Typotex Kiadó strana 4 z 16

A cím a Kommunista kiáltvány híres kezdőmondatát veszi kölcsön, felcserélhetővé téve a kapitalista szellemet egykori és "kísérteties" ellenpárjával: "Kísértet járja be a világot - a kapitalizmus kísértete." A politikai gazdaságtan kezdetektől fogva némi rokonságot mutat a természetfeletti tanokkal, hiszen láthatatlan kezekkel és egyéb rejtélyes okokkal magyarázza a gazdasági eseményeket. Ez bizonyára a folyamatok titokzatosságának köszönhető: a körforgásban részt vevő tárgyak és jelek kísérteties módon önálló életre kelnek, piaci mechanizmusokká válnak. Különösen érvényes ez a modern pénzgazdaság mozgásaira és struktúráira. Bár a pénzügyi piacokat tekinthetjük olyan intézményeknek, amelyek meghatározó befolyást gyakorolnak az emberiség jólétére, mégis homályos marad, mi zajlik rajtuk voltaképpen. Mindenesetre arról nincs megegyezés, hogy a sokat emlegetett kapitalista "szellem" vajon megbízhatóan és racionálisan vagy egészen őrült módon működik-e. Szembesülnünk kell azzal a kényes körülménnyel, hogy az elmúlt háromszáz év közgazdasági tudása maga teremtette meg azokat a gazdasági tényeket, amelyeket megmagyarázni hivatott, és ezekben mind ott van a "tőke szelleme".

"Nincs szükség drága laboratóriumi munkára vagy kifinomult megfigyelési technikákra ahhoz, hogy meglássuk, meghalljuk, kiszagoljuk a magatartásunk mögött rejlő evolúciót. Szó sincs róla! Ha valaki azt hiszi, hogy a magatartásbiológiai és evolúciós biológiai jelenségek megfigyeléséhez laboratóriumra van szükség, válassza ki az első embert, aki a látómezejébe kerül... kivétel nélkül mindannyian a nap huszonnégy órájában a magatartásbiológia tökéletes példái vagyunk." "Az evolúciós elmélet nemcsak tudományos fogódzót kínál, hanem abban is segít, hogy az ember meg tudja válaszolni az élet értelmére vonatkozó kérdéseket." Mark Nelissen (Universiteit Antewerpen) biológusként tekint a világra, és bármerre néz, minden az evolúciót juttatja az eszébe, majd a laikus olvasó számára meglepő következtetésekre jut. Rendkívüli humorral, ugyanakkor tudományos alapossággal írja meg azokat a mindennapi történeteket, melyekben az evolúció elmélete ott leselkedik körülöttünk minden sarkon. Az utcán és a boltokban, az újságokban és e-mailekben: Charles Darwin felbukkan mindenhol.

Mikor elő­ször gyűj­töt­ték egybe McLu­han pro­fe­ti­kus ki­je­len­té­se­it az elekt­ro­ni­zált in­for­má­ci­ós kor éle­té­ről, meg­le­pe­tés­sel ta­pasz­tal­ták, hogy meg­fi­gye­lé­sei négy év­ti­zed el­tel­té­vel is mi­lyen za­var­ba ej­tő­en tisz­ták, mennyi­re meg­hök­ken­tő­en pon­to­sak és idő­sze­rű­ek. A "Mé­dia­masszázs" egy vissza­pil­lan­tó tükör, amely a lát­ha­tat­lan és a ter­mé­sze­ti kör­nye­zet, az ér­zék­szer­vi ha­tá­sok, a tö­meg­mé­dia min­den­nap­jai, a fo­gyasz­tói javak, a sajtó, a rek­lá­mok, és a mű­vé­sze­tek ka­lei­dosz­kóp­ját mu­tat­ja szá­munk­ra. Két­ség­kí­vül tu­do­mány­tör­té­ne­ti je­len­tő­sé­gű mű. Qu­en­tin Fiore il­luszt­rá­ci­ói és Je­ro­me Agel ki­egé­szí­té­sei kí­sé­rik, me­lyek McLu­han tudás, ere­de­ti­ség, pro­vo­ká­ció és in­tu­í­ció irán­ti szen­ve­dé­lyes­sé­gé­re ref­lek­tál­nak. Mars­hall McLu­han ka­na­dai tudós, fi­lo­zó­fus, iro­da­lom­ta­nár és iro­da­lom­kri­ti­kus, rétor és kom­mu­ni­ká­ció-te­o­re­ti­kus volt. Mun­kás­sá­ga a mé­dia­el­mé­let egyik sa­rok­kö­ve, me­lyet a rek­lám- és mé­dia­ipar a gya­kor­lat­ban is al­kal­maz. Ne­vé­hez fű­ző­dik „a mé­di­um maga az üze­net” ("the me­di­um is the mes­sage") szlo­gen és a "glo­bá­lis falu" ("the glo­bal vil­lage") fo­ga­lom be­ve­ze­té­se, va­la­mint a hoz­zá­juk tar­to­zó el­mé­le­tek ki­dol­go­zá­sa. Jelen könyv eredeti címe a "the medium is the message" lett volna, de egy nyomtatási hiba következtében "the medium is the massage"-re változott. A többszörös szójáték - mely teljességében visszaadhatatlan magyarul (massage, mass age) - olyannyira elbűvölte az eredeti mondatba és a körülötte csapott felhajtásba beleunt McLuhant, hogy készülő könyvét az új cím szellemében dolgozta át.

"Amit a kép meg­mu­tat, de nem fi­tog­tat" - erről szól min­den mű­elem­zés, ezért keres ren­de­ző elvet az iko­nog­rá­fia, és ennek meg­ta­lá­lá­sa a mű­él­ve­zet leg­főbb for­rá­sa. A ka­land­hoz pedig Aras­se-nál jobb ve­ze­tőt nem­igen ta­lál­ha­tunk. Ebben a kö­tet­ben hét ta­nul­má­nyát egy új ve­zér­lő elv sze­rint írta meg, me­lyet ana­li­ti­kus iko­nog­rá­fi­á­nak ne­ve­zett el. A kép szü­zsé­je(sujet) és az al­ko­tó szub­jek­tuma(sujet),- ahogy a fran­cia szó egy­be­esé­se is azt mu­tat­ja, - egy­más­ba épü­lé­sét, és egy­más­ra uta­lá­sa­it vizs­gál­ja. "Elem­zé­sem­nek nem az a célja, hogy egy nevet kap­csol­junk egy mű­al­ko­tás­hoz, hanem az, hogy egy al­ko­tás­ban meg­ra­gad­juk, mivé tu­dott válni al­ko­tó­já­nak kö­szön­he­tő­en (aki­nek vi­szont is­mer­nünk kell a nevét ahhoz, hogy a képet meg­fe­le­lő­en tud­juk ér­tel­mez­ni). Témám jól kö­rül­ha­tá­rol­ha­tó: újabb és újabb konk­rét ese­te­ket ele­mez­ve sze­ret­ném meg­ra­gad­ni azt, ami - túl azon, hogy egye­di­vé teszi az egyik vagy a másik mű­al­ko­tást azon a so­ro­za­ton belül, amely­hez tar­to­zik - magán vi­se­li al­ko­tó­já­nak sze­mé­lyi­ség­je­gye­it. Vagy­is azt ku­ta­tom, mi­kép­pen van benne a Mózesben Mi­che­lan­ge­lo, a Noé ré­szeg­sé­ge című fest­mény­ben Bel­li­ni, A Böl­cses­ség al­le­gó­ri­á­jában (Az idő mú­lá­sá­nak al­le­gó­ri­á­ja a böl­cses­ség által ve­zé­rel­ve) című képen Ti­zi­a­no, akár­csak Mant­eg­na a szig­na­tú­rá­i­ban, vagy Piero di Co­si­mo a Pro­mé­the­usz mí­to­sza című képen?" "Aras­se kí­ván­csi­sá­ga és fan­tá­zi­á­ja ki­me­rít­he­tet­len, nyel­vi és vi­zu­á­lis hu­mo­ra le­nyű­gö­ző, ter­mé­sze­te nyug­ha­tat­lan. De a naiv rá­cso­dál­ko­zás és az alá­zat ke­gyes ado­má­nya is az övé." (Vass Nor­bert, Fi­de­lio)

Ke­vély­ség, fös­vény­ség, bu­ja­ság, irigy­ség, tor­kos­ság, harag, jóra való rest­ség - ez a hét ki­fe­je­zés a bűnök egész uni­ver­zu­mát fog­lal­ja össze. A hét fő­bűn­re az ókori vi­lág­ban a go­nosz meg­tes­te­sü­lé­se­ként te­kin­tet­tek, a zsi­dó-ke­resz­tény kul­túr­kör­ben pedig az er­kölcs­te­len­ség meg­fé­ke­zé­sé­nek egyik fő­pil­lé­re­ként ka­pott ki­emelt sze­re­pet. Mit mon­da­nak ezek a ki­fe­je­zé­sek nap­ja­ink­ban? Mi ma­radt meg egy­ko­ri vég­ze­tes és ve­sze­del­mes ter­mé­sze­tük­ből? Vajon sze­re­pet kap­nak-e ko­runk tár­sa­dal­má­ban is, vagy netán már el­avult­nak szá­mí­ta­nak egy olyan vi­lág­ban, ahol "min­den el­megy", ahol már min­den ha­tárt meg­szeg­tünk. Fel­ele­ve­nít­he­tők és új­ra­ér­tel­mez­he­tők, netán be­épít­he­tők a pszi­cho­ló­gi­á­ba és a pszi­cho­ana­li­ti­kus te­rá­pi­ák­ba? Egy biz­tos: vé­tek­ről és bűn­ről lehet idő­sze­rű­en be­szél­ni. Ebben az új so­ro­zat­ban hét tudós kutat az újabb vá­la­szok után. A fő­bű­nö­ket egé­szen szo­kat­lan, mai szem­lé­let­tel vizs­gál­ják, amely már távol áll attól a val­lá­sos ha­gyo­mány­tól, amely­ben ere­de­ti­leg meg­for­má­lód­tak. Kor­sze­rű­en, in­kább ki­áll­ha­tat­lan szen­ve­dély­ként ér­tel­me­zik őket. A hoz­zá­juk való vi­szony az em­be­ri­ség azon ké­pes­sé­gét fe­je­zi ki, amellyel kü­lönb­sé­get tesz jó és rossz kö­zött. A rest­ség bűnét ele­in­te a re­me­te szer­ze­te­sek szá­má­ra tar­tot­ták fenn, akik el­mél­ke­dés he­lyett dé­mo­nok kí­sér­té­sé­nek ke­reszt­tü­zé­ben lus­tál­kod­tak. A kö­zép­ko­ri lajst­rom még meg­kü­lön­böz­tet­te a rest­ség és a szo­mo­rú­ság bűnét: - rest­ség: he­nye­ség, lus­ta­ság, al­kal­mat­lan­ko­dás, sem­mit­te­vés, nyug­ta­lan­ság - a gon­do­la­tok el­ka­lan­do­zá­sa, a test el­ka­lan­do­zá­sa (sic!), bő­be­szé­dű­ség, kí­ván­csi­ság; - szo­mo­rú­ság: ne­hez­te­lés, kis­hi­tű­ség, el­ke­se­re­dés. Ami­kor Ger­gely pápa a fő­bű­nök szá­mát 8-ról 7-re csök­ken­tet­te, és a szo­mo­rú­ság és rest­ség bűnét össze­von­ta, a bús­ko­mor­ság or­vo­si ese­tét - mai ki­fe­je­zés­sel a de­presszi­ót - a rest­ség eti­kus mo­tí­vu­má­val össze is ke­ver­te. Ob­lo­mov, Cse­hov hősei, Proust el­tűnt ide­jé­nek fog­lyai, Freud hisz­té­ri­kái bő­sé­ges mu­ní­ci­ót adnak mai di­ag­nó­zi­sunk és in­ga­tag ke­dé­lyünk vizs­gá­la­tá­nak kul­túr­tör­té­ne­ti meg­íté­lé­sé­hez.

Amikor a reneszánsz fénykorának három legnagyobb alakját sorolják fel, Leonardo da Vinci és Michelangelo után hagyományosan Raffaello következik, a grácia és a harmónia eszményi mestere. Különösen azért magasztalják, mert a legkomplexebb narratívákat és filozófiai fogalmakat is képes figurálisan ábrázolni. Művészetének értékelésekor azonban kevesebb figyelmet szentelnek arra az átütő erejű készségére, amellyel a vallásos érzület bemutatására képes. A Raffaello látomásai két tanulmányát Arasse 20 év különbséggel írta, az első a képben a látnok és a látomás viszonyát vizsgálja, míg a Sixtusi Madonna esetén a mű egésze tekinthető látomásnak, ahol a látnok maga a néző, aki Raffaello szerint az oltár előtt álló hívő. Képet nézni Daniel Arasse segítségével mindig a "figuratív gondolat" avagy a "figuratív szövedék" megfejtésének kalandja. Jelen kötet immár a negyedik, amely a kiadó gondozásában eljut az olvasókhoz.

1791. december 5. éjszakáján minden idők egyik legzseniálisabb zeneszerzője az ágyában haldoklik, és élete utolsó művét nem tudja már befejezni... Másnap idegen emberek közt, idegen helyen, furcsa ruhákba öltöztetve ébred. Sajnos nem indul jól a napja, nem találja se a helyét, se az idejét. Lehet, hogy ez a pokol tornáca, de az is lehet, hogy a paradicsom. Csak egyetlen magyarázata lehetséges: ez egy isteni küldetés, be kell fejezni a Requiemjét. De ehhez meg kell találnia a közös hangot a tojotákkal és siemensekkel,az óriásférgekkel, a fülmelegítőkkel, hogy a jumbó bögréről ne is beszéljünk. Jöjjön most a klasszikus kérdés: Vajon sikerül neki?

Amikor véget ér a kilencedik szimfónia, az örömittas közönség mindig ovációval reagál. Ez így volt 1824. május 7-én is, és ma sincs másképp. Ez a Beethoven által gondosan kifundált dramaturgiának az eredménye, amelynek egyik legfontosabb eleme a finálé rendkívül önkényes kezdete. Az ember hallja, ahogy nőttön-nő a lelkesedés és amikor "az egész világ csókját" skandálják - már mondatok szinte nem is, csak szavak hangzanak el -, mindenkit magával ragad az összetartozás érzése és a földi boldogság, és mindenki lerázza magáról a félelem, a kényszer és a demagógia láncait. Ez a lelkileg megkínzott ember, akinek életében nem sok örömteli pillanat adatott meg, így tette ki a felkiáltójelet a magány felett aratott győzelmet hirdető filozófiai és zenei kiáltvány végére. Megrázóan tragikus, hogy még azt sem vette észre, milyen óriási sikert aratott vele. Jan Caeyers karmester, zenetudós, és remek elbeszélő, aki Beethoven egy olyan életrajzát beszéli el nekünk, amely beavat az élettörténet titkaiba is. Beethoven életrajza széles olvasóközönség számára tartogat kultúrtörténeti és zenetörténeti izgalmakat.