Najnovšie - Literárna veda, jazykoveda strana 3 z 6

Négy alkotó, két házaspár – egy történet, amely az 1950-es években kezdődött, és kisebb-nagyobb zökkenőkkel élethosszig tartott. A kötetben olvasható „nyolckezes” levelekben a szerzők érzékletesen tudósítanak mindennapjaikról vagy éppen az írással kapcsolatos vívódásaikról. Azokról az évtizedekről, amikor személyes és szakmai életük alakulását döntően meghatározta a korszak megingathatatlannak tűnő politikai berendezkedése és ideológiája. Az utazásokról, társas eseményekről szóló leírások és a könnyed hangú beszámolók mellett olykor súlyos magánéleti és elvi konfliktusok is felvillannak a sorok között. A gazdagon jegyzetelt levelezéskötet fényképeket, dokumentumokat, valamint a Nemes Nagy Ágnes – Lengyel Balázs és Polcz Alaine – Mészöly Miklós házaspár közös történetéhez fűződő szépirodalmi írásokat is közöl. „Sokat voltunk együtt, és szorosan összetartoztunk. Ez olyan négyes volt, hogy mindenki mindeniket szerette. Ritkaság két házaspárnak ilyen meleg barátsága” – írta négyük kapcsolatáról Polcz Alaine.

Beck Andrást szenvedélyesen érdekli a könyvek élete.A vonzások és választások útvonalmintázatai. Ezeket követi abban a reményben, hogy a végén nem csak hűlt helyeket talál. Írásnyomokat forgat meg és fércel össze, művek és emberek távolságát latolgatja, szándékok és véletlenek fonalát követi.Ebből alakul ki aztán valami: esszé, tanulmány, nyomozati anyag - az érintettségi viszonyok többoldalúan makacs betájolása.Legyen szó korai olvasmányokról vagy későbbi rácsodálkozásokról, személyek vagy szövegek sorsáról, hatásokról és ellenhatásokról, Ottlikról és Sylvia Plathról, Karinthy Frigyesről és Szerb Antalról, Horger Antalról és Kovács Katiról.

Ha eltekintünk a Világló részletektől, rövidebb írásainak ez a gyűjteménye Nádas Péter legszemélyesebb műve. Igaz ez annak ellenére, hogy a kötetbe összegyűjtött „elegyes írások" középpontjában hangsúlyosan mindig valaki más, egy-egy Nádasnak valamilyen okból fontos személy áll. Az írások némelyike formailag alkalomszerű, például nekrológ, kiállításmegnyitó, egy frissen megjelent könyv kritikája, ám ezeket is az alkalom fölé emeli az a személyes többlet, amiért Nádas beválogatta ebbe a kötetbe. Más szövegek egyetlen és maradandó alkalma a megörökített személy jelentősége a szerző életében. Különösen igaz ez azok esetében, akikhez több írásában is visszatér, mint Esterházy Péter, Mészöly Miklós, Polcz Alaine vagy Balassa Péter. A vonzások és választások ily módon alakuló hálózata végül kirajzolja Nádas Péter önarcképét életének abból a korszakából, amelyet a Világló részletek már nem tárgyal.

A világirodalomban vannak nagyon rövid idő alatt keletkezett terjedelmes regények. Stendhal például mindössze ötvenkét nap alatt vetette papírra A pármai kolostort. Ottlik Géza - tudjuk jól - nem siette el ennyire élete meghatározó élményének, a kőszegi katonaiskolában szerzett tapasztalatainak irodalmi formába öntését. Lényegében egész pályája során ugyanazt az egy regényt írta. Már félbehagyott fiatalkori kísérleteiben feltűnt a cőgeráj világa, és a halála után három évvel kiadott Buda lapjain is ott kísért még a Hunyadi Mátyás katonai alreáliskola emlékzárványa.

Posztmodern írónak tekinthetjük Esterházyt? Magyar Miklós kötete erre a máig vitatott kérdésre keres lehetséges válaszokat. Következésképpen nem lehet és nem is kíván a téma minden kétségen felüli lezárása lenni. Sokkal inkább – összhangban azzal, ahogyan Esterházy maga is elhatárolódik alkotóművészete merev kategorizálásától – olyan értelmezési módozatokat kínál, amelyek révén az írói munkásság annak árnyaltságában, rétegzettségében tárulhat elénk. Az egyes fejezetek az intertextualitás, a humor, a sajátos olvasási lehetőségek, a nyelv egyszerre mesteri és játékos birtokba vételének kérdéseit tematizálják, miközben külön-külön és együttesen is közelebb vihetnek bennünket ahhoz, ki is az az Én. Én. Én. Én. Esterházy Péter.

Nobel-díjas írónk, Kertész Imre munkásságának sokféle irányból történő megközelítéseit tartalmazzák a kötet tanulmányai. A szerzők meggyőződése szerint Kertész maga semmit sem akart jobban, mint azt, aminek részben már életében tanúja lehetett: provokatív munkásságának kritikai értelmezését. A kötetben, amelynek szerkesztője György Péter, nincsenek „tabuk", a közéletben traumatikusnak tekintett, óvatosságot követelő témák. Kertész súlya szorosan összefügg azzal, hogy nem volt hajlandó igazodni ahhoz, hogy bizonyos kérdéseket a magyar kulturális közbeszédben marginalizáltak vagy tudomásul sem vettek. Így a magyar irodalomhoz és politikai élethez, a zsidó író szerepéhez és magához a zsidósághoz is sokszor változó, ellentmondásos viszony fűzte. Amikor a kötet összeállításának gondolata megfogalmazódott, a kiindulópont egy új értelmezési tartomány megteremtésének reménye volt. A szövegek talán legszembetűnőbb sajátossága az eltérő értelmezések, paradigmák párhuzamos jelenléte, ami az olvasó számára nem zavart, hanem lehetőségeket kínál. 

Paradigmatika spisovné ruštiny je integrálním výkladem tvaroslovného systému spisovné ruštiny na fonologickém základě. Popisuje podrobně aktuální hláskosloví ruštiny a ukazuje dynamiku tohoto systému s koexistencí starších a novějších variant. Fonologický systém slouží pro výklad tvarosloví a ukazuje tak relativní uzavřenost a systémovost ruského skloňování a časování. Práce vychází z aktuální literatury a z elektronických korpusů ruských textů. Kniha je vhodná pro filology se zájmem o fonetiku, fonologii a morfologii a pro všechny, kteří si chtějí prohloubit znalosti hláskosloví a tvarosloví spisovné ruštiny.

A Fogaskerekek - Kritikai írások J.M. Coetzee 2000-2005 között keletkezett irodalmi esszéit gyűjti egybe. A kötet első felében tárgyalt írók művei többnyire a századvégi Osztrák-Magyar Monarchia szellemiségéhez köthetők. Így ebben a részben Italo Svevo, Joseph Roth, Bruno Schulz és Márai Sándor könyveiről is szó esik. Coetzee ugyanakkor behatóan elemzi a 20. századi német irodalom kiemelkedő alakjainak munkásságát: Robert Musil, Robert Walser, Walter Benjamin (Árkád-projekt), Joseph Roth, Gunter Grass és W. G. Sebald mellett született esszé a költő Paul Celanról is. Graham Greene Brightoni sziklája, valamint a Coetzee által régóta csodált Samuel Beckett rövidebb lélegzetű írásai is külön fejezetet kaptak. Az amerikai irodalomból Walt Whitman, William Faulkner, Saul Bellow, Arthur Miller és Philip Roth műveiről írt kritika szerepel a kötetben. Az esszégyűjteményt három, szintén Nobel-díjas pályatársról (Nadine Gordimerről, Gabriel García Márquezről és V. S. Naipaulról) írt tanulmány zárja. Tárgyalt szerzők: Italo Svevo, Robert Walser, Robert Musil, Walter Benjamin, Bruno Schulz, Joseph Roth, Márai Sándor, Paul Celan, Günter Grass, W. G. Sebald, Hugo Claus, Graham Greene, Samuel Beckett, Walt Whitman, William Faulkner, Saul Bellow, Arthur Miller, Philip Roth, Nadine Gordimer, Gabriel García Márquez, V. S. Naipaul. Részlet: „Magát Coetzee-t általában nem tekintik sem európai, sem amerikai írónak: pályája nagy részét Dél-Afrikában töltötte, és a regényei fele ebben az országban játszódik. Jelenleg Ausztráliában él, és legfrissebb regénye, a Slow Man cselekményének színtere az ő ""fogadott városa"", Adelaide. Az utolsó három esszében tárgyalt írók (Nadine Gordimer, Gabriel García Márquez és V. S. Naipaul), Coetzee-hoz hasonlóan, nem nagyvárosi hátterűek, és osztoznak vele az irodalmi Nobel-díjjal megpecsételt globális elismertségben is. Az ő esetükben Coetzee nem a szerző életútjára összpontosít, hanem egy-egy konkrét regényre, így e három esszét nem retrospektív méltatásként, hanem a kortársakkal folytatott párbeszédként olvassuk. Coetzee elvárja, hogy az ő műveit is ugyanolyan szigorú mérce szerint ítéljék meg, ahogy ő ítéli meg másokét." (Részlet Derek Attridge előszavából)

Sumonyi Zoltán szerencsére nemcsak nemzedékének egyik, többek közt József Attila-díjjal elismert költője, hanem rádiós újságíróként is dolgozott a 70-es évektől kezdve, így a kortársak közül mindenkivel beszélt, mindenkit ismert, így mindenkiről van legalább egy ütős sztorija. A könyv vicces anekdoták füzére, amelyből megtudhatjuk, hogyan játszott az emberek idegeivel Weöres Sándor, milyen volt telefonbetyárnak Karinthy Ferenc és Örkény István, hogyan játszotta el Szabó Lőrinc a perfekt francia, értelmiségi juhászt... Az összes történet hiteles, mert Sumonyi vagy jelen volt egy-egy eseménynél, vagy a szereplők mesélték el neki. A könyv rendhagyó irodalomóra és egy csipetnyi huszadik századi történelem egybegyúrva.

Gács Anna esettanulmányokból összeálló izgalmas esszékötete a kortárs önéletrajz-kultúra belső összefüggéseit és kontextusait térképezi fel. A szerző polemikus kérdése a következő: ha bárki önéletrajza nyilvánosságra kerülhet (ahogy ezt manapság lépten-nyomon tapasztaljuk, a memoár-boom közismert jelenségétől a facebookig), akkor vajon lehetnek-e még egyes önéletrajzok közösségteremtőek, a személyiség vagy a sors közös mintáit felmutató, referenciapontként szolgáló szövegek? Ezt a kérdést járja körül irodalomtudományi, nyilvánosságtörténeti, médiaelméleti és pedagógiai szempontokat ötvözve - Nádas Péter Saját halálától Péterfy-Novák Éva Egyasszony című művén át a holokauszt-tanúságtételeket egybegyűjtő archívumok és a Booktube-jelenség vizsgálatáig, ahol a videós önreprezentáció és a nyilvános olvasás motívumai is terítékre kerülnek. Gács Anna olvasmányos esszékötete az önéletrajz archaikus, klasszikus műfajának legaktuálisabb vetületeivel foglalkozik. Segít abban, hogy megértsük, mit is jelent az önértés-énértelmezés mások vallomásainak (szöveg)tükrében. Gács Anna irodalomkritikus, szerkesztő, fordító, egyetemi oktató. Korábban az ELTE Művészetelmélet és Médiakutató Intézetében, jelenleg a BME Szociológia és Kommunikáció Tanszékén tanít. Kutatási területe a kortárs irodalom és művészet, irodalomelmélet és médiaelmélet. Korábbi kötete (Miért nem elég nekünk a könyv, 2002) az irodalmi szerzőség problémájával foglalkozott. 2015-2018 között a Szépírók Társasága elnöke volt. A kutatás és a kritikaírás mellett angolból fordít.

„Miért finnugor nyelv a magyar? Nos, azért, mert a nyelvészek ezt állapították meg. Ez bizony ilyen egyszerű. A gombák nem növények. Miért nem? Mert a biológusok ezt állapították meg. A gombák ugyanis nem tudják a szenet a levegőből fölvenni, mint a növények - tehát nem növények. Egyébként én úgy ránézésre növénynek mondanám őket, hiszen a földből nőnek ki, és nem tudnak elszaladni, de úgy látszik, az én kritériumaim nem mérvadóak. Ez a kis könyv a magyar nyelv iránt érdeklődőknek szól. Igyekeztem érdekes dolgokat elmesélni erről a gyönyörű nyelvről (ezt mint magánember mondom; a nyelvészet nem ismeri a "gyönyörű" fogalmát!), de célom nem a kimerítő leírás volt. Se nem tankönyv ez, se nem kézikönyv - viszont remélem, sokak érdeklődését fel tudja kelteni, és előveszik a könyv végén felsorolt további olvasmányok valamelyikét. Néhol azért eléggé szakszerű leszek, mert muszáj megmutatni, hogyan dolgozik a nyelvész és milyen alapon teszi megállapításait - hogy mi az a "gyök", mi bizonyítja a finnugor eredetet, miért nincs egyszerűsödés, miért olyan nehezen érthető a Halotti Beszéd, miért tér el a helyesírás a kiejtéstől, és így tovább. Az itt leírtakat (néhány dologtól eltekintve) nem én találtam ki, hanem tudós elődeim és mai kollégáim vették észre, kutatták ki és írták meg."

„E könyvben igyekszem előbányászni Shakespeare titkos gonoszkodásait híres darabjainak sorai mögül. Kódfejtő munka, miközben titkos írásai viccekbe csomagolva kerülnek tálalásra. Kuncoghatsz, ha olvasod őket." (Almási Miklós)  A neves esztéta Shakespeare népszerű és gyakran játszott darabjaiban (többek közt A vihar, Szentivánéji álom, Macbeth, Vízkereszt, vagy amit akartok) a szereplők motivációinak és cselekedeteinek abszurd vonásait kutatja. A shakespeare-i drámamodell hatását vizsgálva elemzi a Bölcs Náthánt, a Borisz Godunovot és a Woyzecket, és persze kitér az ős-abszurdra, a Godot-ra. Esszéi eleven stílusukkal, újszerű szempontjaikkal és merész kérdésfelvetéseikkel a színházi olvasópróbák légkörét idézik.

Az esszéíró Nádas Péter kulcsfogalma a reflektivitás. Megragad egy tárgyat, elhelyezi történetileg, társadalmi és eszmei vonatkozásrendszerbe illeszti, meghatározza a saját viszonyát hozzá, alaposan elemzi, és lefejti, letisztítja a „rárakódásokat". Ennek a munkának nem is feltétlenül a „tiszta szemlélet" elérése a célja, hanem a „rárakódások" természetének vizsgálata. Azaz a reflektálás művelete. Az emberi minőség kritériumának tartja, az animálistól elválasztó képességnek és lehetőségnek, amelynek a fiziológiain túl pszichológiai és kulturális szintjét is megkülönbözteti: az egyik az egyént, a másik a kulturális közösséget jellemzi. Gondolatmenete és érvelése izgalmas következtetésekhez vezet, legyen írásának tárgya egy-egy irodalmi vagy képzőművészeti alkotás, fotográfia, netán egy egész életmű vagy történeti korszak. Talán nem túlzás azt állítani, hogy Nádas Péter esszéisztikája a kollektív önismeretet célozza. Nem okoskodni akar, sem elveket vagy szabályokat számonkérni, sőt állításokat sem tesz arról, mi jó vagy helyes, és véletlenül sem moralizál. Csupán reflexióra szólít fel, s kínál hozzá módszertant, témát, kiindulópontokat, megközelítéseket. Gondolkodik. Szemlélődik. Elemez. - Görözdi Judit

Hárs István, Mester Ákos, Esterházy Péter, Tarnói Gizella, Kádár János, Marjai József, Antal László, Liska Tibor, Kornai János, Surányi György, Simor András Matolcsy György, Sárközy Tamás - ők 13-an kerültek fel Farkas Zoltán rendhagyó tablójára.  A könyv elolvasása után a személyes hangvételű írásmódnak köszönhetően a 13 szubjektív portré mellett egy 14. is kirajzolódott, magáé a szerzőé. Szereplőit négy ciklusba rendezte, a ciklusok címét Allan Ginsberg Üvöltés című verséből választotta, a sorrendet saját pályájának állomásai mentén határozta meg. A kötet előszavában így jellemzte portrégalériáját:  „Több az anekdota, mint a leleplezés, ám több a tény, mint a minősítés; a portrék nem teljes pályarajzok, többnyire csak jellemző szemelvények. Nem titkolom, kivel rokonszenvezem, kivel kevésbé, de a nézőpontot nem váltogatom. Szerepelőim át- meg átlátogatnak egymáshoz, együtt vagy egymás ellenében tették, amit. Volna egy extra szándékom is: bemutatni, hogyan művelhető a szakmám akkor, ha már slampos a diktatúra, akkor, ha kitör a szabadság, és akkor is, amikor ahhoz, hogy eljussunk az igazsághoz, új korlátokat kell átlépni, megkerülni vagy ledönteni"

Nyáry Krisztián évek óta módszeresen gyűjti a magyar kultúrtörténet legszebb, legérdekesebb vagy éppen legfelháborítóbb szerelmes leveleit. A gyűjteményből 125 levelet a hozzájuk tartozó történetekkel együtt közre is bocsátott 2018-ban megjelent, nagy sikerű Írjál és szeressél című könyvében. Az Életemnél is jobban című kötet a sorozat második darabja, amely újabb 115 magyar szerelmes levelet és történetet tartalmaz. A válogatásban mások mellett Szabó Magda, Mészöly Miklós, Kölcsey Ferenc, Vörösmarty Mihály, Kossuth Lajos, Rákóczi Ferenc, Jászai Mari, Liszt Ferenc, Kosztolányi Dezső, József Attila, Babits Mihály, Erzsébet királyné vagy éppen Frida Kahlo leveleibe pillanthatunk bele. Ahány levél, annyiféle sors és érzelem. Mert a szerelem sokféle arca van.

A maga korában botrányosnak számító, azóta számos - csonka és kevésbé csonka - kiadást megért irodalomtörténet Szerb Antal legtöbbet forgatott műve, amely évtizedek óta most először jelenik meg a maga teljességében. 1958 és 1986 között ideológiai okokból elhagyták az utódállamok irodalmáról szóló utolsó fejezetet, s számos más részletet is töröltek. Kiadásunk, mely az 1935-ös második kiadás alapján készült - ez volt a Szerb által javított utolsó változat -, e hiányokat pótolja, s a hibákat korrigálja. A szöveget jegyzetekkel, a sajtó alá rendező Pálfy Eszter tanulmányával adjuk közre. Szerb Antal (1901-1945) író, irodalomtörténész.

Hogyan lehet - ha lehet - kijutni Borges labirintusaiból és börtöneiből? Miért ír le Bolano száznál is több, egymásra kísértetiesen hasonlító gyilkosságot? Milyen trükkökkel éri el Cortázar, hogy olvasója úgy érezze, a szöveg világa és saját valósága között nincs már éles határ?  Kutasy Mercédesz merész és sokszínű elemzései nem csupán a nálunk is népszerű latin-amerikai írók munkásságába vezetik be az olvasót, de olyan európai és magyar alkotók világába is elkalauzolják, mint Duchamp, Malevics vagy Kassák Lajos. A szerző nem csak térben, időben is nagy távot jár be: a legfrissebb kortárs performanszoktól a 20. század klasszikussá vált irodalmi szövegein át egészen a mexikói barokk apácaportrékig tekint vissza. Könyve „gondolati térkép, metairodalmi bédekker egy lehetséges, ám semmiképp sem kizárólagos Latin-Amerika felfedezéséhez".

A legfontosabb esszék és cikkek új kiadásban. Pilinszky János életműkiadásának ebben a kötetében a költő esszéit és újságcikkeit olvashatjuk. A több évtizedet átfogó, válogatott írásokból megismerhetjük az evangéliumi esztétika alapjait és fontosabb motívumait, és azt, hogy mely művek és alkotók, kérdések és jelenségek foglalkoztatták intenzíven és visszatérően Pilinszkyt. Saját sorozatának címével a lírikus naplójában vallomások és meditációk, könyv-, színházi és filmkritikák, útirajzok és visszaemlékezések váltakoznak. Pilinszky mintha hozzánk beszélne. Ahogy egyik szövegében írja: „Elalvás előtt, hajnalban fölriadva, vagy akár egy kávéházi asztalra könyökölve rendszeresen azon kapom magamat, hogy beszélgetek. De kivel? Könnyű lenne azt felelnem, hogy saját magammal. De ez nem olyan biztos. Valaki kérdez, és valaki felel." A könyv néhány, eddig kötetben meg nem jelent írást is tartalmaz.

„Nádas Péter olvasóinak nem meglepetés, hogy a szerző az esszéiben is hű marad a megismerés iránti szenvedélyéhez, miközben a megértés és a tudás határait a lehető legnagyobb távra feszíti ki. Aki évtizedek óta azzal kezdi a napját, hogy az íróasztalhoz ülve darabokra szedi, aztán újrarendezi a tudattartalmait (ahogy Az írásbeliség testmelegében című esszéjében írja), az az idők során a képzelet virtuózává és az emlékezés zsenijévé válik. Hogyan másként magyarázhatnánk azokat az erős kapcsolatokat, amelyek az esszékben elemzett erotikus, történelmi, politikai és művészeti jelenségeket fűzik össze ebben a gondolkodásmódban. Nádas az itt olvasható írásokban szociológusként, pszichoanalitikusként, kultúrantropológusként vagy éppen művészeti alkotások szemlélőjeként jelenik meg, de mindenekelőtt a politikai állapotok éleslátó kritikusaként. Olyan íróként, aki a képzelet és a valóság között gyakorlottan cikázva kérlelhetetlenül tárja fel a látszat megteremtésének, a megtévesztés módszereinek, a színlelés és az elkendőzés gyakorlatának technikáit." - Katharina Raabe. Nádas Péter két kötetbe rendezte összegyűjtött esszéit. Az első kötet, amelyet az olvasó a kezében tart, politikai tárgyú írásait tartalmazza. Az első ilyen esszé 1990-ből, az utolsó 2017-ből származik, és különösen sűrűn követték egymást az 1989-es fordulatot követő évtizedben.  A magyar társadalom zsákutcás fejlődésének következményeit Bibó István óta senki sem elemezte olyan megalkuvást nem tűrő alapossággal, mint Nádas. Hiába bővelkedett a harmadik köztársaság rövid története nevetséges és gyűlöletes politikai szereplőkben, az esszéíró szigora sohasem személyekre, hanem a megtett és elmulasztott dolgokra, de mindenekelőtt a saját gondolatmenetének következetességére irányul. Mert ahogy a kötetzáró esszében írja, „az ítélet koherenciája nem tréfa". Az európai kultúrát kikezdő láthatatlan, belső feszültségekről szólva az amnéziával, az elfojtással, a képmutatással, az öncsalással a logika szigorát és a tények feltétlen tiszteletét, a nem-felejtést szegezi szembe, továbbá ugyanennek a kultúrának egyik legnagyobb találmányát - az iróniát. „Az emberfaj sárkányfog-vetemény" - írta Vörösmarty, és Nádas sem nélkülözheti a szkepszist, amikor elmélkedései tárgyát az emberi közösségek lehetőségeit végső soron behatároló antropológiai törvényszerűségek képezik.