Európa Könyvkiadó strana 43 z 143

John Lukacs (Lukács János, 1924-) Széchenyi-nagydíjas történészprofesszor 1946 óta az Egyesült Államokban él, műveit angol nyelven írja. A párviadal az egyik legismertebb, számos nyelvre lefordított könyve. Arról a küzdelemről szól, amely Hitler és Churchill között zajlott 1940. május 10. és július 31. között - vagyis attól a naptól fogva, amikor Churchill Nagy-Britannia miniszterelnöke lett, Hitler pedig megkezdte villámháborúját, majd alig hat hét alatt bekebelezte jóformán a teljes kontinentális Európát. Így kezdődött a "párviadal" a két államférfi között, akiknek a kezében volt akkor a nyugati civilizáció sorsa. A szerző korábban kimerítetlen forrásokra támaszkodva írja le az eseményeket, és ebben a könyvében is felcsillantja kivételesen vonzó elbeszélőtehetségét. Nem éri be a történelmi tények feldolgozásával: alapos és részletes elemzést nyújt mind Churchill, mind Hitler személyiségéről és pszichológiájáról. A "Függelék"-ben pedig John Lukacsnak a magyar kiadás számára magyar nyelven írt esszéi olvashatók, "Hitler és Magyarország", illetve "Churchill és Magyarország" címmel.

Az űrhajós Kev egyszer csak egy elhagyott katonai bázison találja magát, hozzáláncolva egy cölöphöz, és valami fura alak kérdéseket akar feltenni neki. Azt mondja, ismerik egymást (mint kiderül, egy egyetemre jártak), és nem akar semmi rosszat, csak megérteni a dolgokat. Mert nem bír úgy élni, hogy minden egyre érthetetlenebbé válik számára az országában. Például az is, hogy Kev miért nem repülhet fel a Holdra. Arra miért nincs pénz, ha Amerika közben mindenféle fölösleges háborúkat tud vívni távoli országokban? Így kezdődik az egyik legnépszerűbb mai amerikai író feszes, felkavaró regénye, amelyben a szerző - emberrabló hősével, az átlagamerikai Thomasszal - a mai amerikai társadalom keserves kérdéseire keres választ. S ha átérezzük ennek a zavart elméjű fiatalembernek a küszködését, talán azt is jobban megértjük, hogy az amerikaiak miért olyan embert választottak elnöküknek, mint Donald J. Trump, és miért szeretnének "újból naggyá válni".

Umberto Eco azt mondta, a Casablanca nem film, hanem filmek. A világ kedvenc szerelmes filmje. A világ kedvenc háborús filmje. A világ kedvenc Bogart-filmje. Ez mind a Casablanca. Két amerikai színdarabszerző ötletéből egy amerikás magyar rendezte, és legalább tíz náció vett részt az elkészítésében. De mitől ennyire népszerű a mai napig egy olyan film, amelyet lóhalálában forgattak, a közreműködői közül egy sem járt soha a helyszínen, és amelynek a főszereplője addig főleg rosszfiúkat játszott? Noah Isenberg filmtörténész a bemutató hetvenötödik évfordulójára megpróbálta megfejteni a titkot. Egy soha be nem mutatott darab bekerült az álomgyárba, és sok kézen ment át, míg kialakult a forgatókönyv. A forgatáson hemzsegtek a nácizmus elől menekülő európaiak. Két híres színész komoly fenntartásokkal vállalta azt a szerepet, amely aztán szupersztárrá tette őket. Egy 178 centis, kopaszodó amerikaiból szexszimbólum lett, és állítása szerint ehhez csak annyi kellett, hogy Ingrid Bergman szerelmesen nézzen rá. Egy fiatal svéd színésznő a bemutató után évtizedekre megtestesítette az eleganciát és tisztaságot. Egy pikáns arcú lány a francia ellenállás arca lett, pedig Hollywoodban élt. Rengeteg fotóval, rengeteg sztorival varázsolja el az olvasót ez a könyv, amely minden filmrajongónak létfontosságú.

Kundera műve stílusbravúr. Irodalmi esszé - regényformában. Az egyes tanulmányokat, a virtuális regény kilenc fejezetét a bennük újra és újra felbukkanó, egymás útját keresztező hősök kötik össze. Sztravinszkij és Kafka, különös barátaik társaságában, Ansermet és Brod, Hemingway és életrajzírója, Janáček és cseh honfitársai, Rabelais és szellemi örökösei. A letűnt századok és a modern kor nagy regényírói és muzsikusai. A kötet legfőbb, valódi hőse azonban maga a regény művészete: a gargantuai szellem, a humor, amelyből született, rejtélyes rokonsága a zenével, három idősíkon zajló története, a harmadik s eddig utolsó kor (a modern regény) esztétikája, egzisztencialista bölcsessége. E "bölcsesség" fényében veszi szemügyre, elemzi Kundera korunk és kultúránk nagy helyzeteit és konfliktusait. A század művészete, Céline és Majakovszkij művészete ellen indított morális pereket, a múló, eltűnő-eltűnt időt, amely bizonytalanná teszi az "én", a ma és a tegnap énjének önazonosságát, az emlékezést mint a felejtés egy formáját, a szemérmet mint az egyénre épülő korszak alapfogalmát, a napjainkban szokássá és szabállyá váló indiszkréciót, amely az individualizmus alkonyát vetíti előre, a halál akarásának misztikus erejét, a ránk hagyott és megtagadott szellemi testamentumokat, Európa, a művészet és a művészek elárult testamentumait.

"A Gyűrűk Ura tündérmese. Mégpedig -legalábbis terjedelmét tekintve- alighanem minden idők legnagyobb tündérmeséje. Tolkien képzelete szabadon, ráérősen kalandozik a könyv három vaskos kötetében - vagyis abban a képzelt időben, mikor a világ sorát még nem az ember szabta meg, hanem a jót és szépet, a gonoszat és álnokot egyaránt ember előtti lények, ősi erők képviselték. Abban az időben, mikor a mi időszámításunk előtt ki tudja, hány ezer, tízezer esztendővel a Jó kisebbségbe szorult erői szövetségre léptek, hogy a Rossz erőit legyőzzék: tündérek, féltündék, az ősi Nyugat-földe erényeit őrző emberek, törpök és félszerzetek, erdő öregjei fogtak össze, hogy a jó varázslat eszközével, s a nagy mágus, Gandalf vezetésével végül győzelmet arassanak, de épp e győzelem következtében elenyésszen az ő idejük, s az árnyak birodalmába áthajózva átadják a földet új urának, az emberfajnak. Különös világ ez az emberfölötti -vagy emberalatti- lényekkel benépesített Középfölde. Anyagi valósága nincs. Baljós, fekete várai, csodás fehér tornyai, fullasztó, sűrű erdei, gyilkos hegyei, sötét mélységei gondoskodnak róla, hogy egy pillanatig ne érezzük magunkat a fogható valóság közegében. Különös, hisz ebben a mesevilágban, ahol oly ékesen virágoznak a lovagi erények, véletlenül sem találkozunk az emelkedett eszményeket hirdető kora középkori lovagvilág fonákjával, az eszmények máza alatt a könyörtelen társadalmi tagozódással, elnyomással, nyomorral, létbizonytalansággal; ebben a külsőre feudálisnak tetsző világban jó is, rossz is vele születik a szereplőkkel, ott rejlik a szívük mélyén; a könyv személytelen szereplője a morál, az pedig kiben-kiben belső parancs." (Göncz Árpád)

1918. július 17. Négy fiatal nő lesétál annak a jekatyerinburgi háznak a pincéjébe, amely egy ideje már az otthonuk és börtönük. Közülük a legidősebbik huszonhárom, a legfiatalabb mindössze tizenhét éves. Szüleikkel és öccsükkel együtt valamennyiüket brutális módon meggyilkolják. Bűnük csak annyi, hogy minden oroszok cárjának és cárnőjének a lányai. Helen Rappaport, a jeles életrajzíró az eddigi leghitelesebb beszámolót tárja elénk e könyvében Olga, Tatyjana, Marija és Anasztaszija nagyhercegnőkről. A lányok saját leveleiből és naplóiból merített, eleven képet fest életükről a Romanov-dinasztia végnapjaiban. Úgyszólván ez az első alkalom, hogy végigkövethetjük életútjukat a roppant kiváltságos, mégis erősen zárt világban, a jórészt egyszerűen eltöltött gyermekévektől kezdve a fiatal nővé érlelődésig, miközben megismerkedünk első romantikus szerelmeikkel, reményeikkel és álmaikkal, legvégül a forradalom és rettenetes következményei okozta traumával. Ez a lebilincselően olvasmányos, alapos kutatásokra épülő és mélységesen megindító könyv valósággal megszólaltatja a lányokat, és történetükkel csaknem egy évszázaddal a haláluk után is megrendíti az olvasókat.

1837-ben egy százötven centis fiatal lány került Nagy-Britannia trónjára: a szőke, kék szemű, akaratos Viktória. Nagy szerencséje volt: alig egy hónappal korábban lett tizennyolc éves, tehát önállóan uralkodhatott. Anyja, a kenti herceg özvegye, és kegyence, John Conroy, addig a széltől is óvták, elzárták a világtól és az emberektől. Társaságba nem vitték, barátnőt nem szerezhetett. Most szívesen irányították volna, ha hagyja magát. Minden férfi, aki rokonságban állt vele, azt híresztelte, hogy szubnormális és hisztérikus. Boldogan megkönnyítették volna hát az életét: ők uralkodnak, Viktória meg pihenjen. Egyetlen ember bízott benne: a miniszterelnök, Lord Melbourne. Tehetséges, jellemes politikus volt, aki életéből négy évet szentelt annak, hogy az uralkodásra fel nem készített gyereklányból a maga lábán megálló királynőt faragjon. Ma már tudjuk, hogy mekkora királynőt. Erről a négy évről szól a regény. Udvari intrikákról, összeesküvésekről, hatalomsóvár rokonokról és két szerelemről.

Donna Karan, a "Hetedik sugárút királynője", a "hét egyszerű darab" megálmodója, a legnagyobb élő amerikai divattervezőnő lefegyverző őszinteséggel mesél távolról sem hétköznapi életéről. "Donna perceken belül már a saját szekrényét ürítette ki, hogy segítsen nekem. Ez Donna. Tetszik a sikkes, szexi ing, amit visel? Azonnal leveszi és neked adja. Szó szerint. És miközben megigazítja rajtad, elrendezi, eligazgatja, azalatt megkínál némi harapnivalóval, egy zöldségturmixszal, megkérdezi, hogy vagy, megoldja a problémáidat és a gyerekeid problémáit, reiki-kezelésben részesít, illóolajokkal masszíroz, és úgy általában elrendezi az életed." Így ír róla legjobb barátnője, Barbra Streisand. Mert a ruhatervezésen kívül még egyvalaminek a mestere Donna Karan: a barátságnak. Egy szabó és egy modell gyerekeként hiába akart balett-táncos vagy énekesnő lenni, a sors a divattervezést jelölte ki neki. Inasévek egy akkoriban híres divatházban, házasság, gyerek - majd válás, új férj és a saját cég létrehozása. Donna Karan, aki kijelentette, csak olyan ruhadarabot hajlandó tervezni, amit ő is felvenne, a mai napig dolgozik és jótékonykodik. A nevét viselő cégből visszavonult, mostanában Urban Zen alapítványa tölti ki az idejét, már amennyi marad hét unokája és a számtalan jótékony rendezvény mellett.

A történész és blogger Konok Péter rendületlenül mondja a magáét erről a mi mostanság igencsak furán működő országunkról - követőinek és lájkolóinak nagy örömére; másokat meg bizonyára bosszantva, de hát hadd örüljünk és hadd bosszankodjunk, elvégre szabad országban élünk, právdá? Konok szerint ez a fura ország már túl van valamin, de ugyanakkor valamin meg még azért innen van... Hogy min túl és min innen, az derüljön ki a kötetből, amely azért nemcsak politikai publicisztikákat és szatírákat tartalmaz, hanem elragadóan eleven írásokat is a szerző életéről: egy értelmiségi pár mindennapjairól, a gyerekről (akinek meg kellene fogalmaznia a munkafüzetében három sorban a saját hazafiságát), gyáva kutyáról, gőgös macskáról, pisáló békáról, kuvikoló kuvikról, a kocsmáról, ahol magvas beszélgetések zajlanak, Joszif Visszarionovicsról, kinek életéről megejtő részleteket tudhatunk meg, Kádár és Czinege elvtársakról, írókról és zenészekről (Bob Dylanről, Hrabalról, Kerouacról, Brautiganről), ifjúkori kalandokról és álmokról, meg általában arról a keserves, de néha mégis szép dologról, amit életnek nevezünk.

1944. október 7-én felkelés tört ki a megsemmisítő táborban, és a Sonderkommando tagjai vettek részt benne. A reménytelen hősiességnek ezt a megnyilvánulását még soha nem dolgozták fel. Ezt a hiányt pótolja Gideon Greif professzor (Könnyek nélkül sírtunk), az auschwitzi Sonderkommando kutatója. Attól kezdve, hogy létrehozták az auschwitzi lágert, amely eredetileg nem megsemmisítő, hanem fogolytábor volt, jó néhány sikeres szökést végrehajtottak az ott raboskodók. Auschwitz II-nek, azaz Birkenaunak viszont csak egy célja volt: a zsidók minél gyorsabb és hatékonyabb megsemmisítése. Innen soha senki nem tudott megszökni, pedig sokan próbálkoztak vele. Résztvevők és szemtanúk vallomásai és különböző, köztük német feljegyzések világítják meg, hogyan léptek kapcsolatba a két külön táborban őrzött foglyok, hogyan vitatták meg és halasztották el többször a felkelést, főleg az Auschwitz I foglyai hatására, és hogy milyen szerepet játszottak az Union Gyárban dolgozó fiatal nők. Megtudjuk, kik vettek részt a felkelésben, hogyan végeztek velük a németek, és milyen következményekkel járt az akció. Egyetlen dolog nem fog már soha kiderülni, és elképzelni is alig tudjuk, hiába olvassuk el Gideon Greif könyveit vagy nézzük meg a Saul fiá-t, Jeles László Oscar-díjas filmjét: hogy az agyonhajszolt, lelkileg megtört, reménytelen helyzetben levő rabok honnan vették a bátorságot, hogy szervezkedjenek, fellázadjanak és harcoljanak.

1988-ban ?kommentálva az 1984-et, a valóságos és jelképes évszám között tűnődően botorkálva szükségszerű a kérdés: a történelmi rémképet illetően érvényes-e, érvényes maradt-e Orwell regénye? Nem és igen. Igen és nem. Nem, ha megkönnyebbülten nyugtázhatjuk, hogy az a totalitárius diktatúra, amely az 1984-ben megjelenik, a regény megírása óta nem valósult meg a valóságos történelemben, és a kommentár fogalmazása közben nincs jele – kopogjuk le, persze – , hogy a közeljövőben bármelyik nagyhatalom megvalósítani kívánná. Igen, ha a tegnapi történelem némely államalakzatára gondolunk. Nem a náci Németországra, nem a sztálini Szovjetunióra, hanem időben közelebbi képződményekre: Enver Hodzsa Albániájára, Pol Pot Kambodzsájára. Hogy jelen idejű államképződményeket a diplomáciai illem okából ne említsünk. Röviden elmerengve ennyit mondhatunk ma az 1984 történetfilozófiai érvényességéről. És a regény? Ünnepelték és kiátkozták a hidegháború hosszú évei során. A sorompótól balra ezért, a sorompótól jobbra azért. Jelképpé és jelszóvá lett. Sorompó arra kell, hogy két oldalán ugyanazt a szöveget kétféleképpen lehessen érteni és értelmezni. Regény azonban nem arra való, hogy jelkép és jelszó legyen. Regény arra való, hogy olvassák, hogy szabadon olvasható legyen.

Amerika egyik legtöbb díjjal jutalmazott fiatal újságírója, Julian Rubinstein a magyar Viszkis rabló történetét találta a legalkalmasabbnak arra, hogy bemutassa a kelet-európai országok zűrzavaros átmenetét a kommunizmusból a kapitalizmusba. Ambrus Attila Ceauşescu rémuralmának vége felé szökik át Erdélyből Magyarországra, az Ígéret Földjére. De csak értetlenséget, gúnyolódást, kirekesztést talál. Kínkeservesen próbálja megvetni a lábát, és nem kell hozzá sok idő, hogy rájöjjön: az egyenes út nem vezet sehová. Amikor először téved a törvényen kívülre, rögtön jobbra fordul a sorsa. Egyre merészebb bank- és postarablások, egyre több pénz, egyre több nő, egyre több ital... végül pedig a börtön. Az olvasó nem egyszerűen egy bűnügyi dokumentumregényt tart a kezében, hanem a 90-es évek Magyarországának korrajzát is - amerikai szemüvegen keresztül. A hároméves oknyomozással készült könyv nemcsak a rablások izgalmas részleteivel ejti majd rabul az olvasókat, de azzal is, ahogy a távolról jött amerikai újságíró bennünket, magyarokat lát.

1953. július 26-a a kubai forradalom "keserű keresztelőjének" napja. Egy csapat fiatal meg akarja dönteni a Batista-rendszert - és kis híján sikerül is nekik. Elképesztő konspirációval látnak hozzá. Tapasztalatlanságuknál csak naiv hitük és elszántságuk nagyobb. - A Moncada kaszárnyát fogjuk megtámadni - jelenti be Havannában maroknyi követőjének Fidel Castro. A Moncada kaszárnya az onnan nyolcszáz kilométerre fekvő Santiagóban van. Azért arra esik Fidel Castro választása, mert Santiago sokkal határozottabban diktatúraellenes város, mint Havanna. A kaszárnyát ezer katona őrzi - de ha álmukban ütnek rajtuk, az általuk is viselt uniformisban... Ez a dokumentumregény egy évtizeddel az események után készült. Robert Merle felkutatta a dráma életben maradt szereplőit, és a velük készített interjúkból olyan mozaikot rakott ki, hogy az még történésznek is becsületére válna. Rekonstruálta azt a felemelő pillanatot, amikor két lány, négy fiú, aztán a többiek, az a száz-százötven fanatikus vonattal, busszal, autóval elment Santiagóba, hogy végrehajtsa a feladatát. Merle az események felidézésének lázában sem felejti el, hogy nagy emberek nélkül nincs történelem, de a közkatonák az igazi hősök, akik a forradalmi tettek után - ha megérik - sietnek haza, és ott folytatják a hétköznapi életüket, a munkájukat, ahol abbahagyták. Ma már az is történelem, hogy 1959-es hatalomra kerülése után Fidel Castro - ígéreteivel ellentétben - nem rendezett demokratikus választásokat. A diktatúra hagyománya nehezen veszik ki.

Ördögi cselekmény. Ez több mint Hitchcock és több mint P. D. James: elhomályosítja a többi thrillert. (New York Journal of Books) Tednek pénze is van, családja boldogan él a kertvárosi házban, két kislány édesapja. Vajon mi oka lehet rá, hogy a halántékához szorítsa a fegyvert? Már épp meghúzná a ravaszt, amikor csöngetnek. Ted beengedi és meghallgatja az ismeretlen férfit, aki vérfagyasztó alkut vázol fel... - így indul a regény, hogy aztán szédítő sebességgel kövessék egymást benne a gyilkosságok, újabb és újabb rejtélyek, üldözések és egyéb hátborzongató kalandok. - A bíróság már ítéletet hirdetett. Blaine-t ártatlannak találták. Nem az igazságszolgáltatás rendszerét hibáztatjuk; szeretjük inkább azt gondolni, hogy néhány rohadék átcsúszik a repedéseken. Néha sajnos az ellenkezője is megesik, de ezt most hagyjuk. Ted eleget hallott. - Azt akarod, hogy megöljem Blaine-t, ugye? Lynch kivillantotta tökéletes fogsorát. - Mondtam én, hogy értelmes fickó maga. Az argentin Federico Axat fordulatos akcióthrillere kaleidoszkópszerű mélylélektani regény és egy sokkoló trauma feltárása egyben. Harminc nyelvre fordították le, és méltatói minden országban egyetértenek abban, hogy az "Öld meg őt is" az utóbbi évek legizgalmasabb könyvcsemegéje, amely Dél-Amerikából érkezett.

Sylvie Vartan évtizedeken át volt Franciaország egyik legnépszerűbb popzenei sztárja; talán a legnagyobb sikerei közül is kiemelkedik Máté Péter "Elmegyek" című dalának francia változata, a "Nicolas". A történet azonban, melyet elmesél nekünk, nemcsak erről - egy sztár csillogó életéről -, hanem a XX. századi történelemről is szól. Sylvie Vartan részletesen vall gyerekkoráról, saját és szülei családjáról, személyes történetükről - s a Bulgáriába elszármazott magyar édesanya, az örmény-bolgár édesapa, a sztálinista Kelet-Európából Franciaországba menekülő, "disszidáló" család története maga a megannyi egyedi sorsban megnyilvánult kelet-európai történelem. S míg felfejti a múltat saját, megelevenedő emlékei és édesanyja fennmaradt beszámolói révén, a "híres" Sylvie Vartan a háttérbe húzódik, ám annál határozottabban körvonalazódik számunkra egy hétköznapi, mégis rendkívüli család regénye. Mert családregény ez, több nemzedéké, ám nem fikció, hanem olyan valóság, amelyet nemcsak a Vartan család, de tíz- és százezer számra mások is megéltek. Tanúságtétel e könyv, történelmi tabló egy család szemszögéből, tiszteletadás a szülők és a barátok előtt, akiknek áldozatai révén lehetővé vált a túlélés; annak a bizonyosságnak a megfogalmazása, hogy a legkiélezettebb helyzetekből is létezik kiút: csodálatos vallomás a menekültek bátorságáról és a szeretet erejéről. "Valaki odafönn már születésünkkor megjelöl minket, keresztet rajzol a homlokunkra, hogy ilyen vagy olyan okból száműzöttek legyünk, vagy a családi emlékezetbe vésődött be kitörölhetetlenül, hogy a szerencsétlenség elől a legbiztosabb dolog száműzetésbe menekülni?" "Szeretem ezeket a lopott pillanatokat reggelente, amikor a ház még csendes, csak én vagyok ébren, ülök az asztalnál a kávémmal, miközben az első napsugarak megvilágítják a könyvespolcokat. Felnézek, és látom mindazok mosolyát, akiket szeretek. A fényképeik engem néznek, rám mosolyognak. Ők a néma tanúi azoknak a boldog napoknak, amikor még itt voltál velünk, tele élettel és örömmel. Egy pillanatra azon kapom magam, hogy a lépéseidet hallom, kinyílik az ajtó és te megjelensz - de csend van, nem jössz, többé már nem jössz, és ez a valóság elszorítja a szívemet: beszélek hozzád és hiába reménykedem, nem tudok kigyógyulni a hiányod fájdalmából, anyu, nem tudok, nem sikerül. Annyira szerettük egymást..."

Ki ő? A Bob Dylan név - tudjuk - fikció. És most akkor tehát, ha tetszik: lírai én. Egy szerep neve, mint az, hogy Psyché. Vagy csak rocklegenda? Az a történet a Woody Guthrie harcos örökségét folytatni hivatott mitomán folkénekes-csodagyerekről szól, aki galádul hátat fordít a balos New York-i underground-szcénának a Ginsberg?Warhol-tengely, azaz egy líraian anarchoszürrealista rock and roll-verzió kedvéért; a próféták ellen prófétáló szupersztárról, aki egy gyanús motorbalesetben a nyakát törve, már ebből a zajos világból, az általa is kreált hatvanas évekből vonul ki három évvel a woodstocki fesztivál előtt; a hatgyerekes családapáról, aki vidéki magányából előbb ószövetségien misztikus feladványokat, majd kedélyes countrydalokat üzen megzavarodott híveinek; az űzött celebről, a vándorcirkusszal turnézó fehér bohócról; a buzgó keresztényről, aki megtérése után két évig csak Jézus-dalokkal koncertezik; a közönségének hátat fordítva dünnyögő öreg legényről; erről a kétszer egyformán soha semmit elő nem adó, az énekhangját is pár évente megváltoztató, mindig bosszantó és mindig lenyűgöző zseniről - akinek ugyanakkor persze és mégiscsak és elsősorban köszönhető, hogy a világlíra is új életekre kelhetett a rock and rollban. Úgy ötven éve, a Bringing It All Back Home vagy a Blonde On Blonde idején, amikor épp "a rock Rimbaud-ját" kezdték látni benne, ő csak nevetett: I?m just a song and dance man, mondta. A Nobel-bejelentés utáni estén koncertje volt épp Las Vegasban a zenekarával. Nem táncolt persze, hogyan is táncolt volna, csak énekelt. A Nobel-izéről semmit se szólt, egy árva szót sem. Lesütött szemmel a mikrofonra hajolva fújta - Tweedle Dee & Tweedle Dum! -, pici öregember, fehér kalapos kis fickó, korunk hőse, századunk költője. Hallom és látom, ahogy két strófa közt sután a kulisszák felé fordul, majd leakasztja a nyakából a gitárt, és valami billentyűket nyomogatva dalolja és dünnyögi tovább, hogy nem. Harminc éve írtam ezt a könyvet. És harminc év alatt nemcsak öregszik, hanem okosodik is az ember. Én például nem csupán könyvem hősének három további évtizedéről tudhattam meg ezt-azt (plusz dylanológia, plusz recepció, plusz a világkultúra alakulása, el egészen az irodalmi Nobel-díjig), hanem a messzi múltjáról is annyit, amennyiből minimum egy újabb könyvet lehetne most írnom. Sőt kellene, ha vén fejjel úgy vélném, hogy egy komoly könyvnek (amilyenből azóta rengeteget megírtak már) Bob Dylan csakis a tárgya lehet, a hőse nem. De nem vélem úgy. Ráadásul az sem biztos, hogy komoly könyv ez; az 1986-os kiadás alcíme éppenséggel nagyon is komolytalan célzattal nevezte - urambocsá! - regénynek. Nézze hát el az olvasó, hogy úgy döntöttem: apróságokat, némi lábjegyzetelést és egy zárófejezetet leszámítva, inkább nem is nyúlok a régi szöveghez.