LHarmattan Kiadó strana 4 z 12

1499 őszén a fiatal könyvnyomtató-segédet, Zosimo Aleppót Van Graan mester elindítja Velencéből, hogy megszerezze azokat a pergameneket, amelyeket egy mindenki által Vörösbegyként emlegetett titokzatos diák a tarisznyájában hord. Sokféle szóbeszéd övezi ezeket az írásokat: talán próféciák, kinyilatkoztatások vagy titkos emlékiratok... Zosimo úti célja Milánó, de későn érkezik, a diák már továbbállt a városból. Elindul hát a nyomában Mantovába, onnan Franciaországba, majd vissza, Nápolyba és végül a basilicatai Atellába is eljut: városokat, vidékeket jár be, ködben, hóban vándorol, beleszeret egy borostyánszín bőrű, macskaszemű lányba, akinek neve Nuevomundo, azaz Újvilág; kereskedőkkel, lovagokkal, fogadósokkal, kémekkel, egyházi személyekkel és kétes alakokkal kerül kapcsolatba, festőnek, költőnek, zsoldoskatonának adja ki magát, csak hogy a vágyott kézirat nyomára bukkanhasson. "Lupo nagy elődje az olasz irodalomban Ariosto; a XX. századi világirodalomból pedig leginkább García Márquezzel rokonítható, nála a Buendía-törzs helyett Leonardo da Vinci, Pico della Mirandola, Isabella d'Este és Gutenberg első követői alkotják a nagy családot... A könyv különleges értéke a korabeli Itáliára jellemző sokszínű nyelvi kultúra felvonultatása" - írja ajánlásában Sebastiano Vassalli. A Felhőutazók nyomozás egy könyv után, hiszen a könyvek sorsunk és a történelem mozgatói. Képzeletbeli térképek rajzolódnak elénk ebben a történetben, mely egyszerre útirajz, pikareszk, fejlődési regény: egy álombeli utazás. Zosimo küldetése során újra megtalálja saját eredetének régmúlt, elfeledett idejét, megleli identitását. GIUSEPPE LUPO 1963-ban született a dél-olaszországi Basilicata tartomány Atella nevű városában. Jelenleg Lombardiában él, XX. századi és kortárs olasz irodalmat tanít a milánói Szent Szív Katolikus Egyetemen. Számos irodalomtörténeti tanulmány szerzője és az ?Avvenire? című lap valamint a ?Sole-24Ore? kulturális rovatának állandó munkatársa. 2011-ben Az utolsó palmirai menyasszony című regényével elnyerte a ?Selezione Campiello? díjat. A velencei Marsilio Kiadónál 2013-ban megjelent Felhőutazók az ötödik regénye, mely 2014-ben Sebastiano Vassallinak, a kortárs olasz fantáziairodalom nemrég elhunyt mesterének ajánlásával a Strega-díj jelöltje volt.

"A kötetünket összeállító és fordító Tóth László 1984-ben Gyújtópont címmel huszonhat, 1995-ben pedig A kétfejű macska címmel öt kortárs szlovák költőtől jelentetett meg antológiát. Jelenlegi, Gyalogösvények a magasba című gyűjteményével hasonló a célja, mint a korábbival: nyolc kiemelkedő, markáns arcélű személyiségének bemutatásával átfogni - egyfajta személyes olvasatban - a kortárs szlovák költészet ötnemzedéknyi szeletét, mely napjaink szlovák lírájának is valamiképpen a gerincét, fő sodrát (sodrait) képezi, s amelynek költői-esztétikai érvényességét, hitelességét azóta is igazolta az idő. Ha a műfordítás célja valamely nemzet irodalmának, műveltségének, kultúrájának a bővítése, kiegészítése is egy másik nemzet irodalmának eredményeivel, színeivel, a Gyalogösvények a magasba költői - Milan Kraus (1924-2006), Ján Ondrus (1932-2000), Stefan Strázay (1940), Mila Haugová (1942), Ivan Strpka (1944), Karol Chmel (1953), Daniel Hevier (1955) és Michal Habaj (1974) - olyan poétikai és versnyelvi lehetőségeket, költői horizontokat mutatnak fel, melyeknek a kortárs magyar költészetben lényegében nincs megfelelőjük. Így kötetünk versei az olvasói élmény mellett a felfedezés örömét is nyújthatják a magyar verskedvelőnek." (a Kiadó)

A könyv Európában és az Egyesült Államokban is zajos sikert és hatalmas kritikai visszhangot váltott ki. És valóban kivételes, hogy egyszerre szól a fenyegetettség árnyékában és a theresienstadti lágerben megélt gyermekkorról, arról, hogy mit jelentett nőnek lenni a holocaust idején, és hogy mit jelent túlélőnek lenni. Vajon kivel, mikor, hogyan és milyen áron lehet megosztani ezt a traumát? A mélyen megindító és magával ragadóan intelligens művet méltán helyezi az európai recepció Primo Levi és Elie Wiesel könyvei mellé. Ruth Klüger (Bécs, 1931) osztrák írónő, 1947 óta az Egyesült Államokban él, ma a Kaliforniai Egyetem professzor emeritája, aki szerzőként öt nagysikerű kötet, kritikusként pedig az Osztrák Nemzeti Irodalmi Díj birtokosa. Memoárját, mely magyar nyelven most jelenik meg először, Európa-szerte nyolc irodalmi díjjal ismerték el. Műve egyszerre regény és esszé, filozófia és önéletírás.

Takács György kötetében mintegy négyszáz ráolvasást közöl, amelyeket 1995 februárja és 2008 novembere között gyűjtött a csíki, gyergyói és kászoni székelyek, valamint a gyimesi, hárompataki és Úz menti csángók körében, jórészt tehát a hajdani Csíkszék, a későbbi Csík vármegye területén. A modern gyűjtési technikákkal rögzített hanganyag a nyelvjárási sajátságokat tükröző lejegyzésben, a szövegek elhangzásának körülményeivel, a kísérő gesztusok, cselekmények pontos leírásával kerül bemutatásra. A könyvben olvashatók az adatközlők beszámolói is a ráolvasás körülményeiről, céljáról, a szövegek átörökítéséről, tanulásáról, írott forrásairól. A közreadó tematikus csoportokba sorolta adatait; a legterjedelmesebb fejezeteket az igézet gyógyítására, valamint a zivatar elűzésére mondott szövegek képezik. A kötetet egy hosszú bevezető, az egyes szövegcsoportokat pedig egy-egy rövidebb tanulmány indítja illetve zárja le. Ezekben a szerző utal a nem teljes hosszukban közölt, kismértékben eltérő szövegvariánsokra, egy-egy szövegtípus elterjedtségére, párhuzamaira, és sok esetben a ráolvasások szövegéből és használatuk hátteréből megfejthető hiedelmek kulcsmotívumaira, azok értelmezésére is. Az olvasó e köteten keresztül egy töredékeiben még ma is élő, valamikori gazdag hiedelemvilág dokumentumaiba nyerhet bepillantást, amikor ezeknek a "hasznos" szövegeknek még komoly szerepük volt a mindennapi élet szükséghelyzeteiben. Ezen túl egy költői szépségekben is bővelkedő szövegvilág is elénk tárul a könyvből, amelynek példáit a "huszonnegyedik órában" sikerült rögzítenie Takács Györgynek. Takács György (sz. 1965) folklórkutató polgári foglalkozása mellett az 1980-as évek második felétől kezdve rendszeresen és nagy intenzitással végzett néprajzi gyűjtést Székelyföldön és Gyimesben, valamint Székelyföld és Moldva határvidékén, a hiedelemmondák, imádságok, ráolvasások témáiban. Számos, szakfolyóiratokban is megjelenő folklorisztikai tanulmánya mellett több kötetben tette közzé gyűjteményének egy-egy tematikus csoportját (a legfontosabbak: Aranykertbe' aranyfa. Gyimesi, hárompataki, Úz-völgyi csángó imák és ráolvasók, 2001; Kantéros, lüdérc, rekegő. Hárompataki csángó hiedelemmondák, 2004). Utóbbi kötet 2005-ben a Magyar Írószövetség "Év Könyve" díjában részesült.

Ez a könyvet az ovisok imádni fogják. Játszós-rajzolós, eljátszós-újrarajzolós varázskönyv 4-7 éveseknek. A Varázsrajzkönyv egyedülálló foglalkoztató, mely hatalmas teret enged gyermeked fantáziájának. Mindennapi életünk végtelen játéklehetőséggel szolgál, amit a kötetben található papírfigurákkal gyermeked megeleveníthet, újra átélhet. A játék még élvezetesebb lesz, ha a filctollal kiegészítitek és matricákkal díszítitek a képeskönyv lapjait, vagy ha további figurákat készítetek. A könyvben ezeket találod: - letörölhető és újrarajzolható lapok - sok kihajtható fül - filctoll, a végén szivaccsal - papírfigurák - többször használható matricák

"A színházi szöveget csak akkor tekintjük értékesnek, ha váratlan és - szó szerint - játszhatatlan. A színmű rejtély, amelyet a színháznak meg kell fejtenie. Ebbe néha sok időt fektet. Az elején senki sem tudta, hogyan játssza Claudelt vagy Csehovot, de a színházat, a színészi játékot éppen az változtatja meg, ha a lehetetlent kell eljátszania; a színművészet határozott változásai tehát a drámaköltővel kezdődnek; magányossága, tapasztalatlansága, még a felelőtlensége is fölöttébb becses nekünk. Mi dolgunk az avatott szerzővel, aki előírja a fényeffekteket és a színpad lejtését? A költő viszont nem tud semmit, nem ír elő semmit, az eljátszás a művészek dolga. Így lesz a homályosnak hitt Claudel idővel érthető, a lagymatagnak tartott Csehov e leven és tömör. A színművészet fordítás kérdése: a modell nehézsége, homályossága a fordítótól nyelvi, a színésztől testi és hangi leleményességet követel." (Antoine Vitez: L'Art du thétre, 1985)

Nowa Ruda (német nevén Neurode) sziléziai kisváros a cseh-lengyel határon, a háború előtt Németországhoz tartozott. Az ideköltöző narrátor, rejtélyes szomszédjával, a parókakészítő Martával folytatott beszélgetései nyomán, kisebb-nagyobb történetekbő l férceli össze az őt körülvevő valóság patchworkjét. Az emlékek és álmok különböző korokból származnak az idők kezdetétől a középkoron és a 18. századon át a jelenig. Az emberi élet állandó változása és a változatlan tér és természet, a történelem é s mítoszok, apokrifek világa, az egyén emlékei és a kollektív tudattalan archetípusai együtt alkotják az örök "hely" végtelen valóságát.

Popély ?Gyula történészi világképét nagymértékben meghatározza a Benes-dekrétumokkal fémjelzett kisebbségi sors. Mint ismeretes, a rendszerváltás időszakában a kétnyelvű bizonyítványokért folytatott küzdelmek főszereplőjeként kényszerpályára szorították. A Károli Gáspár Református Egyetemen tudott újat kezdeni, ahol a professzori talár mellett egy ideig a rektor-helyettesi láncot is viselte. Ugyanakkor szülőföldjén segítette a Selye János Egyetem akkreditációját. Ekkoriban születtek fajsúlyos Felvidék-monográfiai. Ám minthogy a rá jellemző következetes szókimondással jogsértőnek mutatta ki az addig szinte megfellebbezhetetlenül demokratikusnak tartott Csehszlovákia kisebbségpolitikáját, ezzel a szocialista korszak igazodó, a nemzeti sorskérdésekkel és érdekekkel szemben szinte immunis történészi magatartásra is rávilágított. A politikai túlpartról érkező bírálatokat jórészt ez az erkölcsi szembesítés váltotta ki. A kisebbségi történész azonban kénytelen a sine ira et studio elvét megfogalmazó Tacitusnak egy másik tételéhez is tartania magát: Azokat gyűlölik, akiknek ártottak. Azaz önvédelmi és nem sérelmi aspektusból tovább írni a felvidéki magyarság XX. századi történetét. Ez előtt az életre szóló, megkerülhetetlen vállalkozás előtt tisztelegnek a kötet szerzői a szakmai palettának szinte minden árnyalatát reprezentálva. Ami azt példázza, hogy megalapozott érvek bázisán a múlt birtoklásáért zajló küzdelemben is van mód hiteles és méltányos múlt-értelmezések kiérlelésére. Akár világnézeti és etnikai határoktól függetlenül.

A regény három generáció történetét tárja elénk három nő perspektívájából. Nagy történet abban az értelemben, hogy fonalát keresztbe metszi a második világháború, a kommunista hatalomátvétel, a politikai peres sora és így tovább. És kis történet, amennyiben egyetlen nagycsalád életéről szól. A nagymama, Jolana, a lánya, Alica és az unoka, Verona egymás történet mesélik el. A család férfi tagjai isznak és dolgoznak, a fronton vagy a börtönben, azaz mindig távol vannak. Nincsenek közvetlenül jelen a regényben - a nők élete azonban mégis körülöttük forog. A Menettérti nem akar történelmi vagy politikai regény lenni és nem is törekszik valamiféle speciális női perspektívára. Egyszerűen csak el akarja mesélni egy család életét és történetét, ahogy az az eredeti dokumentumokból, a frontról és a börtönből írt levelekből, valamint a szereplők hétköznapi beszélgetéseiből feltárul az olvasó előtt.

A kötet tanulmányai a kelet-európai államok történelmének egyes problémakörein át vizsgálják a történetírás és a nemzetállami legitimáció közötti kapcsolatot. A rendszerváltás utáni régi-új nemzetállamok nemzeti közösségeinek létrehozásában - a 19. századhoz hasonlóan - a történészekre kitüntetett szerep hárult. A kötet tanulmányai is jelzik a sokirányú tevékenységet az új, "nemzeti" múlt létrehozására. A volt Jugoszlávia németkisebbségéről és a szovjet hazafiságról szóló tanulmányok még az államszocialista korszak történetírásaira tekintenek vissza és jelzik a téma folyamatosságát a térségben. Lengyelország történetéből Pilsudski megítélése, Ukrajna történetéből a golodomor kérdésköre, Szlovákia történetéből Stúr és a kereszténység felvételének problematikája, Magyarország történetéből a délvidéki hideg napok és Trianon szerepel a kötetben.

Mi a szabadság és hogyan nyerhetjük el? Milyen utak vezetnek hozzá, és mi történik, ha elveszítjük? Többek között ez az Égre írt könyv legfontosabb témája. A történet a Római Birodalom egy meg nem nevezett, periferikus provinciájában, egy képzeletbeli, Calum nevű városban és környékén játszódik, vélhetően a Krisztus utáni első-második évszázadban. A három főszereplő, Gaius Julius Montanus, visszavonult légióparancsnok, a fia, Mikhael, és szolgájuk, Merit számára a könyvbéli délelőtt sorsfordító pillanatokat tartogat. Mind a hárman arra kényszerülnek, hogy más-más módon ugyan, de meghozzák életük legfontosabb döntését.

A "Díszcserje (kis)asszony a V. és Ú." című regényfolyam első könyve. Olvasható történelmi regényként, mert felvillantja a huszadik század Magyarországának több meghatározó, jellegzetes eseményét. Megidéződnek szellemi áramlatok és érzésvilág, tehát tudatregényként is felfogható, hisz a főszereplő egy olyan házaspár, ahol a feleség szépíró, a férj társadalomkutató. Játszódik szerkesztőségben, főiskolai tanszéken, filmstúdióban, ahol az író, V. Emma, és felvillan kutatóintézet, ahol a párja, Ú. Gyula dolgozik. Emma novellát és regényt ír, Gyula tanulmányokat. Szerelmük aprólékosan és érzékien ábrázolódik, a mű szerelmi regény is. Szellemi nagyságok és jellemző figurák idéződnek fel, hatalomban lévők és kiszolgáltatottak. Megelevenedik véres lövészárok és forradalom, felrajzolódik több karrier és bukás, no és persze a diktatúra. Emma belekeveredik több olyan helyzetbe, eseménybe, amelyeket Gyula előtt titkolnia kell, az olvasó előtt azonban nem marad titok. A regény társadalmi panoráma, amely tele van tragikus háttér előtt játszódó komikus jelenettel, hétköznapi sorstörténettel, jellegzetes, egyéni hangon, pontos mondatokban elbeszélve. Ez a könyv Emma, egy különleges nő regénye.

A kötetben Sajó László Soros-, Déry- és Nagy Gáspár-díjas költő azon sokszor éles hangú, olykor kíméletlen verseit válogatta össze, amelyekben egy-egy magyar költő életére és halálára reflektál, Jannus Pannoniustól egészen Utassy Józsefig.

A Neugröschl Kávéházban ott ül a város minden eredeti figurája, talán mert a tulajdonos kedve szerint nyit és zár. Az események gyújtópontja Klara, a kisegítő pincérnő, akinek titokzatossága rabul ejti a férfiakat, és kifordítja őket önmagukból. Amikor a feltaláló és széltoló Roth újabb ötlete fut zátonyra, új személyiség mögé rejtőzik. Mindeközben nem jön ki Klara lánya barátjával, egy kertésszel sem, aki ráadásul vegetáriánus. Ám jön a pálfordulás, Roth megtér a zöld gondolat számára, Klarára és Valentinre pedig csodálatos időszak köszönt, amit elkerülhetetlen csalódás követ, Klara pedig továbbáll, hogy Stanjic mellett keresse tovább a boldogságot. Stanjic nagyvárosi cowboy, aki Schubert-inerpretációk felett mereng, lemezboltban dolgozik, és akinek hamar szembesülnie kell Klara állhatatlanságával. Klara következő állomása Lenau, az ásványgyűjtő, virágszakértő és egyetemes autodidakta, aki emellett egy bárban és a Wurlich zenekarban zongorázik. Mindannyian a Neugröschl gyakori vendégei, és a végén mindannyian összetalálkoznak - de már Klara nélkül. Ám más közös is van bennük: önfejűek, az érdeklődési körük bizarr, a személyiségük pedig labilis.

Mark Collins regénye, a "Hazátlanok" egy olyan történetet mesél el, néhány hétköznapi, egyszerű ember sorsán keresztül, ami nekünk, magyaroknak különösen érdekes lehet, hiszen az 1956-os forradalom utóéletének egy eddig elhallgatott, szinte elfelejtett epizódjáról rántja le a leplet. Lovas Sándor és társai a levert forradalmat követő megtorlás elől menekülnek Ausztriába, majd onnan jutnak tovább a távoli, ismeretlen és -mint hamar meglátják- szegény Írországba. A smaragd sziget ezekben az évek nem igazán ragyogott: munkanélküliség, nélkülözés és reménytelenség jellemezte, az ideérkező menekülteknek is eben kellett tehát osztozniuk. Az évekig táborba zárt Lovasék végül nem találtak más kiutat, éhségsztrájkba kezdtek. Collins körültekintően, alapos kutatómunka után megírt regénye nem pusztán remek olvasmány, de egyben a fiatal ír szerző személyességgel átitatott visszaemlékezése magyar nagyszülei történetére.

A huszadik század második felében – a hidegháború évtizedeiben – Magyarország egy szuverenitásában korlátozott kisállam volt. Ez messzemenően kihatott titkosszolgálatainak felépítésére, működésére is. Mindennapjaiban meghatározó volt a "nagy testvér", a szovjet állambiztonsági szervek közvetlen befolyása. Mivel Magyarország viszont néhány más szovjet szatellitállamhoz képest is csak mérsékelt stratégiai jelentőséggel bírt, a honi társadalom ügynökökkel való behálózása is lazább volt, mint például Romániában vagy Kelet-Németországban. Nemzetközi összevetésben még az állambiztonság magyar hivatásosai is megengedhették maguknak bizalmasabb – "egymás között vagyunk, elvtársak" – pillanataikban, hogy saját cégüket ne tartsák többre annál, ami volt, s amelynek a külhoni kamerádok is tekintették: jelentéktelen kis "szatócsboltnak". Az más kérdés, hogy külföldi sorstársaikhoz képest a magyar "titkos szolgák" ténykedését elszenvedő kortársak egy jottányival sem érezték magukat kevésbé kiszolgáltatottnak – s nem is voltak azok. A meghurcoltak tízezrei napi sanyargatásaikat nem történeti perspektívában mérlegelték. Mi okuk lett volna szenvedéseiket aszerint méricskélni, hogy annak helyszíne a mátrabeli Recsk, a román Duna-delta vagy éppen a GULAG valamelyik tábora volt. S azt a különbséget is csak visszatekintő történeti összehasonlításban van mód érzékeltetni, hogy a Rákosi-korszak terroruralma idején az ÁVH valóban "a párt ökleként" kegyetlenkedett velük, míg az 1956-os megtorlások után fokozatosan szorosabb pórázra fogott Kádár-kori politikai rendőrség ügyködése egyre inkább a "párt szeme-füle" információs szolgálatra redukálódott. Ugyancsak a múltfeltárás segítségével gyarapodó ismeret hozza felszínre azt a tanulságot, hogy – függetlenül a rendszer kisebb-nagyobb változásaitól – a titkosszolgálatok menetrendszerű balfogásainak is rendre a gyanúba kevert közemberek viselték a következményeit.