Nemzeti Örökség Kiadó strana 7 z 14

Kedves Olvasóm! Nézd a virulásban lévő, rád mosolygó akár kerti, akár réti vagy erdei virágot, nem azt kérdi-e tőled csábítóan, kacéran: ismersz vagy nem ismersz? És ha nevét tudod, még akkor is pajzánul mosolyogva súgja neked: „nevemet tudod és még sem ismersz. Erő van bennem, ezt keressed és ha fölfedezted, meg fogod tudni, vajon gyönyörködtető színeimmel, egész lényegemmel jó barátod vagy gyilkosod lehetek-e”. Dr. Zelenyák János plébános 1908-ban indította útjára nagysikerű könyvét, mely ma már fellelhetetlen, ezért határozott úgy a kiadó, hogy hasonmás formában megjelenteti ezt a nagyszerű könyvet. A könyv hatalmas tudásanyagot közvetít és 40 színes táblán mutatja be a gyógynövények sokaságát, igazi tankönyve a gyógyító növényeknek.

Az emberek már nagyon régen rájöttek arra, hogy egyes növények olyan anyagokat tartalmaznak, melyek a beteg ember szervezetére gyógyítólag és fájdalomcsillapítólag hatnak. Felismerve az egyes növényekben rejlő eme gyógyító erőt, nagy buzgalommal kutatták fel ezen nagybecsű növényeket, szedték azok gyógyhatású leveleit és kiásták a gyógyanyagot tartalmazó gyökereket. Az ókorban az ilyen gyógyfűkeresőket rhizotómoknak nevezték. Régebben a szedett gyógyfüvekkel maguk a gyógyfűkeresők gyógyították a betegeket. Évszázadokon keresztül valóságos kincsesbányája volt az illetőre nézve a gyógyfüvek ismerete, azok felkeresésének mestersége és a gyógyfüvek segélyével való gyógyítás, persze a rejtélyességbe burkolódzó külsőségek kíséretében. Dr. Páter Béla 1912-ben, harmadik kiadását megélt műve ma is időszerű és kiváló segítséget nyújtó „tankönyve” a természet patikájának. Gazdag képanyaga is segíti a gyógynövények fel- és megismerésének gyakorlati alkalmazását.

A varázsdob az áldozati szertartást vezető, betegeket gyógyító, jövendőt mondó, vagy a bűvészet (nevezzük mágiának) valamely más ágában foglalatoskodó samán ezzel idézi meg s ebbe kényszeríti bele a szellemeket, ennek dübörgésével hozza magát és hallgatóit réületbe, ha pedig a dobot zörgető samán elvégre önkívületi állapotba jut, állítólag elszálló lelkét ez hordozza meg a szellemek világában. A tanulmány megtartotta az 1900. december 10-én megjelent közlés eredeti nyelvezetét.

Gönyei Sándor, olykor Gönyey (Kolozsvár, 1886. április 8. – Budapest, 1963. március 17.) magyar néprajzkutató. Nevét az 1930-as évek második felében Ébnerről magyarosította. Kolozsváron biológiai doktorátust szerzett, majd Csíksomlyón tanított. Az első világháború után Györffy István biztatására néprajzzal foglalkozott, és 1920-tól 1944-ig, nyugdíjazásáig a Néprajzi Múzeum munkatársa volt. Az 1920-as évek második felében Rákosszentmihályra, majd 1942-ben Pestszentlőrincre költözött és élt. Munkájában a bodrogközi szőtteseket mutatja be, annak gazdag formavilágával.

Csekei Varjú Elemér László (Felsőludány, 1873. október 14. – Budapest, 1945. január 28.) magyar művelődéstörténész, könyvtáros, művészettörténész, földbirtokos, a Magyar Tudományos Akadémia tagja. A régi magyar viseletről, őseink ruházatáról a XI. századig mondhatni semmit sem, azután is közel háromszáz éven át csak igen keveset tudunk. A korábbi kutatás úgy hitte, hogy a honfoglalók viseletét különféle, többé-kevésbé rokon keleti népek szórványos ábrázolásaira támaszkodva visszaidézheti, különösen, ha a helyreállító kísérletbe a népviseletet is bevonjuk.

Ez a kis írás 1845-ben látott napvilágot és a pálinka keletkezését, történetét valamint pozitív és negatív hatását elemzi, bár a szerző, akiről írásában nem derül ki, hogy ki is Ő valójában, de hazánkban a pálinka ivásának (mértéktelen) szokását ostorozza. Az alábbi mondatokat veti papírra maga a szerző: „Mondám, hogy nálunk semmit kezdeni, vagy dolgoztatni nem lehet pálinka nélkül, azért minden helyen és mindenütt pálinkát tartanak, így a plébánosok, tisztek vagy egyéb honoratiorok házánál rendesen pálinka tartatik… és ezek előbb egy pohár pálinkát gyújtanak stb.” Tehát ilyen alapon nemzetünk sajátossága a pálinka fogyasztása. Napjainkban, azaz a XXI. század második évtizedét taposva, amikor a pálinka a HUNGARIKUMOK sorába került, ezért meg kell becsülnünk annak értékeit. De ennek eldöntését a tisztelt Olvasóra és a pálinka kedvelőire bízzuk.

Árpádkori latin krónikásaink említik először, hogy a keleti határhegyek közé szorult székelységnek valami sajátságos, a magyarságétól elütő írásrendszere van. A krónikások és emlékírók egybehangzóan azt igazolják, hogy az erdélyi székelyek fára rovott ősi írása a XIII. elejétől fogva még négyszáz esztendőn át élt és megfigyelhető volt. Dr. Sebestyén Gyula kiváló, tudományos értékű művében tárja fel a rovásírás történetét és értékét. Jelen kiadás az 1915-ben megjelent mű reprintje.

A Pálos Rend az egyetlen magyar alapítású szerzetesrend. Kisbán Emil két kötetes monográfiájában az alábbi gondolatokkal vezeti be művét: „Történelmünk tanúsága szerint hazánkat a kard szerezte meg, de a kereszt tartotta fenn. A pálosok a keresztben való hitet, s a nyomában fakadó kultúrát, a doctrina Christianat hirdették és terjesztették minden módon, a korok más-más szükséglete szerint. A XIV. és XV. század véres harcaiban éppúgy teljesítették szent kötelességüket, mint a kultúra nyugalmának békés éveiben. Fennállásuk első idejében, abban a korszakban, midőn a pálosok remetekolostorokban éltek s hivatásuk az elmélyült meditáció volt. Európát s egyben hazánk földjét zavaros belső harcok, vagy ellenséges vad hordák pusztításai tépdesték. A pálos szerzetes kilépett magányából és kardjával és imádságával küzdött Mária országáért a pogány és az eretnekek ellen. Nemzetünk büszkesége, drágagyöngye volt a rend ezekben a századokban.” Könyvünk az 1940-es kiadás hasonmása. Az I. kötet 1225-1711-ig mutatja be a rend történetét.

Böngérfi János, Bingenheimer (Pest, 1859. április 1. – Budapest, 1950. január 16.) fővárosi nép- és ipariskolai tanító, pedagógiai és ifjúsági író. „Réges-régen, messze napkeleten élt egyszer egy híres fejedelem, akit Ménrótnak hívtak. Híre bejárta az egész világot. Mert tudjátok meg, hogy messze földön nem volt hozzáfogható vadászember. Semmit sem szeretett annyira, mint vadászni. Mikor országos dolgait rendbe hozta, egy tapodtat sem ült volna otthon. Nyakába vetette a nyilát, lovára pattant s úgy elnyargalt, mint a gondolat, még annál is sebesebben. Bejárta a hegyeket, völgyeket, rónát. Mindenütt vadat kutatott, s ha valamelyesre talált, jaj volt annak. Amelyre ő célzott, az jó éjszakát is mondott. A négylábú vadat futtában, a madarat röptében biztos kézzel lelőtte. Ennek a vadásznak volt két fia: Hunor és Magyar. Ezek, amint egy kissé megnőttek, mindig elkísérték apjukat a vadászatra. Persze, hogy ők is megszerették ezt a foglalkozást s lassacskán úgy eltalálták a vadat, akár az apjuk. Hej, örült Ménrót, hogy olyan derék fiai vannak. Bizony, még az ellensége se mondhatta, hogy mind a kettő nem apja fia. El is ment a hírök még hetedhétországon is túl.” – kezdődik a monda és végigvisz az hún korszakon.

A Pálos Rend az egyetlen magyar alapítású szerzetesrend. Kisbán Emil két kötetes monográfiájában az alábbi gondolatokkal vezeti be művét: „Történelmünk tanúsága szerint hazánkat a kard szerezte meg, de a kereszt tartotta fenn. A pálosok a keresztben való hitet, s a nyomában fakadó kultúrát, a doctrina Christianat hirdették és terjesztették minden módon, a korok más-más szükséglete szerint. A XIV. és XV. század véres harcaiban éppúgy teljesítették szent kötelességüket, mint a kultúra nyugalmának békés éveiben. Fennállásuk első idejében, abban a korszakban, midőn a pálosok remetekolostorokban éltek s hivatásuk az elmélyült meditáció volt. Európát s egyben hazánk földjét zavaros belső harcok, vagy ellenséges vad hordák pusztításai tépdesték. A pálos szerzetes kilépett magányából és kardjával és imádságával küzdött Mária országáért a pogány és az eretnekek ellen. Nemzetünk büszkesége, drágagyöngye volt a rend ezekben a századokban.” Könyvünk az 1940-es kiadás hasonmása. A II kötet 1711-1786-ig mutatja be a rend történetét.

Böngérfi János, Bingenheimer (Pest, 1859. április 1. – Budapest, 1950. január 16.) fővárosi nép- és ipariskolai tanító, pedagógiai és ifjúsági író. Mély szomorúságban töltötte napjait Csaba Szittyaországban. Fájt lelkének nagyon, hogy a magyarok nem siettek Attila örökségének visszafoglalására. Meg se mozdultak, nem hogy fölkerekedtek volna, a világ legszebb országának megszerzésére. Hasztalan magasztalta Csaba a föld szépségét és gazdagságát. Mind azt felelték neki: - Mit ér a kincs, a pompa, fény, jólét, ha testvérvér tapad hozzá? Magad beszélted el, hogy a hún hún ellen küzdött. Elvérzett az egész nemzet az öldöklő testvérharcban. A testvér-vértől még most is párolog Attila földje. Hej, nem lehet azon Isten áldása. De Csaba nem csüggedt. Nem szűnt meg biztatni, nógatni a magyarokat, hogy foglalják vissza azt a tündérszép országot, mely Attilát uralta, melynek nincs párja kerek e világon. Még halálos ágyán is lelkükre kötötte, hogy az Isten szerelméért ne hagyják idegen kézben, bitangul az Attila örökségét. Lám, az apa is elfeledi idők multával fia tévedését; az Isten is megbocsátja a hún nemzet nagy vétkét. Elföldelték Csabát, de emléke fönnmaradt. Szavát se feledték. Apáról fiúra szállott az a sok dicséret, mely Attila örökségét napról-napra kívánatosabbá tette. Mert tudjátok meg, hogy lassacskán négyszáz esztendő telt el Csaba halála óta. Bizony, a magyar nép szépen megsokasodott. Mint csillag az égen, fövény a tengeren s fű a mezőn: annyi volt a magyar Szittyaországban. Nem csoda, hogy szűk lett az ország.

Ki ne ismerné a magyar népmesék kezdő sorait: egyszer volt, hol nem volt, még az óperenciás tengeren is túl volt… és aztán folytatódik a csodálatos mesefolyam, amiben a legkisebb fiú megismeri az igazságot, átmegy számtalan próbán, elnyeri a boldogságot és a királykisasszony kezét. Ezek a mesék tárják fel magukat mesekönyvünk lapjain a becses Olvasók, legyenek azok gyermekek, vagy akár felnőttek előtt. A mese világa mindenkit magával ragad, hát éljük át újra ezt a csodát.

„A magyar nemzet homályba borult őstörténete annyira érdekes tárgy, hogy az ezzel való foglalkozás megindokolása feleslegesnek mutatkozik. Tény, hogy a magyarok eredetének kérdése már évtizedek óta napirenden van és arról még akkor sem fog levétetni, ha kétséget kizáró módon megoldva leend, mert a fő kérdés megoldása oly számtalan mellékkérdést fog felszínre juttatni, hogy ezek tisztázása ismét évtizedekre szóló tanulmányokat fog szükségessé tenni. Engem a tárgy érdekességétől eltekintve egyrészt annak nagy jelentősége vezérelt tanulmányaimban, másrészt az a körülmény ösztönzött kutatásaim folytatására, hogy elejét vegyem a napról-napra szaporodó, hamisaknak ismert származási elméletek burjánzásának. Senki sem fogja kétségbe vonni, hogy a magyarok eredetének, a magyarság keletkezésének és őshazájának kiderítése az összes nemzeti ismeretek szempontjából szerfelett nagy fontossággal bír, és hogy a történelem, nyelvészet, ethnológia és ezek segédtudományai, melyek a nemzet testének és alkotó részeinek ismertetésével foglalkoznak, egészen új mederbe fognak sodortatni…” - írja a szerző az 1901-ben megjelent műve előszavában.

A gyógynövények alkalmazása, úgy az egészségmegőrzésben, mint a gyógyításban egyidős magával az emberrel. Már az ó- és középkori ember is nagy gondot fordított a gyógynövények használatára, de korunkban, a XXI. században is létfontosságú az alternatív gyógymódok alkalmazása a gyógyításban, éppen ezért lényeges, hogy a helyben termett és termesztett növényeket használata segítsen az egészség megőrzésében. A kötet két részből áll. Az első rész: A hazai gyógynövények hatása és orvosi használata A második rész: Hazai gyógynövényeink ismertetése

Kempeleni és kismagyari Kempelen Béla (Budapest, 1874. június 21. – Budapest, 1952. augusztus 27.) családtörténetíró, heraldikus, genealógus. Legjelentősebb műve a tizenegy kötetben megjelent „Magyar nemes csalások”, de ezen kívül számtalan család és nemességtörténeti írása is megjelent az XX. század elején. Jelen műve is ezt a sorozatot gazdagítja.

Minden népnek van eredetmondája, így a magyar népnek is, ami a Hunor és Magor történettel kezdődik. Ez a hun-magyar azonosságra és rokonságra utal, azaz a közös eredetre. Ezek az ősi eredetmondák végigvezetik az „ismert” történelem egy bizonyos korszakán népünk fejlődését. Ezek a mese-rege szerű történetek egy ősi világba, ősi vidékre vezetik a tisztelt Olvasót, hogy megismerje a régmúlt idők emlékeit.