Content 2 Connect strana 3 z 11

Minden tükör kész varázslat: megkétszerezi a világot! Szinte kedvünk támad belépni és körülnézni abban a másik világban. Bizonyára mindenki érezte már ezt a vágyat, legalábbis gyermekként. Ám amire mi csak vágyunk, azt Alice véghez is viszi. A kandalló fölötti nagy tükörben ez a bájos és talpraesett leányka átlép egy különös, bolondos birodalomba. Itt a megelevenedett sakkfigurákon kívül olyan fura lények fogadják, mint a zsemlepke, a hintalódarázs, aztán Subidám és Subidú, no meg Dingidungi, hogy az Egyszarvúról meg Gyilkanyesszről ne is beszéljünk. Sok veszély közt, sok mókás kalandon át jut el Alice odáig, hogy királynővé koronázzák. A gyermekirodalom nagy angol klasszikusa, Lewis Carroll mellesleg a matematika professzora volt. Alice alakjaként barátja kislányát, Edith Lidellt tette halhatatlanná. Kötetünket, az eredeti angol kiadás nyomán, John Tenniel rajzai kísérik, a logikai fejtörőktől hemzsegő és nyelvi ötletektől sziporkázó szöveget Révbíró Tamás és Tótfalusi István magyarította.

Hát jó! Jöjjünk! Itt maradok. Nem azért, mert ilyen durván rám orditott. Nem azért. Maga kicsoda, hogy hatalmaskodni mer? Senki! Senki!! Nekem nem parancsol. Se maga, se más! Érti? Én nem ijedek meg az üres puskacsőtől! De azért itt maradok! Itt! Azért, mert akarok!

A regény valóságosan megtörtént eseményekről, személyes tapasztalatokról szól: saját agyműtétének körülményeit beszéli el az író. Művészetének általánossá, egyetemes emberi élménnyé emeli az operációt, a betegség történetét. Az író a Centrál kávéházban vonatdübörgést hall, halucinál. Ezt fejfájás, ájulás követi, de sem ő, sem orvosai nem gondolnak komoly betegségre. Barátságos beszélgetések, egy filmélmény és feleségével együtt tett klinikai látogatás ébresztik fel gyanúját: agydaganata van. Az öndiagnózis helyesnek bizonyul. A vakság, a biztos halál és némi reménnyel kecsegtető műtét között nem nehéz a választás. Elutazik Stockholmba, a kor legnevesebb agysebészéhez, Olivecrona professzorhoz. Különlegesen izgalmas, nagyszerű az elbeszélés csúcspontja: a műtét leírása, melyet egyszerre szenved belülről, és szemlél kívülről az író. Az operáció utáni, téren és időn kívüli állapotból, a szürkeségből a fényhez, az élethez visszatérő ember örömével, büszkeségével zárul a mű.

"Musa, sokoldalu férfiurol zengj éneket, a ki Troja hires várát feldulván messzire bolygott, Számtalan országot látott, erkölcsöket ismert;"

A regény Jókai munkásságának ahhoz a Fekete gyémántokkal megkezdett irányzatához kapcsolódik, melyben a modern „nagyvilági” életet kívánta ábrázolni. A mű szerkezetileg két lazán összefüggő részre tagolódik. Az első, A „tegnap” 1848-49-ben játszódik. Főhőse Illavai Ferenc, igazi Jókai alak: csúnya, de rettenthetetlenül bátor, művelt, szerény, okos és jóságos. Gyámfiát és egyben unokaöccsét, Opatovszky Kornélt többször kimenti különféle halálos veszedelmekből, noha méltatlan rá, hogy örököséül megtartsa. Nagy szolgálatot tesz a gróf Tarnaváry családnak, életüket és vagyonukat is megmenti…. A második rész, A „ma”: az 1860-as évek eleje, a Schmerling-korszak. Mind az Opatovszky-, mind a Tarnaváry-birtok tönkrement az oktalan spekulációban és az egymással vívott harcban… A regény bővelkedik az izgalmas fordulatokban, ezért szerkezeti és jellemzési gyengéi ellenére kitűnő olvasmány.

"Nyikorgó vasas szekerek: nehéz ládákat szállitanak a katonai szertárba. – Rakjátok le, – mondja a gyár főigazgatója. Hosszúra nőtt úr, mint fák közt a jegenye. A fekete vidraprémes bunda szinte reverendának látszik rajta. Cilindert visel. A bundája gallérját felhajtotta, hogy kilépett az autójából, – csak épp az orrahegye látszik ki, meg a bajusza. Trencséniesen nyírott a bajusza, – azaz hát ango­losan. – Rakjátok le, – mondja, – és srófoljátok le ennek a felső ládának a tetejét. Az ősz első dere fehérlett aznap a szertári udvar gyepén. A katonák keze vörös volt a hidegtől. Az akácfákon már tél-túl lógott egy-egy sárga levél. Az udvar belső szögletén, az iroda előtt mintha ázott feketés rongyok éktelenkednének a lugason, zöldesen feketés rongyok. Közülök néhány bibircsós futótök sárgállott elő. Az ügyeletes kapitány némán váltott üdvözlést a gyárossal. Mogorva volt és szintelen arcu, mintha valamiképpen rokona volna a bibircsós futótöknek. – Ennek a felső ládának a tetejét, – mutatta a gyár igazgatója. – Valamennyiét, – harsogta a kapitány." (részlet)

Egyszer éjjel zörgést hallottam. Befutottam. Láttam, hogy az ágya üres. Aztán gyakrabban megnéztem. Sohse hallottam mikor elment, se mikor megjött. De mikor üres volt az ágya, felköltöttem Apolló nénit és itt reszkettünk, itt imádkoztunk együtt a Mária képe előtt, hogy az én jó bátyámat oltalmozza.

Novák Antal világa a kívülállók számára egyszerű, szelíd, tiszta és titokzatos, mert ez a világ a magányé. Pontossága, rendszeretete, szorgalma, lelkiismeretessége legendás hírű, pedig nem több kitartóan végigélt szerepnél, melynek lelki hátországa a szorongó nyugtalanság. Felesége elvesztése után az évek lassú vonulatában a hitves falon függő, néma képe összeépült egy másik, egy élő, egy mind vonzóbb arccal – a Hildáéval, s mert a gyermek arca szinte egy az anyáéval, benne, általa él az egyiké és általa élet a másiké. Hilda mindebből semmit sem lát, csak annak poklát éli át. A kamaszok kegyetlen életrevalóságával tör magának réseket börtöne falán. Amikor apja rajtakapja Tibort Hilda szobájából való menekülése közben, szinte valódi vetélytársként néz vele, a tanítvánnyal farkasszemet. Hilda feszült párbeszéde apjával sürgeti a kimondhatatlant. Novák Antal itt, a Hildával való fájdalmas szócsatában találkozik először a teljes magánnyal, mely kínzóbb a nemlétnél. És ettől fogva, mintha megtébolyodott volna a világ. A diákok ellenségessé válnak, a kollegák egyre elviselhetetlenebbek. Hilda, Tibor, Liszner külön-külön, egyenként talán nem is rosszak, és mégis egy nagy, nyomasztó, ellenséges közösséggé egyesülnek Novák Antal alvajáró igazságkeresésének vízióiban. Öngyilkosságában a szenvedő ember ül diadalt a megaláztatással való kiegyezés felett. Az aranysárkány az ifjúság szimbóluma, a végtelennel, az egekkel kacérkodó fiatalság-láznak, mindent tipró indulatnak, féktelen szabadság-akaratnak a jelképe. „Szép”, mert fénylő, csillogó, dús a ragyogásban; és riasztó, mert sárkány-testű. Csodálni való, magával ragadó, úsztatja a tekintetet, és mégis gyűlöletes, mert jelzése, parancsoló istene az elmúlásnak.

1891-ben, az író pályájának utolsó szakaszában íródott a könyv, s egy évvel később jelent meg a Pesti Hírlapban. A cselekmény a Bach-korszakban játszódik. Lenke Lőrinc tábornok fiát, Simont a kolerajárvány idején egy vele egykorú cigány csecsemővel cserélik el. A tábornok igazi fiából világhírű cigányprímás lesz, míg az elcseréltetésükről mit sem tudó ál-Simon báró mihaszna, törtető, gyáva tisztviselőként vonja magára városa gyűlöletét. Bátyját koholt vádakkal lecsukatja, anyját lenézi, semmibe veszi, mindebben méltó társa Aranka, a szintén törtető feleség. A városba érkező igazi Lenke hangversenyt rendez, ám Simon, aki nem képes elviselni mások sikerét, be akarja tiltani a koncertet. Miután bátyja ebben megakadályozza, majd párbajra hívja ki, Simon őrültet színlel. A tipikusan jókais, romantikus eseményszövés ellenére mondanivalójában e mű nem éri utol a hasonló fogantatású regényeket, ám – az életmű részeként érdemes beszerezni.

Az Emberi Színjáték egyik legérdekesebb, legnépszerűbb regénye, – mely a kurtizánok nyomorán és csillogó világán kívül bevezet a párizsi szalonokba, a művész-életbe, a bűn alvilágába és a börtönökbe is új színeváltozásában mutatja meg Jaques Collint a volt gályarabot – a felszabadulás óta elsőízben jelenik meg magyar nyelven. Lányi Viktor magas művészetű fordítása híven követi a balzaci stílus realizmusát és romantikáját, színességét és szellemességét.

A nagy író kezében arannyá válik, amihez hozzányul. Gárdonyi egy-egy ritka kirándulása a színmű területére páratlan remekművekben jut kifejezésre. Az Annuska vidéki történet. Egyszerű, természetes, vonzó, csupa derű, csupa napsugár és emellett mélyen emberi.

Balzac maga nevezte regényének hősét, Goriot apót „az apaság krisztusának”. A mű ma is úgy él a köztudatban, mint egy szenvedő, kiszolgáltatott, mártírumot vállalt apa története, a lányai által kisemmizett, őket mégis az utolsó pillanatig szerető öregember regénye. A regény megértéséhez tudni kell, hogy a magára hagyott Goriot apót egyedül szánó, temetésén egyedül részt vevő Rastignac más Balzac-regényekben nagy karrieristaként szerepel, szalonok hőse, a legszebb nők kegyeltje, az élet igazi császára. Itt azok a vonásai állnak előtérben, amelyek megmagyarázhatják, hogy e talán legfontosabb balzaci hős miért egyúttal a leginkább komplex, jóból és rosszból legbonyolultabban „kikevert” alakja a szerző embergalériájának. Rastignac ugyanazon penzió lakója mint Goriot apó, éles szemmel hamar észreveszi azt is, hogy miért nem viszonozzák, miért nem viszonozhatják lányai apjuk szeretetét, milyen társadalmi – kötelező érvényű – mozgások irányítják még a legkisebb, legmeghittebb sejt, a család belvilágát is. Ugyancsak a penzió minuciózus leírásából kapunk először képet arról a Párizsról, amely a további darabok legfőbb színhelye, a „nagy” társadalomnak mintegy szimbóluma lesz. A regény vége, utolsó jelenete a világ regényirodalmának legtávlatosabb, legsejtelmesebb zárásai közé tartozik: Goriot apót eltemetve egy egész világ temetődik el. Rastignac híres szavai a temető hegyéről látható esti Párizshoz: „Most mirajtunk a sor!” – nemcsak saját pályája további küzdelmeit jelzik, nemcsak kihívást jelentenek, de új világok születésének próféciáját is.

Karácsony estéjén tizenkét agglegény-barát találkozik egymással, valamennyien a családias ünnep száműzöttjei, nincs hová menniük, egyedül nem akarnak maradni, s ezért együtt vacsoráznak. Utána pedig, hogy eltöltsék az időt, külön-külön mindegyik elmeséli: miért nem nősült meg. A cím szerint valamennyi elbeszélésnek ezt kellene bizonyítani, hogy nősülni nem érdemes, a „hosszúhajú veszedelem”, a nő nem érdemli meg a férfinem figyelmét és fáradozását. Az efféle oktalan általánosítás azonban nem lehetett kedvére az írónak, s ezért nem is törekedett rá. Vannak nők, akik nem érdemlik meg a fenntartás nélküli szeretetet – ez a legtöbb, amit kiolvashatunk az elbeszélések némelyikéből, ki azért, mert zsarnoki módon féltékeny, a másik önző, s ezt látszólagos önzetlenséggel, vagy konok hazugsággal palástolja. A könyvet azonban az teszi igazán kedvessé és feledhetetlenné, hogy a társaság fele minden célzatos él mellőzésével a szépséges első szerelem emlékét idézi fel. Szépséges és fájdalmas emlékek, hiszen a szerelmeseknek nem rajtuk álló okok miatt kellett elszakadni egymástól. A Hosszúhajú veszedelem egységes keretbe fűzött elbeszéléseiből tehát minden emberhez szólóan a nosztalgia, az évtizedeken át elfojtva parázsló fájdalom remegése, az emlékezés és újraélés sajgó gyönyörűsége a költészet és a szerelem örök szépsége sugárzik.

Karinthy legismertebb, legnépszerűbb műve mindmáig az Így írtok ti. Ez a mű hozta meg számára az ismertséget, ezzel a könyvével aratta első igazi, nagy sikerét. A kávéházi játékokból, nemzedéktársainak kigúnyolásából alakult karikatúrasorozat idővel tudatos enciklopédiává bővült, s nemcsak a magyar szerzők arcképcsarnoka teljesedett ki, hanem világirodalmi és műfaji tematikával is gazdagodott. Máig ható sikerének titka, hogy Karinthy a célba vett írói egyéniség egész karakterét, az alkotói modor és modorosság torzképét rajzolta meg. Kötetünk a Még mindig így írtok ti méltán híres gyűjteményén túl a korabeli lapokban megjelent közlések legjobb gúnyrajzait is tartalmazza.

A kalózkirály sietős vázlat egy jobb sorsra érdemes romantikus hőstípusról és esztelen kalandokban eltékozolt életéről. Jókai még ebben a magasabb igény nélkül odavetett munkában is megajándékozza az olvasót a költőiség egy pillanatával, egy balladás dallal, amely beépül a cselekménybe, szimbolikusan jellemzi a hősök alapviszonyait, és a népiesség árnyalatával élénkíti a vadromantikus képsorozatot.

"Egy suszterféle aggódó szemü ember pólyás csecsemőt tart a karján. A zsebéből szoptatós üvegnek a gumija lóg ki. A lábaszára mellett egy négyéves szöszke fiúcska, meg egy hároméves még szöszkébb úri leányka. A fiúcska bársonyruhás és tányér-galléros, de meztelen a lábacskája. A leányka térdig-szoknyás és sárgacipős." (részlet)