Park Kiadó strana 42 z 46

A benned rejlő gyermeknek otthonra kell találnia szerzőjétől Minden pszichés zavar végső soron alacsony önértékelésből fakad. Bárcsak több önbizalmam lenne! Ki ne fogalmazta volna meg már magában ezt a vágyat? A magabiztos emberek jól érzik magukat a bőrükben, derűlátók, és egyenrangúnak vallják magukat másokkal. Önértékelésünk meghatározza, hogyan éljük az életünket, kihat a kapcsolatainkra, testi és lelki egészségünkre. Stefanie Stahl pszichoterapeuta meg van győződve arról, hogy a gyenge önértékelés nem egy életre szól, hanem tudatos lépésekkel megváltoztatható. Terápiás tapasztalatából vett, szemléletes példákkal világít rá, miképpen tudjuk megerősíteni az önbizalmunkat. Ehhez elengedhetetlen, hangsúlyozza, hogy a gyengéinkkel együtt elfogadjuk önmagunkat, világosan kommunikáljunk és kontroll alatt tartsuk az érzelmeinket - mindez segít, hogy jobban élvezzük az életet. „Az önbizalom-hiányos ember nem barátja önmagának, nem igazán szereti magát. Önmagához való viszonya ambivalens: vannak olyan tulajdonságai, amelyeket egészen rendben levőnek vagy akár még jónak is érez, másokat viszont elutasít. És mivel ellentmondásos viszonyt ápol magával, másokról sem tételezi fel, hogy elfogadnák őt. Hogyan is tehetnék, ha ő sem fogadja el önmagát? Ám mint minden ember, ő is arra vágyik, hogy elfogadják úgy, ahogy van.”

2006-ban a Szeret, nem szeret... című kötettel indult el magyarul Alice Munro életművének ki-adása. A szerző kötetről kötetre egyre nagyobb rajongótáborra tett szert, majd a 2013-as irodalmi Nobel-díj szélesebb körben is ismertté tette "a kortárs novella nagymesterét". A Valamit el akartam mondani című novellagyűjtemény az eredeti megjelenési sorrendben a második, a magyar sorozatban viszont a tizenötödik, zárókötet. "Alice Munro figurái minden lehetséges módon felveszik a harcot. Küzdenek a fojtogató erkölcsi normák, az emberek korlátozó elvárásai, a kényszerű viselkedési szabályok és minden lehet-séges fásultság és elfojtás ellen." - Margaret Atwood Remény és szeretet, harag és megbocsátás vibrál a Valamit el akartam mondani történeteiben szereplő nővérekben, anyákban és lányokban, nagynénikben, nagyanyákban és barátnőkben, miközben múltjukkal és jelenükkel, valamint azzal küszködnek, amit a jövőből látnak: az idő múlásával, az öregedéssel. Alice Munro rendkívüli képességgel ragadja meg a szeszélyes emberi ösztönök fogságába esett személyiség lényegét. Az életmű második kötete őszinte és szép, lenyűgöző utazás a szerelem, a fenyegetés és a meg-lepetések világában.

A népszerű angolirodalom-professzor szintén egyetemi oktató férjét egykori tanítványai zaklatással vádolják. A helyzetet bonyolítja, hogy a tanárnő maga is rögeszmésen vonzódni kezd fiatal, jóképű, tehetséges és nős kollégájához, Vladimirhoz. A házaspár tagjai a hosszú évek alatt elnézték egymás kalandjait, de a felmerült vádak mindkettejük számára kínos helyzetet teremtenek. Merész, szókimondó és szokatlanul magabiztos első regényében Julia May Jonas olyan aknamezőre viszi olvasóit, ahol az érzelemkitörések az erkölcs határaiba ütköznek. A szarkasztikus hangvételű Vladimir pontosan ábrázolja a mai világ személyes és politikai csataterét, és feltárja a hatalom és a vágy közötti szürke zóna árnyalatait. "Aztán csak ültem, és néztem őt, ezt a nagydarab embert, a zsákmányomat, a kincsemet, az én Vladimiromat. Megszereztem. Úgy döntöttem, hogy nem döntök el semmit. A pillanat hevében fogok cselekedni. Nem akartam túl hamar kiszabadítani. Ez csak a biztonságát szolgálja, mondtam magamnak, bár tagadhatatlan gyönyörűséggel töltött el a látvány. Abban bíztam, hogy ha felébred, energiáink interakciója majd megmutatja a helyes utat."

"Negyed évszázada ismerem Pippa Leet, mégsem fogom soha megtudni, ki is ő igazán." Pippa Lee mindent megkapott az élettől, amiről egy nő álmodhat. Tökéletesnek látszó világa egy költözés után mégis a szétesés jeleit mutatja. A reggeli kávé mellett, a kertvárosi fűnyírók zúgása közepette Pippa azon tűnődik, hogyan is kerülhetett egy nyugdíjas lakóparkba, és miért lett belőle alvajáró. Keresi a választ, és sorra kibomlanak múltjának történetei: egy terhelt anyakapcsolat, féktelen fiatalság, sorsfordító találkozások, viszonyok és árulások, a házasság csalóka biztonsága. A jelen pedig egy következő újrakezdés bizonytalan ígéretét hordozza. Rebecca Miller nagy sikerű regényében páratlan éleslátással tárja fel a modern élet kihívásait - és a benne rejlő összes lehetőséget. A regényből világsztárok főszereplésével (Keanu Reeves, Robin Wright, Monica Bellucci, Julianne Moore) azonos című film készült, amelynek forgatókönyvírója és rendezője is maga a szerző volt.

"Könyvünk nem abban segít, hogyan változtathatnád meg a gyerekeidet. Arra bátorít, hogy változz meg te magad... A gyerekek problémái a kapcsolataikra vezethetők vissza, így a gyerek és a szülő csak együtt találhat rájuk megoldást." Minden szülő vágya, hogy a gyereke sikeres legyen. Ennek érdekében sokszor a legjobb szándék ellenére egészségtelen nyomás alá helyezi, a teljesítmény hajszolása pedig visszafelé sül el. A kötet pszichológus szerzői szerint nem a nyomás intenzitása, hanem a minősége számít, ezért a legfontosabb annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy miképp gyakorolhatunk jótékony nyomást a gyerekünkre. Thurber és Weisinger módszereinek segítségével az egészségtelen nyomás egészséges útmutatássá alakítható. Kutatási eredményekkel alátámasztott esettanulmányaik gyakorlati módszereket kínálnak ahhoz, hogyan fejleszthetjük 3-23 év közötti kisgyerekeink, kamaszaink, fiatal felnőtt gyerekeink kreativitását, motivációját, érzelmi jólétét, szociális képességeit és intellektuális kíváncsiságát. Hasznos tanácsokat kapunk ahhoz is, hogy eredményesebb kommunikációval miként mélyíthetjük el a kapcsolatunkat, hogy gyerekünk bizalmi légkörben, szelíd szülői támogatással a lehető legtöbbet hozhassa ki magából.

"Feledhetetlen könyv a kamaszkorról, a dühről, az álmok kergetéséről." - Marie Claire A harcias és őszinte Antonia arra tanítja a lányát, hogy ne várjon semmi jót az emberektől. Gaia pedig megtanulja: nem panaszkodni, inkább elmerülni a közeli Braccianói-tóban, olvasni, tanulni, mobiltelefont cipősdobozba rejteni, a boldogtalanságot pedig oda, ahol senki sem látja. De aztán amikor először találja magát szemben a hétköznapi alattomossággal, a kislány kiszámíthatatlan, pusztító erőt fedez fel magában. A narrátor áradó kamaszhangon mesél erről a drámai, mégis álomszerű ifjúkorról. Barátai, szerelmei, dacos tekintete úgy őrződnek meg szívünkben, mint a tó fenekén a titokzatos betlehem. Éveken át falaztam, miközben nyáron egy bárban valaki kilopta a játékautomatából a pénzt, húztam meg kulccsal valamelyik kocsi oldalát, írtam fel festékszóróval valamelyik tanár nevét, és mellé, hogy HÓHÉR, csak azért, mert nem adott ötöst a fizikadolgozatomra, hanem csak hármast, rohantam neki a fejemen motorossisakkal valamelyik kreténnek, aki azt akarta, hogy sört igyak vele, vertem be az orrát, hogy folyt belőle a vér. Éveken át öltöztem, vetkőztem, undorodtam a saját bőrömtől, gondoztam odaadóan a hajamat, vigyáztam a csípőcsontomra, tettem gúny tárgyává a fülemet, a túl hosszú lábamat, húzgáltam a mellbimbómat, hátha akkor kinő a mellem, büntettem magam, ha túl sokat ettem, szégyelltem, ha semmit sem ettem, hagytam ki a reggelit, mostam ki meleg zuhannyal alaposan a fülemet, lakkoztam a körmöm, használtam el a szempillafestéket, ejtettem bele az alapozót a mosdókagylóba, pucoltam le az egészet vécépapírral, ellenőrizgettem, hogy egyetlen szeplőm se látszódjon, égettem le magam az első napsütésben.

A Koppenhága-trilógia megjelenésével a dán irodalom egy klasszikusát ismerheti meg a magyar olvasó, a köteteket 2021-ben a The New York Times az év legjobb könyvei közé sorolta. "A gyerekkor hosszú és keskeny, mint egy koporsó, és egyedül nem lehet kijutni belőle." Tove Ditlevsen írásai reneszánszukat élik. Koppenhága-trilógia című memoárjában, amely az 1960-as és 70-es évek fordulóján látott napvilágot, fájdalmas őszinteséggel tárja az olvasó elé legszemélyesebb élményeit, élete legintimebb történéseit. Mesél koppenhágai gyerekkoráról, fiatalságáról, íróvá válásáról, házasságairól és függőségéről. A trilógia első része, a Gyerekkor egy iróniával fűszerezett, érzékeny portré felnőtté válásról, barátságról és költői szárnypróbálgatásról. "Sötét a gyerekkor, és nyüszít, mint egy pincébe zárt, elfelejtett kis állat. Látni, mint a leheletet a hidegben, olykor túl kicsi, olykor túl nagy. Soha nem illik pontosan az emberhez. Csak akkor lehet nyugodtan szemlélni, és úgy beszélni róla, mint egy túlélt betegségről, amikor már levetetted magadról, mint egy inget."

"Én igazán a legkisebb okot sem adtam kiutasításra, hiszen már süketségemnél és tudatlanságomnál fogva sem kerülhettem abba a helyzetbe, hogy az állam érdekeire, a közrendre és közbiztonságra aggályos lehessek. Alázattal könyörgöm, hogy még hátralévő pár napomat ne méltóztassék súlyosabbá tenni kiutasításommal, ne küldjenek egy idegen országba, ahol ma már senkim sincs; itt éltem le életemet, és itt szeretnék örök pihenőre térni." "A holokauszt minden egyes magyar állampolgár részvételével történt: mindenkinek volt a zsidótörvények által érintett szomszédja, barátja vagy üzletfele. Az átlagember esetében a felelősség elhárítására szolgáló "parancsra tettem" megfogalmazás megfelelője a "nem is tudtam róla". Klacsmann Borbála könyve ennek a kényelmes és megszokott elbeszélésnek minden elemét megkérdőjelezi, és konkrét eseteken keresztül mutatja be, hogyan nyilvánította a magyar állampolgárok egyik része a másikat minden következmény nélkül "másnak". (...) Azt, hogy mi hangzott el és milyen döntések születtek az ebédlőasztaloknál a gőzölgő levesek felett vagy a befüggönyözött szobák sötétjében, melyeknek hatására (...) kérvényeket, beadványokat tettek egyes állampolgárok más állampolgárok ellen, nem tudjuk, csak sejthetjük. De ezeknek a döntéseknek az írott forrásai megmaradtak, és rájuk épül ez a könyv. A kapzsiság és a bizonyosság, hogy meg lehet úszni, sok tízezer magyart késztetett rá, hogy mások kirablása és halála árán javítson anyagi helyzetén." (Részlet Pető Andrea előszavából)

Ha valami nem rögtön jut az eszünkbe, hajlamosak vagyunk kétségbeesni. Hiszen feledékenységünk annak a jele, hogy nem jó a memóriánk – legalábbis ez az általános vélekedés, és sokáig a tudomány is így tartotta. Csakhogy úgy tűnik, ennek épp az ellenkezője az igaz, érvel Scott A. Small kiváló emlékezetkutató, aki állítja: a felejtésre, a feledékenységre gondolkodásunk, kreativitásunk megőrzéséhez igenis szükségünk van. Könyvében nemcsak azt írja le közérthetően és érdekfeszítően, hogy mi a különbség a normális és a kóros feledékenység között, és hogyan működik az agyunk, a memóriánk, hanem az Alzheimer-kór kutatásának legfrissebb eredményeivel is megismertet bennünket. „Kognitív képességeink kibontakoztatásához elengedhetetlen az emlékezés és a felejtés egészséges egyensúlya: csak így tehetünk szert a kellő rugalmasságra, amivel alkalmazkodhatunk az örökké változó környezethez. A felejtés érzelmi jóllétünknek is előfeltétele: általa szabadulhatunk meg a nehezteléstől, a neurotikus félelmektől és a fájdalmas, gyötrő élményektől.” Scott A. Small a Columbia Egyetem neurológus és pszichiáter professzora, az ottani Alzheimer-kór Kutatóközpont igazgatója. Szűkebb szakterülete az öregedés, a demencia és az Alzheimer-kór. 2020-ban többekkel együtt megalapította a Retromer Therapeutics nevű biotechnológiai vállalatot, amely az Alzheimer-kór terápiás lehetőségeinek, gyógyszerének fejlesztésével foglalkozik.

Öten voltak. Megközelíthetetlen, titokzatos kis csoport a vermonti egyetemen. Ebbe az elit társaságba csupán egyetlen új diáknak sikerül bejutnia, a feltörekvő Richard Papennek. Ő beszéli el évekkel később a csoport titkos történetét. A különös ifjak megszállott professzoruk hatására nemcsak tanulják, át is élik az ókori görög kultúrát, az ősi vallást, a mámoros orgiákat és a véráldozatot. De amikor megszegik a társadalmi és erkölcsi törvényeket, átlépik a határokat, életük örökre megváltozik. Saját bőrükön tapasztalják, hogy nem ölni nehéz, hanem tovább élni.

Ez a könyv megtanít arra, miképpen ápoljuk legemberibb vonásunkat, a kreativitást, hiszen ahhoz, hogy megbirkózzunk az előttünk álló kihívásokkal, elsősorban találékonyságra van szükségünk. A könyv szerzője, Hilde Ostby egy őszi napon, 2016-ban szó szerint fejjel ment a falnak, amitől nem elég, hogy agyrázkódást kapott, de egész élete kizökkent medréből. Hirtelen rengeteg ötlete, gondolata támadt. Mindez hogyan függ össze a koponyasérülésével? Honnan támadnak az ötleteink? És mitől szűnik meg a találékonyságunk? Az Aliz Csodaországban sugallatára a szerző a fehér nyúl nyomába ered, és követi a sötét üregbe: megpróbálja legyőzni a belső kritikust, találkozik kedvenc olvasójával, meztelenül lebeg egy víztartályban, és az improvizációs színházat is kipróbálja. Zenészeket, humoristákat, filozófusokat, írókat, művészeket és kutatókat szólaltat meg, hogy meséljenek nekünk a flow-ról, a kreativitás által kijelölt irányról, a halogatásról, a kíváncsiság természetéről és a kreatív zsenialitásról. De azt is megtudhatjuk tőlük, mire jó unatkozni, eltévedni, ábrándozni, vagy épp a tengerparton állni.

"Vajon miben állhatott a Spinoza-probléma? Eltűnődtem: talán a maga módján, személyes okokból Alfred Rosenberg, ez a bizonyos náci is Spinoza után kutatott. Egyetlen rejtéllyel léptem be a múzeumba, és kettővel távoztam. Nem sokkal ezután hozzáfogtam az íráshoz." Irvin D. Yalom A Spinoza-probléma lapjain valóságot és képzeletet gyúr egybe lélektani-bölcseleti regénnyé. A filozófiai kérdések iránt mélyen érdeklődő pszichiáter könyvében Baruch Spinoza 17. századi holland gondolkodó életét és filozófiáját mutatja be, valamint hatását Alfred Rosenbergre, arra a nemzetiszocialista ideológusra, akinek speciális alakulatát a második világháború alatt a titokzatos "Spinoza-probléma" kivizsgálására vetették be. Hatalomról és szorongásról, jó és rossz eredetéről, szabadságról és a rettegés zsarnokságáról szóló meséjében a holland aranykor Amszterdamja és a náci Németország között ingázva boncolgatja e két ember lelki életét és gondolkodását.

A Nyugi! élvezetes és hasznos segítség szakembereknek és kamaszokat nevelő szülőknek egyaránt. Közérthetően megfogalmazva teszi lehetővé, hogy kicsit jobban rálássunk a kamaszokat érintő tipikus problémákra, és megértsük ennek a korosztálynak a nehézségeit, küzdelmeit, felmerülő kérdéseit. Ebben az életkori szakaszban már természetszerűleg nem oszt meg mindent a gyerek a szülővel, ezért különösen nagy segítséget jelent, hogy témakörönként bepillanthatunk a szakember munkájába is, ízelítőt kapunk a rendelőben elhangzó párbeszédekből és hangulatból, így akár konkrét eszközöket is megismerhetünk, melyek segítségével megnyílik az út egy újrahangolt párbeszéd felé. Dr. Almási Kitti klinikai pszichológus, író, előadó A serdülő olyan, mint a járni tanuló kisgyerek: amikor a tipegő az első lépéseit teszi, eltávolodik a szülőtől, hogy felfedezze a világot, hogy aztán egy idő után visszajöjjön hozzá, és némi érzelmi tankolás után megint eltávolodjon tőle. A kamasz ugyanezt teszi: ha van egy biztonságos háttér, ahova vissza lehet menni, ahol az elfogadó szeretet mellett a saját véleménynek is helye is van, akkor a serdülő úgy működik, mint a kisgyerek. Csak éppen ő nem a szoba távolabbi sarkában, a szülőtől hat lépésre matatgat a játékaival, hanem a nagyvilágot, a kapcsolatokat, a felnőtté válás útját fedezi fel. Szülőként nagyon nehéz ebben jól lavírozni, tudni eldönteni, mikor van rám szükség, és mikor hagyhatom hibázni, akár pofára esni. De alapvetően azt kell fokozatosan elengedni, hogy ezeknél az eltávolodásoknál utánanyúljak - inkább bízzak benne, hogy visszajön, de akkor viszont legyek ott, hogy kérdezhessen, mesélhessen.

„Miért élünk olyan fájdalmasan a történeteinkben? Miért szenvedünk annyira azoktól a dolgoktól, amiket mi magunk találtunk ki? Te érted, Jeffers? Egész életemben szabad akartam lenni, és a kislábujjamat sem voltam képes felszabadítani. Azt hiszem, Tony szabad, és a szabadsága nem tűnik valami nagy dolognak. Felszáll a kék traktorára, hogy lenyírja a megnőtt füvet, amit vissza kell vágni tavasszal, és nézem, ahogy nyugodtan pöfög fel és alá a nagy karimás kalapjában az ég alatt, előre-hátra a motorzúgásban.” A Körvonal-trilógia szerzőjének új regénye Egy középkorú nő, M. meghív egy híres művészt a távoli lápvidékre, a vendégházába, hogy ott alkosson. Nem hagyják nyugodni a férfi festményei, és abban bízik, a bennük megtalált művészi látásmód őt is közelebb viszi majd saját életének rejtélyéhez. Ám ahogy a hosszú, száraz nyár beköszönt, a férfi provokatív jelenléte maga is rejtélyessé válik M. számára, és felkavarja a visszavonultan élő család nyugalmát. Rachel Cusk új könyve a bezáródás regénye – a női sorsról és a férfikiváltságokról, az emberi kapcsolatok geometriájáról és az életünket átszövő erkölcsi kérdésekről gondolkodtat el. És emlékeztet arra, hogy a művészet kockázatos játék – amennyire felemelő, éppannyira romboló is lehet. „Miért élünk olyan fájdalmasan a történeteinkben? Miért szenvedünk annyira azoktól a dolgoktól, amiket mi magunk találtunk ki? Te érted, Jeffers? Egész életemben szabad akartam lenni, és a kislábujjamat sem voltam képes felszabadítani. Azt hiszem, Tony szabad, és a szabadsága nem tűnik valami nagy dolognak. Felszáll a kék traktorára, hogy lenyírja a megnőtt füvet, amit vissza kell vágni tavasszal, és nézem, ahogy nyugodtan pöfög fel és alá a nagy karimás kalapjában az ég alatt, előre-hátra a motorzúgásban.”