Magvető Kiadó strana 54 z 97

A Világadapter megjelenése ünnep. Tóth Krisztina, a kortárs magyar irodalom egyik legjelentősebb és legolvasottabb alkotója a Pixel, az Akvárium és a Pillanatragasztó történetei után adja közre az utóbbi években született verseit. Városok, tárgyak, emberek, bosszantó vagy épp mulatságos történetek indítják el a verseket, hogy aztán a költőt követve járhassuk végig az utat a hétköznapi, mégis alapvetően fontos dolgok megértéséig. A Világadapter hol játékosan, hol megrázó komolysággal az idő múlásáról, a távolodásról, a fájdalmakról és veszteségekről mesél.

"Dante sovány, nagy orrú, keserű ember volt. 1300 körül elhatározta, hogy világraszóló művet fog írni, olyat, amit akkor már ezer éve nem írtak. És sikerült neki, mert nem tragédiát írt, hanem - ahogy ő nevezte - komédiát. Az Isteni Színjáték azért tud sokszor vicces lenni, mert keserű ember írta. Sziklaszilárdan hitt Istenben, de kénytelen bevallani: Istent úgyse lehet érteni. És - a mi szerencsénkre - tett egy nagy felfedezést: nem Istent kell megérteni, hanem az embereket, Isten teremtményeit. Talán őket figyelve megtudjuk: milyen Ő. Ezt a könyvet akár "Emberi Színjátéknak" is nevezhetnénk, pedig kizárólag halottak szerepelnek benne - no de van ennél élettelibb, színesebb, kalandosabb történet? Kedves Olvasó! Jöjjön velünk a Túlvilágra, és nézze meg, mi vár önre. Nem lesz fenékig tejfel!" (A Kiadó)

A kortárs világirodalom egyik legizgalmasabb és legeredetibb vállalkozása a norvég író, Karl Ove Knausgard hatkötetes regényfolyama, a Harcom. Piaci siker: hazájában közel félmillió példányt adtak el belőle, és világtrend: huszonkét nyelvre fordították le eddig. Megjelenése mindenhol beszédtéma és szenzáció lett. A Halál ennek a különleges önéletrajzi sorozatnak az első könyve. Knausgard negyvenévesen kezdte el lenyűgöző munkáját: megírni egy élet történetét egyszerűen és titokzatosan, belátva, hogy életünk küzdelme mindig más életekhez kapcsolódik; vagy éppen az első kötet fő motívumához, a halálhoz. A szerző saját gyermekkorát és apja életét írja meg az apa halálán keresztül. Leszámol vele és elszámol magával, részletesen taglalva a gyarló apa és a tékozló fiú közötti konfliktusokat. A Halál önéletrajz és regény filozófiai kísérlet és irodalmi botrány. Valaki más életéről olvasva saját létezésünk titkaira és tabuira pillantunk rá. A Harcom nem csupán feszegeti a műfaj határait, új területeket fedez fel az irodalom és az olvasók számára. A sorozat további darabjaiban a szerelem, a játék, az élet és az álom témáján keresztül olvashatjuk tovább egy ember lehetséges-lehetetlen életét és harcát. Karl Ove Knausgard 1968-ban született Oslóban. Első regénye, amely harmincéves korában jelent meg, elnyerte a norvég kritikusok díját. Hatkötetes önéletrajzi regényfolyama - eredeti címe Min kamp (harcom) - 2009-2011 között jelent meg. Feleségével, Linda Bostrőm Knausgard költővel és négy gyermekükkel a svédországi Österlendben élnek.

"...ezen a világon még létezik a jó, és érdemes harcolni érte. Erről szól ez a könyv." (Joanna Bator) Joanna Bator, generációjának egyik legizgalmasabb lengyel szerzője korábbi regényeihez hasonlóan ismét a sziléziai Wałbrzych városába kalauzolja olvasóit. Alicja Tabor varsói újságíró nyomában bejárjuk családja fájdalmas történetének összes helyszínét, megismerjük gyermekkora legfontosabb szereplőit. Alicja visszatér szülővárosába, hogy tényfeltáró riportot készítsen a városban rejtélyes módon eltűnt gyerekekről. Régi családi házukban üt tanyát, amelyről kiderül, hogy évtizedekkel korábban németek lakták... Az események sok szálon futnak szerteszét és gubancolódnak újra össze, megkínzott állatok és "macskafalók", önjelölt próféták, különös macskanénék és hibbant csontvadászok bukkannak fel. Alicja a helybéliek elképesztő történeteinek mozaikdarabkáiból a bűnténysorozat mellett lassanként összerakja saját tragikus gyermekkorának mozaikképét is...

Spiró György otthonos terepe az esszé. Ezekben az írásokban közérthetően, szenvedélyes racionalizmussal és eredeti szempontokkal vizsgál meg közelebbről egy-egy életművet, műalkotást, történelmi jelenséget. Esszéiben mintegy sűrítve benne van életműve megannyi jellemzője és kérdése. Egymás mellett kap helyet a szlavista Spiró, a délszláv, a lengyel és az orosz kultúra ismerője; a drámaíró, aki egyszerre kívülről és beljebbről lát rá a színház és a színészek különleges világára, és a regényíró, hiszen az esszék témái és nézőpontjai sokszor kapcsolódnak regényeihez, azokban árnyalja őket tovább. Az esszé mint panoptikum és kaleidoszkóp: olvashatunk a szláv kultúra fontos szerzőiről és attitűdjeiről, az ókori provinciák és a mindenkori perifériák történelmi és aktuális mozgásairól, saját régiónk zártságáról, Gorkij emberi karakteréről és Spiró legkedvesebb íróiról, életembereiről. A Magvető Kiadó ezzel a kötettel köszönti a hetvenéves Spiró Györgyöt.

Két lányt holtan találnak a faluban valamikor az 1960-as években. A harmadik még él, amikor rábukkannak, de mire odaér az orvos, a sebesült lány eltűnik. Szerelme, a fiatal rendőr évtizedek múlva, Budapesten, egy különös találkozás után jön rá az igazságra. E talányos bűnügyi történetből bomlanak ki egy családregény mozaikjai. A Jelmezbál napjainkig nyúló történetének szereplői unokák, nagymamák, asszonyok - nők. Élik az életüket, keresik egymást, önmagukat vagy épp a vér szerinti anyjukat. Elköltöznek, visszatérnek, szerelem, árulás, alakoskodás, hit és féltékenység van az életükben. Sok elmaradt ölelés, és szerencsére még több olyan, amelyik nem maradt el. Grecsó Krisztián új könyvének fejezetei önmagukban is kiadnak egy-egy képet, mintha mindegyik történet más családtag vagy szomszéd élete lenne. Az utak keresztezik egymást, és végül, bármennyire is összekeveredtek térben és időben a darabkák, összeáll a nagy, drámai egész.

Tamás Zsuzsa versei új, mégis ismerős, tiszta hangon szólalnak meg. A gyerekirodalmi könyvek alkotójaként már méltán ismert szerző első "felnőtt" verseskötete lenyűgöző költészeti debütálás. A személyes fájdalom megosztásának lehetőségével vet számot a kötet: van-e esély a vigasz megtalálására? Tamás Zsuzsa versei méltóságteljes hangon szólaltatják meg a mindannyiunk számára ismerős helyzeteket: a veszteség feldolgozása, az anyává válás és a mindenkori gyerek-lét dinamikája állnak a versek középpontjában, amelyek egy letisztult, mégis összetett költői világban válnak belakhatóvá.

Az Inkognitó a kortárs irodalom egyik legizgalmasabb bemutatkozása volt néhány éve. Sikerének titka kettős tétje. A könyv egyszerre megindítóan személyes vallomás arról hogyan találja meg a fociimádó külvárosi srác saját személyiségében és testében az idegent, a másik nemet, hogyan talál rá egy másik, szabad énre és mindezt miképpen fogadtatja el önmagával s az idegentől félő, a szabadtól pedig még jobban tartó külvilággal. Hogy hogyan talál egy másik igent. Emellett pedig minden pillanatában igazi epika. Nagyszerű szépprózai teljesítmény, ahogy a témához, az ének gyarapodásához melankolikus ritmust, érzékeny, gyöngéden erős epikai nyelvet és eredeti, hajlékony nézőpontot talál. Az Inkognitó nem csupán egy egzisztenciális fordulat, egy bátor coming out története a kilencvenes évekből, hanem egy nagyszerű regényíró indulása is.

Pimasz, szomorú, és erőteljes - Szaniszló Judit történetei egészen újfajta fénytörésben mutatják be mindennapi életünk jól ismert problémáit: a magánytól való félelmet, a társas kapcsolatok és a hivatali élet nehézségeit. E kötet megjelenése előtt a szerző szövegeit a jelentősebb irodalmi folyóiratokban és a saját blogján olvashattuk, és ez a kettősség jellemzi prózájának világát is: közérthető történeteket ír azonnal feldolgozható, mégis magas minőségű irodalmi stílusban. Egy harmincas éveiben járó, hol egyedül, hol kapcsolatban élő nő mesél a családjáról és munkahelyi mindennapjairól. Az okos, érzelmes és fanyar rövid történetek főhősét könnyű megszeretni.

„Minden élethelyzetben egy történetben vagyunk - s ha szerencsénk van, ez a történet a sajátunk. A bajok akkor kezdődnek, ha mások történetét kezdjük el irigyelni, és az ő történetüket akarjuk a sajátunkként megélni. Vagy akkor, ha saját mesénkben kimerülnek a továbblépési lehetőségek, netán eltévedünk benne, nem ismerjük fel segítőinket és ellenfeleinket, sőt össze is keverjük őket... Ilyenkor átírhatjuk a történetet vagy átléphetünk egy másikba. Szabadságunkban áll dönteni arról, hogy melyik történetet akarjuk mintaként, követendő példaként magunk elé állítani. Mint ahogy arról is szabadon dönthetünk, hogy milyen legyen a mi történetünk: reprodukáljunk és kövessünk egy már meglévőt vagy létrehozzunk egy sajátot? Mindkettőben sok lehetőség rejlik. A meseterápiában úgy segítjük ezt a folyamatot, hogy több síkon is kapcsolatot keresünk a hagyományban fennmaradt szövegekkel: élővé, sőt mindennapi gyakorlattá tesszük a történetekbe zárt üzeneteket. Arra helyezzük a hangsúlyt, hogy mindenki a »személyes meséjével« találkozhasson, s ennek segítségével bontsa ki az életútjában rejlő lehetőségeket. A cél nem más, mint megtalálni az egyetemes szellemi tanításokban azokat a kapcsolódási pontokat, amelyek az egyént saját mintázatai alapján vezetik a rendezettség állapotához." Boldizsár Ildikó

„Múltidézés? Kulcs a jelenhez is! Költészet, amely elvezet a valósághoz, és valóság, amely költészetet szült. Aki Magyarországot meg akarja ismerni, vegye kezébe Orbán Ottó összegyűjtött költeményeit" - írja bevezetőjében Kabdebó Lóránt, aki 1987-1988-ban készített tízrészes életműinterjút kortársával, Orbán Ottóval. A „Színpomás ostrom lángoló házakkal" lapjain egy sajátos 20. századi magyar élettörténetet ismerhetünk meg a negyvenes és ötvenes évek traumáitól kezdve a pályakezdés korszakán át a nyolcvanas évek alkotói jelenéig. Emlékképek, anekdoták, önelemzések - Orbán Ottó fekete humorával, vérbő, mégis empatikus iróniájával. Az életműinterjú, miközben a költő életének és pályájának meghatározó pillanataira és történéseire fókuszál, legkivált arra, miképpen lesznek-lehetnek az életrajzi mozzanatok Orbán Ottó költészetében poétikai motívumokká, egy nemzedék eszmélésének a krónikája is. A Petőfi Irodalmi Múzeumban rögzített anyag most olvasható először, Orbán Ottó nyolcvanadik születésnapján.

San Francisco, 1890-es évek. Egy fiatal fiú megelégeli a családi ház nyomasztó világát és a polgári társadalom kilátástalan körülményeit, és a kalandot választja: a tapasztalás útját. A csavargás és a matrózélet, a szenvedély és a szerelem teszi őt felnőtté. Centauri előző könyvében már bebizonyította, hogy tud letehetetlen nagyregényt írni: a témájában is a Jégvágóhoz kapcsolódó Jákob botja pedig egy minden eddiginél varázslatosabb utazásra hívja olvasóját az emberi természet kiszámíthatatlan tájaira. A kaleidoszkópszerű elbeszélés egyszerre olvasható fejlődésregénynek, családregénynek, kaland- vagy épp szerelmi történetnek. Bár az események és a karakterek néhol felidézik Jack London élettörténetét, ez a könyv mégsem róla szól, hanem arról, hogyan lehet Jack Londonná válni.

A legendás Sátántangóban megérkezett Irimiás, a regényformát a valóságba átvezető Háború és háború bevezetéseként pedig megjött Ézsaiás. Most újabb nagy Krasznahorkai-hős tűnik fel a láthatáron, báró Wenckheim, a soha nem változó Ígéret beteljesítőjének tekintett ember, aki Buenos Airesből tér haza. Haza: hozzánk, napjaink Magyarországára és ősei reményvesztett vidékére, ahol úgy várják, mint a Messiást. Azt mond, amit megérdemlünk, vagy azt, amit hallani szeretnénk? Szerencsejáték-függő nagybeteg, vagy zseniális megváltó, aki új távlatokat nyitni érkezik? Egy biztos: a kisvárost, mely szülőhelye, s ahol nyugodni fog, olajszállító kamionok lepik el. Közel leszünk a tűzhöz. Krasznahorkai László egész életművét összegző regénye apokalipszis és karnevál, érzékeny szatíra és dráma és tragikus zárlat, melyben mindenki megkapja a magáét: aki nevetni akar, nevethet, aki elérzékenyülni, az elérzékenyül. Előképe Gogol és Mikszáth, no meg az enciklopédikus Dante, aki e regény lapjain is feltűnik: szolnoki lakos, aki - fejben - erősen hasonlít a Dante nevű brazil balhátvédre. A Sátántangó felejthetetlen táncrendje után itt is tánclépésekben haladunk a kamionhosszú-szuggesztív világmondatok fenséges hömpölygésével a vég elől a vég felé.

Két lányt holtan találnak a faluban valamikor az 1960-as években. A harmadik még él, amikor rábukkannak, de mire odaér az orvos, a sebesült lány eltűnik. Szerelme, a fiatal rendőr évtizedek múlva, Budapesten, egy különös találkozás után jön rá az igazságra. E talányos bűnügyi történetből bomlanak ki egy családregény mozaikjai. A Jelmezbál napjainkig nyúló történetének szereplői unokák, nagymamák, asszonyok - nők. Élik az életüket, keresik egymást, önmagukat vagy épp a vér szerinti anyjukat. Elköltöznek, visszatérnek, szerelem, árulás, alakoskodás, hit és féltékenység van az életükben. Sok elmaradt ölelés, és szerencsére még több olyan, amelyik nem maradt el. Grecsó Krisztián új könyvének fejezetei önmagukban is kiadnak egy-egy képet, mintha mindegyik történet más családtag vagy szomszéd élete lenne. Az utak keresztezik egymást, és végül, bármennyire is összekeveredtek térben és időben a darabkák, összeáll a nagy, drámai egész.

Esszék remekművekről, kivételes emberekről, színházról, térségünkről és kilátásainkról. Spiró György otthonos terepe az esszé. Ezekben az írásokban közérthetően, szenvedélyes racionalizmussal és eredeti szempontokkal vizsgál meg közelebbről egy-egy életművet, műalkotást, történelmi jelenséget. Esszéiben mintegy sűrítve benne van életműve megannyi jellemzője és kérdése. Egymás mellett kap helyet a szlavista Spiró, a délszláv, a lengyel és az orosz kultúra ismerője; a drámaíró, aki egyszerre kívülről és beljebbről lát rá a színház és a színészek különleges világára, és a regényíró, hiszen az esszék témái és nézőpontjai sokszor kapcsolódnak regényeihez, azokban árnyalja őket tovább. Az esszé mint panoptikum és kaleidoszkóp: olvashatunk a szláv kultúra fontos szerzőiről és attitűdjeiről, az ókori provinciák és a mindenkori perifériák történelmi és aktuális mozgásairól, saját régiónk zártságáról, Gorkij emberi karakteréről és Spiró legkedvesebb íróiról, életembereiről. A Magvető Kiadó ezzel a kötettel köszönti a hetvenéves Spiró Györgyöt.

Három költő kisregényét tartja kezében az Olvasó. Babits Szegeden, Jókai a levert forradalom utáni bujdosás idején, Bessenyei György szülőföldjén, Tiszabercelen, a magyar vidék pusztaságában. Mindannyian számkivetettek. Mindannyian remeték, elhagyottak, elveszettek. De mindannyian készülnek valami nagyszabásúra, valami rendkívüli teljesítményre. Magukra készülnek. A kiteljesedésre. Mindahányuk készülődésének tétje a magyar irodalom egy kivételes eseménye. A történetek arról szólnak, hogy megcsinálják. Unikális magyar próza ez, Mészöly és Ottlik hangját egyaránt idéző, a sűrűség, a sűrítettség mámorával áthatott, a tárgyi és a természeti világot líraian és tudományosan részletező. Mindemellett afféle minimalista enciklopédia is, amely időről időre lélegzetelállító panorámákat mutat nekünk. Arról szól ez a három egymással összefüggő szöveg, hogy a magány lehet ugyan menedék, lehet büntetés, lehet a sors különös nehezménye, ám a zsenialitás előbb-utóbb kibontja a maga súlyos rétegeit, szabaddá teszi a lelket, és olyasmit alkot, ami egy nemzet nyelvében maradandó lesz. Három kisregény, három borostyánkő, amelyből három arc néz ránk eddig kevéssé ismert módon.