Magvető Kiadó strana 58 z 97

A kínai bölcsek, a szenvedélyes trubadúrok vagy a délszláv háború világa után Darvasi László legújabb novellái közelebbi tájékra kalauzolnak bennünket: a magyar vidékre, ahol az apáinkat és az anyáinkat hagytuk. Ahol a fiaink hagytak minket. A falusi kiskocsmák, az éttermi termékbemutatók, a fehér galléros uzsorások és az elhagyott öregek országa ez: a mi országunk. A szerző védjegye - a kifogyhatatlan fantázia, a látomásos képzelet és a láttató elbeszélés - ezekben a történetekben is megtalálható, valami azonban megváltozott: szikár és pontos látleleteket olvashatunk, nehezen feledhető félmondatok sejtetnek életnyi tragédiákat. Semmi kétség, ezek a novellák rólunk szólnak, az álmainkról és az értékeinkről, amelyekhez hűek akartunk maradni, mégis megcsaltak minket. Ezek a történetek kérdeznek: miért nem tudjuk elmondani a szüleinknek azt se, ha végre megértjük őket.

Valódi irodalmi csemege Réz Pál és Parti Nagy Lajos könyve, a Bokáig pezsgőben. Az idén 85 éves Réz Pál 1952-től volt a Szépirodalmi Könyvkiadó szerkesztője, majd 25 éven át a Holmi folyóirat főszerkesztője. A Bokáig pezsgőben nem egyszerű élet- és pályarajz, hanem sok anekdotával fűszerezett beszámoló a kortársakról: írókról, költőkről, pályatársakról és barátokról. Szereplői Déry Tibor, Németh László, Illyés Gyula, Tamási Áron, Szabó Lőrinc, Juhász Ferenc, Csurka István, Petri György, Weöres Sándor és sokan mások, akikkel Réz Pál együtt élte át a magyar irodalom egyik aranykorát. A huszonhárom évvel ezelőtt készített rádióinterjú szerkesztett, kibővített és 2015-ben kiegészített szövegét fényképekkel, könyvdedikációkkal illusztráljuk. A Magvető ezzel a kötettel kezdi meg az 1970-80-as évek népszerű könyvsorozatának, a Tények és Tanúk új folyamának kiadását.

Hiperrealista noir western, igazi tudatmódosító. Felfokozza az érzékelést, kiélesíti a látást: az olvasó azzá válik, amit átél. Ebből a világból nem lehet könnyen kiszakadni: mindenki sebez és sebződik, büntet és bűnhődik, szabadulni akar, mintha volna szabadulás. Fábián, a világvégi városba vezényelt fiatal mérnök hatalmas ellenfélre talál, szerelmes lesz és életet ment, próbál ellentmondani a rossznak - követi a pusztítás nyomait, miközben maga is pusztít. A küzdelem tétje: lehetséges-e kívül kerülni a történelmen. „A pusztítás könyve szigorú következetességgel megírt mű, egy meglepően kiforrott tehetségű, fiatal prózaíró első regénye." - Závada Pál ezekkel a szavakkal ajánlotta az olvasók figyelmébe Dragomán György 2002-ben megjelent könyvét, mely a következő évben elnyerte a legjobb első prózakötetért járó Bródy Sándor-díjat.

A kortárs líra legújabb aranytermését olvashatjuk ebben a kötetben: költőink izgalmas kísérleteit, párbeszédeit egymás műveivel és a hagyományokkal. Líratérkép a legtitkosabb zugokkal.

Szerb Antal 1935-ben találkozott a Marslakóval, aki a Bristolban szállt meg, s miután lekefélte ruhájáról a csillagok porát, telefonált az írónak, hogy megbeszélésük értelmében nézzenek körül együtt Budapesten. Az író gondos házigazdaként végigkalauzolta vendégét a városon, de hogy mit is láttak, azt eddig csak az útikalauzból sejthettük. Az új kiadást a Fortepan online fotóarchívumból válogatott képekkel illusztráltuk, hogy bepillanthassunk Szerb Antal Budapestjébe.

Kovács András Ferenc egerészeti verseskönyvében minden korosztály megtalálja a neki való egeres verset: a kisebb és nagyobb gyerekek a világ minden tájáról érkező, vicces egérfiguráknak és az őket életre keltő, csengő-bongó ritmus- és rímkavalkádnak örülhetnek, a felnőttek pedig a szellemes szójátékoknak és a százféle történelmi korból származó egérjellemeknek. Szalma Edit illusztrációi méltó párost alkotnak a versekkel.

Többek között Cserna-Szabó András, Darvasi László, Dragomán György, Egressy Zoltán, Garaczi László, Parti Nagy Lajos, Podmaniczky Szilárd, Szvoren Edina és Tóth Krisztina művei, az előző év novellatermésének legjava.

Oravecz Imre megindítóan személyes új kötetében a tél hideg fényével pásztázza végig létezése lehetőségeit és adottságait. Apró megfigyelések, végtelen következtetések az élet örök körforgásából. A természetből rajzolódik ki az ember, és az életből a halál. A Távozó fa a Magvetőnél megjelenő Oravecz Imre életműkiadás első kötete.

Egy fotográfus története, aki... Nem: egy férfi története, aki... Nem: egy szerelem története, ami... Vagy több szerelem története, amik egymással... Vagy egy ország története, ami... Na hagyjuk. Ez a regény megad mindent, amit egy regény adhat: igazságot, őszinteséget, atmoszférát, mesét. Meg mindehhez még valamit, amit Bartis Attila rajongói már ismernek: az érzelmek olyan elképesztő erejű sodrását, ami magába ránt, és nem ereszt. Mindegy, hogy az olvasó mániákusnak tartja-e Szabad Andrást, vagy pedig halálosan beleszeret, mindenképpen azt érzi, csak úgy érdemes élni, ahogy ő: ezen a hőfokon. Az ilyen szereplőt nevezzük főhősnek. Vele kell menni.  (Kemény István)

Marno János költészete állandó beszélgetés. Állandó nyelvmorajjal, közlésfoszlányokkal; tagolt én-hanggal és sejtelmes te-képpel. Reflexív mozgással és terekkel: legyenek azok belső tudati-nyelvi közegek, pszichés labirintusok, vagy a budai Gesztenyéskert igencsak konkrét és beazonosítható környéke kitaposott ösvényekkel. Itt nincsenek rossz lépések: egy elvétett szó, egy kicsavart rag egészen új lehetőségeket teremt. Új verseskötetében az ismétlés, a rátalálás és a rátévedés hármas ritmusa teremt egzisztenciális töltetű, delejező feszültséget. Napjaink egyik legeredetibb és legizgalmasabb költője új kötetében páratlan iróniával és játékossággal ered saját emlékezete és az örök filozófiai kérdés nyomába: nyelvünk határai mennyiben jelentik világunk határait?

Cs. P. ma otthon marad. Nem vonzza a társaság. Rendet rak. Mérlegel, a polcok mögé pillant, számot vet, (el)számol. Elszámolja magát. Szavakkal tisztáz. Vagy maszatol. Kidob ezt-azt. Megtöri a csendet. Elhallgat. Folytatja. Néha fecseg. Néha hazudik. Kényszeresen, újra és újra bemutatkozik, mielőtt megint nekirugaszkodna a rendrakásnak - mintha nem ismernék már így is éppen elég jól a képzelt lakó- vagy cellatársak. A démonai. A nők, akik elbántak vele. Meg akikkel ő bánt el valamiképpen. Különleges tematikájú könyvgyűjteménye. És persze a halottai. Közülük is a legfontosabb, akinek alakja átjárja a többiekét. Összecsúsznak a portrék. Budai hétfők, átkos keddek, szokásos szerdák, súlytalanra vetkőztető csütörtökök, állami gondozott péntekek, leltározásra kárhoztatott szombatok és kipeckelt szemű vasárnapok adják a keretet a triphez, ami rendszerint akkor is társasutazás, ha a hős látszólag egyedül vág neki a soron következő 14 soros hétnek - hiszen odabenn mindig van kihez beszélni. És az is majdnem mindegy, hogy az úticél egy vidéki város temetője, egy régi nő Vas utcai egyszoba-konyhája (közös vécé a gangon), a jemeni díler lakása, a rákkórház, a templomkert, egy márványasztalos kispresszó, egy vadászház, egy velneszhotel valahol keleten, vagy éppen egy szeretetotthon sötét lépcsőfordulója - Cs. P. igazából mindig ugyanoda igyekszik: a saját rendje felé. Közben meg ez a rend teremti meg őt. Nem mindig a sorok végén lesz vége egy mondatnak, az élet már csak ilyen. Ez a rendje. Csider István Zoltán költészete ezt a tapasztalatot viszi színre, még ha ez sokszor a fekete egy-egy árnyalata is. A veszteségek felől, a gyászból tekint az élet lehetőségeire. Iróniával keretez. A Rendrakás páratlanul érzékeny, rendkívüli és renden belüli debütálás. Komor ünnep világló kontrasztok játékával.

Zimándi Pius premontrei szerzetestanár 1944–45-ös naplója hetven év után is izgalmas olvasmány. Pontos képet ad a korabeli politikai csatározásokról, az egy éven belül lezajló háromszori hatalomváltásról, frontok jövés-menéséről, sajtóhírekről és mindenütt terjedő rémhírekről, Budapest ostromának hétköznapjairól, a gödöllői rendház lakóinak háborús hányattatásairól, a korabeli egyházi értelmiség előítéleteiről és félelmeiről - keresztmetszet egy eddig elfeledett, precíziós optikával. „Zimándi Pius az általam ismert naplóírók között teljesen egyedi kategóriát képez. Nem társadalmi helyzete miatt: a legtöbb szerző középosztálybeli. Az eddig ismertté vált naplók és visszaemlékezések alapvetően két csoportra bonthatók. Szerzőik egy része baloldali indíttatású, vagy a >>keresztény középosztály<< kultúrájával szemben komoly kritikát megfogalmazó személy, mint például Gyarmati Fanni vagy Márai Sándor; vagy viszonylag apolitikus, elsősorban a konkrét események leírására szorítkozó, sokszor fiatalkorú szemtanú. Olyan szerző naplója azonban, aki a keresztény középosztály 1944-45-ös hangulatát különösebb távolságtartás nélkül visszaadta volna, még nem jelent meg nyomtatásban. Ez a körülmény adja Zimándi Pius írásának legnagyobb feszültségét [...] A naplóíró számos, másutt eddig nem tárgyalt részletről is ír; [...] munkája gazdag történelmi forrás." (Ungváry Krisztián)

Hatalmas, tarka, kézzel szőtt szőnyeg ez a könyv, amely mégis varázslatosan könnyed: repül. Csupa olyan verssel találkozhat benne az olvasó, amelyek kötött formában íródtak. Mi több: azért íródtak, hogy az adott forma jellegzetességeit szemléltessék, ezért játékos tankönyvként is felfogható. Szerepel itt japán, koreai, burmai, khmer, maláj, vietnami forma, sőt, néhány kelta versképlet is, de olvasás közben egyszer sem támad az az érzésünk, hogy katalógust lapozgatunk. Inkább megrendítő, ritka pillanatokat élünk át. A forma hálóján fennakad a titok, és mi közelről rácsodálkozhatunk. Ez a könyv soha nem született volna meg, ha a szerzőnek nincs az az elszánt és őrült ambíciója, hogy sorra vegye ezeket a formákat. Verset írni a legnagyobb öröm: a világban felvillanó tünékeny összefüggések átélésének és megragadásának legadekvátabb módja. Ezt az örömöt az olvasó is újraéli, hiszen verset nem csak írni, olvasni is öröm. És őszintén, túl a formán és túl a költészeten: ki ne akarna szőnyegen repülni?

Keresztury Tibor Petri Györgyről szóló monográfiája egy olyan költő életművét mutatja be új szempontok alapján, problémaérzékenyen, amelyben az élet és az írás mindvégig radikálisan átfedte egymást. Petri tizenöt éve halott, költészete viszont nagyon is él: versei nélkül éppúgy elgondolhatatlan közelmúltunk eszméletlen történelme, mint ahogy a korszak költészete is. A napsütötte sáv örök. Ez a könyv alapos, remek kalauz a versek olvasásához, fantasztikus fényképanyaggal kiegészülve.

Van egy titokzatos híd a Városligetben a Hősök tere és a tó között. „Erre járt a földalatti, a síneket betemették, néhány méternyi földön ível át a gyaloghíd. Céltalan kerülő az ég felé, emléke a nincsnek." Garaczi László mára már klasszikus lemur-sorozatának újabb emlékezetes része erre jár. Az elbeszélői hang egyszerre naivan gyermeki és a vénnél is vénebb; a folyamatos múlt intenzív jelenléte alakítja-tagolja ezeket a kisprózai mesterfutamokat. A regény apró elemekből épül fel és az egész árnyéka a hiányt rajzolja ki. Garaczi közelről pillant az emlékezet és a felejtés tárgyaira, megfigyeli a múltat, leírásai az érzékeinkre hatnak. Ennek az írásművészetnek ízei vannak, mégsem hangulatpróza. Melankólia és pátosz, szerelemsorok és egyedüllét, város és liget. Földalatti a szöveg felett. És szeretetteljes irónia. Ez a könyv az áthidalás minimumcsendekből összeálló nagy prózája.

„Legjobb fájdalomcsillapító a fájdalom." Fiatal férfiről talán még soha nem írták le így a lebomlás stációit. Olyan, egyetemi fedőéletet élő fiú belülről elmesélt története ez, aki csak saját fájdalmába képes kapaszkodni, tigriscsíkjaiba, amiket a combjára karcol körömollóval. Mellette ott egy szintén egyetemista lány, aki jó ideig prostitúcióból élt. Egy egész nemzedék karmolja itt önmagát. Potozky László erős jelenléttel szólal meg ebben az éles, kétségbeejtő világban, melyhez sem szellemileg, sem érzelmileg nem lehet kapcsolódni, a tompultság az egyetlen viszony. Csak fizikai fájdalom van, aztán már az sem. A kábulat meg a Facebook villogó üressége az egyetlen kapaszkodó, míg végül a kemény férfivilág szereplői felfalják saját férfiasságukat, és fáradtan kanalazzák a herepörköltet a kocsmák félhomályában. - Tompa Andrea