Content 2 Connect strana 4 z 9

Mikszáth Kálmán A Noszty fiú esete Tóth Marival című, 1908-ban megjelent regényének alapötletét hírlapi szenzáció szolgáltatta: a századfordulón egy milliomos bácskai polgár leányát megszöktette egy dzsentri fiatalember. Miután az ifjú hölgyet ily módon „kompromittálták”, az apa látszatra beleegyezett a házasságba, az esküvő napján azonban külföldre küldte leányát, s a hozományvadász hoppon maradt. Az ilyen néven nem létező, de nagyon is valóságos Bontó vármegyében (ahova Mikszáth szerint „a francia forradalom szele még mostanáig sem fujt be") élő, szerteágazó rokoni kapcsolatokkal rendelkező Noszty család egy szépreményű sarja, Feri is hozományvadászatra indul. Ez a "vidám, könnyelmű, eleven, pompás lovas és nagy kártyás” ifjú ember előbb nyalka huszár hadnagyként egy dúsgazdag felvidéki polgárlány kezét akarja elnyerni, ám egy váltóhamisítás miatt el kell tűnnie a színről. Másodjára az Amerikából multimilliomosként hazatért Tóth Mihály leányára veti ki a horgot. A dologba be van avatva a Noszty család összes öregasszonya, akik szövik-fonják a szálakat: minden részletében kimunkált haditervet készítenek, különös tekintettel arra, hogy Tóth Mari gyanakvó természetű, s az a rögeszméje, hogy mindenki csak vagyonáért akarja feleségül venni. Már majdnem sikerül nyélbe ütni a dolgot, amikor a véletlen – amely eddig mindig segítségükre volt – közbeszól: Feri egykori ezredparancsnoka leleplezi a könnyelmű, sőt a becstelenségtől sem visszariadó fiatalember múltját. S most, hogy a család praktikái csődöt mondtak, Feri is a „kompromittálás” bevált módszeréhez nyúl. A dzsentrivilág íratlan törvényei szerint immár szabad az út a milliókhoz. Tóth Mihály, a kemény gerincű polgár azonban közbelép, úgy véli, itt az ideje, hogy szakítson „ezzel a korhadt elvi tétellel…”

Rejtély, amelyet másfél száz éve próbálnak írók, irodalomtörténészek, színházi szakemberek, esztéták, filozófusok megfejteni. Mese? Árgirus királyfi és Tündér Ilona csodásan valószerűtlen története számtalan változatban létezik a magyar népmesekincsben, s olasz közvetítő forrásokon át görög, sőt egyiptomi gyökerekig nyúlik vissza az aranyalmát termő fa s a két szerelmes története. Szerelmi románc? Nem fontos a kor, a táj, a történelmi háttér, csak az érzelmeiben egymásba gabalyodott két ember – itt és most: Csongor és Tünde – lángolása, viharzása, minden eléjük tornyosuló akadályt leromboló akarása, szerelmi szárnyalása. Színdarab? Karakteres, jó szerepek – ördögök, boszorkányok, bölcsek, ledérek – forgataga zegzugos cselekmény, váratlan fordulatok, lehetőség mindenféle színpadi csoda semmi nem korlátozva megvalósítására: sok alakra bomló, egy személybe olvadó boszorkány, levegőben röpködő, láthatatlanná váló ördögfiak, föld mélyéről szemünk láttára kiemelkedő, fényárban úszó tündérpalota. Minden pillanatban tátva maradhat a szánk. Filozófiai traktátus? Életutak: Kalmáré a kincs, Fejedelemé a hatalom, Tudósé a bölcsesség; Csongoré a szerelem. A kincs elpereg, a hatalom elkopik, a tudás semmivé porlad. A szerelem örök. Drámai költemény? Éjféltől éjfélig élünk: hajnalodik, felragyog az ég, dél van, alkonyodik, beesteledik, már fölénk borul az éjszaka. Reményekkel telten, harcra készen kezdjük hajnalban, küszködünk reggel, boldogok vagyunk délben, szorongunk alkonyatkor, sötétedéskor belenyugszunk az elmúlásba. De másnap újra fölkel a nap. Vörösmarty Mihály 1830-ban fejezte be művét, a cím alá azt írta: színjáték öt felvonásban. Már csak boldogan sajgó, rejtve rejtett szomorú emlék szívében reménytelen szerelme, Perczel Etelka. Mindennapi életében legfőképpen arra büszke, hogy sok kínnal keletkezett nagy művét, a Zalán futását a várva várt nemzeti eposzként ünneplik. Tagja az éppen születő Magyar Tudományos Akadémiának, a legismertebb, legfontosabb szépirodalmi és művészeti lapok „dolgozótársa”, szívét melengető jóérzés: Széchenyi István a barátja. Igaz, a pénztárcája többnyire lapos, gyakran kínosan lapos, de ismert és népszerű ember. Harminc éves. Férfi. Kincse nincs, hatalomra nem vágyik, a tudásról azt gondolja: valójában senki nem tudja, mennyit ér s mire jó. De Csongor boldog, amikor megpillantja Tündét, boldog, amikor átöleli, boldog, amikor elveszíti, mert hiszi, tudja: nem örökre veszítette el. Küzd, harcol, verekszik: keresi a boldogságot. S boldog, amikor embert próbáló kalandok után végre megtalálja Tündét, s földi létükben örökre összeforrnak. Csongor és Tünde számára a szerelem a kincs, a hatalom, a tudás. El nem veszíthető kincs, örökre erőt adó hatalom, bölcsességgé párlódott tudás. Így lesznek halandók halhatatlanok. És másnap újra fölkel a nap.

Amikor Maud visszatért a szobába, egy úr lépett ki a szekrényből, pizsamában, fején egy ízléses, zöld selyem lámpaernyővel, és barátságosan mosolygott. – Bocsánat – mondta, és udvariasan megemelte a lámpaernyőt –, nevem Van der Gullen Félix… Ezzel a jelenettel kezdődik Rejtő Jenő – P. Howard – egyik legvidámabb, legfordulatosabb regénye, a Vesztegzár a Grand Hotelben.

Példátlan erejű szélvihar sodorja a Csendes-óceán vízsivatagja fölött a léghajót, amelyen öt derék amerikai menekült el Richmondból, a rabszolgatartásért harcoló déli csapatok fogságából. A gáz lassan szivárog el, minden felszerelésüket a vízbe kell hányniuk, és csak a puszta életüket menekítik egy lakatlan szigetre. Kifosztottabbak, mint a hajdani Robinson volt, de leleményükkel, szorgalmukkal és kitartásukkal lassacskán felülkerekednek a helyzet és a természet mostohaságán. Sorsukkal úgy-ahogy elégedettek, de egy sor megmagyarázhatatlan jelenség nyugtalanítja őket. A szigetnek valami titka van, és hőseink megindulnak, hogy a rejtélyt felderítsék.

…A vendéglő ajtaján egy kalap repült ki. Nagy kacagás. Ezután következett a fiatalember. Még harsányabb kacagás… Főhősünk éli mindennapos pipogya életét, mikor nevelőapja felvilágosítja hogy Ő a nagy vérengző Tigris fia. Feltámadt benne az ősi vér szava, ezért elindul a kocsmába, megmutatni, hogy a vér nem válik vízzé. Miután az ajtán belépett, nemsokára csattantak a pofonok, süvítettek a golyók és alacsonyan szálltak az emberek. Tigris Nevada teljhatalmú ura megdöbbenéssel tapasztalja a kölyök bátorságát, zavarában gyorsan lelő néhány embert. A Tigris és fiú találkozása rendkívüli meglepetést hoz. Ezzel kezdetét vette a nagy kaland…

Az Erato a bécsi Hellas Verlagnál jelent meg 1921-ben, 500 számozott példányban és terjesztése csak előzetes feliratkozás alapján történt. A könyvbarátok számára készült kiadást az akkoriban nagyon népszerű Bayros metszeteivel díszítették, és bibliofil értékének megfelelő áron juthattak hozzá az érdeklődők. Magyarországon először 1947-ben jelenhetett meg a budapesti Officina kiadó gondozásában, kétnyelvű kiadásban. Babits meglehetősen hajszolt körülmények között készítette el az antológiát. Annak ellenére, hogy az erotikus világirodalom remekéből választott verseket, sokféle vád és támadás érte, sokszor még barátai részéről is. Tóth Árpád és Szabó Lőrinc azonban végig támogatták munkájában, és bár a fordítások mindegyikét Babits szignálta, néhányat ők készítettek el. A mai olvasó nyilván csodálkozva hall e rég elvonult viharokról. Ma főként azokra a kiváló fordításokra figyel, amelyek aligha jöttek volna létre a kötet kínálta alkalom nélkül.

Az olvasók még jól emlékeznek a Balmoral nevű cirkálóra, amely egy ceyloni kikötőből szőrén-lábán eltűnik, hogy azután Radzeer név alatt, Piszkos Fred kapitányi vezérlete mellett dicső tetteket hajtson végre. A Radzeer cirkáló viszont ebben a mostani kötetben újra eltűnik, de eltűnik az André de Rémieux nevű hajó is, amely furcsa „kirándulókat” visz a Csütörtök-szigetek egyikére. Nos, nem azért hívják Piszkos Fredet az „óceán miniszterelnökének”, hogy békés cethalászás közben is ne jusson ideje az eltűnt hajók „megkerítésére”. Az akcióban nagy szerpet kap Fülig Jimmy és a kékszakállú Wagner úr is, akik ez alkalommal a Vakapád nevű bárka fedélzetén jeleskednek.

Verne egyik legsikerültebb és legnépszerűbb regénye, melyet mindenféle műfajban újra és újra feldolgoznak. A lebilincselő történet mindenki fantáziáját megmozgatja, a siker garantált. Pedig már szinte a legapróbb gyerekektől a felnőttekig mindenki tudja, mi történik: Phileas Fogg úr – az előkelő londoni Reform Club tagja – vállalkozik arra, hogy fogadásból 80 nap alatt körül utazza a Földet. A regény mégis olyan fordulatos, annyi mulatságos meglepetést tartogat, Verne olyan találóan jellemzi szereplőit, hogy az olvasók újra és újra megjutalmazzák magukat a kötet élményével. Nem csoda, hisz Phileas Fogg és Passepartout fantasztikus kalandokkal teli világ körüli útja sohasem pontosan ugyanúgy zajlik.

A Hamlet (1601), talán legismertebb, legtöbbet játszott műve Shakespeare-nek. Középpontjában az élet kínálta, s mindenkiben fölmerülő kérdés áll: "Lenni vagy - nem lenni?", és ha lenni - hogyan? Mi az emberi cselekvés végső határa a vélt vagy valós hiba, netán bűn helyrehozatalához? Egyáltalán van-e igazi létezés, s ha van, az mennyire lehet veszélyes a létezőre? Vívódó, töprengő alkotás a dráma, miként a főszereplő maga. Hamlet késleltetett bosszúját hosszas önmarcangoló kérdéselvetések, bizonyságkéresésék előzik meg. Végül igazságot szolgáltat, de ő is belepusztul. Tűrni vagy ellenszegülni? A reneszánsz ember dilemmája örökérvényű! Mert a cselekvés erkölcsileg legvitathatóbb pontja az emberi élet kioltása. Van-e joga valakinek - ha oka van is - ölni? Következmények nélkül semmi sem vállalható, különösen nem a pusztítás. De van-e joga az embernek vélt vagy valós igaza tudatában nem cselekedni, nem vállalni a tett kockázatát? Mennyire tartozunk felelősséggel a külvilág és saját lelkiismeretünk előtt? Hamlet tettével válaszol a kérdésekre, ám az egész dráma nem ad egyértelmű feleletet. Nem is adhat. Remekművek; géniuszok és a természet sajátossága a talányosság... Nem beszélve arról, hogy a mindennapok kisebb-nagyobb döntéseit mindenkinek magának kell meghoznia.

Humor és feszítő izgalom keveredik Az előretolt helyőrség című vérbeli P. Howard-regényben. Nemcsak azért, mert a Galamb nevű légiós, aki az afrikai kikötők félelmetes hírű verekedője, tulajdonképpen valamikor szép jövő előtt állott, de elszegényedett angol nemesifjú, aki minden verekedésben nemcsak azért van benne, mert a halált keresi – hanem azért is, mert a sorozatos véletlenek folytán egy rejtélyes gyilkos nyomait kutatja, miközben ő maga is a gyilkosság vádjával hadakozik. Az izgalmas kalandok során megtudjuk, hogy a karóra nem feltétlenül az idő múlását hivatott szolgálni, és azt is, hogy a legváratlanabb helyzetekben fel-felbukkanó és furcsa módon mindig dalos kedvű szellemből lehet bátor és egyben bűbájos feleség is…

Versenyfutással kezdődött az egész gyalázatosság. Több mint száz éve annak, hogy a Lonsdale-ősök elindultak Nyugatra. Versenyt futottak a földért. Hegynek fel! Két Lonsdale család vándorolt akkor ide keletről. Unokafivérek. Ők is futottak. Előzőleg sem fértek meg egymással úgy, ahogy jó rokonokhoz illik, és most úgy akarta a sors, hogy annyi ember közül ketten maradjanak a hegyi ösvény utolsó fordulójában. Hogy azután mi történt, azt senki sem tudja, és nem is fogja megtudni soha. Az egyik Lonsdale elsőnek ért fel a tetőre, a másik bezúzott fejjel, ájultan feküdt nem messze a céltól. Kődobás tette harcképtelenné. Hugh Lonsdale, miután eszméletre tért, azt állította, hogy megelőzte már az unokafivérét, mikor kődobás érte. Ezt Davy Lonsdale nem tagadta, csak azt tagadta, hogy ő dobta a követ. Hugh Lonsdale esküdözött, hogy egy perccel előbb, mikor megfordult, látta, amint Davy lehajolt. Akkoriban nem volt idő holmi aprólékos kivizsgálásra, tárgyalásra. A bizottság a fennsíknak ezt a részét kétfelé osztotta. Egyik területet Davy kapta, a másikat Hugh. Mindkettő úgy érezte, hogy az egész földdarab neki jár. És a versenyfutás azóta nem ér véget…

Defoe könyve csaknem három évszázada szórakoztatja és neveli az ifjúságot szerte a világon. A hajótörött Robinson Crusoe kalandjait követve magára utalt ember testi és lelki erőfeszítéseinek, szellemi nemesbedésének lehetünk tanúi.

Mikszáth Kálmán Szent Péter esernyője című kisregénye egy részletesen kidolgozott anekdota köré épül: miszerint a gazdag és különcködő úr a törvényes örökösök kijátszásával a vagyonát szeretett nevelt fiára akarja hagyni. Az esernyő nyelébe rejtett kincs ugyan eltűnik, ám a mű mégis boldogsággal zárul, hiszen a legnagyobb kincs az életben a szerelem.

Az álomszerűen meseszép hangulat hirtelen féltékenységi dührohammá változik, rémálommá: a szicíliai király barátját, Polixenést és feleségét (Hermione) házasságtöréssel vádolva küldi a halálba, előbbi csupán Camillo hűségének köszönhetően menekülhet el. Apollo jóslata sem tudja meggyőzni Leontest képzetei hamisságáról, csupán a szörnyű látvány – szerettei holtteste – ébreszti fel zavaros állapotából. Már késő, egyetlen utódját, a fattyúnak vélt csecsemőt távoli partokon hagyta sorsára. A történetbe sok év múltán kapcsolódunk bele újra, Perdita – a csecsemő, akit megtalált fiával együtt (Mufurc) nevelt egy pásztor – felcseperedett, és mindenkit elámít vélt származását meghazudtoló szépsége, nemessége. Florizel királyfi beleszeret, és elhagyja érte apja, Polixenes királyi udvarát. A király, a hű Camillóval együtt, álruhában meglesi a pásztorok ünnepét, és haraggal veszi tudomásul fia vonzódását egy egyszerű pásztorlány iránt. Camillo, aki rájön Perdita kilétére, a fiatalokat Szicíliába küldi, ahol Leontes tárt karokkal fogadja elveszettnek hitt lányát, és Hermione szobra életre kel. A megbocsájtás, a feloldás pillanata lehetne ez, ha a történetet mindvégig mozgató figura nem gördítené a nézőtér és a színpad közé az áttetszőség, a látomás, az álomszerűség tüllfüggönyét. És számunkra nem marad más, csupán a feloldatlanság feszültsége.

Szakhmáry Zoltán, a tehetséges fiatal földbirtokos több száz hold földön gazdálkodik a Kiskunságon. Nem éri be az elmaradott földművelői módszerekkel, modernizálni akar. Mindezt azonban úgy, hogy közben saját társadalmi osztályához is ragaszkodik, ő dzsentriként akar mintagazdaságot létrehozni. A lehetetlent kísérti, mint egyébként minden dolgában. Ezt tetézi magánéleti konfliktusa: szeretik a nők, és ő is odavan a szerelemért, de afféle "egyasszonyos ember", mondta róla maga Móricz. Olyan ember, akinek egyszerre csak egy nő fér meg a vágyaiban: bárhogy rajong is a feleségéért, ha mégis beleszeret valaki másba, akkor már csak érte, a szeretőjéért fog megveszekedni, élni és halni.

Henry Fécamp azért, hogy barátja és közös szerelmük útjából félreálljon, magára vállal egy gyilkosságot egy idegenlégiós haláltáborban. A haláltábor életének megelevenítése Rejtő döbbenetes vízionális erejét mutatja: a 30-as évek közepe táján írt regényében kísérteties realitással idézi fel a későbbi náci haláltáborok atmoszféráját. A haláltábor kényszermunkát végző áldozatai már annyira elszemélytelenedtek, hogy egymást is csak az egykori külvilágból még náluk levő használati tárgyak alapján nevezik és ismerik fel. Fécamp az élőhalottak között fedezi fel, hogy az életért minden kínt érdemes elviselni, és a Csontbrigád-ot az Ajtón, Amely Nem Vezet Sehova – elvezeti a megtalált igazsághoz és az élethez.