Európa Könyvkiadó strana 50 z 143

Károlyi Mihály "Egy egész világ ellen" című könyvében ezt írja feleségéről: "...Feleségem erős és meleg természet, tiszta és biztos ösztönökkel. Egészen őszinte. Politikus családból származott, oly házból, amelynek légköre szaturálva van politikával, gyermekkora óta minden porcikájába átmehetett a politika. De távol van tőle, hogy politikai ambíciói legyenek abban az értelemben, ahogy szerették róla állítani. Úgy, ahogy a Margit rakparti szalonban űzték a politikát, és amihez hasonlóan űztem egy bizonyos időpontig magam is, úgy őt a politika nem érdekelte. Amikor az én politikám kezdett az apró cselszövények játékából kiemelkedni, amikor emberi vonatkozásai erősen kidomborodtak, amikor kezdett világnézeti politika lenni: akkor lett az az ő szívbeli ügye is. Hogy politikai pályám mindennapos praxisába befolyt volna, arról szó sincs. Egészen más történt. Én kezdtem a tetteimet őrajta mérni, mert kezdtem érezni, hogy amire az ő tiszta, erős, fiatal szíve boldogan reagál, az jó, az helyes, az a teendő. Tőlem tanulta a szocializmust. De a szegény emberek háborús szenvedéseit igazán érezni, tehát tűrhetetlennek érezni, én őtőle tanultam meg. Éreztem, hogy házasságommal lényem jobbik fele lett uralkodóvá fölöttem, hogy a feleségemhez val ó viszonyomban az igazságra, az abszolútra való vágyam erősödik. Ha pályám nagy fordulóin tanácsot kértem tőle, azt mondta, hogy ő nem tud adni tanácsot; ilyenkor arra kért, hogy intuíciómra hallgassak. Nem adhatott volna jobb tanácsot. Soha meg nem bántam, hogy követtem. Nagyot köszönök neki: a bátorságot igazi lényemhez. Neki nagy, talán döntő része van abban, hogy megtaláltam az összhangot életem és elveim között..."

Közel tizenkét éven át dolgozott Bulgakov "A Mester és Margarita" című regényen: 1928-tól 1940 februárjáig. Az egyre keményedő sztálini kultúrpolitika közegében a regény készültét is olyannyira titokban tartotta, hogy legszűkebb baráti körén kívül se nki sem tudott róla - kivéve a körülötte rajzó ügynököket, besúgókat. 1930-ban, miután a "Képmutatók cselszövése" című darabját betiltották, megsemmisíti a kézirat egy részét: "Én magam dobtam a kályhába az ördögről szóló regényemet" - írja a szovjet kormányhoz címzett levelében. 1933-ban, miután barátja, Nyikolaj Erdman drámaíró letartóztatásának hírét veszi, újra elégeti a regény egy részét. Alig egy éven belül emlékezetből újraírja - bizonyságául a regény alapján szállóigévé vált szavaknak: " Kézirat sosem ég el!" Bulgakov legalább ötször kezdte teljesen újra a mű írását, s a kutatók legalább öt önálló változatot tartanak számon. "Add Uram, hogy befejezhessem a regényt!" - írja Bulgakov a fohászt a ki tudja hányadik kézirat margójára, az általa "napnyugta-regénynek" nevezett nagy mű azonban befejezetlen maradt. 1938-ban a kézirat tetejére fölírja ugyan a végleges címet: "A Mester és Margarita" és elkészül az "Epilógus" is, a végső szerkesztést azonban nem tudja elvégezni. A kézirat nem ég el, mert nem létezik - parafrazálhatnánk a híres szállóigét. Keserű tény: A "Mester és Margaritá"-nak nincs végleges kézirata. Ami van: a regény 1938-ban elkészült gépirata, meg többfüzetnyi javítás és betoldás, melyeket már nagy betegen, látá sát elveszítve diktált feleségének élete utolsó hónapjaiban. Külön regény a mű kiadásának története is. Felesége, Jelena Szergejevna Bulgakova az író végakaratának megfelelően, számos alkalommal megkísérelte a regény kiadatását, de erre csak közel h árom évtizeddel később, 1966-67 fordulóján került sor. A Moszkva című folyóirat közölte - durván megkurtítva. Szőllősy Klára, a regény kiváló magyar fordítója azonban nemcsak a megcsonkított szöveget fordította le, hanem a kihagyott részeket is: Bulg akov özvegye ugyanis minden egyes töredéket kalandos úton - a fehérneműjébe rejtve - átcsempészett Budapestre. Így állt elő az a különös helyzet, hogy Magyarországon, magyarul előbb került az olvasók elő "A Mester és Margarita" cenzúrázatlan szövege, mint hivatalos szovjet kiadásban. Azóta már két alkalommal próbálták orosz kutatók újra rekonstruálni a regény szövegét, legalábbis azt a variánst, amely feltételezhetően legközelebb esik az író szándékaihoz. A mostani magyar felújított kiadás az 1 989-es, azóta világszerte elfogadott szövegen alapul.

2008 legnagyobb olasz könyvszenzációjáról egy 27 éves fiatalember, a torinói egyetem fizikus doktorandusza gondoskodott. Ez a könyv – Paolo Giordano első regénye – már az első évben túllépte az egymilliós példányszámot, a jogai pedig több mint 30 országban elkeltek. A prímszámok magánya egy lány és egy fiú, Alice és Mattia sorsát kíséri végig párhuzamos történetsorokkal gyermekkoruktól felnőttkorukig. Furcsa pár ez – párnak is alig mondhatók. Mindkettejük életére nyomasztó súllyal nehezedik egy-egy titok. A sánta Alicét kislányként síbaleset éri, magára marad a hóban, és kis híja, hogy oda nem vész; Mattia pedig fogyatékos ikerhúgát „veszíti” el kisfiúként örökre. Ez a két epizód megpecsételi mindkettejük további életét. És bár sorsuk egy különlegesen szoros kapcsolatban – ugyancsak végzetszerűen – találkozni látszik, épp ebben a kapcsolatban mutatkozik meg, hogy olyanok ők, mint a matematikában ikerprímeknek nevezett számok: egymás közelében, egymás szomszédságában vannak, de valaki vagy valami, egy nem prímszám, mindig közöttük áll. Vajon mit tartogat, feloldja-e a titkokat, kínál-e kivételes megoldást a felnőttkor? Elképzelhető-e olyan fordulat, amely felment valakit a prímszámok szabálya alól? Zaklatott és lényeglátó, feszültséggel és gyöngédséggel teli, kiváló mű és lebilincselő olvasmány. Az íróról hallani fogunk még.

A huszadik századi lidérces kínai történelem három asszony sorsában elmesélve. A Vadhattyúk memoár és családtörténet, háromnemzedéknyi nagycsalád históriája. A szerző nagyanyja életének elbeszélésével kezdi, aki egy kínai hadúr ágyasa volt, majd egy bölcs és türelmes mandzsu orvoshoz ment feleségül; anyja történetével folytatja, aki a hívő kommunisták generációjához tartozott, s végigjárta a lelkesedés, a gyötrődés, majd a meggyötretés és a végső kiábrándulás stációit. Férjével, a hajlíthatatlan kommunistával ellentétben ő túléli azt a temérdek iszonyatot, amit a kínai szocializmus és a kulturális forradalom még a pártelit tagjai számára is tartogatott. Az író pedig fiatal leányként maga is megtapasztalja, mit jelent vörösgárdistaként fel vonulni Pekingben, mit "bírálati gyűlés"-en társainak céltáblája lenni, vagy "mezítlábas doktor"-ként falura menni... Mao Ce-tungnak sikerült a valóságban túlszárnyalnia Orwell fantáziáját: az a tömény borzalom, amit a kommunizmust a keleti despotizm ussal ötvöző Mao a föld lakosságának egynegyedére zúdított, páratlan a történelemben. A világ egyik legrégebbi kultúrájának emlékeit majdnem teljesen megsemmisítette, a hatalmas országot egyetlen összefüggő, sajátosan kínai lágerré alakította. Arról a Kínáról, amely itt az olvasó elé tárul, még csak sejtelme sem lehetett senki külföldinek, sem szorgalmas újságolvasónak, sem másnak, de talán még a szakembernek is csak módjával. Chang könyve, mondhatni, hosszan elnyújtott kiáltás, immár nem a mélységből, hanem a mélységről - a vérrel festett írásjegyes, Maót dicsőítő vörösgárdista-zsebkendőről, a gondolatellenőrzés legrafináltabb formáiról, s nemkülönben arról, hogy embernek maradni és szeretni igenis lehetséges a pokol legmélyebb bugyrában is!