Európa Könyvkiadó strana 49 z 143

Will Freeman a világ leggondtalanabb embere: se felesége, se gyereke, de még állása sincsen - vígan éldegél minden idők legnépszerűbb karácsonyi dalának jogdíjaiból, melyet az apja írt valaha. Egyetlen bánata, hogy a nők azt szeretik, ha egy férfinak céljai vannak az életben, ki kell hát találnia valamit, ami a szemükben izgalmassá teszi. Egy egyedül álló apa igazán különleges, sőt hősies színben tűnhet fel előttük, így aztán Will úgy dönt, gyereke lesz. Persze nem igazából (még csak az kéne!); elvégre egy fiktív gyerek is elég ahhoz, hogy a nőknek imponáljon. Az egyedül álló szülők klubjában azonban -balszerencséjére- nemcsak egy frenetikus szőke nővel ismerkedik meg, hanem egy furcsa, tizenkét éves fiúval is. Ettől kezdve Will, a -szabad ember- már nem is annyira szabad - a különc Marcusnak ugyanis, akit az iskolában módszeresen kínoznak a többiek, az élete függ tőle, hogy valaki végre megtanítsa rá, hogyan kell gyereknek lenni. S ki más lenne erre alkalmasabb, mint Will Freeman, aki igazából sohasem nőtt fel, s ugyanaz tölti ki az életét ma is, mint ami egy kamasz fiúét: a rockzene, a foci, a csajok? Akárcsak a "Pop, csajok, satöbbi..."-ben, Hornby szellemesen, okosan, élvezetesen ír egyszerű és mégis különös emberek mindannyiunk számára ismerős érzelmeiről és élethelyzeteiről: barátságról, szerelemről, szenvedélyről, magányról, depresszióról. És a rockzene témája sem hiányzik a regényből: az események azon a napon vesznek különös fordulatot, amikor öngyilkosságot követ el Kurt Cobain, a Nirvana legendás énekese...

Terjed a bűnözés! A karhatalom képtelen megállítani! Már az igazságszolgáltatás sem bír vele! Az alkotmány nem működik: jön a rendőrállam? Nem. A megoldás egy szupertitkos szervezet, amely - ha kell, törvénytelen eszközökkel - adatokat gyűjt, felderít, majd - ha kell - zsarol, fenyeget, visszaszorít. Létéről és céljáról csak az elnök tud, a szervezet, vagyis a KÚRA vezetője (munkatársai nem, ők azt sem sejtik, kinek dolgoznak), meg az egyszemélyi végrehajtó, aki - ha kell - öl is: ő Remo, a Pusztító. Siva megtestesülése. Mestere pedig, aki harcművészeti szupermenné képezi ki: Csiun, az agg koreai, aki még nyolcvanévesen is halálos. Ez a pulp fictiont idéző kalandos-humoros sorozat, amely ma már százötven kötetre rúg, az 1970-es évektől hódít, amely ma már százötven kötetre rúg, az 1970-es évektől hódít, eddig több mint ötvenmillió példány kelt el belőle. S ha az olvasó egy sokkal durvább Fülig Jimmyt és egy sokkal veszedelmesebb Piszkos Fredet lát két hősünkben, bizony nem téved nagyot...

Pressburger György 1956-ban, tizenkilenc évesen hagyta el Magyarországot. Giorgio Pressburger ma az olasz nyelvű európai irodalom egyik legkiválóbb művelője. Magyar is, olasz is, európai is. Úgy közép-európai, ahogy Rilke vagy Kafka volt az - akivel egyébként a mélyen átélt és gondolatilag egészen végletes konzekvenciákat hozó, igen alaposan feldolgozott zsidó hagyomány közössége is rokonítja. A fehér közök törvénye"már címében is mintha a Kabalát, a Zóhárt idézné. Más - csakis irodalmi - kérdés persze, hogy a szóban forgó törvény - mely szerint nem a szavak, hanem a betűk számítanak: a "fényből születő sötétség", avagy a "sötétségből táplálkozó fény" titkos, igazi üzenete a betűk fehér közeibe, a semmibe van írva -, tehát hogy "a fehér közök törvénye" a valóságos Zóhárban aligha létezik. A kötet öt fejezete öt különböző elbeszélés. Mi egyesíti ezeket az egyszerű, mégis megfoghatatlan történeteket? A közös helyszín? A betegségtematika? A bűvös felismerhetetlenségig stilizált Nyolcadik Kerület, a mesebeli (és csak számunkra, magyar olvasók számára hihető) nevű utcák kulisszái közt Shermann Jenők, Polák Adélok, Spitzer doktorok és Rosenwasser Izsákok jönnek-mennek. Egészségesek és betegek. Orvosok. Halálraítéltek. Pressburger könyve olyasmiről szól, amiről szólni végső soron elkerülhetetlen. Amiről nem lehet: a fehér közökről, csakugyan. A Könyvjelző magazin 2013. áprilisi számában megjelent cikk: Elfelejtett kaddis a Józsefvárosban

A hetvenes éveiben járó Joze Hradil kezet fogott Jókai Mórral. Weöres Sándor, Örkény István, Kertész Imre, Esterházy Péter, Nádas Péter, Dragomán György ugyancsak - és nincs ebben semmi különös. A kézfogás hagyományozódik, elég hozzá egyvalaki, akinek a rokonságában volt egy budapesti nyomdász annak idején, amikor Jókai művei megjelentek. Joze Hradilnak volt. A többi már magától értetődik. Muravidék központja, Muraszombat a huszadik század során hol az Osztrák-Magyar Monarchiához, hol a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz, hol Magyarországhoz, hol Jugoszláviához tartozott. Ma a Szlovén Köztársaság városa. Mozgalmas történelmének szemtanúi, egy nagycsalád szétszóródott tagjai próbálják ebben a regényben emlékképek és valóságos fényképek segítségével összerakni saját mikrohistóriájukat, egy évszázad mozaikos történetét a tizenkilencedik század végétől a két világháborún át napjainkig. A történetnek számtalan magyar vonatkozása van, a családtagok közül ugyanis többen Magyarországon telepedtek le, és lélekben is magyarokká akartak lenni, vagy - a rendszerváltás után - Nyugaton próbáltak szerencsét. Mások, mint a szerző magyar édesapja is, Jugoszláviában élték le az életüket. Joze Hradil Muraszombatban született. Oroszlánrésze van benne, hogy a magyar irodalom színe-java, klasszikus és kortárs, szlovénül is olvasható. Évtizedekig dolgozott a Pomurska zalozba szerkesztőjeként. Mindhárom műfajban jártas fordítóként tekintélyes életművet hozott létre, és - bár Jókaival csak áttételesen - például Weöres Sándorral, Kertész Imrével, Örkény Istvánnal valóságosan is kezet fogott. Neki köszönhetjük többek közt a Tóték trieszti bemutatóját, az évente megrendezett vilenicai nemzetközi irodalmi találkozó szervezését, az első szlovén-magyar és magyar-szlovén szótárt, és most, mint írónak, ezt a varázslatos családi krónikát, melynek szereplői közt jelen van ő is, az örökké változó, huzatos történelem viharaiban helyt állni, tájékozódni vágyó európai. A Könyvjelző magazin 2013. márciusi számában megjelent cikk: Család, nyelvek, hazák

Részlet a könyvből: Kellenek a HÚROK. Ütőn, hangszeren, fémből, műanyagból vagy bélből, ahogyan eredetileg mind a gitárra, mind a teniszütőre sodorták. Ezeknél is nélkülözhetetlenebbek az érzelmi húrok, ha azokon játszunk, nagy baj nem lehet. A tudás fontosabb, mint a pénz. Az érzelmek fontosabbak, mint a tudás. E két elvet követve leélhető egy tartalmas élet ezen a földön. Tizennégy évesen kezdtem GITÁROZNI. Hamarosan zenekart alakítottam. Bródy Jánossal ekkor tájt ismerkedtem össze. Elmúltam húsz, amikor különféle okokból (részletek a könyvben) kiszálltam a Gerilla együttesből, mélyen megbántva, csalódottan. Aztán negyvenkét évig (tavaly márciusig) nem vettem a kezembe gitárt. Harmincegy voltam, amikor először jártam TENISZPÁLYÁN. Azóta rendszeresen játszom. (Küzdök.) Átlagosan heti háromszor. Télen-nyáron. Ha esik, ha fúj. Bármiféle utazás lehetőségét fontolgatva először mindig azt mérlegelem, hány tenisz maradna ki. Nem vagyok normális, belátom. Életem két meghatározó SZENVEDÉLY-éről szól a Teniszezz velem... és a Ha én Bródy volnék. A harmadik, még elementárisabb SZENVEDÉLY, az írás kapcsolja őket össze. Amikor ezt Bródy Jánosnak megemlítettem, azt mondta: Mázlista vagy! Sokaknak egy igazi szenvedély sem jut. Az volna szép, ha az olvasó ütőt vagy gitárt ragadna e könyv hatására. Esetleg mind a kettőt, bár talán nem egyszerre.

Stephen King első, kisregényeket tartalmazó kötetét tartja kezében az Olvasó. Mit tehet a fogoly, ha életfogytiglanra ítélik? Ha senki sem hiszi el, hogy ártatlan? Miben bízzon? A kegyelemben? A szökésben? Megannyi kérdés, amelyre "A remény rabjai" végén, de csak a legvégén kapjuk meg a feleletet. Rabokról szól a második kisregény, "A jó tanuló" is - sorsának foglya a náci háborús bűnös, meg az újságkihordó gyerek is, aki valahogy kiszagol valamit... Az "Állj ki mellettem!"-ben sem maradunk borzalmak nélkül - élő gyerekek nyomoznak eltűnt társuk után... "A légzőgyakorlat" klasszikus krimi: karácsony előestéjén öregurak hátborzongató történetekkel szórakoztatják egymást. A kisregények javát a moziból is ismerheti az Olvasó.

A Száll a kakukk fészkére megjelenését 1962-ben osztatlan lelkesedéssel fogadták olvasói és kritikusai, jóllehet a polgárpukkasztó beat nemzedék hatásait tükrözi, és az akkortájt formálódó, ellenkultúrának nevezett mozgalom több majdani eszméje is vezérmotívumként ível át a regényen. 1975-ben Jack Nicholson és Louise Fletcher főszereplésével Milos Forman rendezett belőle filmet, amelyet nemrégiben a húsz legjobb film közé sorolt az Amerikai Film Intézet. Egy elmegyógyintézetbe új beteg érkezik, a nagyhangú, tettre kész és életvidám Randle Patrick McMurphy. Rögtön felméri az erőviszonyokat, és nekilát átalakítani az osztály életét: kártyapartikat szervez, valóságos fogadóirodát üzemeltet, italt és nőket csempészik be, sőt megkérdőjelezi a csoportterápiás gyűléseken alkalmazott módszert is. A szabályok megszegése játékként indul, amelynek kimenetelére fogadásokat köt, hamarosan azonban elkeseredett háborúvá fajul, amelyben McMurhpy ellenfele az osztály teljhatalmú főnővére, a Főnéni. Tekintélyénél és pozíciójánál fogva a Főnéninek számos eszköz áll rendelkezésére, McMurphy viszont csak féktelen életvágyára, szélhámosbölcsességére és betegtársai rokonszenvére hagyatkozhat. 1962-ben, nem sokkal a Száll a kakukk fészkére megjelenése után az egyik női alkalmazott abban a kórházban, ahol Ken Kesey a regény írásának idején kisegítőként dolgozott, beperelte a szerzőt és kiadóját, a Viking Presst: állítása szerint a regény egyik mellékszereplőjét, a háromszor színre lépő vöröskeresztes hölgyet nyilvánvalóan róla mintázta a szerző. Kesey nem bonyolódott jogi vitába, hanem az érintett részeket (összesen nagyjából három oldalt) egyszerűen átírva, a színesen megfestett „vöröskeresztes libát" a jellegtelen Szóvivőre cserélte. Az Egyesült Államokban tehát, ahol a könyv több mint száz kiadást megért, csak az első kiadás birtokosai ismerhetik az író eredeti szándéka szerint megírt regényt. Magyarországon jelen kiadás az első, amelyben a módosított szöveg olvasható.

Úgy szeretjük egymást, mint két megelevenedett gyufa. Nem beszélünk, lángra gyúlunk! 1874-ben, minden idők leghidegebb napján, mikor a paranormális kutyahidegben a szökőkutak is jégcsokorrá dermednek, Edinburghban Madeleine, a bába, gyógyító csodadoktor, a számkivetettek istápolója egy megesett rosszlány gyermekét segíti világra. A veszett hidegben az újszülött szíve megfagy, Madeleine pedig hirtelen ihlettel egy óraszerkezetet ültet be helyette. A kis Jack selejt portéka, ráadásul különösen kényes is: hogy életben maradhasson, meg kell tanítani, hogyan bánjon a szívével, az ön- és közveszélyes, hegyes mutatókkal, de legfőképpen arra, hogy a szerelem végzetes lehet a számára. Ám az óramű-szívnek sem lehet parancsolni, Jack a leheletfinom Acacia táncosnő rabja lesz, fél Európán át követi, mint az árnyék, megvív érte száz veszéllyel, versenyt fut a könyörtelen idővel, amely belülről emészti... Mathias Malzieu francia rockénekes romantikus, fanyar meséjét egyszerű nyelven, bizarr ötletekkel megbolondítva, mintegy fapofával meséli el nekünk - szinte rajzfilm, képregény, ám mégis irodalom.

A tizenöt éves Emma Dollybuttnak és tizenkét éves ikeröccseinek, Ivánnak és Konrádnak az a szerencséje, hogy Gerry nagybácsikájuk kísértetiesen hasonlít Gerald Durrellre. Vessünk egyetlen pillantást a könyv rajzaira, és magunk is meggyőződhetünk erről a kedvező körülményről. Elég az hozzá, hogy Gerry bácsi betoppan Dollybutték kertjébe (feltéve, hogy jogosan nevezzük egy léghajó landolását betoppanásnak), és magával viszi a három gyereket, hogy felkutassák Gerry bátyját, aki két éve indult el afrikai tanulmányútra, s azóta nem adott hírt magáról. A föld körüli hajsza Angliában ér véget, mert az expedíció fáziskésése miatt az üldözöttet csak a Dollybutt-házban sikerül utolérni. Gerry nagybácsi és Gerald Durrell, a biológus szépíró rengeteg érdekes tudnivalót lop a fordulatos, izgalmas, humorosan előadott történetbe, és nemigen létezik gyerek, aki ne a Durrell-módszert választaná ismeretszerzésre, ha igazából választhat. A grafikus Graham Percy egyenrangú társa Gerald Durrellnek a történet és Gerald Durrell ábrázolásában is.

A hatvanas évek elejére, Jacksonba, az amerikai Dél egy tipikus kisvárosába varázsol bennünket Kathryn Stockett regénye. Látszólag olyan világ ez, ahol soha nem fog megváltozni semmi - a fehérek úgy érzik, a világ örök rendje a szegregáció, a feketék pedig álmukban sem mernék elmondani igazi érzéseiket (hiszen aki mégis elmondja, azt rögtön elbocsátják, s szerencséje van, ha nem ölik meg aztán). Közben persze már elkezdődött a fekete polgárjogi mozgalom, s amit Martin Luther King mond, s ami közben szép lassan történik az országban (a szegregáció fokozatos, nagyon lassú enyhülése), az mégiscsak eljut a kisvárosba... Skeeternek, egy fehér lánynak, aki épp visszajött az egyetemről, és író akar lenni, az az ötlete támad, hogy a cselédekről kellene könyvet írni, pontosabban egy interjúkötetet: a fekete nők először kapnának lehetőséget, hogy ők maguk mondják el, milyen a fehéreknek dolgozni, hogy bánnak velük, mik a fájdalmaik, örömeik... Skeetert eleinte csak naiv, gyerekes becsvágy fűti, hogy valami olyat írjon, ami megjelenhet. De a közös munka révén a néger cselédeket megismerve, s részt vállalva sorsukból, sőt életét kockáztatva értük - hiszen Jacksonban veszélyes, sőt életveszélyes vállalkozás egy ilyen könyv kiadása -, a fiatal lány a jó ügy mellett kiállni kész, bátor felnőtté válik.

Károlyi Mihály "Egy egész világ ellen" című könyvében ezt írja feleségéről: "...Feleségem erős és meleg természet, tiszta és biztos ösztönökkel. Egészen őszinte. Politikus családból származott, oly házból, amelynek légköre szaturálva van politikával, gyermekkora óta minden porcikájába átmehetett a politika. De távol van tőle, hogy politikai ambíciói legyenek abban az értelemben, ahogy szerették róla állítani. Úgy, ahogy a Margit rakparti szalonban űzték a politikát, és amihez hasonlóan űztem egy bizonyos időpontig magam is, úgy őt a politika nem érdekelte. Amikor az én politikám kezdett az apró cselszövények játékából kiemelkedni, amikor emberi vonatkozásai erősen kidomborodtak, amikor kezdett világnézeti politika lenni: akkor lett az az ő szívbeli ügye is. Hogy politikai pályám mindennapos praxisába befolyt volna, arról szó sincs. Egészen más történt. Én kezdtem a tetteimet őrajta mérni, mert kezdtem érezni, hogy amire az ő tiszta, erős, fiatal szíve boldogan reagál, az jó, az helyes, az a teendő. Tőlem tanulta a szocializmust. De a szegény emberek háborús szenvedéseit igazán érezni, tehát tűrhetetlennek érezni, én őtőle tanultam meg. Éreztem, hogy házasságommal lényem jobbik fele lett uralkodóvá fölöttem, hogy a feleségemhez val ó viszonyomban az igazságra, az abszolútra való vágyam erősödik. Ha pályám nagy fordulóin tanácsot kértem tőle, azt mondta, hogy ő nem tud adni tanácsot; ilyenkor arra kért, hogy intuíciómra hallgassak. Nem adhatott volna jobb tanácsot. Soha meg nem bántam, hogy követtem. Nagyot köszönök neki: a bátorságot igazi lényemhez. Neki nagy, talán döntő része van abban, hogy megtaláltam az összhangot életem és elveim között..."

Közel tizenkét éven át dolgozott Bulgakov "A Mester és Margarita" című regényen: 1928-tól 1940 februárjáig. Az egyre keményedő sztálini kultúrpolitika közegében a regény készültét is olyannyira titokban tartotta, hogy legszűkebb baráti körén kívül se nki sem tudott róla - kivéve a körülötte rajzó ügynököket, besúgókat. 1930-ban, miután a "Képmutatók cselszövése" című darabját betiltották, megsemmisíti a kézirat egy részét: "Én magam dobtam a kályhába az ördögről szóló regényemet" - írja a szovjet kormányhoz címzett levelében. 1933-ban, miután barátja, Nyikolaj Erdman drámaíró letartóztatásának hírét veszi, újra elégeti a regény egy részét. Alig egy éven belül emlékezetből újraírja - bizonyságául a regény alapján szállóigévé vált szavaknak: " Kézirat sosem ég el!" Bulgakov legalább ötször kezdte teljesen újra a mű írását, s a kutatók legalább öt önálló változatot tartanak számon. "Add Uram, hogy befejezhessem a regényt!" - írja Bulgakov a fohászt a ki tudja hányadik kézirat margójára, az általa "napnyugta-regénynek" nevezett nagy mű azonban befejezetlen maradt. 1938-ban a kézirat tetejére fölírja ugyan a végleges címet: "A Mester és Margarita" és elkészül az "Epilógus" is, a végső szerkesztést azonban nem tudja elvégezni. A kézirat nem ég el, mert nem létezik - parafrazálhatnánk a híres szállóigét. Keserű tény: A "Mester és Margaritá"-nak nincs végleges kézirata. Ami van: a regény 1938-ban elkészült gépirata, meg többfüzetnyi javítás és betoldás, melyeket már nagy betegen, látá sát elveszítve diktált feleségének élete utolsó hónapjaiban. Külön regény a mű kiadásának története is. Felesége, Jelena Szergejevna Bulgakova az író végakaratának megfelelően, számos alkalommal megkísérelte a regény kiadatását, de erre csak közel h árom évtizeddel később, 1966-67 fordulóján került sor. A Moszkva című folyóirat közölte - durván megkurtítva. Szőllősy Klára, a regény kiváló magyar fordítója azonban nemcsak a megcsonkított szöveget fordította le, hanem a kihagyott részeket is: Bulg akov özvegye ugyanis minden egyes töredéket kalandos úton - a fehérneműjébe rejtve - átcsempészett Budapestre. Így állt elő az a különös helyzet, hogy Magyarországon, magyarul előbb került az olvasók elő "A Mester és Margarita" cenzúrázatlan szövege, mint hivatalos szovjet kiadásban. Azóta már két alkalommal próbálták orosz kutatók újra rekonstruálni a regény szövegét, legalábbis azt a variánst, amely feltételezhetően legközelebb esik az író szándékaihoz. A mostani magyar felújított kiadás az 1 989-es, azóta világszerte elfogadott szövegen alapul.

2008 legnagyobb olasz könyvszenzációjáról egy 27 éves fiatalember, a torinói egyetem fizikus doktorandusza gondoskodott. Ez a könyv – Paolo Giordano első regénye – már az első évben túllépte az egymilliós példányszámot, a jogai pedig több mint 30 országban elkeltek. A prímszámok magánya egy lány és egy fiú, Alice és Mattia sorsát kíséri végig párhuzamos történetsorokkal gyermekkoruktól felnőttkorukig. Furcsa pár ez – párnak is alig mondhatók. Mindkettejük életére nyomasztó súllyal nehezedik egy-egy titok. A sánta Alicét kislányként síbaleset éri, magára marad a hóban, és kis híja, hogy oda nem vész; Mattia pedig fogyatékos ikerhúgát „veszíti” el kisfiúként örökre. Ez a két epizód megpecsételi mindkettejük további életét. És bár sorsuk egy különlegesen szoros kapcsolatban – ugyancsak végzetszerűen – találkozni látszik, épp ebben a kapcsolatban mutatkozik meg, hogy olyanok ők, mint a matematikában ikerprímeknek nevezett számok: egymás közelében, egymás szomszédságában vannak, de valaki vagy valami, egy nem prímszám, mindig közöttük áll. Vajon mit tartogat, feloldja-e a titkokat, kínál-e kivételes megoldást a felnőttkor? Elképzelhető-e olyan fordulat, amely felment valakit a prímszámok szabálya alól? Zaklatott és lényeglátó, feszültséggel és gyöngédséggel teli, kiváló mű és lebilincselő olvasmány. Az íróról hallani fogunk még.

Génius zločinu, pán strachu, miláčik francúzskych avantgardistov a obľúbenec surrealistov sa vracia. Slávny román Pierra Souvestra a Marcela Allaina položil základy „pulp surrealizmu“ a Fantomas dodnes ostáva najinšpiratívnejším dielom detektívneho žánru. Inšpektor Sureté Juve a mladý novinár Fandor sa pokúšajú dolapiť diabolského zločinca, ktorý je dokonalým stelesnením zla. Parížske podsvetie má nového kráľa, polícia je bezradná, bohatí mešťania sa obávajú o svoje majetky a životy. Podarí sa zastaviť zloducha a odovzdať ho súdu? Ukončí gilotína jeho hrozné výčiny? Dôkladne zamknite dvere, schovajte sa pod duchnu a čítajte príbeh, pri ktorom tuhne krv v žilách.