Nemzeti Örökség Kiadó strana 7 z 11

Árpádkori latin krónikásaink említik először, hogy a keleti határhegyek közé szorult székelységnek valami sajátságos, a magyarságétól elütő írásrendszere van. A krónikások és emlékírók egybehangzóan azt igazolják, hogy az erdélyi székelyek fára rovott ősi írása a XIII. elejétől fogva még négyszáz esztendőn át élt és megfigyelhető volt. Dr. Sebestyén Gyula kiváló, tudományos értékű művében tárja fel a rovásírás történetét és értékét. Jelen kiadás az 1915-ben megjelent mű reprintje.

Csekei Varjú Elemér László (Felsőludány, 1873. október 14. – Budapest, 1945. január 28.) magyar művelődéstörténész, könyvtáros, művészettörténész, földbirtokos, a Magyar Tudományos Akadémia tagja. A régi magyar viseletről, őseink ruházatáról a XI. századig mondhatni semmit sem, azután is közel háromszáz éven át csak igen keveset tudunk. A korábbi kutatás úgy hitte, hogy a honfoglalók viseletét különféle, többé-kevésbé rokon keleti népek szórványos ábrázolásaira támaszkodva visszaidézheti, különösen, ha a helyreállító kísérletbe a népviseletet is bevonjuk.

Ez a kis írás 1845-ben látott napvilágot és a pálinka keletkezését, történetét valamint pozitív és negatív hatását elemzi, bár a szerző, akiről írásában nem derül ki, hogy ki is Ő valójában, de hazánkban a pálinka ivásának (mértéktelen) szokását ostorozza. Az alábbi mondatokat veti papírra maga a szerző: „Mondám, hogy nálunk semmit kezdeni, vagy dolgoztatni nem lehet pálinka nélkül, azért minden helyen és mindenütt pálinkát tartanak, így a plébánosok, tisztek vagy egyéb honoratiorok házánál rendesen pálinka tartatik… és ezek előbb egy pohár pálinkát gyújtanak stb.” Tehát ilyen alapon nemzetünk sajátossága a pálinka fogyasztása. Napjainkban, azaz a XXI. század második évtizedét taposva, amikor a pálinka a HUNGARIKUMOK sorába került, ezért meg kell becsülnünk annak értékeit. De ennek eldöntését a tisztelt Olvasóra és a pálinka kedvelőire bízzuk.

Böngérfi János, Bingenheimer (Pest, 1859. április 1. – Budapest, 1950. január 16.) fővárosi nép- és ipariskolai tanító, pedagógiai és ifjúsági író. „Réges-régen, messze napkeleten élt egyszer egy híres fejedelem, akit Ménrótnak hívtak. Híre bejárta az egész világot. Mert tudjátok meg, hogy messze földön nem volt hozzáfogható vadászember. Semmit sem szeretett annyira, mint vadászni. Mikor országos dolgait rendbe hozta, egy tapodtat sem ült volna otthon. Nyakába vetette a nyilát, lovára pattant s úgy elnyargalt, mint a gondolat, még annál is sebesebben. Bejárta a hegyeket, völgyeket, rónát. Mindenütt vadat kutatott, s ha valamelyesre talált, jaj volt annak. Amelyre ő célzott, az jó éjszakát is mondott. A négylábú vadat futtában, a madarat röptében biztos kézzel lelőtte. Ennek a vadásznak volt két fia: Hunor és Magyar. Ezek, amint egy kissé megnőttek, mindig elkísérték apjukat a vadászatra. Persze, hogy ők is megszerették ezt a foglalkozást s lassacskán úgy eltalálták a vadat, akár az apjuk. Hej, örült Ménrót, hogy olyan derék fiai vannak. Bizony, még az ellensége se mondhatta, hogy mind a kettő nem apja fia. El is ment a hírök még hetedhétországon is túl.” – kezdődik a monda és végigvisz az hún korszakon.

A varázsdob az áldozati szertartást vezető, betegeket gyógyító, jövendőt mondó, vagy a bűvészet (nevezzük mágiának) valamely más ágában foglalatoskodó samán ezzel idézi meg s ebbe kényszeríti bele a szellemeket, ennek dübörgésével hozza magát és hallgatóit réületbe, ha pedig a dobot zörgető samán elvégre önkívületi állapotba jut, állítólag elszálló lelkét ez hordozza meg a szellemek világában. A tanulmány megtartotta az 1900. december 10-én megjelent közlés eredeti nyelvezetét.

Gönyei Sándor, olykor Gönyey (Kolozsvár, 1886. április 8. – Budapest, 1963. március 17.) magyar néprajzkutató. Nevét az 1930-as évek második felében Ébnerről magyarosította. Kolozsváron biológiai doktorátust szerzett, majd Csíksomlyón tanított. Az első világháború után Györffy István biztatására néprajzzal foglalkozott, és 1920-tól 1944-ig, nyugdíjazásáig a Néprajzi Múzeum munkatársa volt. Az 1920-as évek második felében Rákosszentmihályra, majd 1942-ben Pestszentlőrincre költözött és élt. Munkájában a bodrogközi szőtteseket mutatja be, annak gazdag formavilágával.

Kedves Olvasóm! Nézd a virulásban lévő, rád mosolygó akár kerti, akár réti vagy erdei virágot, nem azt kérdi-e tőled csábítóan, kacéran: ismersz vagy nem ismersz? És ha nevét tudod, még akkor is pajzánul mosolyogva súgja neked: „nevemet tudod és még sem ismersz. Erő van bennem, ezt keressed és ha fölfedezted, meg fogod tudni, vajon gyönyörködtető színeimmel, egész lényegemmel jó barátod vagy gyilkosod lehetek-e”. Dr. Zelenyák János plébános 1908-ban indította útjára nagysikerű könyvét, mely ma már fellelhetetlen, ezért határozott úgy a kiadó, hogy hasonmás formában megjelenteti ezt a nagyszerű könyvet. A könyv hatalmas tudásanyagot közvetít és 40 színes táblán mutatja be a gyógynövények sokaságát, igazi tankönyve a gyógyító növényeknek.

Az emberek már nagyon régen rájöttek arra, hogy egyes növények olyan anyagokat tartalmaznak, melyek a beteg ember szervezetére gyógyítólag és fájdalomcsillapítólag hatnak. Felismerve az egyes növényekben rejlő eme gyógyító erőt, nagy buzgalommal kutatták fel ezen nagybecsű növényeket, szedték azok gyógyhatású leveleit és kiásták a gyógyanyagot tartalmazó gyökereket. Az ókorban az ilyen gyógyfűkeresőket rhizotómoknak nevezték. Régebben a szedett gyógyfüvekkel maguk a gyógyfűkeresők gyógyították a betegeket. Évszázadokon keresztül valóságos kincsesbányája volt az illetőre nézve a gyógyfüvek ismerete, azok felkeresésének mestersége és a gyógyfüvek segélyével való gyógyítás, persze a rejtélyességbe burkolódzó külsőségek kíséretében. Dr. Páter Béla 1912-ben, harmadik kiadását megélt műve ma is időszerű és kiváló segítséget nyújtó „tankönyve” a természet patikájának. Gazdag képanyaga is segíti a gyógynövények fel- és megismerésének gyakorlati alkalmazását.

Dr. Dömötör Sándor, kiváló néprajztudósunk magyar népmesegyűjteménye igazi örömteli válogatás, nem csak a felnőtt olvasók számára, de a gyermekeknek is szórakoztató és tanulságos meséket tartalmaz. A kötet nem csak az eredeti meséket tartalmazza, hanem a Dömötör Sándor által írt tanulmányt és a mesék magyarázatát is.

Hans Christian Andersen (Odense, 1805. április 2. – Koppenhága, 1875. augusztus 4.) dán költő és meseíró. Andersent a mese királyának tartották, aki értette a virágok beszédét és a madarak nyelvét, a szél suttogását és a vihar üvöltését. Abba a meseíró, mesegyűjtő generációba tartozott, akik feladatuknak tekintették összegyűjteni népük mesekincsét, akár csak a Grimm testvérek vagy Benedek Elek. Meséin több generáció is felnőtt és a magyar olvasóközönség is számtalan meséjét ismeri. A négy kötetes gyűjtemény közel 1500 oldalt tesz ki és szinte minden meséjét bemutatja.

Hans Christian Andersen (Odense, 1805. április 2. – Koppenhága, 1875. augusztus 4.) dán költő és meseíró. Andersent a mese királyának tartották, aki értette a virágok beszédét és a madarak nyelvét, a szél suttogását és a vihar üvöltését. Abba a meseíró, mesegyűjtő generációba tartozott, akik feladatuknak tekintették összegyűjteni népük mesekincsét, akár csak a Grimm testvérek vagy Benedek Elek. Meséin több generáció is felnőtt és a magyar olvasóközönség is számtalan meséjét ismeri. A négy kötetes gyűjtemény közel 1500 oldalt tesz ki és szinte minden meséjét bemutatja.

Egy igazi gasztronómiai ritkaságot tart kezében a tisztelt Olvasó. Ezen kis könyvecske 1801-ben látott napvilágot és a kor sütési-főzési művészetét mutatja be. „Különb-különb féle válogatott, tzifra, jó, egésséges, hafznos, tifzta, és fzapora Étkeknek meg-kéfzitése, sütése, és főzése a Gazdafzfzonyoknak nagy hafznára leábrázoltatik.” – írja a könyv szerzője az akkori nyelv és helyesírás szerint.

Varró Aladár Béla neve jós ismert azok előtt, akik a gyógynövényekkel történő gyógyítás iránt érdeklődnek. Jelen könyvében új területen érvényesíti tudását, nevezetesen a kozmetika és bőrbetegségek terén. A szerző egyike hazánkban a gyógynövények legjobb ismerőinek és hosszú évek alatt szerzett tapasztalatait ismertette műveiben. Nagy irodalmi tájékozottságra vall annak a sok babonának és népies eljárásnak az összegyűjtése, amely könyvében lépten-nyomon megragadja figyelmünket. A nép babonáinak és eljárásainak mindig van valami alapja. Csak éppen ügyesen mögéje kell nézni a dolgoknak, hogy a lényeget megtaláljuk. Korunkban reneszánszát éli a természetes életmód- és táplálkozás, valamint a gyógynövényekkel való gyógyítás és egészségmegőrzés. Éppen ezért fontos a gyógynövények ismerete, és mint ahogy azt a jelen könyv is igazolja, akár a szépségápolás területén is mennyire fontos az alkalmazásuk.

Korunkban egyre többen helyezik előtérbe saját életükben és mindennapjaiban az egészség megőrzését és a betegségek megelőzését segítő módszereket. Ebben nagyon nagy segítséget jelent a gyógynövények gyűjtése és alkalmazása a mindennapokban. Fontos megismerni azt a lehetőséget, amivel ez az ősi tudás és ismeret megajándékoz bennünket. Mert a mai, modern ember az ún. alternatív gyógymódok közé helyezi a fitoterápiát, mint fontos gyógyító eljárást.

A női kéz finom munkáját a legtökéletesebb gép nem pótolja, a terített asztal hófehér hímzésdíszét szépségben semmiféle színpompa nem múlja felül: a kézzel hímzett ágynemű kiváló helyet foglal el a menyasszony kelengyéjében épp úgy, mint a nagyanya kincses szekrényében. A fehér hímzés örök becsű dísze nemcsak asztal ágy- és fehérneműnek, de ruháknak és egyéb, a megjelenés báját és az otthon derűjét szolgáló tárgyaknak. Ez a könyv a kézimunkát kedvelő s a szépben gyönyörködni tudó hölgyeknek szánt mintasorozatot rejti magában s célját elérte, ha tetszésre talál és e szép munkát szélesebb körben terjeszti, s tökéletesíti.

Radványi és sajókazai báró Radvánszky Béla (Sajókaza, 1849. március 1. – Budapest, 1906. május 2.) művelődés- és irodalomtörténész, politikus, császári és királyi kamarás, valóságos belső titkos tanácsos, koronaőr, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagja, a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság elnöke. Báró Radvánszky Béla, mint művelődéstörténész sok érdekességet gyűjtött össze és dolgozott fel műveiben. Jelen munkája a „Régi magyar szakácskönyvek” címet viseli. A szerző az alábbi szavakkal méltatja művét: „Nemzetünk benső élete ismeretének egy fontos részét képezi a régi magyar konyha állapota. Méltán érdekelhet bennünket, hogy őseink hogyan étkeztek, mit ettek, miként főzték az ételeket, mennyire volt nálunk kifejlődve az elmúlt századok szakácsművészete, minő múltra támaszkodott az e század első felében még híres magyar konyha.”