Tarandus Kiadó strana 4 z 11

Boldog Szindbád pokoljárásai önállóságot, ihletettséget, hagyományainkhoz való (valló!) hűséget egyképp mutat. A klasszikusokat tovább kell fejleszteni! Krúdy büszke lenne ilyetén önálló-fejlesztő utódra. Mély és szórakoztató könyv, egy beváltott ígéret megfelelő folytatása, a határ a maga nemében a csillagos ég.” (Tandori Dezső)

A kortárs szépíró legújabb remekművében két mindenre elszánt, kéjvágyó kalandor mérkőzik meg egymással életre-halálra. Először egy budai orgián hozza őket össze a sors, majd kétezer évet repülnek vissza a múltba, egy azóta letűnt kultúra központjába, a nabateusok lakta Petra városába. Vonzó és ijesztő, szép és rút, kellemes és hátborzongató világba csöppennek, amelyben semmi sem az, aminek látszik, csak a fáklyalángok vöröse valódi…

Az erdélyi származású Gaál Mózes (1836–1936) az áthagyományozott mondai töredékek és történelmi, művelődéstörténeti tények valamint a krónikák és gesták tiszteletben tartása mellett írói szabadsággal ismerteti a magyar mitológiát. A majd félszáz történet időrendben halad a történelmi korral, a teremtésmondáktól a hunok adomáin és hőstörténetein át varázslatos meseszál vezet egészen a honfoglalás koráig, Géza fejedelem időszakáig. Az írói hitvallás nemes küldetésre vall: „Avatag írások, nagy-régi időkből, melyek krónikás szárazsággal elmondják a hun-magyar hőskor történeteit, kezébe nem kerülnek az ifjúságnak… (…) Megfesteni képét nagy-régi időknek, melyekre világot a históriának fáklyája ingyen sem vet; összerakosgatni a töredékeket igazságos kézzel és becsületes hűséggel: íme ez volt a szándékom.”

Elveim egyedüli bírája az ész és a tapasztalat – írta hajdanán Helvétius, korának filozófusa, akinek megítélése, tanainak elfogadása majd száz évet váratott magára. Főművét nyilvánosan elégették, őt magát tanainak visszavonására kényszerítették, miközben egyaránt átkozta ki a Sorbonne, a francia király és az egyház is. Ki ez a férfi, aki könyvelőnek készült, végül költő és gondolkodó lett?  Vajon miben rejlik tanainak lényege, amikor az enciklopédisták is befogadták, nemkülönben a szabadkőművesek? Valóban eretnek tanokat terjesztett? Miért fogadta be II. Frigyes és tagadta ki a francia trónörökös? Valóban Helvétius hirdette először a kultúra jelentőségét a nemzetállamok kapcsán? Mióta ismeri a magyar olvasó Helvétius gondolatait? Megannyi kérdés, amire választ kap az olvasó e rövid és precíz tematikus kiskátéban.

Az emlékírók atyjának lebilincselő naplója! Az újkor legnagyobb történelmi emlékírója, Saint-Simon egyszerre volt irodalmár és közéleti ember, az utókor szerint barokkos nyelvezetével alapjaiban változtatta meg a francia irodalmi ízlést.  Versailles-t  mindeki ismeri, az is, aki nem járt ott – szokták mondani.   De még ha valaki bejárja is a hatalmas palotát, megáll Le Brun képei előtt, leül a Le Notre tervezte parkban, akkor sem tudja úgy maga elé képzelni a hajdan volt udvari életet, mint ha kezébe veszi Saint-Simon herceg emlékiratait. XIV. Lajos uralkodásának második fele és az orléans-i herceg régensségének időszaka elevenedik meg ezeken a lapokon. A krónikás Saint-Simon, jelentős szerepet játszott Franciaország bel- és külpolitikájában, kivette részét az udvar belső hatalmi harcaiból és intrikáiból; emlékirataiban leplezetlenül szól mindenről és mindenkiről: a Napkirályról és Madame de Maintenonról, az orléans-i hercegről és a kalandor természetű Dubois bíborosról, II. Rákóczi Ferencről és V. Fülöp spanyol királyról, Law bankárról és Racine-ról; szentekről és gazemberekről, diplomáciai sikerekről és kudarcokról, a spanyol konyháról és az enyhén szólva furcsa francia menyegzői szokásokról. Műve kora udvari életének enciklopédiája: történészek számára is becses beszámolók, mulatságos és jellegzetes pletykák, anekdoták, arcképek gyűjteménye. Válogatta és fordította Réz Pál.

A reformkor művelődéstörténetének egyik legfontosabb műve a század közepi irodalmi napló. Arany János, amikor akadémikustársa, Erdélyi János halálát   1868 januárjában bejelentette az Akadémián, így emlékezett rá: „Költő, műbíró, bölcsész: e három jelenség összhangzatban fejlett és jutott érettségre nála: mint költő néhány darabjában senki mögött nem  – mint műbíró az egyetemest a nemzetivel kapcsolva mindenkor a jelen színvonalán áll, s tetemes része van benne, hogy költészetünk a hazai föld érintése által megizmosodjék –, mint filozóf éppen hazai bölcsészetünk kisded pantheonjának oszlopait rakja vala, midőn a kérlelhetetlen halál a még csak 54 éves férfiút e hó 23-án oly váratlanul kivágta sorainkból. Legyen áldott emlékezete!” Erdélyi János itt közlésre kerülő úti írásai a hazában és a nagyvilágban tett utazásainak dokumentumai, egy kelet-európai értelmiségi szellemi kalandozásainak, „citoyenné”, európai horizontú polgárrá érésének bizonyítékai. Abban, hogy az író kora legképzettebb és legvilágosabban látó férfiai közé emelkedhetett, nagy szerepe volt ezeknek az utazásoknak. Írói és emberi látókörét nem csak az „élet iskolája”, azaz küzdelmes élete, hanem Nyugat-Európával való megismerkedése is tágította. Hitte, amit ifjúságának mestere, Herder írt 1769-es útinaplójában az utazás hatását méltatva szellemi fejlődésére. Ekkor vált „szobatudósból… a tanult íráskodás tintatartójából… a művészetek és a tudományok szótárából, a papírok és könyvek tárolóhelyéből” tevékeny emberré, reformátorrá.

Tarr Ferenc szívsebész könyvének komoly hagyományokkal bíró műfaja a napló, ám ő felrúgja a hagyományos naplóírás kereteit, hogy térben és időben messzire kalandozhasson. Mintha egyetlen nagy füzetbe írná a múlt, a közelmúlt és a jelen történéseit, ami végül egy gazdag, tartalmas élet és egy ellentmondásoktól feszülő kor látleletévé áll össze. Egy orvos naplója önmagában is rendkívül izgalmasnak ígérkezik, hát még, ha a kendőzetlen őszinteség pontos korrajzzal és lírai szépségű emlékekkel, jóízű humorral, valamint örömteli erotikával párosul. A filozofikus hajlamú orvos-író könyvének középpontjában a nagybetűs Erkölcs áll: egy alapvetően erkölcsös és jóra törekvő ember küzdelmei korunkkal, amely – mint azt mindannyian érezzük – a morál terén igencsak kihívásokkal küszködik. Hagyománytisztelet feszül szembe hatalomra és sikerre törekvéssel; beszűkült rutinszerűség újat akarással; jóra való igyekezet a közömbösség és a rosszindulat különböző megnyilvánulási formáival. Tarr Ferenc 1948-ban született Budapesten. 1976-ban diplomázott az Orvostudományi Egyetemen. 1980-ban tette le általános sebészeti, 1985-ben szívsebészeti szakvizsgáját. 1985–87 között kétéves ösztöndíjat nyert a Leedsi Egyetem (Egyesült Királyság) oktatókórházának szív- és mellkassebészeti osztályára, 1988-ban féléves ösztöndíjat a hollandiai Groningeni Egyetem szívsebészeti osztályára. 2003-tól az országos Gyógyintézeti Központ Szívsebészeti Osztályának osztályvezető főorvosa volt az intézmény 2007-es megszűnéséig. 1998-ban jelent meg monográfiája Az ischaemiás szívbetegség sebészeti kezelése címmel. Társasági tagságok: 1981 – Magyar Sebész Társaság 1981 – Magyar Kardiológus Társaság 1994 – Magyar Szívsebészeti Társaság (alapító tag) 1994 – Magyar Tudományos Akadémia (köztestületi tag) 1994 – DeBakey International Surgical Society (USA) 1996 – Society of Thoracic Surgeons (USA) Rádióadás: https://www.youtube.com/watch?v=L9LxYaWORDk

2013 – a Lipcsei Könyvvásár díja szépirodalom kategóriában                                                       Kevéssel kettő után érkezik a hívás. Egy halálos betegségben szenvedő fiatalember veszi fel a telefont, akivel közlik, hogy megvan számára a megfelelő donorszerv. Erre a hívásra várt, de félt is tőle. Némi hezitálás után fogja a táskáját, és bemegy a klinikára. A transzplantáció története és előtörténete ez a könyv, a Kórház nevű kozmoszban töltött hosszú nappalokról és éjszakákról szól, a mindig cserélődő szobatársakról, történeteikről és gyónásaikról. És az író ráébred, hogy már mögötte is ott van egy egész élet. Miközben a többieket hallgatja, és legtöbbször türelmesen, néha türelmetlenül várja a gyógyulást, Betegágy nevű űrhajóján kalandozik az emlékek és álmok világában, kutatja, kiket szeretett, és kikért érdemes tovább élnie, ki lehetett az, aki meghalt, hogy ő élhessen, talán más emberként, mint a műtét előtt. David Wagner megrendítő, elgondolkodtató, bölcs könyvet írt a saját drótkötélen egyensúlyozó életéről. Pátosz és stilisztikai bravúrok nélkül, egyszerűen, pontosan és sajátos humorral szól életről és halálról, valamint az élet nagy kérdéseiről. „Micsoda könyv! – kiáltjuk mi is őszinte köszönettel David Wagner Életéért. Vele tartunk, s miután elolvastuk, másképpen gondolkodunk az élet sok dolgáról… Magas művészet.” Die Welt „David Wagner Élete az idei év irodalmi eseménye. Leíró művészetével szerves folytatása annak az életműnek, amely már eddig is a kortárs német nyelvű irodalom legfigyelemreméltóbbjai közé tartozott.” Frankfurter Allgemeine Zeitung „Ilyen könyvet csak egyszer lehet megírni. Mindannyiunk szerencséje, hogy megszületett.” Süddeutsche Zeitung David Wagner 1971-ben született, Berlinben él. 2000-ben debütált Meine nachtblaue Hose (Éjszínkék nadrágom) című regényével. Azóta megjelent kötetei közül a Vier Äpfel (Négy alma) jelölést kapott a Német Könyvdíjra, legújabb könyve, az Élet pedig 2013-ban elnyerte a Lipcsei Könyvvásár díját. Díjai: 1998 Alfred Döblin Stipendium 1999 Walter Serner Preis 2000 Dedalus Preis für Neue Literatur 2001 Georg K. Glaser Preis 2001 Kolik Literaturpreis 2005 Martha Saalfeld-Förderpreis 2013 Preis der Leipziger Buchmesse Rádióadás: https://www.youtube.com/watch?v=5ZXmszzcf8k

Ez a könyv a széles nagyközönség részére íródott. A Szerző a tudomány határterületén barangol, a „homályos zónában”, a ma még megmagyarázhatatlannak tűnő jelenségek birodalmában. Merész célkitűzése mégis az, hogy magyarázatot adjon e jelenségekre.   A kötetből kiderül, hogy hit és tudomány, materializmus és idealizmus 2500 éves vitája a jón bölcselők óta álvita volt, csupán a lét különböző dimenzióit írták le. A vallások, az idealista filozófiák a szuperfolyékony kvantumvákuumban zajló, ezért számunkra csak korlátozottan vagy egyáltalán nem észlelhető folyamatokat taglalták, míg a materializmus és a természettudományok a szuperfolyékonyságát elvesztő, kölcsönhatásra képessé vált anyag valóságát. Mindezek a kérdések most már egy paradigmarendszerben vizsgálhatók, mégpedig a modern természettudomány (kvantumfizika) paradigmarendszerében. A könyv izgalmas áttekintést ad az emberiség nagy mítoszairól, a parajelenségekről, megpróbálva ezek természettudományos magyarázatát adni. Foglalkozik az alapvető kölcsönhatásokkal, a rejtélyes „Dirac-tengerrel”, az alvás kérdésével, a végtelen titokzatos világával, és keresi létünk értelmét, ha létezik egyáltalán ilyesmi. A Szerző senkit nem akar meggyőzni. Nem azt állítja, hogy a dolgok így vannak, hanem hogy így is lehetnek. Mottója: „Szeresd azt, aki az igazságot keresi! De óvakodj attól, aki már megtalálta!” 

Díjak, jelölések: Talán nincs is más francia író, aki annyi irodalmi díjat és kitüntetést mondhat magáénak, mint Patrick Modiano. Már első regényéért, a La Place de l'Étoile-ért elnyerte 1968-ban a Roger-Nimier és a Fénéon-díjat. Ezt követte 1972-ben a Francia Akadémia regényeknek járó irodalmi nagydíja, a Les Boulevards de ceinture c. művéért. Tovább díjak és kitüntetések:1976: Könyvkereskedők díja (Villa Triste)1978: Goncourt-díj (Rue des Boutiques obscures – Sötét boltok utcája)1984: Prince Pierre de Monaco irodalmi díj1996: A Francia Köztársaság Becsületrendje lovagi fokozata2000: Paul Morand irodalmi nagydíj2002: Charente megye európai irodalmi Jean Monnet-díja (La Petite Bijou – A kis Bizsu)2010: Cino Del Duca Világdíj2011: A Francia Nemzeti Könyvtár Díja és Marguerite Duras-díj2012: Osztrák Állami Díj az Európai Irodalomért Végül írói életműve megkoronázásaként 2014-ben elnyerte az irodalmi Nobel-díjat.Párizs, hatvanas évek. A történet narrátora, egy húsz év körüli fiatalember, aki régi könyvekkel házal, eseménytelen, sivár hétköznapjait éli a téli, borongós Quartier Latinben. Egy napon furcsa párral hozza össze a véletlen. Van Beverék Párizs környéki kaszinókban játszanak, kis tétekben, a nyereményekből élnek. Lepusztult, olcsó szállodákban laknak, vendéglőkbe, bárokba járnak játékgépezni, a lány, Jacquline étert szív. A narrátor úgy érzi, valamiféle rejtély lengi körül újdonsült ismerőseit: hol napokra nyomuk vész, hol újra felbukkannak, s mintha mindenáron igyekeznének észrevétlenek maradni, beleolvadni a diáknegyedben nyüzsgő névtelen-arctalan tömegbe. A fiú beleszeret Jacquline-be, és a kedvéért még arra is hajlandó, hogy pénzt lopjon a lány egy másik, alkalmi szeretőjétől. A két fiatal Londonba szökik, hogy ott új életet kezdjenek, amely azonban nem sokban különbözik a hátrahagyott párizsi életüktől. Aztán egy napon Jacquline búcsú nélkül eltűnik, hogy majd húsz év múlva bukkanjon fel újra, már egy másik férfi feleségeként, új névvel, új külsővel. Először úgy tesz, mintha nem ismerné meg az időközben ismert íróvá lett narrátort, de végül egy éjszaka erejéig újraélik a fiatalkori fellángolást. Patrick Modiano az emlékezés írójaként kapta meg az irodalmi Nobel-díjat 2014-ben. De nemcsak az emlékezés, hanem természetes ellenpárja, a felejtés is ott van minden művében. A Felejtett álom hősei – akárcsak a többi Modiano-könyv szereplői - mintha idegenek, kívülállók volnának a saját életükben, s önmagukat keresve sejtelmes árnyalakokként mozognak a regény álomszerű közegében. Amikor rájuk vetül az emlékezés fénye, egy-egy pillanatra kiválnak a homályból, hogy aztán kisvártatva visszaolvadjanak belé. Az emlékezés és a felejtés kettős fénytörésében a valóság elmosódottá, már-már krimiszerűen titokzatossá válik, s mozaikdarabkái mindannyiszor más-más képpé állnak össze az idő kaleidoszkópjában. Egyáltalán felderíthető, megismerhető a valóság? Vagy a felejtés, a múlt mélységesen mély kútjából csak egésszé soha össze nem álló töredékeit hozhatjuk felszínre? Ezekre a kérdésekre keresi a választ Modiano különös hangulatú, varázsos atmoszférájú regényében.

Ritkán áll módunkban a történelem egy adott szakaszát két ennyire ellentétes nézőpontból szemügyre venni. A nagy háborúban Kajjum a brit hadseregben harcol, de sebesülése után az indiai erőszakmentes mozgalom híve lesz. Vivet eleinte csak a régészet és főleg a vonzó Tashin bej érdekli, de ahogy a történet eseményei sűrűsödnek, egyre jobban megérti és képviseli azt a nézetet, hogy egymás kultúráját tisztelni kell, védeni, akár a saját kultúránk ellenében is. A világ éppen attól lesz élhető hely, ha a különbségek nem ellentét forrásai, hanem a közös kincsestár egyformán felbecsülhetetlen darabjai. A huszadik század első felében járunk, de visszanyúlunk a perzsa Dáriosz idejébe, a régészek egy abból a korból fennmaradt, csodálatos fejéket keresnek. Az indiai Kajjum és az angol Viv két szálon futó, össze-összetalálkozó ikertörténete mégsem csak a szépirodalmi igényű forrásmunkák palettáját gazdagítja. Barangolunk Pesavárban, járunk a Mesélők utcáján, hallunk versbe szedett legendás történetet, látjuk a piacot, tanúi leszünk emberi sorsoknak, gyerekek tudásért, nők emberi jogokért folytatott küzdelmének. És annak is, hogyan mészárolják le a brit katonák az erőszakmentes mozgalom híveit, aztán hogyan vonulnak ki az országból. Figyeljük a pakisztáni nemzeti hőst, a határvidék Ghandiját, aki nem akarja, hogy Pakisztán önálló állam legyen, mert fontosabbnak tartja, hogy India egységes maradjon. Érezzük a piac fűszeres illatát, az olajfákkal párbajozó szellőt.

Díjak, jelölések: 2015 - Barnes & Noble díj jelölés 2015 - Amazon Top 20 „Egy nyitott könyv és az olvasó szíve között mindössze 15-20 centiméternyi távolság van. Ám ezen az „úton” nagyon sok minden történhet. Hiszek abban, hogy egy regény képes megváltoztatni az emberi gondolkodást.” (Aline Ohanesian) „Az Orhan öröksége figyelemre méltó, felejthetetlen regény a szerelemről és a túlélésről. Finoman egyensúlyoz a háború borzalmainak ábrázolása és egy varázslatos családi történet elmesélése között.”  (Publishers Weekly) „Regény formájában megírt sirató”, „olyan elbeszélés, melynek ereje végig magával ragad.”  (New York Times Review of Books) „Az Orhan öröksége egyaránt szól azokhoz az olvasókhoz, akiket érdekelnek a történelem sötét lapjai, és azokhoz, akik szeretnek csendesen elmélázni egy sokáig rejtve maradt, titkos családi vagy szerelmi történeten.”  (Los Angeles Review of Books) Aline Ohanesian első regénye kiugró sikert hozott számára, több díjra jelölték, számos nyelvre lefordították, és a kritikusok szerint új, egyéni hangot hozott az amerikai irodalomba. Műve többrétegű: felfedezhető benne a manapság oly népszerű „privát történelem”, de egyben családtörténet is – egy generációkon átívelő tragédia és egy gyönyörű, szenvedélyes szerelem története. „Az emlékek száz év múlva is ott rejlenek az ételeink illatában, a gyermekeink mondókáiban, minden lélegzetvételünkben” – vallja az író.  Mindkét főhőse felejthetetlen, erős karakter. A török Orhan, aki sokáig Németországban élt és dolgozott, nem foglalkozik a múlttal. Miután a nagyapja, Kemal meghal, rá száll a tarka szőnyegeket, kilimeket gyártó vállalkozása, az anatóliai házukat azonban egy ismeretlen nő örökli. Orhan repülőgépre ül, hogy felkeresse Amerikában a rejtélyes, kilencven éves Szedát, és kiderítse, milyen szerepet játszhatott Kemal életében.  A kaliforniai idősek otthona, ahol az örmény származású asszony él, különös hely. Az öreg hölgy eleinte bizalmatlanul fogadja a török fiatalembert, de ahogy telik az idő, egyre több részletre derül fény a két család elfeledett és szövevényes kapcsolatáról. Feltárulnak előttünk a történelem sötét lapjai: az I. világháború és az örmény népirtás borzalmai. Orhan nap mint nap közelebb kerül egy mélyre temetett titokhoz, mely alapjaiban változtatja meg viszonyát a múlthoz, sőt mi több, befolyásolja az egész család jelenét és jövőjét is… Aline Ohanesian maga is örmény menekültek leszármazottja, nagyszülei – túlélve az I. világháborús népirtást – fiatalon találkoztak egy misszionáriusok által fenntartott árvaházban. Miután családot alapítottak, kivándoroltak az Egyesült Államokba, hogy egy szabad és demokratikus országban élhessenek. Az írónő beleszületett népének hagyományaiba, és már korán megismerkedett a 20. századi örmény történelemmel. Kilencéves volt, amikor nagymamája titokban elmesélte neki családja megrendítő történetét, melyet soha többé nem osztott meg senki mással. Ez az emlékeiben élő hang, ezek a mondatok késztették arra Ohanesiant, hogy megírja első regényét. Történelmi kutatásokat végzett, elolvasta és meghallgatta azoknak a túlélőknek a beszámolóját, akiknek sikerült megmenekülniük, amikor majd másfél millió honfitársukat elpusztították.  „Nem én választottam ezt a történetet, hanem az választott engem” – mondta az írónő egyik interjújában, majd hozzátette: „Amit megosztottam az olvasóimmal, azt a saját fiaim elől sem fogom eltitkolni.” Rádióadás: https://www.youtube.com/watch?v=EBj0nfGk-zM

Modiano legújabb, 2014 őszén megjelent regényének főhőse Jean Daragane író, aki egy pályaudvaron elveszíti a telefonos noteszát. Pár nap múlva felhívja egy férfi, Gilles Ottolini azzal, hogy megtalálta a noteszt, és szeretné visszaszolgáltatni. A másnapi találkozón Ottolini egy barátnőjével, Chantallal jelenik meg. Bevallja, hogy végiglapozta a noteszt, s szeretne információt kérni az abban szereplő egyik férfiról, Guy Torstelről, akinek a nevével egy régi gyilkosságról szóló újságcikkben találkozott, s most könyvet szeretne írni erről az 1951-ben történt bűnügyről. Daragane azonban nem emlékszik Torstelre. Másnap Chantal találkozóra hívja Daragane-t, és ad neki egy dossziét, benne az Ottolini által a gyilkosságról összegyűjtött, részben rendőri forrásokból származó anyag fénymásolatával. Az egyik lapon az írónak szemébe ötlik egy lóversenypálya neve, ahol egyszer régen ő is megfordult, s ahol találkozott egy férfival, akit az előtörő emlékek nyomán Torstelként azonosít be – ám nem sokra emlékszik vele kapcsolatban. Aztán újabb ismerős neveket talál a dosszié lapjain: anyjáét, aki Torstel ismerőseként szerepel az anyagban, Roger Vincent-ét és Annie Astrand-ét, akiket gyermekkorában ismert meg. Rábukkan egy fénykép másolatára is, amely róla készült 1952-ben, gyerekkorában, amikor egy ideig Annie volt az egyik gondviselője. A fotó eredetije útlevélképnek készült, mert annak idején Annie a gondjaira bízott gyerekkel együtt akart külföldre szökni a rendőrség elől. A könyv azoknak a napoknak a felidézésével zárul, amikor Annie magával viszi a gyermek Daragane-t az olasz határ közelébe, ám végül a fiúcskát magára hagyva, egyedül próbál meg átjutni Olaszországba...   Patrick Modiano francia író. Első regénye 1968-ban jelent meg La place de l’Étoile címmel. 1972-ben kapta meg a Francia Akadémia regényeknek járó irodalmi díját Les Boulevards de ceinture című alkotásáért, 1978-ban pedig a legrangosabb francia díjat, a Prix Goncourt-t a Sötét boltok utcájáért. 2002-ben A Kis Bizsuért neki ítélték a Prix Jean-Monnet de Littérature européenne-t, 2010-ben megkapta a rangos Prix Mondial Cino Del Duca nemzetközi irodalmi díjat az Institut de Farnce-tól életművéért, 2012-ben az Európai Irodalom Osztrák Állami Díját, legutóbb pedig, 2014-ben az irodalmi Nobel-díjat. Hogy el ne tévedj című kötete a legutóbb megjelent írása.

Jean kísértetként bolyong Nizza utcáin, végigjárja a kávézókat, parkokat és tereket, ahol Sylviával éltek hét évvel ezelőtt. Eszébe idézi a lány alakját, hangját, illatát, gesztusait, és a nyakában lógó gyémántot, a hírhedt Dél Keresztjét, amely oly sok ember halálát követelte már a történelem évszázadai folyamán. Emlékei fölidézése során elmeséli, hogyan ismerkedtek meg Sylviával, és hogyan jutottak hozzá a Dél Keresztjéhez, miért éppen Nizzában akartak elbújni a kíváncsi tekintetek elől, és miként akartak túladni a gyémánton, amelynek árából egész életüket gondtalanul tölthették volna. De miért csak „volna”? És miért van Jean most, hét év elteltével egyedül? Miért magányosan emlékszik vissza mindarra, ami történt? Modiano e korábbi regénye krimibe illő izgalmakat és fordulatokat tartogat számunkra, miközben nyomozóként göngyölítjük föl az ügy és vele egy emberi élet szálait. Patrick Modiano francia író. Első regénye 1968-ban jelent meg La place de l’Étoile címmel. 1972-ben kapta meg a Francia Akadémia regényeknek járó irodalmi díját Les Boulevards de ceinture című alkotásáért, 1978-ban pedig a legrangosabb francia díjat, a Prix Goncourt-t a Sötét boltok utcájáért. 2002-ben A Kis Bizsuért neki ítélték a Prix Jean-Monnet de Littérature européenne-t, 2010-ben megkapta a rangos Prix Mondial Cino Del Duca nemzetközi irodalmi díjat az Institut de Farnce-tól életművéért, 2012-ben az Európai Irodalom Osztrák Állami Díját, legutóbb pedig, 2014-ben az irodalmi Nobel-díjat. Rádióadás: https://www.youtube.com/watch?v=m11phB7cFwM

Kövesi Péter új könyvében A Pilis-összeesküvés szereplőinek legújabb küldetését kísérhetjük figyelemmel. A történet fő szála a világháborús Németországban, a náci uralom éveiben kezdődik. Eisenberg doktor titkos módszer kidolgozásán munkálkodik, amellyel erőszak nélkül változtathatná nemesebbé, magasabb rendűvé akár a legalacsonyabb rendűnek tartott embereket is. Már komoly eredményeket könyvelhet el, amikor is a háború végének közeledtével kénytelen elmenekülni Németországból, kimenekítve a kísérlet dokumentációit, személyes naplóját és a további munkálatokhoz szükséges aranymennyiséget. Buenos Airesben építi fel újra életét és laborját, ahol a legnagyobb titokban tovább dolgozik az emberiség felemelkedésén. Gyanúsan magas életkorban bekövetkező halálakor életművét és életfeladatát is dédunokájára, Vittorióra bízza, aki tovább is viszi az örökséget, ám nem egészen azon az úton, amelyet dédnagyapja elképzelt. Az öntelt aranyifjú saját, önző, világuralmi céljaira akarja fölhasználni mindazt a tudást, amelyhez hozzáfért, miközben nem is sejti, mennyien figyelik ténykedését... Kövesi Péter 1952-ben született Debrecenben. Eredeti foglalkozása: fotós, alkalmazott grafikus és kiállításrendező, de tanult történelem-népművelés szakon is. Mindezek mellett tinédzser korától foglalkozik ezotériával, spiritualitással, filozófiával és lélektannal. Elsősorban az a keleti tudás érdekli, amely a mai nyugati ember életét teljesebbé és egészségesebbé teheti. Legalább száz cikket és tanulmányt publikált már napi- és szaklapokban. 2006-ban jelent meg Időkapu című kötete a reinkarnációs és korregressziós terápiákról, 2010-ben Ráadás címmel verseit adta közre. A Tarandus Kiadónál megjelent könyvei: Utazások Ezotériában és A Pilis-összeesküvés (2011), A csodaszarvas nyomában és Nem leszek Nemecsek! (2012) Rádióadás: https://www.youtube.com/watch?v=eYckO6XC488

Robert csöndes történészdiák Berlinben, akit soha nem foglalkoztatott horvát származása, mígnem egy nap találkozik a szerb Anával. Egymásba szeretnek, az idill azonban nem tart sokáig. A gyanú, hogy a lány kettős életet él, csakhamar beigazolódik. Ana apját, a korábbi egyetemi tanárt azzal vádolják, hogy bűnrészesként részt vett szerbiai muszlim családok meggyilkolásában. Robert a hágai bíróságra utazik, hogy nyomon kövesse a büntetőpert – és hogy választ kapjon a kérdéseire: Šimić tényleg elkövette-e azt az ördögi bűntettet, amely miatt most háborús bűnösként áll a bíróság előtt? Hogyan férhet össze ez az aljas tett az imádott apa, anglisztikaprofesszor és elismert Shakespeare-kutató alakjával? És ami ennél sokkal lényegbe vágóbb: Vajon a szülők bűnei átszállnak-e a következő generációra? És vajon legyűrhetik-e a múlt terhei a szerelmet? „Rendkívül higgadt töprengés ez, hogy vajon a szörnyűséges események elválasztják-e vagy épp összekötik az embereket... A regény végén is minden függőben marad, ami a szerző kivételes képességeit mutatja.” Deutschlandradio Kultur „Két életút ütközésének kifinomult, elgondolkodtató regénye.” Neues Deutschland /Nicol Ljubić 1971-ben született Horvátországban, Zágrábban. Görögországban, Svédországban és Oroszországban nevelkedett, majd politológiát tanult Németországban, és a hamburgi Henri-Nannen újságíró-iskola hallgatója volt. Ma Berlinben él, szabadúszó újságíróként és rádiósként dolgozik, 2003 óta tagja a német szociáldemokrata pártnak. Újságírói munkásságát 2005-ben Theodor-Wolff-díjjal jutalmazták. 2002-ben jelent meg első, Mathildas Himmel című regénye, majd négy évre rá önéletrajzi ihletésű kötete, a Heimatroman, amelyben apja, Drago Ljubić életútját írja le a zágrábi autószerelő műhelytől Franciaországon át Németországig, ahol végül repülőgép-szerelő lett. Legutóbbi könyve, a Bonaca 2010-ben jelent meg Németországban (Meeresstille címen), amelyben Ljubić a maga megszokott, nyugodt, elgondolkodó és dokumentarista stílusában egy olyan konfliktust fest elénk, amely nem ért véget a jugoszláv háború idején, hanem ma is tovább él a leszármazottak szívében. A kötetért 2010-ben megkapta a Ver.di-, 2011-ben pedig az Adelbert-von-Chamisso-díjat./ Rádióadás: https://www.youtube.com/watch?v=JXs6ntFu9bI