvány „inkább JÓ IGYEKEZET MINT KÖNYV”.