Európa Könyvkiadó strana 49 z 143

Jól vagyunk című kiváló, nagyon osztrák regényével méltán nyerte el 2005-ben Arno Geiger a Német Könyvdíjat. Nagy sikerű új könyve szintén igencsak osztrák, de egyúttal - mint a mesés cím is mutatja - mitikusan egyetemessé táguló motívumon alapul. A címszereplő a szerző Alzheimer-kóros édesapja, a "történet" az ő gondosan feltérképezett és okadatolt betegsége. Arno Geiger felmutatja, kihangsúlyozza mindazt, ami ebben az immár pusztuló, széteső, eleve magába forduló személyiségben figyelemre méltó. Mottóként idézi szavait, kideríti, kifejti értelmüket. Az apa megnyilvánulásai az élete tükrében nyerik el jelentésüket - miért nem akart kimozdulni a Bregenz környéki szülőfaluból, miután megjárta a háborút, miért ment tönkre későn kötött házassága -, de nem megfejtések, feloldások ezek, csupán hozzátartoznak az összképhez. Megelevenítés ez a szó szoros értelmében. Személyes hangú és tárgyilagos, pontos, nem oktató és mégis sokat megértető írás, lebilincselő olvasmány.

Emma Dollybutt és ikeröccsei bánatára Gerry bácsi, akivel körbeutazták léghajóval a világot, mostanában ritkább vendég náluk. Fogalmuk sincs, mi lehet vele, és nagyon megörülnek, amikor előkerül. Csakhogy Gerry bácsi rossz hírt hoz: a Belladonna léghajó utánfutóját, a Minidonnát elrabolták. Ez pedig nagy baj, mert a Minidonna valójában egy időgép, a rabló pedig Lord Irtó Artúr, a vadász és fegyverhordozója, Betonkéz. Gerry bácsi pót-Minidonnát épít, és elindul vissza az időben a gyerekekkel: feltétlenül meg kell találniuk és ártalmatlanná kell tenniük a két vérszomjas vadászt. Lord Irtó Artúr és Betonkéz egészen a dinoszauruszok koráig repül vissza, hogy minél többet elejtsenek és befogjanak közülük. Emmának, Konrádnak, Ivánnak és Gerry bácsinak nincs könnyű dolga, amíg megakadályozzák őket a gonosztevésben. Ezt a kötetet is Graham Percy gyönyörű illusztrációi díszítik.

Az emberek keresik az igazságot, de nem igazán akarják megtalálni... És mert inkább a boldogságra vágynak, mint az igazságra, ha az igazság a boldogság akadálya, akkor nem kell nekik. Eljutottunk a gebines szocializmusból a fapados kapitalizmusba. "Pár évvel ezelőtt írtam egy könyvet. Rögzíteni akartam gondolataimat, véleményemet, örömeimet és félelmeimet a világról, na meg a színház, az opera, a televízió világáról, ahol az életemet töltöttem. A könyv formája levelezés volt. Egy fiktív tanítványom, János tanácsot kért tőlem, pályázzon-e színház-igazgatói állásra, majd erről a pályázatról levelezni kezdtünk: tanácsokat adtunk egymásnak, vitatkoztunk, töprengtünk. Persze nem csak a pályázatról. Az idős tanár én magam voltam, vállalván, hogy minden, amit leírok, saját véleményem. Levelezőpartnerem, János alakja sok mindenkiből lett összegyúrva. Növedékeimből, akik közül számosan tényleg engem kérdeztek meg, mielőtt elvállaltak volna egy igazgatói állást, meg belőlem is, mert ez a János olyasmiket mondott meg képviselt, amiket én is mondanék ma, ha negyven évvel fiatalabb volnék. A könyvet sokan elolvasták, és biztattak, hogy folytassam. Vállalom, mert vannak még gondolataim, újabb tapasztalataim, és van néhány történetem, ami tanulságos lehet. Úgyhogy akkor most feltámasztom Jánost." (a Szerző)

Nem nagy dolog. Kell pár tucat angyal, egy Teremtő, néhány részeges tengerész, egy velencei kereskedő, egy piránói lány, kell egy nagy tenger, kellenek rá hajók, kell Velence, és kell Piránó, kell Marlon, a régi kópé, és az elrejtett angyallány, Marion. Összekeverjük, kiöntjük, és készen van az első fejezet. Aztán megint kavarunk rajta, kiöntjük, és készen a második fejezet. Keverünk harmincnyolcszor, és készen van mind a harmincnyolc fejezet. Nem nagy dolog. Bárki megcsinálhatja, ha van neki egy akkora tálja, amibe belefér pár tucat angyal, egy Teremtő, néhány részeges matróz, egy nagy tenger, meg Velence... "A legenda szerint a velencei kereskedő olthatatlan szerelemre gyulladt egy szép piránói hajadon iránt, aki türelmetlenül leste, mikor fut be a kikötőbe szerelmesének hajója. A városi szóbeszédre fittyet hányó velencei építtette a kikötőre tekintő palotát, s tétette rá a feliratot: Lassa pur dir - Hadd fecsegjenek." (Jugoszlávia útikönyv. Bp., 1997, 558. o.) "Hétszáz ékes palota közé kincstárat vasból rakatott s a napot akarta ráveretni, mint óriás, tüzes lakatot."

Kristine Barnett fiának IQ-ja nagyobb, mint Einsteiné, fotografikus memóriával rendelkezik, és két hét alatt egyedül megtanulta a függvénytant. Jacob kilencévesen fogott hozzá egy olyan eredeti asztrofizikai teória kidolgozásához, amelyért szakértők szerint egyszer Nobel-díjat kaphat, tizenkét esztendősen pedig már fizetésért végzett kvantumfizikai kutatásokat. Történetét azonban az teszi még inkább figyelemre méltóvá, hogy Jake rendkívüli elméje kis híján az autizmus ködébe veszett. Kétévesen, amikor állapotát diagnosztizálták, az édesanyjának azt mondták, ez a gyerek talán soha nem lesz képes önállóan bekötni a cipőjét. A szikra egy édesanya különleges visszaemlékezése. Miután Jake-et otthon és a fejlesztő óvodában olyan "szakértők" vették körül, akik a legalapvetőbb készségekre próbáltak összpontosítani, és korlátozni igyekeztek mindabban, ami elvonta ezektől a figyelmét - a csillagok, a falon mozgó árnyékok, a skótkockás kanapéhuzat tanulmányozásában -, Jake szellemileg egyáltalán nem haladt előre. Kristine érezte, hogy változtatnia kell ezen. A szakemberek és a férje, Michael helyett a saját ösztöneire hallgatott, kivette Jake-et a fejlesztő óvodából, és hozzálátott, hogy maga készítse föl az óvodai nagycsoportra. A házuk garázsában vezetett családi napközi tapasztalataira támaszkodva eltökélten fáradozott a Jacobban észrevett "szikra" - a szenvedélyes érdeklődés - lángra lobbantásán. Úgy döntött, nem azzal törődik, amire a fia képtelen, inkább a képességeire fog koncentrálni. Ez az alapelv, valamint a játékok és normális gyermekkori élmények (labdázás, kirándulás, kerti sütés) fontosságába vetett hit segítette Kristine-t a hihetetlen akadályok leküzdésében. Barnették nem voltak jómódúak, és az anyagi gondok mellett Kristine-nek saját súlyos egészségügyi problémáival is szembe kellett néznie. Kristine és Michael kitartó munkával, Jake meg két öccse iránti elszánt odaadással, valamint a rokonok, ismerősök összefogásába vetett rendíthetetlen hittel mégis minden várakozást felülmúló eredményeket értek el. A szikra drámai, gondolatébresztő, szemléletformáló elbeszélés a félelmetes nehézségekkel szembeszálló szeretet és bátorság erejéről, a káprázatos lehetőségekről, amelyek akkor tárulnak föl, ha megtanuljuk, hogyan aknázzuk ki maradéktalanul a minden gyermekben, valamennyiünkben ténylegesen rejtőző képességeket.

Nico huszonnyolc éves rádiós D.J. Életét a zene tölti ki. Meg a szex. Megszámlálhatatlan valós és kevésbé valós szexuális kaland - és jó, néha egy-egy afféle szerelem is. Biztos benne, hogy majd egyszer eljön az igazi, de addig is nagy megkönnyebbülés tölti el, hogy otthon egyelőre csak a mosatlan edények halma várja, nem pedig egy feleség növekedő pocakkal. Az utóbbi időben viszont mindennapjaiba valami homályos rossz érzés fészkelte be magát. A rádióban hosszú távú szerződési ajánlatot kap, a haverok közül egyre többen járnak öltönyben és nyakkendőben, és az egyéjszakás kalandok utáni ébredések is mindinkább olyan érzéssel töltik el, mint egy túlzásba vitt gyorséttermei zabálás. Egyesek szerint az a baj, hogy még nem találta meg az igazit - bár Nico szerint inkább ők horgonyoztak le túl hamar. Huszonnyolc éves, és kevesebbet tud magáról és a világról, mint amikor húsz volt... hogy van ez? Mindenesetre egy születésnap jó alkalom arra, hogy az ember összeszedje a gondolatait, és számot vessen a helyzettel. Így születik meg ez a levélregény: egy egyszer bölcs és éretlen huszonnyolc éves sirámai és örömei egy éppen öttel idősebb barátnak címezve, aki talán Nico gondjaiban a sajátjaira ismer majd - de az is lehet, hogy már egészen más nyomasztja. Ki tudja, mire gondol, miről álmodik, vagy álmodik-e egyáltalán még valamiről. Mindenesetre Nico levelet ír és válaszokat követel. Fabio Volo olasz író, színész, sztárriporter és újságíró, akinek Olaszországban már hat regényét kiadták. Ezek közül időrendben az első a "Járok egyet". Magyarul a sorban a negyedik "Ráadásnap" jelent meg először.

Will Freeman a világ leggondtalanabb embere: se felesége, se gyereke, de még állása sincsen - vígan éldegél minden idők legnépszerűbb karácsonyi dalának jogdíjaiból, melyet az apja írt valaha. Egyetlen bánata, hogy a nők azt szeretik, ha egy férfinak céljai vannak az életben, ki kell hát találnia valamit, ami a szemükben izgalmassá teszi. Egy egyedül álló apa igazán különleges, sőt hősies színben tűnhet fel előttük, így aztán Will úgy dönt, gyereke lesz. Persze nem igazából (még csak az kéne!); elvégre egy fiktív gyerek is elég ahhoz, hogy a nőknek imponáljon. Az egyedül álló szülők klubjában azonban -balszerencséjére- nemcsak egy frenetikus szőke nővel ismerkedik meg, hanem egy furcsa, tizenkét éves fiúval is. Ettől kezdve Will, a -szabad ember- már nem is annyira szabad - a különc Marcusnak ugyanis, akit az iskolában módszeresen kínoznak a többiek, az élete függ tőle, hogy valaki végre megtanítsa rá, hogyan kell gyereknek lenni. S ki más lenne erre alkalmasabb, mint Will Freeman, aki igazából sohasem nőtt fel, s ugyanaz tölti ki az életét ma is, mint ami egy kamasz fiúét: a rockzene, a foci, a csajok? Akárcsak a "Pop, csajok, satöbbi..."-ben, Hornby szellemesen, okosan, élvezetesen ír egyszerű és mégis különös emberek mindannyiunk számára ismerős érzelmeiről és élethelyzeteiről: barátságról, szerelemről, szenvedélyről, magányról, depresszióról. És a rockzene témája sem hiányzik a regényből: az események azon a napon vesznek különös fordulatot, amikor öngyilkosságot követ el Kurt Cobain, a Nirvana legendás énekese...

Terjed a bűnözés! A karhatalom képtelen megállítani! Már az igazságszolgáltatás sem bír vele! Az alkotmány nem működik: jön a rendőrállam? Nem. A megoldás egy szupertitkos szervezet, amely - ha kell, törvénytelen eszközökkel - adatokat gyűjt, felderít, majd - ha kell - zsarol, fenyeget, visszaszorít. Létéről és céljáról csak az elnök tud, a szervezet, vagyis a KÚRA vezetője (munkatársai nem, ők azt sem sejtik, kinek dolgoznak), meg az egyszemélyi végrehajtó, aki - ha kell - öl is: ő Remo, a Pusztító. Siva megtestesülése. Mestere pedig, aki harcművészeti szupermenné képezi ki: Csiun, az agg koreai, aki még nyolcvanévesen is halálos. Ez a pulp fictiont idéző kalandos-humoros sorozat, amely ma már százötven kötetre rúg, az 1970-es évektől hódít, amely ma már százötven kötetre rúg, az 1970-es évektől hódít, eddig több mint ötvenmillió példány kelt el belőle. S ha az olvasó egy sokkal durvább Fülig Jimmyt és egy sokkal veszedelmesebb Piszkos Fredet lát két hősünkben, bizony nem téved nagyot...

Pressburger György 1956-ban, tizenkilenc évesen hagyta el Magyarországot. Giorgio Pressburger ma az olasz nyelvű európai irodalom egyik legkiválóbb művelője. Magyar is, olasz is, európai is. Úgy közép-európai, ahogy Rilke vagy Kafka volt az - akivel egyébként a mélyen átélt és gondolatilag egészen végletes konzekvenciákat hozó, igen alaposan feldolgozott zsidó hagyomány közössége is rokonítja. A fehér közök törvénye"már címében is mintha a Kabalát, a Zóhárt idézné. Más - csakis irodalmi - kérdés persze, hogy a szóban forgó törvény - mely szerint nem a szavak, hanem a betűk számítanak: a "fényből születő sötétség", avagy a "sötétségből táplálkozó fény" titkos, igazi üzenete a betűk fehér közeibe, a semmibe van írva -, tehát hogy "a fehér közök törvénye" a valóságos Zóhárban aligha létezik. A kötet öt fejezete öt különböző elbeszélés. Mi egyesíti ezeket az egyszerű, mégis megfoghatatlan történeteket? A közös helyszín? A betegségtematika? A bűvös felismerhetetlenségig stilizált Nyolcadik Kerület, a mesebeli (és csak számunkra, magyar olvasók számára hihető) nevű utcák kulisszái közt Shermann Jenők, Polák Adélok, Spitzer doktorok és Rosenwasser Izsákok jönnek-mennek. Egészségesek és betegek. Orvosok. Halálraítéltek. Pressburger könyve olyasmiről szól, amiről szólni végső soron elkerülhetetlen. Amiről nem lehet: a fehér közökről, csakugyan. A Könyvjelző magazin 2013. áprilisi számában megjelent cikk: Elfelejtett kaddis a Józsefvárosban

A hetvenes éveiben járó Joze Hradil kezet fogott Jókai Mórral. Weöres Sándor, Örkény István, Kertész Imre, Esterházy Péter, Nádas Péter, Dragomán György ugyancsak - és nincs ebben semmi különös. A kézfogás hagyományozódik, elég hozzá egyvalaki, akinek a rokonságában volt egy budapesti nyomdász annak idején, amikor Jókai művei megjelentek. Joze Hradilnak volt. A többi már magától értetődik. Muravidék központja, Muraszombat a huszadik század során hol az Osztrák-Magyar Monarchiához, hol a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz, hol Magyarországhoz, hol Jugoszláviához tartozott. Ma a Szlovén Köztársaság városa. Mozgalmas történelmének szemtanúi, egy nagycsalád szétszóródott tagjai próbálják ebben a regényben emlékképek és valóságos fényképek segítségével összerakni saját mikrohistóriájukat, egy évszázad mozaikos történetét a tizenkilencedik század végétől a két világháborún át napjainkig. A történetnek számtalan magyar vonatkozása van, a családtagok közül ugyanis többen Magyarországon telepedtek le, és lélekben is magyarokká akartak lenni, vagy - a rendszerváltás után - Nyugaton próbáltak szerencsét. Mások, mint a szerző magyar édesapja is, Jugoszláviában élték le az életüket. Joze Hradil Muraszombatban született. Oroszlánrésze van benne, hogy a magyar irodalom színe-java, klasszikus és kortárs, szlovénül is olvasható. Évtizedekig dolgozott a Pomurska zalozba szerkesztőjeként. Mindhárom műfajban jártas fordítóként tekintélyes életművet hozott létre, és - bár Jókaival csak áttételesen - például Weöres Sándorral, Kertész Imrével, Örkény Istvánnal valóságosan is kezet fogott. Neki köszönhetjük többek közt a Tóték trieszti bemutatóját, az évente megrendezett vilenicai nemzetközi irodalmi találkozó szervezését, az első szlovén-magyar és magyar-szlovén szótárt, és most, mint írónak, ezt a varázslatos családi krónikát, melynek szereplői közt jelen van ő is, az örökké változó, huzatos történelem viharaiban helyt állni, tájékozódni vágyó európai. A Könyvjelző magazin 2013. márciusi számában megjelent cikk: Család, nyelvek, hazák

Részlet a könyvből: Kellenek a HÚROK. Ütőn, hangszeren, fémből, műanyagból vagy bélből, ahogyan eredetileg mind a gitárra, mind a teniszütőre sodorták. Ezeknél is nélkülözhetetlenebbek az érzelmi húrok, ha azokon játszunk, nagy baj nem lehet. A tudás fontosabb, mint a pénz. Az érzelmek fontosabbak, mint a tudás. E két elvet követve leélhető egy tartalmas élet ezen a földön. Tizennégy évesen kezdtem GITÁROZNI. Hamarosan zenekart alakítottam. Bródy Jánossal ekkor tájt ismerkedtem össze. Elmúltam húsz, amikor különféle okokból (részletek a könyvben) kiszálltam a Gerilla együttesből, mélyen megbántva, csalódottan. Aztán negyvenkét évig (tavaly márciusig) nem vettem a kezembe gitárt. Harmincegy voltam, amikor először jártam TENISZPÁLYÁN. Azóta rendszeresen játszom. (Küzdök.) Átlagosan heti háromszor. Télen-nyáron. Ha esik, ha fúj. Bármiféle utazás lehetőségét fontolgatva először mindig azt mérlegelem, hány tenisz maradna ki. Nem vagyok normális, belátom. Életem két meghatározó SZENVEDÉLY-éről szól a Teniszezz velem... és a Ha én Bródy volnék. A harmadik, még elementárisabb SZENVEDÉLY, az írás kapcsolja őket össze. Amikor ezt Bródy Jánosnak megemlítettem, azt mondta: Mázlista vagy! Sokaknak egy igazi szenvedély sem jut. Az volna szép, ha az olvasó ütőt vagy gitárt ragadna e könyv hatására. Esetleg mind a kettőt, bár talán nem egyszerre.

Stephen King első, kisregényeket tartalmazó kötetét tartja kezében az Olvasó. Mit tehet a fogoly, ha életfogytiglanra ítélik? Ha senki sem hiszi el, hogy ártatlan? Miben bízzon? A kegyelemben? A szökésben? Megannyi kérdés, amelyre "A remény rabjai" végén, de csak a legvégén kapjuk meg a feleletet. Rabokról szól a második kisregény, "A jó tanuló" is - sorsának foglya a náci háborús bűnös, meg az újságkihordó gyerek is, aki valahogy kiszagol valamit... Az "Állj ki mellettem!"-ben sem maradunk borzalmak nélkül - élő gyerekek nyomoznak eltűnt társuk után... "A légzőgyakorlat" klasszikus krimi: karácsony előestéjén öregurak hátborzongató történetekkel szórakoztatják egymást. A kisregények javát a moziból is ismerheti az Olvasó.

A Száll a kakukk fészkére megjelenését 1962-ben osztatlan lelkesedéssel fogadták olvasói és kritikusai, jóllehet a polgárpukkasztó beat nemzedék hatásait tükrözi, és az akkortájt formálódó, ellenkultúrának nevezett mozgalom több majdani eszméje is vezérmotívumként ível át a regényen. 1975-ben Jack Nicholson és Louise Fletcher főszereplésével Milos Forman rendezett belőle filmet, amelyet nemrégiben a húsz legjobb film közé sorolt az Amerikai Film Intézet. Egy elmegyógyintézetbe új beteg érkezik, a nagyhangú, tettre kész és életvidám Randle Patrick McMurphy. Rögtön felméri az erőviszonyokat, és nekilát átalakítani az osztály életét: kártyapartikat szervez, valóságos fogadóirodát üzemeltet, italt és nőket csempészik be, sőt megkérdőjelezi a csoportterápiás gyűléseken alkalmazott módszert is. A szabályok megszegése játékként indul, amelynek kimenetelére fogadásokat köt, hamarosan azonban elkeseredett háborúvá fajul, amelyben McMurhpy ellenfele az osztály teljhatalmú főnővére, a Főnéni. Tekintélyénél és pozíciójánál fogva a Főnéninek számos eszköz áll rendelkezésére, McMurphy viszont csak féktelen életvágyára, szélhámosbölcsességére és betegtársai rokonszenvére hagyatkozhat. 1962-ben, nem sokkal a Száll a kakukk fészkére megjelenése után az egyik női alkalmazott abban a kórházban, ahol Ken Kesey a regény írásának idején kisegítőként dolgozott, beperelte a szerzőt és kiadóját, a Viking Presst: állítása szerint a regény egyik mellékszereplőjét, a háromszor színre lépő vöröskeresztes hölgyet nyilvánvalóan róla mintázta a szerző. Kesey nem bonyolódott jogi vitába, hanem az érintett részeket (összesen nagyjából három oldalt) egyszerűen átírva, a színesen megfestett „vöröskeresztes libát" a jellegtelen Szóvivőre cserélte. Az Egyesült Államokban tehát, ahol a könyv több mint száz kiadást megért, csak az első kiadás birtokosai ismerhetik az író eredeti szándéka szerint megírt regényt. Magyarországon jelen kiadás az első, amelyben a módosított szöveg olvasható.

Úgy szeretjük egymást, mint két megelevenedett gyufa. Nem beszélünk, lángra gyúlunk! 1874-ben, minden idők leghidegebb napján, mikor a paranormális kutyahidegben a szökőkutak is jégcsokorrá dermednek, Edinburghban Madeleine, a bába, gyógyító csodadoktor, a számkivetettek istápolója egy megesett rosszlány gyermekét segíti világra. A veszett hidegben az újszülött szíve megfagy, Madeleine pedig hirtelen ihlettel egy óraszerkezetet ültet be helyette. A kis Jack selejt portéka, ráadásul különösen kényes is: hogy életben maradhasson, meg kell tanítani, hogyan bánjon a szívével, az ön- és közveszélyes, hegyes mutatókkal, de legfőképpen arra, hogy a szerelem végzetes lehet a számára. Ám az óramű-szívnek sem lehet parancsolni, Jack a leheletfinom Acacia táncosnő rabja lesz, fél Európán át követi, mint az árnyék, megvív érte száz veszéllyel, versenyt fut a könyörtelen idővel, amely belülről emészti... Mathias Malzieu francia rockénekes romantikus, fanyar meséjét egyszerű nyelven, bizarr ötletekkel megbolondítva, mintegy fapofával meséli el nekünk - szinte rajzfilm, képregény, ám mégis irodalom.

A tizenöt éves Emma Dollybuttnak és tizenkét éves ikeröccseinek, Ivánnak és Konrádnak az a szerencséje, hogy Gerry nagybácsikájuk kísértetiesen hasonlít Gerald Durrellre. Vessünk egyetlen pillantást a könyv rajzaira, és magunk is meggyőződhetünk erről a kedvező körülményről. Elég az hozzá, hogy Gerry bácsi betoppan Dollybutték kertjébe (feltéve, hogy jogosan nevezzük egy léghajó landolását betoppanásnak), és magával viszi a három gyereket, hogy felkutassák Gerry bátyját, aki két éve indult el afrikai tanulmányútra, s azóta nem adott hírt magáról. A föld körüli hajsza Angliában ér véget, mert az expedíció fáziskésése miatt az üldözöttet csak a Dollybutt-házban sikerül utolérni. Gerry nagybácsi és Gerald Durrell, a biológus szépíró rengeteg érdekes tudnivalót lop a fordulatos, izgalmas, humorosan előadott történetbe, és nemigen létezik gyerek, aki ne a Durrell-módszert választaná ismeretszerzésre, ha igazából választhat. A grafikus Graham Percy egyenrangú társa Gerald Durrellnek a történet és Gerald Durrell ábrázolásában is.

A hatvanas évek elejére, Jacksonba, az amerikai Dél egy tipikus kisvárosába varázsol bennünket Kathryn Stockett regénye. Látszólag olyan világ ez, ahol soha nem fog megváltozni semmi - a fehérek úgy érzik, a világ örök rendje a szegregáció, a feketék pedig álmukban sem mernék elmondani igazi érzéseiket (hiszen aki mégis elmondja, azt rögtön elbocsátják, s szerencséje van, ha nem ölik meg aztán). Közben persze már elkezdődött a fekete polgárjogi mozgalom, s amit Martin Luther King mond, s ami közben szép lassan történik az országban (a szegregáció fokozatos, nagyon lassú enyhülése), az mégiscsak eljut a kisvárosba... Skeeternek, egy fehér lánynak, aki épp visszajött az egyetemről, és író akar lenni, az az ötlete támad, hogy a cselédekről kellene könyvet írni, pontosabban egy interjúkötetet: a fekete nők először kapnának lehetőséget, hogy ők maguk mondják el, milyen a fehéreknek dolgozni, hogy bánnak velük, mik a fájdalmaik, örömeik... Skeetert eleinte csak naiv, gyerekes becsvágy fűti, hogy valami olyat írjon, ami megjelenhet. De a közös munka révén a néger cselédeket megismerve, s részt vállalva sorsukból, sőt életét kockáztatva értük - hiszen Jacksonban veszélyes, sőt életveszélyes vállalkozás egy ilyen könyv kiadása -, a fiatal lány a jó ügy mellett kiállni kész, bátor felnőtté válik.