Najnovšie - Svetová beletria strana 214 z 453

Ha már elmentem, szeretném, ha hallanád a hangomat a fejedben. Halld meg, amikor a legnagyobb szükséged van rá, amikor nincs benned remény, amikor Magadra maradsz. Amikor az élet kegyetlen, amikor úgy tűnik, nincs szeretet. Amikor úgy érzed, hogy kudarcot vallottál. Amikor nem tudod, hogy mi az értelme az egésznek. Amikor nem tudsz továbbmenni. Szeretném, ha akkor belőlem merítenél erőt. Szeretném, ha emlékeznél rá, hogy mennyire dédelgettelek, hogy Érted éltem. Amikor úgy érzed, hogy a világ óriásokkal van tele, akik közt eltörpülsz, amikor már azért is küzdened kell, hogy felemeld a fejed, szeretném, ha emlékeznél rá, hogy más dolgokért érdemes élni, mint amit a puszta teljesítmény jelent. Az is ér valamit, ha valaki rendes ember. Eileen szülei a 20. század derekán Írországból vándorolnak az Egyesült Államokba, s otthonukban hol vidám, hol borús a hangulat - a vendégek számától és az elfogyasztott alkohol mennyiségétől függően. Eileen felnőve mindent elkövet, hogy maga mögött tudja gyermekkora kiábrándító közegét, és jobb életről álmodik. Amikor férjhez megy a jóképű kutatóhoz, Edmund Learyhez, felcsillan előtte a lehetőség, hogy jólétben, szeretetben éljen, mint az ideális amerikai középosztálybeli családok. Hamar világossá válik azonban, hogy bár kétségtelenül szeretik egymást, Eileennek és Ednek más az elképzelése arról, mit jelent a boldogság, és miként lehet elérni. Életüket növekvő fellegek árnyékolják be, de ők kétségbeesetten igyekeznek fenntartani a látszatot, megőrizni jövőről szőtt álmaikat, és leküzdeni minden akadályt. Learyék sorsát a családi boldogság és a gyarapodás ígérete határozza meg, amely a II. világháború után foglyul ejtette Amerikában a szíveket és a lelkeket. A lebilincselő és megindító regény arra figyelmeztet, hogy az élet nem csupán diadalok és vereségek főkönyve, hanem valami egészen más és több: az emberi viszonyok mélyén rejlő titok. Matthew Thomas Bronxban született, és Queensben nőtt fel. A Chicagói Egyetemen szerzett diplomát, majd a Johns Hopkins Egyetem írói szemináriumán és az Irvine-i Kaliforniai Egyetemen tanult. Nem vagyunk magunk című regényét tizenkilenc nyelvre fordították le, számtalan díjra jelölték, s megjelenésekor a New York Times, a The Washington Post és a The Guardian is az év legjobb könyvei közé választotta.

Dante 1300 körül elhatározta, hogy világraszóló művet fog írni, olyat, amit akkor már ezer éve nem írtak. És sikerült neki, mert nem tragédiát írt, hanem - ahogy ő nevezte - komédiát. Az Isteni Színjáték azért tud sokszor vicces lenni, mert keserű ember írta. Sziklaszilárdan hitt Istenben, de kénytelen bevallani: Istent úgyse lehet érteni. És - a mi szerencsénkre - tett egy nagy felfedezést: nem Istent kell megérteni, hanem az embereket, Isten teremtményeit. Talán őket figyelve megtudjuk, milyen Ő. Nádasdy Ádám fordításában most önálló kötetben is megjelenik az Isteni Színjáték legizgalmasabb része, a Pokol, jegyzetekkel és utószóval.

1980-ban Juan de Vere - avagy az „ifjú De Vere", ahogy a regény idősebb szereplői atyáskodva szólítják - az egyetemet épp csak elvégezve titkári állást vállal Madridban Eduardo Murielnél, az excentrikus, valaha sikeres producernél és rendezőnél, akit a rajongásig tisztel. Hamarosan azonban feltűnik neki, hogy Muriel buja felesége úgy él a rendező házában, mint egy mellőzött kísértet. A házaspár életének perifériáján felbukkan a család barátja, dr. Jorge Van Vechten gyermekorvos baljós alakja, akiről furcsa pletykák keringenek. Ezek nyomába küldi Muriel az ifjú titkárt, aki lelkesen veti magát a nyomozásba. A kémkedés során De Vere a polgárháború és a francóizmus korának sötét árnyai közé sodródva bepillantást nyer a szereplők gyűlölködéssel, gyanakvással, árulással teli múltjába, miközben csalások és öncsalások szövevényével kénytelen szembesülni.

E hányatott sorsú mű Salman Rushdie harmadik regénye. A szerzőre Az éjfél gyermekei világsikere és Booker-díja után derült égből csapott le a végzet Homeini ájatulláh személyében, aki A sátáni versek megjelenése nyomán és a műből kiragadott részletek alapján kimondta rá a fatvát, amely nem csupán kiközösítést jelent, hanem halált is. Nagy-Britannia ekkor úgy döntött, hogy a nyugati demokrácia nevében megvédi a szerzőt, aki jó tízéves bujkálásra kényszerült. A regény maga – lévén irodalom – természetesen senkit és semmit nem fenyeget. Remekmű, amely szól életről és hitről, szabadság- és istenkeresésről, Keletről és Nyugatról, valamint arról is, hogy az ember, bárhogy kapálódzik ellene, élete végéig ott hordozza magában a szülőföldjét. Mindezt Rushdie varázslatosan egyedi, mesemondó, a magyar Olvasók előtt már jól ismert nyelvén. S bár a fatva azóta sem szűnt meg, hiszen csak az vonhatja vissza, aki kimondta, ő pedig már nincs az élők sorában, a szerző nemcsak a szabadságát nyerte vissza, de újabb és újabb mesterművekkel örvendezteti meg olvasóit. „Kérdés: mi a hit ellentéte? Nem a hitetlenség. Az túl végleges, bizonyos, lezárt. Maga is egyfajta hit. A kétely. Emberi állapot, de mi van az angyalokkal? Ők, akik félúton vannak Allahisten és a homosap közt, kételkedtek-e valaha? Igen: egy nap Isten akaratát megkérdőjelezve, motyogva bújtak meg a Trón alatt, tiltott kérdéseket merészeltek feltenni: antikérdéseket. Jól van ez így? Nem lehet vitatni? Szabadság, a régi antikérdés. Ő természetesen megnyugtatta őket, alkalmazta vezetői készségeit a l’isten. Hízelgett nekik: ti lesztek akaratom eszközei a földön, az ember megváltása-kárhozása, a szokásos dolgok satöbbi. És hókuszpókusz, a tiltakozásnak vége, fel a glóriákkal, vissza a munkába. Az angyalok könnyedén megbékíthetők; hangszerré kell változtatni őket, és máris játsszák a hárfiadalt. Az emberi lények keményebb diók, ők bármiben tudnak kételkedni, még abban is, amit a tulajdon szemükkel látnak. Amit a tulajdon szemük mögött látnak. Ami a csukott csipájuk mögött történik, miközben süllyednek nehéz szemhéjjal… az angyaloknak nincs valami nagy akaratuk. Az akarat ellenkezés; a behódolás elutasítása; eltérő nézet.”

Irodalmi szenzáció. Tatjána: Rejtő Jenő (1905-1943) alighanem utolsó, kéziratban maradt hosszabb lélegzetű műve, melyet a Petőfi Irodalmi Múzeum őriz. Az író 1932-től kezdett el ""gyorsregényeket"", füzetes-tízfilléres ponyvákat írni, melyek egytől egyig saját nevén (tehát nem álnéven, mint a P. Howardok) jelentek meg, többnyire a Világvárosi Regények sorozatban. A jelen kisregény igazi noir elbeszélés: egyes szám első személyben regéli el egy, a tisztesség útjáról le-letérő dokkmunkás kiábrándító kalandjait a kikötői alvilágban, mindezt egy férfiúi vetélkedéssel elegy, reménytelen szerelem árnyékában. A címszereplő Tatjána igazi végzet asszonya, szovjet kém (vagy épp kettős ügynök?): a halálból tért vissza, zavaros politikai ügyei óhatatlanul sodorják tragédiába. Mivel az elbeszélésben hangsúlyos szerepet kap egy szovjet hadihajó és holmi orosz emigránsok, elképzelhető, hogy annak idején - az 1930-as években - emiatt: cenzurális okokból nem jelenhetett meg a mű, amelynek pontos keletkezési ideje sem ismert. Külön érdekessége, hogy a Rejtő-életműben ritka módon van egy előzmény-novellája is: a Kopó. Ráadásképp pedig Tatjána, az orosz kémnő címen Rejtő 1937-ben még operett librettót is írt! „Tatjánával a hotelben ismerkedtem meg. Egy este, éppen kijöttem a szobámból, mikor új lakó érkezett. Férfiszabású bő felöltőben volt, kezében kis kézitáska, a fején sapkaszerű simuló kalap. Minden praktikus és egyszerű volt rajta. A kalapja alól két bronzvörös hajtincs látszott ki. Nem lehetett egészen fiatal, az orra körül két redő mélyült az arcába. Nagyon szép volt. Markáns, kissé durva, de mégis szomorúan szép nő volt Tatjána. A nevét akkor még nem tudtam. Egy másodpercre élesen felém fordult, végignézett rajtam, aztán benyitott szobájába. A mellettem lévő szobába. Valahogy megéreztem, hogy messziről jött, hogy felette áll e kis bűnözőknek, akik itt laknak. Az első pillanattól fogva érdekelt."

A ?mű az Erdély aranykorának záróakkordja, bár tervezett még egy negyedik kötetet is, a Hadak ura címmel, ám ennek megírásától a kiadó érdektelensége eltérítette. Ez is Bethlen Gábor regénye, fejedelemségének hatodik esztendejéről szól, a férfiszenvedélyről, az emberi hűségről és a harci készülődésről. Móricz Zsigmond így tűnődik egyik vallomásában hőséről: „nemzeti hőst kerestem, akiről regényt lehet írni, valakit, aki evvel a néppel nagyot tudott alkotni… Így állapodtam meg Bethlen Gábornál, akiben rögtön sok rokonszenves vonást leltem: árva gyerek, maga csinálta ember, s ízig-vérig magyar minden célkitűzésben. Ma már nem látom politikáját a második korszakban annyira magyarnak: őbenne is hatalmi vágy van, s a háborúra is azért indult ki, hogy cseh király lehessen… Az asszonykérdés pedig a Janka probléma. Íme, kilenc éve meghalt, és nincs több asszonyesetem. Soha más nő nem érdekelte »elszánt poéta ceruzámat«, csak a vele való élethalálharc. Ő levonta a konzekvenciákat; én tovább vívódom vele. Ő tett íróvá, s ő tart ma is.” – Nagy íróvá tette. Erdély s a XVII. század magyar és közép-európai történelmét tőle tanuljuk tisztelni is, átélni is.

Móricz Zsigmond gyakran nagy epikai vállalkozásai szüneteiben, majdnemhogy játékos erőpróbaként kezdett kisregényeibe. Fölfigyelt egy addig számára ismeretlen vagy kevésbé ismert társadalmi réteg életvitelére, életstílusára, mentalitására, izgatni kezdte a felszín alatt rejtőző valóság, és már írta is a regényt, rajzolta típusait, nyomozta az emberi sorsokat összekötő és meghatározó szálakat. a társadalmi porblémákat is emberi szituációkban és konfliktusokban ragadta meg. A figurák karakteréből és sorsából is azokat a dilemmákat bontotta ki, amelyekkel ő maga is reménytelenül vívódott egész életében. Így született a Nem élhetek muzsikaszó nélkül, a Házasságtörés, A kis vereshajú és a sajnos befejezetlen maradt kisregénye, a Kamaszok. Morális nyugtalansága, tisztázó szándéka, szenvedélyes elemző indulata az olvasót is magával ragadja és állásfoglalásra kényszeríti.

Válogatásunkban Krúdy Gyula novellái több értelemben is utazásra invitálják az olvasót. Időben visszarepítenek a ’48-as forradalom utáni kifosztottság méla csöndjébe, egy hideglelős bensőségbe, hogy aztán a századvég szalonjaiban találjuk magunkat. Egymástól távoli helyszíneken barangolunk, a Felvidék városkáitól Budáig. És irodalmi értelemben is végigkísérhetjük a szerzőt a mikszáthi alaphangtól összetéveszthetetlenül saját stílusvilágáig, amelynek gazdagságán egy életen át álmélkodhatunk, újra és újra.

Móricz ?Zsigmond „fáradt”, „lassú” éveinek termékeként tartja számon az irodalomtörténet a Rab oroszlánt. Valóban nem tartozik a legkiemelkedőbb, legérettebb remekek közé, de kétségkívül jó regény, amely iránt az is fokozhatja az érdeklődést, hogy talán e művében vallott legmélyebben, legőszintébben első feleségével való konfliktusairól, a Janka-házasság belső pokláról, amely végül is az asszony öngyilkosságába torkollott. A regény persze objektiváltan, idegen szereplőkbe vetítve adja üzenetét, az önéletrajzi, vallomásos jelleg azonban félreismerhetelen. A főhős, Vágrándy tanácsos vidéki dzsentriszármazék, aki csendeskén, a rangot tartva, mégis szűkösködő anyagi körülmények közt él feleségével a fővárosban. Gyerekük nincs, életüket a férfi hivatalba járása és az otthoni mindennapok töltik ki; úgy tűnik fel, így lesz ez már kései öregségükig. A tanácsos hivatali szobájába azonban a miniszter ideiglenesen beköltöztet egy ifjú hölgyet, akinek valamiféle felmérést kellene elkészítenie – persze a tanácsos úr segítségével. Az üde, „modern”, felszabadult fiatal nő megbolondítja Vágrándyt. Nem történik ugyan semmi, de az idősödő férfi nem tudja eltitkolni szenvedelmét odahaza, az asszony pedig – korábban a szelídség, alázat, feleség-úrinői méltóság megtestesítője – vad hisztérikává, fúriává válik. A házaspár veszekedésekkel, kibékülésekkel, tettlegességgel, öngyilkossági kísérletekkel pokolivá tett napokat-heteket él át. Egész életük felfordul, és e változások fényében Vágrándy arra is rádöbben, hogy a környezete hasonló emberi tragédiákkal van aláaknázva, hogy sorsa miben sem különbözik sógoráétól, hivataltársaiétól. A leányt végül elveszi egy Vágrándy-korú államtitkár, a házaspár „kibékül”, ám a korábbi harmonikus élet már sohasem térhet vissza. A kölcsönösen adott-kapott sebeket immáron életük végéig hordozniuk kell. Az emberi drámán túl a regény mint a húszas évek Budapestjének, a miniszteriális hivatali életnek hű tükre is figyelmet érdemel.

A nagy francia álmodó hazánkban meglehetősen ismeretlen művei közé tartozó regénye a jellegzetes Verne-témakörök közül kettőt egyesít: a fiatalok tengeri utazásának témáját és a tengeri bűnözés, azaz a kalózkodás motívumait. A lassú áradású cselekmény Londonban veszi kezdetét: a karibi szigetvilágból származó gazdag diákok előkelő iskolája, az Antilian School kilenc legjobb tanulója az évzárón ösztöndíjat nyer, tengeri utazást szülőföldjükre, az Antillák szigetvilágába, valamint személyenként 700 fontot...

Te mit tennél, ha a nő, aki tönkretette a házasságodat, levelet írna, amelyben könyörögve kér, hogy találkozz vele? Egyikük sem fogja elfelejteni a norfolki tengerparton eltöltött hetet. Rosie és Lisa, a gyerekkori barátnők családja mindig is elválaszthatatlan volt. Ám azon a nyáron Lisa összejött Rosie férjével, Nick-kel. Most, nyolc év hallgatás után, Lisa levelet küld Rosie-nak, és a segítségéért könyörög. A levél, amely Rosie lányának, Daisynek a kezébe kerül, sötét titkokat tár fel, és a lány bizonytalan valóságérzéke kezd meginogni. Tizenéves fia, Max önmagát okolja mindenért, ami azon a hosszú, forró nyáron történt. Nicknek pedig a saját emlékei alapján kell szembenéznie az eseményekkel. Ennek a sztorinak négy nézőpontja van. És mind a négy narrátornak megvannak a maga küzdelmei, titkai, dilemmái, félelmei és választásai. Kivételesen megkapó családregény emlékezetről, tévedésekről, hibáztatásról, bűnösségről, bizalomról valamint apróbb és hatalmas árulásokról. "Az Árulások végtelenül megragadó, döbbenetesen erőteljes és kellemesen megtévesztő." Nicola Moriarty Az ötödik levél szerzője

A történész és blogger Konok Péter rendületlenül mondja a magáét erről a mi mostanság igencsak furán működő országunkról - követőinek és lájkolóinak nagy örömére; másokat meg bizonyára bosszantva, de hát hadd örüljünk és hadd bosszankodjunk, elvégre szabad országban élünk, právdá? Konok szerint ez a fura ország már túl van valamin, de ugyanakkor valamin meg még azért innen van Hogy min túl és min innen, az derüljön ki a kötetből, amely azért nemcsak politikai publicisztikákat és szatírákat tartalmaz, hanem elragadóan eleven írásokat is a szerző életéről: egy értelmiségi pár mindennapjairól, a gyerekről (akinek meg kellene fogalmaznia a munkafüzetében három sorban a saját hazafiságát), gyáva kutyáról, gőgös macskáról, pisáló békáról, kuvikoló kuvikról, a kocsmáról, ahol magvas beszélgetések zajlanak, Joszif Visszarionovicsról, kinek életéről megejtő részleteket tudhatunk meg, Kádár és Czinege elvtársakról, írókról és zenészekről (Bob Dylanről, Hrabalról, Kerouacról, Brautiganről), ifjúkori kalandokról és álmokról, meg általában arról a keserves, de néha mégis szép dologról, amit életnek nevezünk.

When seventeen-year-old Dharma Moore moves to Bayou country so her scam artist mother can work as a Paranormal Investigator, she discovers that more than ghosts haunt the abandoned plantation they now call home. Centuries ago, a voodoo curse was placed on the swamp waters surrounding the old plantation by a murdered slave. This terrible curse ensnares Dharma with its deadly effects. To save herself, she must face the terror of the haunted waters, find the dead woman's skull, and convince the slave's soul to release her from its torments. When Dharma discovers an ancient secret that links her to the property-a secret kept from her by her own family-she realizes that the curse is more personal to her than she ever imagined. To survive, Dharma must accept the help of the locals, and put her trust in the handsome gardener, Wolf Bodine-who is the only one crazy enough to come near the plantation. With his help, Dharma must learn to embrace the truth and accept that magic is not only real... but that it can be very, very deadly!

„Én maradtam. Te elmentél. Miért pont most? Miért ma? Nem hiszem, hogy már nem vagy. Úgy érzem, mindjárt, mindjárt hazajössz, felakasztod a zakód a fogasra, leveszed a cipőd, a konyhában megiszol egy fél doboz tejet és idefekszel mellém, éjjel hangosan horkolsz, akkor élő leszel. Érzi Ádámot maga mellett, a másik oldalára fordul, hogy átölelje, de ott egy egészen más embert lát: a lányát, aki gondtalanul alszik.” (Laczházi Aranka fordítása)

1893, London. Amikor Cora Seaborne és Francis nevű fia megérkezik Essexbe, ott az a szóbeszéd járja, hogy az egykor a lápvidéken garázdálkodó s emberéleteket követelő mitikus szörny, az essexi Kígyó újra feltűnt Aldwinter egyházközségének partjainál. Lelkes természetbúvárként Corát tűzbe hozza a hír, hisz talán egy eleddig ismeretlen állatfaj példányáról van szó. A lény nyomait követve ismerkedik meg Aldwinter papjával, William Ransome-mal, akivel ellentmondásos érzelmeket táplálnak egymás iránt, míg végül a legváratlanabb módon alakítják át a másik életét. Az essexi kígyó című könyvet számos irodalmi díjra jelölték, megjelenése óta több mint egy éve az eladási listák elején szerepel a könyv az Egyesült Királyságban. Az Év Könyve - The Waterstones British Book Award győztese The Sunday Times Bestseller Mint elsőszámú bestsellert és a 2016-os Waterstones Book of the Yeart Az essexi kígyót további nyolc díjra jelölték, köztük a 2017-es Costa Könyvdíjra és a 2017-es Bailey’s Women’s Prize for Fictionre. Sarah műveit tizenegy nyelvre fordítják le, a Guardiannek és a The Financial Timesnak ír recenziókat. Kendőzetlenségében magával ragadó regény, melyben vágy és hit gabalyodik egymásba a lápon, de az igazi csoda a barátság. Sarah Perrynek megvan az a rendkívüli adottsága, hogy elkövesse a prózával az elképzelhetetlent - más szóval olyan író, aki érti az életet. (Jessie Burton, a Babaház úrnője és a Múzsa című könyv szerzője) Az essexi kígyó élvezetes olvasmány: egy rendkívül tehetséges szerző intelligens, magával ragadó munkája. (Sarah Waters, A szobalány című könyv szerzője) Ettől a könyvtől vágyat kapunk rá, hogy jobb emberré váljunk. (Justine Jordan, The Guardian)

Egy kisfiú meséli el családja titokzatos tündöklését és bukását. A tehetős család mintha a világon kívül élne, barátok, mulatságok töltik ki napjaikat hol Párizsban, hol spanyolországi villájukban. A szülők mesékkel, izgalmas hazugságokkal helyettesítik az unalmas valóságot. A gramofon egész nap Nina Simone Mr. Bojangles című számát harsogja a hatalmas lakásban, a kibontatlan leveleket pedig a sarokba dobják. De mi történik akkor, amikor a valóságot már nem lehet többé kizárni az életükből? Az elsőkönyves író meglepetésszerű, hatalmas európai sikere egy szomorú és elszánt szerelmeslevél az álmokhoz.

Vonnegut újabb édesbús, keserves remekműve az egykor öröknek vélt polgári értékrendet gyászolja. A cím a kamaszkorú gyilkos, Rudy Waltz gúnyneve. Vaktában kilőtt töltényével egyszerre két életet is kiolt. Rudy anyjával házuk radioaktív kandallópárkánya végez, az ohiói Midland City összes élőlényével pedig neutronbomba. Viszont szerepel a könyvben egy örök álmából felébresztett pilóta. Szimbolikus figura. Az ejtőernyő nélküli madárember küldetése, hogy kísértsen az immár lakatlan, ámde épen maradt városban. Rudy bűntől bűnhődésig kalauzolja az Olvasót lelki békéje felé vezető, göröngyös útján. A ma már klasszikus abszurd egyszerre profetikus példázat és intés: tisztességesnek kell maradnunk akkor is, amikor a feladat teljességgel lehetetlennek tűnik. Egyetlen rab volt odafent, egy fekete asszony, nem városbeli, akit egy távolsági buszról szállítottak le, mert megverte a fehér buszsofőrt. Az asszony lentről, a Dél mélyéről jött, s ő ismertetett meg azzal a gondolattal, hogy születéskor kinyílik egy kukucskálónyílás, és ha becsukódik, az a halál. Ahonnan jött, ott mindennapos lehetett ez a gondolat. … Megkérdezte, mit keres a börtönben egy ilyen szép ruhás fehér fiú. Azt mondtam, baleset történt, miközben a puskát tisztogattam. Ki tudja, hogyan, elsült, és valahol messze megölt egy asszonyt. Magamban már kezdtem kidolgozni a védekezésemet, ha egyszer apának esze ágában sem volt ilyesmi. – Ó, Uramisten – mondta az asszony –, hát becsuktál egy kukucskálólikat? Cudar érzés lehet.

Tolnai Ottó életműsorozatának harmadik kötetébe 2011 és 2017 között írt verseit gyűjtötte egybe és komponálta „kései kísérleti költészete" nagyformájává, melyben párhuzamosan hangzanak fel a számvetés, az összegzés melankolikus dallamai és a szerző költészetére kezdettől fogva olyannyira jellemző újító radikalizmus dinamikus, nyers szólamai. Ez a hosszan kitartott, saját hangjait, hangszereit, intonációit, motívumait virtuóz módon variáló nagyária a kompozíció finom eljárásainak köszönhetően számos meglepetéssel szolgálhat az életmű ismerői számára. Tolnai új olvasói pedig, akik először hajóznak „költészete felségvizein", intenzív beavatás részesei lehetnek: meghallhatják zokogó, fuldokolva nevető, elégikus-elragadtatott dalaiban azt is, a Balkán szíve hogy dobog.

A Pertu a közelmúlt legfontosabb írói indulása volt, és a könyv első megjelenése óta mit sem veszített elevenségéből. A kritikai figyelem az elmúlt harminc év legfontosabb novelláskönyvei között tartja számon, a szerzőt pedig a legfontosabb novellistának. Nem véletlenül: Szvoren Edina prózái megdöbbentő erővel és egyedi érzékenységgel mutatják meg az emberi viszonyok émelyítő bonyolultságát. Már a Pertu novellái is azt tudják, amit kevesen: egy minden mondatában összetéveszthetetlen atmoszférát teremtenek meg, saját világunk máshonnan megismerhetetlen oldalát.