Typotex Kiadó

Berlin manapság Európa egyik legizgalmasabb városa, modern története pedig kínálja a modellszerű és többszempontú megközelítést. Mint későn, ám annál nagyobb lendülettel és igényekkel modernizálódó város, gyors és nagyarányú változásaival, politikai, kulturális és városépítészeti fordulataival sok tekintetben megtestesíti a modern kor szinte minden jellemzőjét és problémáját. Berlin - pozitív és negatív értelemben egyaránt - laboratóriuma volt és maradt az egymásnak feszülő elvek és törekvések v itájának: a változások, sőt átváltozások sora kínálja az eszmék és megvalósulások sikereinek, kudarcainak vagy akár kisiklásainak elemzését. A fiatal építészek, művészettörténészek, esztéták és germanisták írásai Berlin 19. és 20. századi városfejlőd ésének, építészetének és kultúrájának egy-egy fontos metszetét mutatják be. Bár nem lehetett és nem is volt cél egy átfogó történet összeállítása, a tanulmánykötet egésze sokoldalú képet rajzol a városról.

Ötven évvel az űrkorszak kezdete után egyre világosabbá válik, hogy az emberiség jövője elválaszthatatlan a világűrtől – ezért fontos feladat már mai is egyrészt a kozmikus környezetünkből származó veszélyek, másrészt az űrhajózás távlati lehetőségeinek áttekintése. Jövőnk és a kozmosz viszonyának egész sor alapvető kérdése merülhet fel: Mi gátolja jelenleg leginkább az emberiség terjeszkedését a világűrben? Veszélyezteti-e az űrhajózást az űrszemét felszaporodása? Segíthet-e a további lépések megtételében egy űrlift vagy az űrturizmus kifejlődése? Igazi perspektívát jelent-e a NASA tervezett Hold- és Mars-programja? A Földet előbb-utóbb eltaláló kisbolygók és üstökösök elől menekülve el kell-e hagynunk bolygónkat? Vannak-e már reális tervek idegen égitestek lakhatóvá tételére vagy űrvárosok építésére? Találkozhatunk-e ezen az úton idegen eredetű élőlényekkel, és van-e felelősségünk a más égitesteken kialakult természetért? Lesz-e valaha lehetőségünk arra, hogy elhagyva a Naprendszert eljussunk a távoli csillagokig? Lehetséges és kívánatos-e, hogy üzeneteket vagy eszközöket küldjünk feléjük, vagy inkább arra koncentráljunk, hogy megvédjük bolygónkat minden esetleges külső fenyegetéstől? Mostani elképzeléseink szerint milyen következményekkel járhatna a kapcsolatfelvétel egy nálunk sokkal fejlettebb, idegen civilizációval? Ezekre a kérdésekre ezúttal egy űrkutató, illetve egy jövőkutató keres válaszokat – együtt, ám néha eltérően. Ma még messze nincs válasz mindegyikre. Ez azonban nem akadályozhatja meg, hogy megpróbáljuk objektíven és reálisan áttekinteni és megvitatni azokat a problémákat, amelyekkel az emberiségnek a nem túl távoli jövőben várhatólag szembe kell néznie. Dr. Almár Iván — csillagász-űrkutató, a fizikai tudomány doktora, az Űrkutatási Tudományos Tanács elnöke. Dr. Galántai Zoltán ? jövőkutató, a könyv írása idején BME Innovációmenedzsment és Technikatörténet Tanszék tanszékvezető-helyettese, az MTA Jövőkutatási Bizottság titkára

"A profán fertőző. Egyetlen érintés elég ahhoz, hogy megtörje a varázst, és visszahelyezze a használatba azt, amit a szent elkülönített és kővé dermesztett." "A profanáció azt jelenti, hogy megteremtjük a hanyagság e speciális formájának lehetőségét, amely figyelmen kívül hagyja a szent és a profán különválasztását. Sőt, talán nem is hagyja figyelmen kívül, inkább csak sajátos módon próbálja használni." Sajátos módon, mint például a játék, és nem is egyszerűen a játék, hanem a cselekvő játék (ludus) a rítus, a szójáték (jocus) pedig a mítosz paródiájaként. "Itt azonban nem elhanyagolásról vagy gondatlanságról van szó, hiszen a figyelem egyetlen formája sem állhatja ki az összehasonlítást a játszó gyermek odafigyelésével, hanem a használat egy új formájáról, melyet a gyermekek és a filozófusok tanítanak az emberiségnek." Giorgio Agamben mondatainak szépsége és lenyűgöző sokrétegűsége különös csemege azok számára, akiknek a filozofálás, ha csemege is, de mindennapi csemege. Szakértő filozófusok számára pedig egyszerűen megkerülhetetlen.

A repülés fejlődéséhez mind a mai napig százezrek, sőt milliók adják tehetségüket és munkájukat, de nem teljesen egyforma eredménnyel. Sokan repülőgépgyárakban, repülőtereken vagy kutatóintézetekben dolgozzák végig életüket, esetleg repülőgépek pilót afülkéjében szántják az eget kilométerek tízmillióit hagyva maguk mögött... A történelem azonban csak néhány tucatnyi zseni nevét őrzi meg a (nem túl) hálás utókor számára. Azokét, akik kiemelkedő tehetséggel és elszántsággal megáldva éppen jókor vol tak jó helyen ahhoz, hogy látványosan nagyot lendíthessenek e csodálatos tudomány fejlődésén. Könyvünkben néhány ilyen zsenivel próbálunk megismerkedni.

Ha a filozófia történetét egy racionális világkép örökös újrarajzolásaként értelmezzük, akkor azt is feltételezzük, hogy a világot gondolati úton csakis képzelőerővel rekonstruálhatjuk. Ezért a cím. A filozófiát magát pedig mindig egy meghatározott kor keretei között gyakorolták, így a gondolkodók saját koruk, saját közegében feltett kérdéseire válaszoltak. Tehát minden korszak nyoma ott van -a filozófusok által közvetítetten- az épp aktuális világképünkön is. Egy-egy gondolkodó korának sajátosságait épp olyan közvetlenül tapasztalta meg, ahogyan a kor levegőjét lélegezte be. Mondhatjuk minden filozófia képet rajzolt saját koráról. Ezért az a különös és gazdag képanyag, amely a szerzők mondandóját illusztrálja és paradox módon még a jelenben való eligazodást is segíti.

Csernobil. Ez az ukrán kisváros lassan húsz éve fogalom, amelyről szakemberek, politikusok és maga a bizonytalanságnak kitett nagyközönség vitatkozik. Az ott történtek valószínűleg örökre a világtörténelem részévé váltak, akárcsak Pompei vagy Hirosima tragédiája. A szerzők ezúttal szakemberek és nem újságírók, ezért szakszerűen ismertetik a csernobili atomerőmű típushibáit, a súlyos baleset okait és lefolyását, valamint az ahhoz vezető műszaki, társadalmi és politikai okokat, a kibocsátott radioaktív szennyezés földrajzi eloszlását és annak egészségügyi következményeit. Részletesen kitérnek a korabeli és a jelenlegi tájékoztatás ellentmondásaira, a média és a szakemberek felelősségére. A könyv tartalmaz egy mellékletet is az elmúlt hatvan év reaktorbaleseteiről.

Einstein nagyszerű egyénisége, tudós zsenije kíváncsivá tesz mindnyájunkat személyes életét illetően is. Az újabb kutatások alapján előkerült dokumentumokat is felhasználva Jürgen Neffe vissza-visszatérően ír a tudós kettős énjéről: fiús vidámságáról és elmélyült koncentrálóképességéről, barátságosságáról és nőgyűlöletéről, a fizika alapvető megújítójáról, a megható és bosszantó emberről.

Har­minc­nyolc éve­sen az Eu­ró­pai Ta­nács egy­sze­mé­lyes öt­let­bá­nyá­ja. Pél­da­ké­pe Ma­chi­a­vel­li. Az EU első ál­lan­dó el­nö­ké­nek, Her­man Van Rom­puy­nak hát­te­ret biz­to­sí­tó ka­bi­net tagja. Az utób­bi évek­ben be­jött neki az élet: a Prize of Pa­ris-val és Prize of Li­berty­vel dí­ja­zott fi­lo­zó­fus-tör­té­nészt újabb el­is­me­rés érte. 2010-ben „Va­la­hogy Európába” című köny­ve a neves hol­land Szók­ra­tész-dí­jat ér­de­mel­te ki. A zsűri a mű fő ér­té­ké­nek azt tart­ja, hogy Mid­de­la­ar meg akar­ja mu­tat­ni, mit je­lent eu­ró­pa­i­nak lenni: "A leg­töb­ben kö­zönnyel te­kin­te­nek Eu­ró­pa hi­va­ta­los ar­cá­ra. Ezzel a kö­zöm­bös­ség­gel száll szem­be Mid­de­la­ar. És győz." "Köny­vem, mely egy kez­det el­be­szé­lé­sé­re vál­lal­ko­zik, el­ső­sor­ban azok­nak az em­be­rek­nek az útját kö­ve­ti nyo­mon, akik részt vet­tek a po­li­ti­kai ér­te­lem­ben vett Eu­ró­pa meg­al­ko­tá­sá­ban és mű­köd­te­té­sé­ben. A tör­té­nel­mi nyo­mo­kat nyi­lat­ko­za­tok, viták, vissza­em­lé­ke­zé­sek, va­la­mint az új­ság­írók és tör­té­né­szek által fel­jegy­zett ki­je­len­té­sek őrzik. Ezek át­te­kin­té­se, il­let­ve a szín­fa­lak mögül tett meg­fi­gye­lé­se­im mel­lett ko­moly sze­re­pet szá­nok azok­nak a be­szél­ge­té­sek­nek is, me­lye­ket az eu­ró­pai po­li­ti­ka ta­pasz­talt já­té­ko­sa­i­val foly­tat­hat­tam." Ku­lissza­tit­ko­kat ki­fe­cse­gő par­ti­zán­ak­ció? Vagy Eu­ró­pa szü­le­té­sé­nek tör­té­né­szi ala­pos­ság­gal és po­li­ti­ka­fi­lo­zó­fu­si hoz­zá­ér­tés­sel meg­írt his­tó­ri­á­ja? Mid­de­la­ar - neve ma­gya­rul köz­ve­tí­tőt je­lent - az EU-biz­tos stáb­já­ban meg­ta­pasz­talt, ál­ta­la né­mi­képp fel­fu­val­ko­dott brüssze­li ön­kép­nek ne­ve­zett bu­rok­ból a hol­land va­ló­ság­ba csöp­pent. Or­szá­ga 2005 ta­va­szán nép­sza­va­zá­son uta­sí­tot­ta el az eu­ró­pai al­kot­mányt. 2007 ja­nu­ár­já­ban meg­érett benne az el­ha­tá­ro­zás, vá­laszt keres a kö­vet­ke­ző kér­dés­re: Hová tar­tasz, hon­nan jöt­tél, Eu­ró­pa?

A fotográfia nagykönyve az eddigi legteljesebb összefoglalás a kezdetektől napjainkig, szerzője fotótörténeti kánont alkotott. Közel 600 kép ismerteti meg az Olvasót a művészet és technika, a szociográfia és divat, a háború és természetfotózás történ etével. Az olyan világfordító történelmi eseményekhez kapcsolódó fotók, mint Lincoln elnökké választása vagy MacArthur tábornok és Hirohitó császár első találkozása, meglepő részletekkel gazdagítják eddigi ismereteinket. Közelképet kaphatunk azokról az emblematikus fotósokról is, például Mathew Bradyről, Alexander Gardnerről, Edward Steichenről vagy Gertrude Kásebierről, akik egyéni szemléletükkel, technikai újításaikkal váltak e végtelen történet szereplőivé. E mozaik számtalan kockája a fotogr áfia teljes történetévé áll össze, melyet a kultúra lencséjén át szemlélhetünk.

Daniel Arasse (1944-2003) a Társadalomtudományi Felsőfokú Iskola művészettörténeti és elméleti kutatócsoportjának vezetője, nagy jelentőségű művek szerzője volt. Jellemzésképp legjobb, ha őt idézzük: -Ez nem művészettörténet. -Fogalmazzunk úgy, hogy ez nem szokás a művészettörténetben. De talán ideje lenne, hogy ez megváltozzon. Ha a művészetnek volt története, és ha még mindig van, az a művészek munkájának köszönhető, és részben annak, ahogyan ők nézték a múlt műveit, ahogyan magukévá alakították őket. Ha nem próbálja megérteni ezt a tekintetet, megtalálni egy régi képben azt, ami a későbbi művész tekintetét magára vonhatta, akkor lemond a művészettörténet egy részéről, épp a legművészibbről. Az Urbinói Vénusz esetében ez annál is sajnálatosabb, mert az Olympia hozzájárult a modern festészet születéséhez. És maga, aki művészettörténettel foglalkozik, úgy ítéli meg, hogy ez a kérdés magát nem érinti? Minden további nélkül lemondhat róla, hogy az Urbinói Vénusz kivételes utóéletével foglalkozzék? Pedig része annak, amit maga a festmény "kritikai fogadtatásának" nevez, még akkor is, ha egy festő elemezte, és nem egy író. -Akárhogy is, Manet nekem ad igazat. Ő is egy pin-upot látott a képben, vagy ha magának jobban tetszik, egy kurtizánt, hiszen egy kuncsaftját váró prostituáltat csinált belőle... -Már megint az ikonográfia! De hát nézzen oda a képre! Én a kompozícióról, a térviszonyokról, az alakok és a háttér, a nézők és a szereplők közötti kapcsolatról beszélek! -Erről már mindent elmondtak. -Biztos benne?