Najnovšie - Politológia strana 20 z 21

A könyv az 1938:XV.tc., az ún. első zsidótörvény, és az 1939:IV.tc, az ún. második zsidótörvény létrejöttének körülményeit és következményeit vizsgálja. A parlamenti tárgyalások, a részt vevő jelentősebb pártok, a keresztény egyházfők, az érintettek véleményének, reagálásainak, valamint a német ösztönzésnek a vizsgálatával rekonstruálni próbálja a zsidók jogi helyzetében beállott változásokat.

A kötet politikusok és a rendőrök viszonyát tárgyalja, hisz a rendészetpolitika nem más, mint a politikusok, a rendőrök és a polgárok helyes(nek vélt) viszonyának politikai és szakmai cselekvéssé, jogszabályokká és intézményekké formálása. Bizonyos értelemben mindkét csoport tagjai politizálnak és alakítják a rendészetpolitikát. A polgárok viszont mindmáig csak hivatkozásként szerepeltek ebben a viszonyrendszerben, cselekvőként sosem. A rendészetpolitika értékei ugyanazok, mint amelyek a polgárok és a közhatalmi intézmények közötti viszonyokban is jelen vannak. Szerzője azt kutatja, hogyan és miért történt, illetve nem történt húsz év rendészetpolitikájában, és azt, hogy miért maradt sikertelen a rendőrség demokratizálása?

Ma a magyarságon belül sokféle egyéni és közösségi azonosságtudat ragadható meg, ezek ráadásul maguk is egy-egy adott helyzettől függően válnak fontossá vagy lesznek lényegtelenné. A kötet a nacionalizmus, identitás- és emlékezetpolitika problémahalmazának rövid, összefoglaló bemutatására törekszik, lehetőleg olyan szempontokat is érvényesítve, amelyek eddig hiányoztak a kérdés irodalmából. Éppen ezért nem csak a szűkebb értelemben vett „nemzetpolitikát” kívánja meg bemutatni. Választ keres arra is, miként függ össze a nemzet és a nemzeti identitás az átmenet társadalmi változásaival, az új rendszer legitimitásával, a gazdasági világrendbe történő betagozódással, az európai integráció folyamataival, arra törekedve, hogy mindezt az egész problémakör közép-kelet-európai értelmezésébe ágyazza.

„Közismerten liberális szellemű, baloldali politikusként nyertem meg a választók bizalmát 2002-ben. Egyetlen olyan személyiségként a rendszerváltás óta, aki eszmei elkötelezettsége ellenére sem volt egyetlen párt tagja a választások idején vagy utána. Párton kívüli miniszterelnök. Egész életemben a pályán voltam, így vagy úgy. A késő Kádár-kor egyik kedvenc politikusa, vagy a demokratikus időszak kíméletlen, de tárgyilagos versenyhelyzetének 2002-es győztese. Mégis mindig civil. Azt hiszem, ez volt sikereim egyik titka és bukásom egyik okozója is.”

Az elmúlt húsz év közéleti vitái meg-megújulóan a rendszerváltás értelmezése és értékelése körül forognak. A különféle pártállású közszereplők az új rendszer kiépülése során megjelent gondokat rendre arra vezették/vezetik vissza, hogy valakik megakadályozták a pozitív változásokat vagy eltérítették az átalakulás folyamatát a megálmodott menetétől.Lehetetlen vállalkozás volna igazságot tenni a különféle rendszerváltás-értelmezések és az elmúlt két évtized konfliktusokkal teli fejleményeinek eltérő értékelései között. A történésznek nem is dolga az ítélkezés, fölöttébb kockázatos, ha a jelen ingoványos talajára merészkedik. Milyen hasznot remél attól, ha mégis megteszi? Nem többet, mint hogy a maga szemléletmódjával közelmúltunk vagy inkább napjaink politikájának jelenségeit a történelemmé válás menetében, a lényeges folyamatok részeként próbálja meg értelmezni – ezzel járulva hozzá a még sokáig lezárhatatlan vitához. Jelen munka az államszocializmus nyolcvanas évek végi világrendszerválságától a globális kapitalizmus napjainkban kibontakozott első nagy válságáig terjedő két évtizedes korszakot fogja át. Először a nyolcvanas évek végén kialakult válság természetét, a világgazdasági-világpolitikai folyamatokkal való összefüggését kísérli meg feltárni, és természetesen azt is, hogy milyen nemzetközi feltételek mellett ment végbe a nagy átalakulás. Majd a politika és a társadalom viszonyának problémáját vizsgálja a rendszerváltásban annak reményében, hogy kiderül, melyek voltak a magyar rendszerváltás történetének azok a lényeges vonásai, amelyekben az új rendszer egyre világosabban látszó legitimációs problémái gyökereznek.Az írás legnagyobb része az elmúlt húsz év politikájának történéseivel foglalkozik, az új rendszer társadalmi megítélése körül szaporodó gondok eredetét kutatja, abban a reményben, hogy az olvasó, amikor leteszi a könyvet, megalapozottabban tudja a maga számára megvonni a rendszerváltás óta eltelt két évtized mérlegét.

A népi kollégiumok kapcsán az olvasók többségének a „Sej, a mi lobogónkat fényes szellők fújják” kezdetű dal jut az eszébe. Esetleg felidéződhetnek a Fényes szelek című, nagy sikerű film kockái. E kötet szerzője arra vállalkozott, hogy feltárja a mozgalom 1945 előtti forrásvidékét, gyökereit. Ennek során bemutatja a népi tehetségmentésről folytatott, izzó légkörű vitákat. Nem csupán a népi írók talán közismertebb állásfoglalásait, hanem a korabeli hatalmi elit reformok iránt nyitottabb személyeinek véleményét is megismerteti az olvasóval.A könyvben szó esik a protestáns gimnáziumok tovább élő nevelési hagyományairól, a népfőiskolai mozgalomról, s a Németh László által oly érzékletesen bemutatott hódmezővásárhelyi tanyai internátusról is. A munka középpontjában a Bolyai/Györffy-kollégium története áll. A szerző eddig fel nem tárt levéltári források segítségével ábrázolja a kollégium diákságának társadalmi hátterét, politikai tájékozódását és szellemi útkeresését. Ezáltal jobban megérthetjük, hogy ez az „ötvenfős kicsi had” (Sipos Gyula) miért vehetett részt számarányát sokszorosan meghaladó mértékben az 1945 és 1948 közötti elveszett reformkor politikai küzdelmeiben.

Erdély, a „magyarabb magyarok” földje, évszázadokig a „nemzeti állam” őrzője, a „magyarság védőbástyája”, a nemzeti mítoszok tündérkertje. Amikor a második bécsi döntést követően északi része újra magyar szuverenitás alá került, elképzelhetetlennek tűnt, hogy lakói ne kizárólag magyarként tekintsenek magukra, ne a nemzeti egység jegyében határozzák meg önmagukat. A mindennapok azonban hamar felszínre hozták azt is, ami nem összekötötte, hanem elválasztotta Erdélyt és az anyaországot. A kisebbségi lét, a két évtizedes külön történelem, az első világháborút követően megfogalmazott saját ideológiák, az „erdélyiség” – párosulva a regionális elit pozícióőrzésével – nem csak egy társadalmi monopóliumra törekvő pártot hívott életre, hanem egy határozottan megfogalmazott és képviselt ideológiát is, ez pedig egy elkülönülő erdélyi identitás megfogalmazását is céljául tűzte ki.A kötet arra keresi a választ, hogy milyen módon próbálta enyhíteni-oldani ez a sajátos, a korszak jobboldali szociális reformeszméihez kapcsolódó ideológia és az „erdélyiség” mint identitás, a nemzeti egység és a tényleges „szétfejlődés” feszültségeit, hogyan viszonyult az anyaországhoz és a kisebbségekhez? Miként alakult ki az egykor demokratikus tartalmú erdélyiség „színeváltozásával” egy szuprematista, nagymagyar és paradox módon mégis elkülönülő eszmeiség az immár többséggé lett magyarság elitje körében?

A modern demokratikus kultúra a világi megváltás kultúrája; évezredes fejlődés állomása. „Nyugaton – írja Francis Fukuyama – a kereszténység először kialakította az emberi méltóság egyetemességének elvét, ezt a felvilágosodás az égből lehozta és az egyetemes emberi egyenlőség világi elméletévé tette.” Tocqueville és Mannheim Károly szerint a középkor óta érlelődik a demokrácia, amely az ókorban csak kormányzati forma volt, ma pedig értékfogalom is. A magyar demokratikus kultúra csak apró mozzanat a nagy történelemben, de a nagy kontinuum része a maga „eredeti jellegzetességeivel”, amelyek ott gyökereznek az idők méhében. Kumulatív folyamat és alapító események láncolata. Ezek az események 40-50 évente megismétlődtek – 1790–1795, 1848/49; 1918/19; 1956, 1989/90 –, s újabb és újabb történeti vizsgálódások tárgyai. És ki tagadná, milyen mélyen aktuális az, ahogy Ludwig Börne még az 1820-as években a francia forradalomról szóló újabb és újabb művek hasznáról írt, amelyek „nem vetnek ugyan új fényt a régi sötétre, mégis régi fényt vetnek az új sötétre, és arra tanítanak, hogy miként hasznosítsuk értelmesen a forradalom tapasztalatait”? Kérdés: hogyan és miként tegyük ezt, amikor az emberi értelem útjai is kiszámíthatatlanok? Talán jobban tudjuk alakítani a jövő útjait, ha ismerjük, honnan indulnak.Írásunk a magyar demokratikus kultúra hőskorát idézi fel, és egyben felhívás az együttgondolkodásra.

A Földet a világűrből megpillantó űrhajósok beszámolói szerint szinte misztikus élmény planétánk ragyogó szépségét a világűrből szemlélni. A kozmoszból nézve bolygónk nemcsak hogy nyüzsög az élettől, hanem önmaga is saját erejéből létező élőlénynek tűnik.A jelenlegi világgazdasági modell, a gazdasági növekedés minden áron való hajszolása, a gazdag országok pazarló fogyasztása, a fejlődő országoknak a nyugati fejlődési modelleket másoló növekedése és a természettel folytatott rablógazdálkodás mára válsághoz vezetett, amely tönkreteszi a Föld ökológiai rendszereit. Az emberiségnek cselekednie kell, mert ha a jelenlegi trendek változatlanul tovább folytatódnak, akkor 2050-ig megduplázódhat az üvegházhatást okozó gázok légköri koncentrációja, és ez előidézi az éghajlat veszélyes felmelegedését. A környezetvédelem iránt érdeklődő olvasók jól tudják, hogy a 21. század egyik legfélelmetesebb kihívása a globális felmelegedés.Ez az adatokban és dokumentumokban gazdag, ugyanakkor olvasmányos könyv azt vizsgálja, hogy az emberiség milyen politikai válaszokat adott a klímaváltozás kihívására. A környezeti válság szaporodó jelei arra intenek, hogy mind a döntéshozóknak, mint az egyéneknek újra át kell gondolniuk a fejlődésről és a társadalmi igazságosságról alkotott nézeteiket.Bár a globális felmelegedés kihívása magától értetődő intézkedéseket követel, mégis sajátos problémákról beszélhetünk. Az éghajlatváltozás elleni lépések sikeréhez ugyanis az emberi viselkedés és gondolkodásmód olyan mélyreható változására van szükség, amilyenre az emberiség egész eddigi történelmében még nem volt példa. Reményeink szerint ez a könyv alkotó módon járulhat hozzá az egyre fontosabbá váló szemléletváltáshoz.

A magyar olvasó számára az egykor volt Jugoszlávia kellemes emlékeket hordoz. Ott töltöttük első tengerparti nyarainkat, sokan ott kóstoltunk először svájci csokoládét vagy dán sört, a szabadkai piacon vettük meg első farmernadrágunkat és kedvenc italainkat, az ott megjelent magyar lapokban és könyvekben olyan írásokat olvashattunk, amiket itthon nemigen.Egy kicsit minden olyan volt, mint Nyugaton, közben pedig egy erőskezű kommunista diktátor tartotta uralma alatt az egészet.Hogyan virágzott, és hogyan haladt ugyanakkor a végzete felé e soknemzetiségű, sokvallású államalakulat? Hogyan indult meg a felbomlása szinte Tito marsall temetése másnapján? Hogyan figyelte döbbenten a világ, ahogy éveken át pusztító, véres polgárháború lángol az ezredvégi Európa közepén? Miként formálódik újjá a Nyugat-Balkán egykori és új nagyhatalmak gyűrűjében, régi-új etnikai, politikai, gazdasági ellentétek szorításában?Nógrádi György legújabb könyve áttekinti Jugoszlávia és utódállamai évszázados történetét, és közben arra is választ keres, hogy ez a térség még mindig a kontinens puskaporos hordója-e, vagy inkább a formálódó új világrend egyik lehetséges együttélési modellje.

Sok száz órányi interjú és többtucatnyi országban végzett kutatás eredménye ez a letehetetlen könyv. Betekintést nyújt a KGB legbelsőbb működésébe, az alvóügynökök és szuperkémek néha hosszú évekig, akár évtizedekig tartó kiképzésének bonyolult módszereibe. Ezek az emberek arisztokratáknak, kereskedőknek, futároknak álcázva dolgoztak a kijelölt terepen. Rengeteg erőfeszítést igényelt az is, hogy ellentmondásos szerepüket minden körülmények között el tudják játszani: úgy kellett például a náciszimpatizánst alakítaniuk, hogy közben szolgaian hűségesek maradtak a szovjet államhoz. A KGB döntött életükről és halálukról, és akár egyik napról a másikra ott kellett hagyniuk a családjukat, szerelmüket, gyereküket. A beépültek közül csak alig néhányan tudták megőrizni a lelki egyensúlyukat, sokan összeroppantak a kettős élet terhe alatt. Róluk és azon kevesekről szól ez a könyv, akiknek mindezek ellenére sikerült. 

Az Európa-trilógia második köteteRobert Menasse az Európa-trilógia első, A főváros című kötetének valódi újdonsága az volt, hogy cselekményét az Európai Unió területére, főként Brüsszelbe helyezte, és szereplőit a tagországok különböző nemzeteiből válogatta. A bővítés című második kötet az Albánia és a Nyugat-Balkán csatlakozásával kapcsolatos problémákra összpontosít. A szerző vitriolos humorral ábrázolja a 21. századi Európai Unió politika helyzetét, az előtte álló folyamatos kihívásokat, miközben bemutatja azt is, miként fonódik össze politika és emberi sors.Mateuszt és Adamot vérszerződés köti össze, lengyel ellenzékiként valaha együtt harcoltak a kommunista rezsim ellen, ám a rendszer összeomlása után külön utakon folytatják. Mateusz belföldi politikai karriert fut be, és végül Lengyelország miniszterelnöke lesz. Adam Lengyelország EU-csatlakozása után Brüsszelbe kerül, ahol az Európai Bizottság Bővítési Főigazgatóságán dolgozik. Albánia Európai Unióhoz való csatlakozásának vitájában a két férfi egykori mély barátságából kibékíthetetlen, sorsfordító ellenségeskedés lesz. Az összecsapásra végül egy albán tengerjáró hajó, az SS Skënderbeu ingó fedélzetén kerül sor.A két barát politikai konfliktusa azonban csak keret, amelyen belül számtalan sors dől el, merész tervek kerülnek próbatétel elé és nagy életküzdelmek méretnek meg. Az európai értékek mellett elkötelezett szerző pedig elgondolkodtató tablót fest nemcsak az Európai Unió jelenéről, hanem annak jövőjéről, a bővítés módjairól és lehetséges buktatóiról is. És figyelmeztet: ne várjuk meg a zárórát!Robert Menasse bécsi születésű osztrák író A főváros című regényéért, amely az Európa-trilógia első kötete, 2017-ben elnyerte a Német Könyvdíjat. A második rész, A bővítés 2022-ben Bruno Kreisky-díjat kapott politikai könyv kategóriában, 2023-ban pedig kiérdemelte az Európai Könyvdíjat. Jelenleg a trilógia befejező részén dolgozik, amelyben Magyarország EU-ban betöltött szerepe is terítékre kerül.

„Mindannyian látjuk magunk előtt az autokrata állam karikatúráját. A képen az állam élén egy gazember a markában tartja a katonaságot és a rendőrséget, amely erőszakkal fenyegeti a lakosságot. Mindenfelé ádáz kollaboránsok, esetleg feltűnik a kép szélén néhány bátor másként gondolkodó. A huszonegyedik században azonban ennek a képnek már vajmi kevés köze van a valósághoz.Manapság az autokráciákat nem egy gonosz ember vezeti. A hatalmat bonyolult hálózatok gyakorolják, amelyek kleptokratikus rendszerekre, katonai, félkatonai, rendőri erőszakszervekre és propagandát, dezinformációt terjesztő, megfigyelést végző szakértői csoportokra épülnek.” Anne Applebaum új könyve elmélyült alapossággal tekinti át, hogy a „régi vágású” diktatúrákból autokráciákká váló rendszerek milyen ijesztő hatékonysággal dolgoznak a demokratikus világ meggyöngítésén. Az utóbbi évek, évtizedek hozadéka, hogy ázsiai, afrikai és európai országok hagyományos diktatúrákból autokráciákká alakultak, amelyek egyrészt profitalapon – is – működnek (innen a könyv címe), másrészt az ideológiai kérdésektől függetlenül az egymással történő folyamatos kooperációt is a rendszer fennmaradása feltételének tartják. Továbbá a zavaros tulajdonosi háttérrel bíró, de valójában a saját tulajdonukban lévő médiumokon – híroldalokon, újságokon, illetve közösségi oldalak álprofiljain – keresztül a manipuláció, a félretájékoztatás, a „hírmosás” eszközével arra törekszenek, hogy a demokráciákban, legalábbis látszólag, kaotikus állapotok alakuljanak ki, ami hozzájárulhat ahhoz, hogy az autokratikus rendszerek stabilnak, már-már vonzónak tűnjenek a demokratikus országok polgárainak, akik – az autokraták reményei szerint – képtelenek eligazodni a hírözönben, képtelenek megkülönböztetni egymástól a valódi és a hamis híreket, és belefáradtak a demokráciákban uralkodó „rendetlenségbe”.

Utazás a putyini hibrid hadviselés legmélyebb bugyraiba Oroszország a harmadik világháború kirobbantásával fenyegeti a Nyugatot, és a konfliktus rejtetten már évek óta zajlik. A Kreml régóta fegyverként használja az információk manipulációját, a szabotázsakciókat, a zavarkeltésre alkalmas nyugati együttműködő partnereit, de legfőképp az emberek hiszékenységét. Jessikka Aro könyve a Kreml által folytatott hibrid háború csatatereire kalauzolja az olvasót: az oroszországi Szmolenszk katonai repülőterétől a helsinki fellebbviteli bíróság előcsarnokáig, a tallinni Bronzharcos vitáktól övezett szobrától a Vlagyimir Putyin belső köre által irányított berlini médiaszolgáltatókig, végül egy, a nyugat-afrikai Ghánában működtetett trollgyárig vezet ez a korántsem veszélytelen utazás.