Najnovšie - Literatúra strana 2 z 6

Miért tett úgy Agatha Christie egész karrierje során, mintha csak egyszerű "háztartásbeli" lenne, mikor ez nyilván nem igaz? Ahogy Lucy Worsley írja, "izgalmasan, pezsdítően modern" volt. Szörfözni járt Hawaiin, imádta a gyors autókat, és érdekelte az új tudomány: a pszichológia, amely komoly mentális krízisen segítette át. Akkor miért játszotta - minden ellenkező bizonyíték dacára - a szemérmes, gazdag századeleji úriasszony szerepét? 1890-ben született, egy olyan korban, amikor világos szabályok szabták meg, mit tehet és mit nem tehet egy nő. Lucy Worsley életrajza nem csak a világhírű bestselleríróról szól. Hanem olyasvalakiről, aki a származása és a neme jelentette akadályokat legyőzve elképesztően sikeres dolgozó nő lett. Lucy Worsley életrajza alapmű és rendkívül szórakoztató olvasmány. Személyes levelek és ritkán látott dokumentumok alapján mutatja meg, mennyire úttörő volt Agatha Christie - az a nő, aki tényleg megírta az egész huszadik századot. ,,Agatha rettentő vonzó lehetett. Önéletrajzában pontosan kilenc különböző férfit említ meg (illetve utal rájuk), akik megkérték a kezét tizenhét és huszonkét éves kora között, s két eljegyzés is lett belőle. Derűsen tárgyilagos, amikor a kérőiről mesél." "Egy zseniális nő ír egy zseniális nőről: kihagyhatatlan." - Antonia Fraser Lucy Worsley, angol történész (sz. 1973), a Historic Royal Palaces alapítvány főkurátora, Agatha Christie mellett írt már nagysikerű könyvet Jane Austenről és Viktória királynőről, valamint történelmi műsorokat is vezet a BBC csatornáin.

"Abban a pillanatban, akármilyen kicsi voltam is, megértettem, hogy nem leszek képes biztosítani apámnak a boldogságot. Akkor már tisztában voltam azzal, hogy ez marad életem legfontosabb küldetése. Olyan küldetés, amelyben teljes mértékben elbuktam." Luiz Schwarcz Sao Paulo egyik legjelentősebb könyvkiadójának alapítója, a brazil értelmiség központi alakja, aki a minőséget és a kiváló munka örök értékét képviseli. Különleges jelenség a kiadói világban, akinek a hatása nemcsak a brazil, de a nemzetközi irodalomban is érezhető. Szerény, békés és visszahúzódó férfi, akiről Kazuo Ishiguro, Andrew Solomon, Salman Rushdie is szeretettel nyilatkozik - és aki eddig barátai előtt is titkolta, hogy bipoláris zavarral küzd. Memoárjában nem a sikereit és az általa felfedezett hazai és külföldi szerzőket sorolja, hanem mentális összeomlásának és gyógyulásának folyamatát írja le. Felidézi családja történetét, akik mindenről lemondtak, hogy elmeneküljenek a náci terror elől: magyar édesapjának, Andrénak sikerült megszöknie a bergen-belseni koncentrációs táborba tartó vonatról, hátrahagyva apját, Lajost; horvát anyjának, Mirtának pedig hároméves korában kellett megjegyeznie egy hamis nevet, amikor családjával útnak indult Olaszországba, majd a tengerentúlra. André és Mirta Brazíliában találkoztak, s tragikus múltjuk fájdalmas emlékeivel kezdtek új életet. Schwarcz egyetlen gyermekként úgy érezte, az ő kötelessége feloldani André bűntudatát, amiért nem tudta megmenteni apját; ráadásul szülei házasságát is neki kell összetartania. Mindez olyan szorongások forrása lett számára, amelyek a depresszió különféle fázisaival együtt végigkísérték gyerek- és felnőttkorán. A Légszomj megrázó vallomás a bipoláris zavarral való küzdelemről, a család fontosságáról és a holokauszt generációkon átívelő hatásairól.

Sokan írtak Jókairól, de mindig hitelesebb és érdekesebb efy kortárs életrajza, aki személyes jóbarátságban volt az íróval.

Kötetünk betekintést nyújt egy nagy múltú nyomdász- és művészdinasztia küzdelmes sorsába: Kner Izidor leszármazottai, az 1940-ben az Egyesült Államokba kivándorolt Kner Albert és felesége, valamint a magyarországi családtagok és neves barátok - művészek, értelmiségiek - levelezéséből válogat. A menni vagy maradni latolgatása után az amerikai beilleszkedés időszaka következik, amikor az érkező leveleket pesti kávéházakban, amolyan lélekerősítő társasági esemény keretében olvasták fel - lám, van, akinek sikerült, s ha nem is lehet követni, az otthon maradottak legalább erőt meríthetnek a házaspár példájából. A háborús években a levelezés megszakadt, majd 1945-ben újraindult. Nagy forrásértékű, felkavaró levelek maradtak ránk ebből az időszakból: számos családtag és jóbarát vált a holokauszt közvetlen vagy közvetett áldozatává, s a tragédia feldolgozása mellett a szemünk előtt foszlik szét a régi otthonos világ újraépítésének reménye. Kner Albert ekkoriban írt leveleiben igyekezett a demokráciára és bizalomra épülő amerikai élet előnyeit ecsetelni a nővére, Kner Erzsébet számára, aki utóbb követte őt az emigrációba. Párhuzamosan a hazai levelek a háború utáni budapesti világról adnak képet. A leveleket Erdész Ádám történész, levéltáros válogatta és rendezte sajtó alá.

Egy ?ragyogóan megírt életrajzi regény Selma Lagerlöf mozgalmas életéről, aki Nils Holgerssont ajándékozta a világnak. Amikor Selma Lagerlöf elkezdi Stockholmban a tanárképző főiskolát, csomagjában boldog gyermekkorát viszi magával. Egy hajadonnak a diploma megszerzése az egyetlen lehetőség arra, hogy anyagilag függetlenné váljon. Selma soha nem akart férjhez menni, de az írói pálya egész más! Azonban az odavezető út hosszú és nehéz. Otthonát, a Marbackában fekvő paraszti birtokot – az adósságok miatt – el kell adni, de a legfontosabb dolgot soha nem veszíti el: az önmagába vetett hitét. Elbeszélései megtörik az irodalmi konvenciókat, a társadalmi szabályok határát feszegetik, amivel az írónő kihívja maga ellen a férfiak haragját. 1909-ben a nők közül elsőként kapja meg az irodalmi Nobel-díjat, és Nils Holgersson alakjával az egész világon felébreszti a Svédország iránti vágyakozást. Imád utazni, és szerelmi háromszögben él annak minden magasságával és mélységével. Charlotte von Feyerabend életrajzi regényében Selma Lagerlöf nyomait követi, aki egyenesen Svédország lelkéből írta történeteit.

... Én semmilyen titokkal nem tudok szolgálni. Nem alkottam maradandót semminő téren. Amit a földi lét során képességeimtől telhetően és igaz lelkesedéssel műveltem, annak már az emlékét is elmosta az idő. Valamikor szélté-ben-hosszában szavalgatták a verseimet, olvasták a regényeimet, kapkodták a könyveimet, tapsoltak színdarabjaimnak. Megálmodott figuráimat életre keltette a film, sugározta a rádió. Volt idő, hogy hetente megjelent az arcképem a tőlem közölt novellák élén, és egy előkelő napilap tárcarovatában vasárnaponként megpendítettem koboz elárvult lantját. Aztán huszonöt sorrá zsugorodtam egy elavult lexikonban, amelynek sárgult lapjait ma már senki sem pergeti… Epitáfiumom Ezt írjátok majd sírom fölébe: „Szeretett, de őt nem szerették. Mielőtt elment, megbánta tettét. Álmodta csak az életét. Vége.” Kozma Béla

1913 - Az évszázad nyara című kötet szerzőjének új könyve. 1933-ban Berlinben véget érnek az „arany húszas évek”, a Côte d'Azurön azonban F. Scott és Zelda Fitzgerald továbbra is száguld a házasságukat elnyelő szakadék felé; Walter Benjamin a szerelmet keresi Ibizán, de csak hasist talál; Kurt Weill a Koldusopera jogdíjaiból finanszírozza felesége, Lotte Lenya és szeretője kirándulásait Monte-Carlo kaszinóiba, Erich Kästner pedig beszámol az anyjának legújabb flörtjeiről a berlini Romanisches Caféban. Mintha egyelőre az odaadás és a szerelem lenne az egyetlen lehetséges válasz a nemzetiszocialisták által szított gyűlöletre: a harmincas évek tele vannak szép, merész, kilátástalan kalandokkal és nagy románcokkal. A Szerelem a gyűlölet korában izgalmasan és magával ragadóan meséli el egy radikális évtized történetét, amelyben a szabadosság maximuma egyedülálló politikai katasztrófával találkozik. Amikor az ifjú Jean-Paul Sartre 1929 tavaszán a párizsi École Normale-ban először pillant Simone de Beauvoir szemébe, életében először és utoljára elveszíti az eszét. Miután néhány héttel később, június elején sikerül megbeszélnie vele, hogy kettesben találkozzanak, a lány egyszerűen nem jön el. Sartre a rue de Médicis-n egy teázóban rostokol, és hiába várja. Ezen a napon kellemesen meleg van Párizsban, fehér felhők gomolyognak a mélykék égen, Sartre direkt nem kötött nyakkendőt, mert a tea után át akar menni Simone-nal a közeli Jardin du Luxembourg-ba csónakázni, olvasta, hogy ez így szokás. Már félig kiitta a teáját, tizenötször az órájára pillantott, hosszan tömködte a pipáját, és rágyújtott, amikor odarohan hozzá egy fiatal, szőke nő. Azt mondja, ő Simone húga, Héléne de Beauvoir, a nővére nem tud eljönni, sajnálja. Mire Sartre megkérdezi: de hogy talált meg ilyen hamar ennyi ember között? „Simone azt mondta - így a húg -, hogy maga alacsony, szemüveges és nagyon csúnya.”  Így kezdődik a huszadik század egyik legkülönösebb szerelmi története. „Elragadó könyv. Rengeteget tanultam belőle szerelemről, művészetről, borzalmakról.” - Ferdinand von Schirach. Florian Illies 1971-ben született, Bonnban és Oxfordban tanult művészettörténetet. Volt a Frankfurter Allgemeine Sonntagszeitung és a ZEIT tárcarovatának vezetője, a Rowohlt könyvkiadó igazgatója és a Griesbach aukciósház vezetője. Jelenleg a ZEIT társkiadója és szabadfoglalkozású író. 27 nyelvre lefordított, világsikert aratott könyve, az 1913 - Az évszázad nyara új műfajt teremtett az elbeszélő történetírásban.

Mára közmegegyezés mutatkozik abban, hogy a naplók képezik a Márai-életmű centrumát. Ezek közül is kiemelkednek a világháborús naplók, mint nélkülözhetetlen kordokumentumok, melyek afféle műhelytanulmányokként és önvallomásokként is értelmezhetők. Márai az 1945-ös naplóban a háború fojtogatta és pusztította főváros egyedülálló rajzát adja. A humanizmus, az európai értékek, a lelkiismeret nevében igyekszik számot vetni a veszteségekkel, egy világ pusztulásával, az eltévelyedett ország sorsával. Közben saját magánemberi-írói lelkiállapotát is elemzi: végtelenül bensőséges hangon, megkapó őszinteséggel, vívódásait, kétségeit, kétségbeesését, szégyenérzetét sem titkolva. Legfőképpen pedig keresi, miként lehet morálisan elfogadható feleletet találni a zavaros új világ kihívásaira.„Naplóiban élete fő művét írta meg Márai.” (Bod Péter, Népszava)

Nemrég egy ügyetlen mozdulatom nyomán íróasztalom rozoga fiókja hirtelen kicsúszott, és belőle régi feljegyzéseim, rajzaim és egyéb titkaim sokasága szóródott a földre. Ültem a kupac fölött, amíg rá nem jöttem, hogy múltam nem csekély darabja fekszik előttem a szőnyegen. Ahogy átvizslattam a cetliket, noteszlapokat és más relikviákat, egészen meglepő dolgokat is találtam közöttük. Az általuk felidézett kalandokból, örömökből és csalódásokból kerekedett ki e könyv lazán összefűzött anyaga, amelyet megtűzdeltem egy pár időszerű megjegyzéssel is. Hogy a múltamban tett kirándulásnak van-e a jelen vagy a jövő számára bármiféle veretes üzenete, arról fogalmam sincs. Mert nincs mihez hasonlítsam, hiszen ennyire spontán és lemeztelenített irodalmi gyónásom még sosem volt. Abban viszont biztos vagyok, hogy életünk fecnijeinek – és velük együtt a legtitkosabb érzéseinknek, gondolatainknak is – joguk van lelkünk fiókjainak évtizedes rabságából egyszer a fény felé törni…

„Anyám mindig kényelmetlen ember volt, nemcsak az orosz hatóságok, de az egyszerű emberek számára is. Minden szépítés nélkül írta meg az igazat a katonákról, a banditákról és a háború húsdarálójába került civilekről. Fájdalomról, vérről, halálról, megcsonkított testekről és derékba tört sorsokról írt.”Anna Politkovszkaja, az egyik vezető orosz ellenzéki lap, a Novaja Gazeta újságírója egészen a haláláig írta tudósításait a második csecsenföldi háborúról, valamint a Putyin Oroszországát behálózó korrupcióról, bűnökről és hallgatásról. Miután 2006. október 7-én Moszkva belvárosában meggyilkolták, arca a szólásszabadság jelképévé vált. Lánya, Vera akkor huszonhat éves volt, és a bátyjával, Iljával együtt sokáig küzdött azért, hogy kiderüljön az igazság. Vera közvetlen közelről tapasztalta meg az orosz igazságszolgáltatás gépezetének lassúságát és megbízhatatlanságát, az egymásnak ellentmondó információkat, a képtelen feltételezéseket. Legfőképpen azért harcolt, hogy ne felejtsék el az édesanyja üzenetét: „Legyetek bátrak, és mindig nevezzétek nevükön a dolgokat, a diktátorokat is.”Miután Oroszország lerohanta Ukrajnát, a Politkovszkaja név újra halálos fenyegetések tárgya lett, ezért Vera végül kénytelen volt egy titkos helyre költözni a családjával. Azért írta meg ezt a könyvet, hogy lánya - az unoka, akit Anna már nem ismerhetett meg - és az egész világ emlékezzen annak a nőnek a különleges történetére, aki mindig kifejezte, hogy nem ért egyet Vlagyimir Putyin politikájával, és volt bátorsága az olvasók elé tárni, hogyan sérti meg az emberi jogokat Oroszországban egy volt KGB-tiszt, akiből egy veszedelmes birodalmi ábránd megalkotója lett.

Tvorba Henryka Jasiczka, polsky píšícího spisovatele z českého Těšínska (1919–1976), má význam pro polskou literaturu nejen na Těšínském Slezsku. Její hodnota spočívá v průkopnictví jak tematickém, tak tvárném, ve vyrovnání se s moderní prózou i poezií, byť ovlivněnými prostředím, tedy regionem. Jasiczek měl zakázáno publikovat v Československu po roce 1968, přesto stále literárně tvořil a některé jeho práce vyšly během tzv. normalizace v Československu 70. – 80. let 20. století knižně v sousedním Polsku a pak zejména po roce 1989. Jasiczkova tvorba patří svým jazykem do polské literatury, ale zároveň spadá do literatury vytvářené na českém území (stejně tak jako kdysi třeba pražská židovská a německá literatura). Literatura vznikající na území České republiky byla ve svém celku ochuzena tím, že dosud nebyla oficiálně vydána žádná zásadní studie o Jasiczkovi, a to ani v českém překladu. Henryk Jasiczek svým celoživotním dílem výrazně obohatil polskou literaturu českého Těšínska a částečně i polskou národní literaturu, neboť jeho některá díla vyšla buď přímo v Polské republice, nebo tam byla distribuována ve významném počtu exemplářů. Kniha je opraveným a rozšířením vydáním dřívější autorské monografie Henryk Jasiczek (Opava, 2016).

Po stovkách príbehov ľudí, ktorí vstúpili do slovenského aj európskeho povedomia a viacerí z nich aj do jeho vlastného života, sa Ján Čomaj rozhodol rozpovedať svoj vlastný životný príbeh. V ňom dominujú tri základné skutočnosti, ktoré ho utvárali ako človeka a vytvorili jeho hodnotový systém: posuny historických hraníc na slovensko-maďarskom pohraničí po roku 1938 a 1945, pľúcne problémy, ktoré ho sprevádzali celý život a pripravili o život jeho matku a šesťdesiate roky uplynulého storočia – slovenské predjarie, ktoré umožnilo aj zrod modernej slovenskej reportáže a vznik Čomajových najlepších reportérských diel. Závan slobody, ktorý sme naplno zažili v roku 1968 bol drasticky ukončený okupáciou 21. augusta. Nasledujúcich dvadsať rokov prežival ako vydedenec s občasnými stretnutiami s rovnako postihnutými ľuďmi. Po novembri 1989 pôsobil po boku predsedu vlády národného porozumenia Milana Čiča, opäť bol reportérom a zažíval veľmi plodné roky pri písaní nových kníh. Odišiel v januári 2020, ale stihol zanechať svedectvo, ktoré svojou výpovednou hodnotou prekračuje aj horizont jeho storočia. Ján Čomaj (1935 - 2020), absolvent štúdia novinárstva na Filozofickej fakulte Univerzity Komenského v Bratislave, patril v šesťdesiatych rokoch uplynulého storočia k uznávaným reportérom mládežníckeho denníka Smena. Jeho knižný debut Počmáraný život bol učebnicou umeleckej reportáže. Ani reportérske umenie nezachránilo Čomaja pred nastupujúcimi normalizátormi: musel odísť zo Smeny aj z literatúry. K novinárskej práci sa vrátil až po novembri 1989. V knihe Veľký biliardový stôl predstavil výber zo svojej reportérskej tvorby zo 60. rokov a naplno sa začal venovať žánru literatúry faktu. Vytvoril viac ako dve desiatky príťažlivých knižných portrétov známych historických, umeleckých a popredných hereckých osobností. Temným stránkam našej histórie sa venoval v knihách Súboje s prekliatím či Zločin po slovensky. Tvoril do posledných dní a knihu pamätí Hovorí očitý svedok dokončil krátko pred smrťou. 

Madách ?Imrének, Az ember tragédiája szerzőjének élettörténetét írta meg Ember küzdj'… című regényében Harsányi Zsolt (1887-1943), a magyar szórakoztató irodalom neves művelője. Az Ember küzdj'… – mint alcíme mondja: „Madách életének regénye” – nem készült ismeretterjesztő, még kevésbé tudományos célzattal. A nagy magyar író életének legfontosabb eseményei peregnek le szemünk előtt, Harsányi azt emeli ki, ami izgalmas, ami egy életregényt vonzóvá és olvasmányossá tehet: Madách szerelmét Fráter Erzsi iránt, boldognak induló, de csakhamar összeomló házasságát, részvételét a negyvennyolcas eseményekben, a börtönben töltött hónapokat, későbbi szerelmeit, irodalmi műveinek, közöttük Az ember tragédiájának a keletkezését. A történet háttereként a XIX. század magyar életéről kapunk – ha nem is mindenben hiteles és nem mindig történelmileg hű, de mindenesetre vonzó – képet; a nógrádi nemesség, a magyar arisztokrácia, a megyei élet, az országgyűlés, a kor új, haladó eszméinek feltűnése, a szabadságharc, az utána következő abszolutizmus, majd a kiegyezés: ezekből a kockákból áll össze a múlt század valóságos filmje. Érdekesen rajzolja meg Harsányi Az ember tragédiája szerzőjének arcképét. Rendkívül plasztikus a többi szereplő alakja is: Fráter Erzsié, Madách Imre édesanyjáé, testvéreié, Szontágh Pálé, utolsó szerelméé, Borkáé stb. Képek, arcok, alakok hosszú sora vonul el előttünk ebben a regényben. Harsányinak ez a műve – akárcsak többi életrajzi regénye, mint a Magyar rapszódia, az Ecce homo, a Szegény János az Élni jó – a harmincas és negyvenes évek olvasóközönségének széles rétegeit hódította meg, elsősorban – annak is készült –, ez pedig eleve feleslegessé tette a komolyabb elmélyülést és szigorúbb esztétikai követelmények tiszteletben tartását. Tagadhatatlan azonban, hogy az Ember küzdj'… harmincnyolc évvel keletkezése után is frissen hat; az ügyes meseszövés, a szerző emberismerete, eleven, színes stílusa, párbeszédeinek természetessége, könnyed hangja ma is kedves olvasmánnyá teszi művét. Érdemes megemlíteni, hogy nyugati nyelveken újabban egymás után jelennek meg s nagy sikert aratnak Harsányi könyvei. Azzal, hogy Harsányinak ezt a regényét besoroltuk szórakoztató könyveink közé, Zilahy Lajos, Margaret Mitchell, Erdős Renée, Cronin művei mellé, kiegészítjük a sorozatot, mely eddig is szép sikereket ért el s vált népszerűvé idehaza és külföldön egyaránt. Reméljük, az olvasók ezt a művet is oly érdeklődéssel fogadják, mint a Halálos tavaszt, az Elfújta a szelet vagy a Réztábla a kapu alatt című regényt.

"And I'm pissed off with the people. Why don't they revolt? I could have them fired at, they wouldn't, even then. Why? This tiger here, he doesn't revolt either. Neither he, nor they. Why?" Comedian Tibor Bödőcs was born in Zalaegerszeg, western Hungary, in 1982. In 2017 he kicked in the door of Hungarian literature with a book of literary parodies, while his first novel took the reader to a pub, and his second, Luigi the Last, takes place in the circus ring. Both his first and third book won the Libri Readers'Choice Award. The Circus empire of Hetticania is preparing for a jubilee, to celebrate thirty years of King Luigi's rule. And there's so much to celebrate! Thanks to the former Ringmaster, everything in Hetticania is coming up roses - quite literally: rose plantations cover the whole country (so no one is unemployed), fault-finders find faults only among themselves (unless they are abroad) - how could anyone of sound mind slander the very epitome of health, honesty, beauty, patriotism, and masculine power? It's an important, strenuous day for King Luigi, but he can cope with anything, even after so many years. He screws (almost), gives a dashing interview, mingles with his people, eats and drinks, consults with his chief adviser, screws (indeed), and more. And, well, by the end of it, he becomes a little tired and emotional. After all, he is only human, despite what Hetticanian legend might say. This novel by Tibor Bödőcs, the most popular Hungarian comedian and one of the most popular Hungarian writers, is an outrageous satire about a country where a genuine genius of populism reigns with the simplicity of a swish of an axe.

Hamvas Bélát, a Géniuszt, – nem kell bemutatni. Nincs is szándékomban, én, – Hamvas Bélát, a végtelenül egyszerű embert szeretném bemutatni Önöknek.   Hamvas Béla születésének 120.-ik évfordulója volt 2017 márc. 23.-án. Egyike vagyok a nagyon keveseknek, akik még személyesen ismerhették Őt.   Erről szól a történet, amelyet 15 évvel ezelőtt írtam le, Béla bácsi születésnapjára. 

Kinek adatik meg, hogy leüljön kedvenc írójával vagy előadójával beszélgetni? Az 5 szeretetnyelv szerzőjének közvetlen hangvételű visszaemlékezéseiből első kézből ismerhetjük meg a közkedvelt párterapeuta életének, lelkészi és tanácsadói pályájának meghatározó tapasztalatait – a vidéki kisiskolától a világ számos előadóterméig. Az Életem és a szeretetnyelvek című önéletrajzi könyvből megtudhatjuk, hogyan jutott el Gary Chapman a szeretetnyelvek felismeréséhez saját házasságának konfliktusai, illetve krízisben lévő párok meghallgatása és tanácsolása során.

A tekintélyes és népszerű, ugyanakkor sokak által bírált, olykor "rettegett" irodalomtörténész, Pándi Pál életútjának és munkásságának homályban maradt szakaszairól, elágazásairól ad izgalmas áttekintést a Teherpróba. Pándi irodalomtörténészi, tanári és szerkesztői tevékenysége az 1950-es évektől kezdve közismert volt. Vitatkozó alkata, markáns irodalompolitikai szerepvállalása és nem egy tudományos munkája erősen megosztotta a szakmai és az informális nyilvánosságot - annál is inkább, mivel meghatározó szerepet játszott a Kádár-korszak művelődéspolitikájának alakításában és képviseletében. A gyűjtemény az életmű homályban maradt, nemegyszer önkéntesen tabusított korszakdokumentumaiból ad válogatást, így egyfajta kor-, irodalom- és mentalitástörténeti tükröt tart a XX. század második feléből a XXI. század olvasóinak. A kötet különlegessége, hogy először lát benne napvilágot Pándi 18 évesen írt naplója a strasshofi deportálás és kényszermunka időszakából, valamint itt olvashatjuk először Aczél Györggyel folytatott levelezését az Aczél-hagyaték zárolt anyagából. A kötetet Kardos András esztéta, irodalomkritikus szerkesztette.

André Aciman, a Szólíts neveden, a Talál rám! és a Harvard tér világhírű szerzőjének magyarul megjelenő legújabb könyve visszaemlékezés: egy szerteágazó zsidó család mozgalmas életének eseményeit beszéli el a soknemzetiségű Alexandriába való áttelepülésüktől a három generációval későbbi, fejvesztett kivonulásukig. Aciman elegáns és szellemes, fikciós elemekkel elegyített memoárja azoknak a bámulatos különcöknek is emléket állít, akik hatással voltak az elbeszélő életére. A minden hájjal megkent Vili bácsi, aki egyszerre katona, kalmár és kém; a hat nyelven pletykálkodó nagymamák, a Németországból menekült Flora néni, aki szerint törvényszerű, hogy a zsidók ""életük folyamán legalább kétszer"" elveszítsenek mindent - egy mozgalmas tabló izgalmas karakterei. Történeteiken keresztül pedig megismerjük a fiút, aki legszívesebben soha nem hagyná el Egyiptomot. A kötetet 1995-ben Whiting-díjjal méltatták.

Royd ?és Michael Tolkien dédapjuk, J. R. R. Tolkien varázslatos történetein nőttek fel, nem csoda hát, hogy már gyerekkorukban imádták a kalandokat, és szoros testvéri kötelékük felnövésük után is megmaradt. Amikor Mike-nál halálos idegrendszeri betegséget diagnosztizáltak, a testvérek úgy döntöttek, hogy a lehető legtöbb mindent húznak le Mike bakancslistájáról, legyen szó táborozásról Norvégia távoli vidékein, vagy a Royd által A király visszatér forgatása óta imádott Új-Zéland meglátogatásáról. Royd azonban csak öccse elvesztése után jön rá arra, hogy Mike titokban egy másik listát is írt: ötven dolgot, amelyeket Roydnak az ő halála után kell végrehajtania. Az első feladat: csináljon hülyét magából Mike temetési szertartásán. Majd: utazzon Gandalfnak öltözve Új-Zélandra. A kreatívnál kreatívabb feladatok valójában nem a polgárpukkasztásról szólnak, hanem kimozdítják az öccsénél mindig is visszahúzódóbb, félénkebb Roydot a komfortzónájából, hogy épp úgy élje az életét, mint Mike: szabadon, félelem nélkül. A lista Mike utolsó ajándéka szeretett bátyja számára. Royd Tolkien életrajzi könyve a testvéri szeretet és a gyász feldolgozásának katartikus története, egyben pedig figyelmeztetés: becsüljünk meg minden egyes pillanatot.