Content 2 Connect strana 4 z 9

Az angol páncélos cirkáló, a Balmoral, korántsem vész el. Fedélzetén Piszkos Fred a kapitány, aki végső kényszerből vállalkozott a cirkáló „kölcsönvételére”, hogy Tom Leven kapitányt, illetve fontos találmányának tervrajzát az e célból alakult „részvénytársaság” felkutathassa. Az, hogy az ellopott cirkálóra kerül egy igazi angol herceg és egy ál-vezérkari százados, végső soron véletlen műve: az ő hajójuk ugyanis elsüllyed, és a Balmoral kegyeletből átkereszteli magát a valóban elveszett cirkáló nevére. A részvénytársaság tagjait: Rozsdást, a Kölyköt, a Főorvost és Piszkos Fredet a hajmeresztő kalandok és a parodizáló humor áradata közben kísérhetjük végig tengeri és szárazföldi útjaikon.

A tizenöt színből álló költemény első három színe (I. A mennyekben, II. A Paradicsomban, III. A Paradicsomból kiűzetve) és az utolsó szín (XV. A Paradicsomból kiűzve) keretbe foglalják a köztük lévő tizenegyet. Ezért az első három és az utolsó színre Keretszínekként vagy Biblikus színekként, míg a közrefogott tizenegy színre Történeti színekként szokás utalni. A Tragédia színeiben Madách (a lírai hős, Ádám, illetve kalauza, Lucifer szemén keresztül) végigvezet a biblikus és földi világtörténelem művészi szándékai szerint kiemelt és értelmezett „nagy pillanatain”, s látnia kell: az emberiség kiemelkedő alakjai új meg új eszmékkel, hanyatló s megújuló erkölcsi felbuzdulással küzdenek az emberiség tökéletesedéséért, a jobb sorsért, az mégis bukásból bukásba hanyatlik. A földi történelem vége pedig magának a Földnek és egyúttal lakóinak teljes tönkremenetele. Látomásai hatására Ádám úgy dönt, nem érdemes az életre és már-már eldobja azt magától; társa, a gyermekük megfoganását megjelentő Éva szavára, valamint az Úr biztatására úgy dönt – bár továbbra is kételyek mardossák – vállalja a küzdelmet, amit az egyes ember és az egész emberiség sorsának beteljesítése jelent.

„Nekem most roppant sok gondolatom támad, látja, ez épen olyan, mint a mi Oroszországunk. Azok az ördögök, amelyek kijöttek az emberből és bementek a disznókba – az mind csupa kór és miázma, és tisztátalanság, mind csupa ördögök és manók, amelyek sokra gyültek századok alatt a mi nagy beteg Oroszországunkban. Oui, cette Russie, que j’aimais toujours. De egy magasabb eszme és magasabb akarat igéje meg fogja őt illetni, és kimennek belőle mind az ördögök, piszkok, aljasságok, amelyek a felületén összegyültek és magok fogják kérni, hogy a disznóba bemehessenek. Sőt talán már be is mentek.”

Rejtő Jenő novelláskötete. A kötetben található írások: Hegedüs Géza: P. Howard, akit Rejtő Jenőnek hívtak A detektív, a cowboy és a légió Csavargók a Riviérán Dokk A Biscayán Altona Kopó Légió! Börtön Sötét utasok Exitus lethalis A menekülő leány Doktor Bakó Az utolsó szó jogán H. G. Wells Sír (a) felirat

Nem túlságosan gazdag drámairodalmunknak világirodalmi mércével mérve is kiemelkedő csúcsa, szinte egyszeri csodája a Bánk bán.Az író által papírra vetett sorsok – dráma esetében – előadás után kiáltanak. A mű bemutatása aztán visszahat az újabb alkotói szándékra és tettre. Ezért van, hogy a drámairodalom virágzása vagy éppen folytonossága a kor levegőjén és problémáin túl a színházi világ és a közönség nélkül aligha képzelhető el. Ahogy bő regénytermés olvasók nélkül nem lehetséges. Egy-egy mű igen, de a műfaj meghatározó jelenléte nem.Katona József (1791-1830), a kecskeméti takácsmester fia, a pesti jogi egyetemre fölkerülve a színházi világ vonzásába került. Nem a jogi pálya, a színpad, az írás volt számára elsődleges. Amikor évekkel később megkeseredve visszatért szülővárosába, a hiva talnoki lét vált elsődlegessé: gyakorlatilag fölhagyott az irodalmi munkássággal. A színház szerelmese, mint egy drámai hós a néma- ságot választotta, hogy aztán korai, örök némaságával az utókorra testálja varázspálcáját, a magyar irodalom gyöngyszemét, a Bánk bánt. Az ismert, de igazán nem elismert Katona József írói nagysága csupán halála után hosszú évekkel vált egyértelművé.Kétségtelen, hogy fő művéhez méltó és minőségben hasonlatos alkotás nem került ki tolla alól. Ám számos, nem csupán az irodalmi és színházi élet szempontjából, hanem önnön írói világa és fejlődése miatt is fontos mű alkotója, Igen sok, a korban divatos német darabot ültetett át magyarra; több mint tíz saját drámát írt.Katona minden sora összeftiggésben van a Bánk bánnal. Olyan értelemben legalábbis, hogy minden műve mögött egy érdekes és súlyos személyiség rejlik. A drámafró nem tud önmagánál, személyisége lehetőségénél súlyosabb alakot teremteni! Bánk tehát Kato- na és Katona Bánk.

A Beszterce ostroma (1895) Mikszáth egyik legolvasottabb regénye. Nem véletlenül. A groteszk elemeket is hordozó mű középpontjában egy negatív, mai szóhasználattal élve deviáns hőssel az író időszerűségének ékes bizonyítéka. Nedec várának ura, Pongrácz gróf egy magyar Don Quijote. A 19. században élve hadat üzen saját századának. Középkorias gesztusaival tetteivel a nevetségességen túl az olvasó együttérzését s szeretetét is kivívja. Ez nem az „őrülteknek” kijáró elnéző szeretet hanem a nagy álmok képviselője iránti rokonszenv. Pongrácz gróf elmeállapota a 19. század mércéjével mérve orvosi eset. De így is környezete és kora fölé magasodik nemegyszer: a tiszta lovagi eszmények anakronisztikusak ugyan, de sok vonatkozásban értékesebbek a jelennél. Pongrácz gróf a mi századunk különceinek egyik előfutára.

Móricz Zsigmond verses állatmeséin megjelenésük óta sok generáció óvodása, kisiskolása nőtt fel. Olyan klasszikussá vált meséket tartalmaz e kötet, mint például a Kecskéék és a farkas, A török és a tehenek, A poruljárt farkas, a Medve, róka, meg az ember, Többet ésszel, mint erővel, a Kis malac meg a farkasok, az Iciri-piciri. Anyukák és apukák, nagymamák és nagypapák, óvó nénik, tanító nénik és tanító bácsik bizonnyal sok örömöt szereznek majd a gyermekeinek, unokáiknak, neveltjeiknek nagy írónk ízes szavú, élvezetes ritmusú, s a tanulságaikban örökérvényű meséivel.

A Bouvard és Pécuchet Flaubert utolsó regénye, csak halála után jelent meg, 1881-ben. Ha a Bovaryné afféle hadjárat a romantika érzelmi, az Érzelmek iskolája pedig a romantika értelmi és társadalmi túlzásai és hóbortjai ellen, a Bouvard és Pécuchet a század tudományimádatát teszi kérdésesső. Két barát, két kishivatalnok vidékre vonul, hogy átélje és megeméssze a század minden gyakorlati s elméleti ismeretét, történelemben, filozófiában, irodalomban, pedagógiában, s közben minden tudományukat a gyakorlatban is érvényesítenék, filozofálgatnak, nevelnek, régészkednek, kertészkednek, de vagyonuk elúszik, mindenütt kurdarcot vallanak, és végül is visszatérnek egykori foglalkozásukhoz. Itt is, mint minden könyvében, Flaubert a kor illúziói ellen harcol.

Ez a nagy realista regény és lélektani remekmű tulajdonképp a romantika summája és paródiája is egyben. A falusi doktorné házasságtörésének és öngyilkosságának Normandia két falujában és fővárosában játszódó története más író kezében vulgáris erkölcsdrámává, vagy provinciális vidéki leírássá süllyedt volna, Flaubert-nél azonban egy egész kor, egy egész táj, egy egész élet eleven, igaz és költői tükörképévé emelkedik. Pontos és szabatos leírása a polgárkirályság társadalmának, a francia vidéki élet elmaradottságának, és az ez ellen a maga módján lázadozó, szebbre és többre vágyó asszonynak.

Bradley Tamás, a londoni vegyészmérnökből lett légionista maga sem gondolta hogy a húga és családja becsületén esett csorbáért úgy fog visszaütni hogy ebbe az ütésbe majdnem maga is, szerelme is belepusztul. Csak később érzi meg, hogy a millió veszélyt rejtő dzsungel és egy szökött légionáriusra leselkedő borzalmak – bizony nem a legkedvezőbb helyzetet teremtik a bosszúhoz. Egyetlen szerencse, hogy a Dalol a vadon című film forgatására elindult expedició minden tagját, bár már csak haláluk után, felfalják a termeszek, és így az egész felszerelésük a bajba jutott szökevények birtokába kerül, többek között Szép Heléna jelmeze, valamint két lánctalpas kocsi is… A végig ötletes, mulatságos kalandok során az olvasó megismeri azt az igazságot hogy az igaz szerelmet még a forró lávafolyam sem tudja felperzselni…

Dosztojevszkij számára – írja Rosa Luxemburg, a forradalmár asszony – »kizökkent az idő«, amikor látta, hogy egyik ember megölheti a másikat. Nem lelheti békéjét, mert ismeri azt a felelősséget, amely ezért a szörnyűségért valamennyiünket terhel. Aki csak egyszer is átélte az ő Raszkolnyikovját… az többé sohasem rejtőzhet el a maga csigaházacskájába, a filiszterség és az önhitt egoizmus tojáshéjába…

A nagy angol regényíró saját életének, hányattatott gyermekkorának és ifjúságának élményeit is megörökített Copperfield Dávid történetében. A korán elárvult gyereket komisz mostohaapja a sivár nevelőintézet, majd a londoni gyerekmunka poklába taszítja, de egyenessége, jó esze és meleg szíve révén, no meg egy morcos, de aranyszívű nagynéni jóvoltából David kiemelkedik a nyomor mélyéről, és sikerrel elvégezheti iskoláit. Dickens, mint minden regényében, itt is a korabeli Anglia eleven rajzával és felejthetetlen alakok egész sorával ajándékozza meg az olvasót.

Rejtély, amelyet másfél száz éve próbálnak írók, irodalomtörténészek, színházi szakemberek, esztéták, filozófusok megfejteni. Mese? Árgirus királyfi és Tündér Ilona csodásan valószerűtlen története számtalan változatban létezik a magyar népmesekincsben, s olasz közvetítő forrásokon át görög, sőt egyiptomi gyökerekig nyúlik vissza az aranyalmát termő fa s a két szerelmes története. Szerelmi románc? Nem fontos a kor, a táj, a történelmi háttér, csak az érzelmeiben egymásba gabalyodott két ember – itt és most: Csongor és Tünde – lángolása, viharzása, minden eléjük tornyosuló akadályt leromboló akarása, szerelmi szárnyalása. Színdarab? Karakteres, jó szerepek – ördögök, boszorkányok, bölcsek, ledérek – forgataga zegzugos cselekmény, váratlan fordulatok, lehetőség mindenféle színpadi csoda semmi nem korlátozva megvalósítására: sok alakra bomló, egy személybe olvadó boszorkány, levegőben röpködő, láthatatlanná váló ördögfiak, föld mélyéről szemünk láttára kiemelkedő, fényárban úszó tündérpalota. Minden pillanatban tátva maradhat a szánk. Filozófiai traktátus? Életutak: Kalmáré a kincs, Fejedelemé a hatalom, Tudósé a bölcsesség; Csongoré a szerelem. A kincs elpereg, a hatalom elkopik, a tudás semmivé porlad. A szerelem örök. Drámai költemény? Éjféltől éjfélig élünk: hajnalodik, felragyog az ég, dél van, alkonyodik, beesteledik, már fölénk borul az éjszaka. Reményekkel telten, harcra készen kezdjük hajnalban, küszködünk reggel, boldogok vagyunk délben, szorongunk alkonyatkor, sötétedéskor belenyugszunk az elmúlásba. De másnap újra fölkel a nap. Vörösmarty Mihály 1830-ban fejezte be művét, a cím alá azt írta: színjáték öt felvonásban. Már csak boldogan sajgó, rejtve rejtett szomorú emlék szívében reménytelen szerelme, Perczel Etelka. Mindennapi életében legfőképpen arra büszke, hogy sok kínnal keletkezett nagy művét, a Zalán futását a várva várt nemzeti eposzként ünneplik. Tagja az éppen születő Magyar Tudományos Akadémiának, a legismertebb, legfontosabb szépirodalmi és művészeti lapok „dolgozótársa”, szívét melengető jóérzés: Széchenyi István a barátja. Igaz, a pénztárcája többnyire lapos, gyakran kínosan lapos, de ismert és népszerű ember. Harminc éves. Férfi. Kincse nincs, hatalomra nem vágyik, a tudásról azt gondolja: valójában senki nem tudja, mennyit ér s mire jó. De Csongor boldog, amikor megpillantja Tündét, boldog, amikor átöleli, boldog, amikor elveszíti, mert hiszi, tudja: nem örökre veszítette el. Küzd, harcol, verekszik: keresi a boldogságot. S boldog, amikor embert próbáló kalandok után végre megtalálja Tündét, s földi létükben örökre összeforrnak. Csongor és Tünde számára a szerelem a kincs, a hatalom, a tudás. El nem veszíthető kincs, örökre erőt adó hatalom, bölcsességgé párlódott tudás. Így lesznek halandók halhatatlanok. És másnap újra fölkel a nap.

Henry Fécamp azért, hogy barátja és közös szerelmük útjából félreálljon, magára vállal egy gyilkosságot egy idegenlégiós haláltáborban. A haláltábor életének megelevenítése Rejtő döbbenetes vízionális erejét mutatja: a 30-as évek közepe táján írt regényében kísérteties realitással idézi fel a későbbi náci haláltáborok atmoszféráját. A haláltábor kényszermunkát végző áldozatai már annyira elszemélytelenedtek, hogy egymást is csak az egykori külvilágból még náluk levő használati tárgyak alapján nevezik és ismerik fel. Fécamp az élőhalottak között fedezi fel, hogy az életért minden kínt érdemes elviselni, és a Csontbrigád-ot az Ajtón, Amely Nem Vezet Sehova – elvezeti a megtalált igazsághoz és az élethez.

Cervantes műve a modern regénynek nemcsak őse, hanem -mai értelemben- első klasszikusa is. Gazdag körképén ott virul a kaland középkori bűvölete, a valóságos külső világ összegezés magaslatára emelkedett mozgalmassága, de már a lélek mélyei, belső világunk azelőtt figyelemre sem méltatott tájai is fölsejlenek rajta. Sokrétű remekmű, az értelmezésnek négy évszázad óta szinte kiapadhatatlan forrása. A korszerűtlen eszményeket kergető és magasztos kudarcra ítélt Búsképű lovagnak és a valóság diadalát parlagiságával együtt megjelenítő, tenyeres-talpas csatlósának történetében örök-emberi értelmet is kap a XVI-XVII. századi spanyolság nemzeti önvizsgálata: egy történelmi korforduló válságában minden idők emberi magatartásának két alapváltozatát tárja elénk.

A véznácska parasztlány, Édes Anna Pestre szegődik, Vizy méltóságosékhoz. Igénytelen, dolgos, készséges teremtés, nem lop, nem eszik sokat, nem töri az edényeket – „eszményi” cseléd. Még a szerelem is csendben, a cselédsor szabályai szerint esik meg vele: a méltósága unokaöccsének vaságyra jön kedve, s néhány nap múlva nem marad más Annának, csak a keserves eszmélés és az embertelen testi kín. A tragédia váratlanul következik be: egy éjszaka Édes Anna meggyilkolja a gazdáit. Kíméletlenül, majdnem közönyösen, mint aki feladatot hajt végre. Miért tette? Hiszen „jól bántak vele”, „semmi baja sem volt” – sopánkodtak az ismerős méltóságák és cselédlányok. Csak az öreg beteg doktor érez valamit az igazságból: „…Nem úgy bántak vele mint egy emberrel, hanem mint egy géppel.. Cudarul bántak vele..” Kosztolányi regénye a huszadik század magyar prózájának legjelentősebb alkotásai közé tartozik. A humánum, a részvét szólal meg lapjain, „amely – az Édes Anná-ból idézünk – egy idegen életet éppoly végzetesen szükségesnek érez, mint az önmagáét.”