Európa Könyvkiadó strana 43 z 143

"A Gyűrűk Ura tündérmese. Mégpedig -legalábbis terjedelmét tekintve- alighanem minden idők legnagyobb tündérmeséje. Tolkien képzelete szabadon, ráérősen kalandozik a könyv három vaskos kötetében - vagyis abban a képzelt időben, mikor a világ sorát még nem az ember szabta meg, hanem a jót és szépet, a gonoszat és álnokot egyaránt ember előtti lények, ősi erők képviselték. Abban az időben, mikor a mi időszámításunk előtt ki tudja, hány ezer, tízezer esztendővel a Jó kisebbségbe szorult erői szövetségre léptek, hogy a Rossz erőit legyőzzék: tündérek, féltündék, az ősi Nyugat-földe erényeit őrző emberek, törpök és félszerzetek, erdő öregjei fogtak össze, hogy a jó varázslat eszközével, s a nagy mágus, Gandalf vezetésével végül győzelmet arassanak, de épp e győzelem következtében elenyésszen az ő idejük, s az árnyak birodalmába áthajózva átadják a földet új urának, az emberfajnak. Különös világ ez az emberfölötti -vagy emberalatti- lényekkel benépesített Középfölde. Anyagi valósága nincs. Baljós, fekete várai, csodás fehér tornyai, fullasztó, sűrű erdei, gyilkos hegyei, sötét mélységei gondoskodnak róla, hogy egy pillanatig ne érezzük magunkat a fogható valóság közegében. Különös, hisz ebben a mesevilágban, ahol oly ékesen virágoznak a lovagi erények, véletlenül sem találkozunk az emelkedett eszményeket hirdető kora középkori lovagvilág fonákjával, az eszmények máza alatt a könyörtelen társadalmi tagozódással, elnyomással, nyomorral, létbizonytalansággal; ebben a külsőre feudálisnak tetsző világban jó is, rossz is vele születik a szereplőkkel, ott rejlik a szívük mélyén; a könyv személytelen szereplője a morál, az pedig kiben-kiben belső parancs." (Göncz Árpád)

1918. július 17. Négy fiatal nő lesétál annak a jekatyerinburgi háznak a pincéjébe, amely egy ideje már az otthonuk és börtönük. Közülük a legidősebbik huszonhárom, a legfiatalabb mindössze tizenhét éves. Szüleikkel és öccsükkel együtt valamennyiüket brutális módon meggyilkolják. Bűnük csak annyi, hogy minden oroszok cárjának és cárnőjének a lányai. Helen Rappaport, a jeles életrajzíró az eddigi leghitelesebb beszámolót tárja elénk e könyvében Olga, Tatyjana, Marija és Anasztaszija nagyhercegnőkről. A lányok saját leveleiből és naplóiból merített, eleven képet fest életükről a Romanov-dinasztia végnapjaiban. Úgyszólván ez az első alkalom, hogy végigkövethetjük életútjukat a roppant kiváltságos, mégis erősen zárt világban, a jórészt egyszerűen eltöltött gyermekévektől kezdve a fiatal nővé érlelődésig, miközben megismerkedünk első romantikus szerelmeikkel, reményeikkel és álmaikkal, legvégül a forradalom és rettenetes következményei okozta traumával. Ez a lebilincselően olvasmányos, alapos kutatásokra épülő és mélységesen megindító könyv valósággal megszólaltatja a lányokat, és történetükkel csaknem egy évszázaddal a haláluk után is megrendíti az olvasókat.

1837-ben egy százötven centis fiatal lány került Nagy-Britannia trónjára: a szőke, kék szemű, akaratos Viktória. Nagy szerencséje volt: alig egy hónappal korábban lett tizennyolc éves, tehát önállóan uralkodhatott. Anyja, a kenti herceg özvegye, és kegyence, John Conroy, addig a széltől is óvták, elzárták a világtól és az emberektől. Társaságba nem vitték, barátnőt nem szerezhetett. Most szívesen irányították volna, ha hagyja magát. Minden férfi, aki rokonságban állt vele, azt híresztelte, hogy szubnormális és hisztérikus. Boldogan megkönnyítették volna hát az életét: ők uralkodnak, Viktória meg pihenjen. Egyetlen ember bízott benne: a miniszterelnök, Lord Melbourne. Tehetséges, jellemes politikus volt, aki életéből négy évet szentelt annak, hogy az uralkodásra fel nem készített gyereklányból a maga lábán megálló királynőt faragjon. Ma már tudjuk, hogy mekkora királynőt. Erről a négy évről szól a regény. Udvari intrikákról, összeesküvésekről, hatalomsóvár rokonokról és két szerelemről.

Donna Karan, a "Hetedik sugárút királynője", a "hét egyszerű darab" megálmodója, a legnagyobb élő amerikai divattervezőnő lefegyverző őszinteséggel mesél távolról sem hétköznapi életéről. "Donna perceken belül már a saját szekrényét ürítette ki, hogy segítsen nekem. Ez Donna. Tetszik a sikkes, szexi ing, amit visel? Azonnal leveszi és neked adja. Szó szerint. És miközben megigazítja rajtad, elrendezi, eligazgatja, azalatt megkínál némi harapnivalóval, egy zöldségturmixszal, megkérdezi, hogy vagy, megoldja a problémáidat és a gyerekeid problémáit, reiki-kezelésben részesít, illóolajokkal masszíroz, és úgy általában elrendezi az életed." Így ír róla legjobb barátnője, Barbra Streisand. Mert a ruhatervezésen kívül még egyvalaminek a mestere Donna Karan: a barátságnak. Egy szabó és egy modell gyerekeként hiába akart balett-táncos vagy énekesnő lenni, a sors a divattervezést jelölte ki neki. Inasévek egy akkoriban híres divatházban, házasság, gyerek - majd válás, új férj és a saját cég létrehozása. Donna Karan, aki kijelentette, csak olyan ruhadarabot hajlandó tervezni, amit ő is felvenne, a mai napig dolgozik és jótékonykodik. A nevét viselő cégből visszavonult, mostanában Urban Zen alapítványa tölti ki az idejét, már amennyi marad hét unokája és a számtalan jótékony rendezvény mellett.

1988-ban ?kommentálva az 1984-et, a valóságos és jelképes évszám között tűnődően botorkálva szükségszerű a kérdés: a történelmi rémképet illetően érvényes-e, érvényes maradt-e Orwell regénye? Nem és igen. Igen és nem. Nem, ha megkönnyebbülten nyugtázhatjuk, hogy az a totalitárius diktatúra, amely az 1984-ben megjelenik, a regény megírása óta nem valósult meg a valóságos történelemben, és a kommentár fogalmazása közben nincs jele – kopogjuk le, persze – , hogy a közeljövőben bármelyik nagyhatalom megvalósítani kívánná. Igen, ha a tegnapi történelem némely államalakzatára gondolunk. Nem a náci Németországra, nem a sztálini Szovjetunióra, hanem időben közelebbi képződményekre: Enver Hodzsa Albániájára, Pol Pot Kambodzsájára. Hogy jelen idejű államképződményeket a diplomáciai illem okából ne említsünk. Röviden elmerengve ennyit mondhatunk ma az 1984 történetfilozófiai érvényességéről. És a regény? Ünnepelték és kiátkozták a hidegháború hosszú évei során. A sorompótól balra ezért, a sorompótól jobbra azért. Jelképpé és jelszóvá lett. Sorompó arra kell, hogy két oldalán ugyanazt a szöveget kétféleképpen lehessen érteni és értelmezni. Regény azonban nem arra való, hogy jelkép és jelszó legyen. Regény arra való, hogy olvassák, hogy szabadon olvasható legyen.

Amerika egyik legtöbb díjjal jutalmazott fiatal újságírója, Julian Rubinstein a magyar Viszkis rabló történetét találta a legalkalmasabbnak arra, hogy bemutassa a kelet-európai országok zűrzavaros átmenetét a kommunizmusból a kapitalizmusba. Ambrus Attila Ceauşescu rémuralmának vége felé szökik át Erdélyből Magyarországra, az Ígéret Földjére. De csak értetlenséget, gúnyolódást, kirekesztést talál. Kínkeservesen próbálja megvetni a lábát, és nem kell hozzá sok idő, hogy rájöjjön: az egyenes út nem vezet sehová. Amikor először téved a törvényen kívülre, rögtön jobbra fordul a sorsa. Egyre merészebb bank- és postarablások, egyre több pénz, egyre több nő, egyre több ital... végül pedig a börtön. Az olvasó nem egyszerűen egy bűnügyi dokumentumregényt tart a kezében, hanem a 90-es évek Magyarországának korrajzát is - amerikai szemüvegen keresztül. A hároméves oknyomozással készült könyv nemcsak a rablások izgalmas részleteivel ejti majd rabul az olvasókat, de azzal is, ahogy a távolról jött amerikai újságíró bennünket, magyarokat lát.

Ördögi cselekmény. Ez több mint Hitchcock és több mint P. D. James: elhomályosítja a többi thrillert. (New York Journal of Books) Tednek pénze is van, családja boldogan él a kertvárosi házban, két kislány édesapja. Vajon mi oka lehet rá, hogy a halántékához szorítsa a fegyvert? Már épp meghúzná a ravaszt, amikor csöngetnek. Ted beengedi és meghallgatja az ismeretlen férfit, aki vérfagyasztó alkut vázol fel... - így indul a regény, hogy aztán szédítő sebességgel kövessék egymást benne a gyilkosságok, újabb és újabb rejtélyek, üldözések és egyéb hátborzongató kalandok. - A bíróság már ítéletet hirdetett. Blaine-t ártatlannak találták. Nem az igazságszolgáltatás rendszerét hibáztatjuk; szeretjük inkább azt gondolni, hogy néhány rohadék átcsúszik a repedéseken. Néha sajnos az ellenkezője is megesik, de ezt most hagyjuk. Ted eleget hallott. - Azt akarod, hogy megöljem Blaine-t, ugye? Lynch kivillantotta tökéletes fogsorát. - Mondtam én, hogy értelmes fickó maga. Az argentin Federico Axat fordulatos akcióthrillere kaleidoszkópszerű mélylélektani regény és egy sokkoló trauma feltárása egyben. Harminc nyelvre fordították le, és méltatói minden országban egyetértenek abban, hogy az "Öld meg őt is" az utóbbi évek legizgalmasabb könyvcsemegéje, amely Dél-Amerikából érkezett.

1953. július 26-a a kubai forradalom "keserű keresztelőjének" napja. Egy csapat fiatal meg akarja dönteni a Batista-rendszert - és kis híján sikerül is nekik. Elképesztő konspirációval látnak hozzá. Tapasztalatlanságuknál csak naiv hitük és elszántságuk nagyobb. - A Moncada kaszárnyát fogjuk megtámadni - jelenti be Havannában maroknyi követőjének Fidel Castro. A Moncada kaszárnya az onnan nyolcszáz kilométerre fekvő Santiagóban van. Azért arra esik Fidel Castro választása, mert Santiago sokkal határozottabban diktatúraellenes város, mint Havanna. A kaszárnyát ezer katona őrzi - de ha álmukban ütnek rajtuk, az általuk is viselt uniformisban... Ez a dokumentumregény egy évtizeddel az események után készült. Robert Merle felkutatta a dráma életben maradt szereplőit, és a velük készített interjúkból olyan mozaikot rakott ki, hogy az még történésznek is becsületére válna. Rekonstruálta azt a felemelő pillanatot, amikor két lány, négy fiú, aztán a többiek, az a száz-százötven fanatikus vonattal, busszal, autóval elment Santiagóba, hogy végrehajtsa a feladatát. Merle az események felidézésének lázában sem felejti el, hogy nagy emberek nélkül nincs történelem, de a közkatonák az igazi hősök, akik a forradalmi tettek után - ha megérik - sietnek haza, és ott folytatják a hétköznapi életüket, a munkájukat, ahol abbahagyták. Ma már az is történelem, hogy 1959-es hatalomra kerülése után Fidel Castro - ígéreteivel ellentétben - nem rendezett demokratikus választásokat. A diktatúra hagyománya nehezen veszik ki.

Sylvie Vartan évtizedeken át volt Franciaország egyik legnépszerűbb popzenei sztárja; talán a legnagyobb sikerei közül is kiemelkedik Máté Péter "Elmegyek" című dalának francia változata, a "Nicolas". A történet azonban, melyet elmesél nekünk, nemcsak erről - egy sztár csillogó életéről -, hanem a XX. századi történelemről is szól. Sylvie Vartan részletesen vall gyerekkoráról, saját és szülei családjáról, személyes történetükről - s a Bulgáriába elszármazott magyar édesanya, az örmény-bolgár édesapa, a sztálinista Kelet-Európából Franciaországba menekülő, "disszidáló" család története maga a megannyi egyedi sorsban megnyilvánult kelet-európai történelem. S míg felfejti a múltat saját, megelevenedő emlékei és édesanyja fennmaradt beszámolói révén, a "híres" Sylvie Vartan a háttérbe húzódik, ám annál határozottabban körvonalazódik számunkra egy hétköznapi, mégis rendkívüli család regénye. Mert családregény ez, több nemzedéké, ám nem fikció, hanem olyan valóság, amelyet nemcsak a Vartan család, de tíz- és százezer számra mások is megéltek. Tanúságtétel e könyv, történelmi tabló egy család szemszögéből, tiszteletadás a szülők és a barátok előtt, akiknek áldozatai révén lehetővé vált a túlélés; annak a bizonyosságnak a megfogalmazása, hogy a legkiélezettebb helyzetekből is létezik kiút: csodálatos vallomás a menekültek bátorságáról és a szeretet erejéről. "Valaki odafönn már születésünkkor megjelöl minket, keresztet rajzol a homlokunkra, hogy ilyen vagy olyan okból száműzöttek legyünk, vagy a családi emlékezetbe vésődött be kitörölhetetlenül, hogy a szerencsétlenség elől a legbiztosabb dolog száműzetésbe menekülni?" "Szeretem ezeket a lopott pillanatokat reggelente, amikor a ház még csendes, csak én vagyok ébren, ülök az asztalnál a kávémmal, miközben az első napsugarak megvilágítják a könyvespolcokat. Felnézek, és látom mindazok mosolyát, akiket szeretek. A fényképeik engem néznek, rám mosolyognak. Ők a néma tanúi azoknak a boldog napoknak, amikor még itt voltál velünk, tele élettel és örömmel. Egy pillanatra azon kapom magam, hogy a lépéseidet hallom, kinyílik az ajtó és te megjelensz - de csend van, nem jössz, többé már nem jössz, és ez a valóság elszorítja a szívemet: beszélek hozzád és hiába reménykedem, nem tudok kigyógyulni a hiányod fájdalmából, anyu, nem tudok, nem sikerül. Annyira szerettük egymást..."

Ki ő? A Bob Dylan név - tudjuk - fikció. És most akkor tehát, ha tetszik: lírai én. Egy szerep neve, mint az, hogy Psyché. Vagy csak rocklegenda? Az a történet a Woody Guthrie harcos örökségét folytatni hivatott mitomán folkénekes-csodagyerekről szól, aki galádul hátat fordít a balos New York-i underground-szcénának a Ginsberg?Warhol-tengely, azaz egy líraian anarchoszürrealista rock and roll-verzió kedvéért; a próféták ellen prófétáló szupersztárról, aki egy gyanús motorbalesetben a nyakát törve, már ebből a zajos világból, az általa is kreált hatvanas évekből vonul ki három évvel a woodstocki fesztivál előtt; a hatgyerekes családapáról, aki vidéki magányából előbb ószövetségien misztikus feladványokat, majd kedélyes countrydalokat üzen megzavarodott híveinek; az űzött celebről, a vándorcirkusszal turnézó fehér bohócról; a buzgó keresztényről, aki megtérése után két évig csak Jézus-dalokkal koncertezik; a közönségének hátat fordítva dünnyögő öreg legényről; erről a kétszer egyformán soha semmit elő nem adó, az énekhangját is pár évente megváltoztató, mindig bosszantó és mindig lenyűgöző zseniről - akinek ugyanakkor persze és mégiscsak és elsősorban köszönhető, hogy a világlíra is új életekre kelhetett a rock and rollban. Úgy ötven éve, a Bringing It All Back Home vagy a Blonde On Blonde idején, amikor épp "a rock Rimbaud-ját" kezdték látni benne, ő csak nevetett: I?m just a song and dance man, mondta. A Nobel-bejelentés utáni estén koncertje volt épp Las Vegasban a zenekarával. Nem táncolt persze, hogyan is táncolt volna, csak énekelt. A Nobel-izéről semmit se szólt, egy árva szót sem. Lesütött szemmel a mikrofonra hajolva fújta - Tweedle Dee & Tweedle Dum! -, pici öregember, fehér kalapos kis fickó, korunk hőse, századunk költője. Hallom és látom, ahogy két strófa közt sután a kulisszák felé fordul, majd leakasztja a nyakából a gitárt, és valami billentyűket nyomogatva dalolja és dünnyögi tovább, hogy nem. Harminc éve írtam ezt a könyvet. És harminc év alatt nemcsak öregszik, hanem okosodik is az ember. Én például nem csupán könyvem hősének három további évtizedéről tudhattam meg ezt-azt (plusz dylanológia, plusz recepció, plusz a világkultúra alakulása, el egészen az irodalmi Nobel-díjig), hanem a messzi múltjáról is annyit, amennyiből minimum egy újabb könyvet lehetne most írnom. Sőt kellene, ha vén fejjel úgy vélném, hogy egy komoly könyvnek (amilyenből azóta rengeteget megírtak már) Bob Dylan csakis a tárgya lehet, a hőse nem. De nem vélem úgy. Ráadásul az sem biztos, hogy komoly könyv ez; az 1986-os kiadás alcíme éppenséggel nagyon is komolytalan célzattal nevezte - urambocsá! - regénynek. Nézze hát el az olvasó, hogy úgy döntöttem: apróságokat, némi lábjegyzetelést és egy zárófejezetet leszámítva, inkább nem is nyúlok a régi szöveghez.

A megbékélés, a Klub sorozat harmadik része számos amerikai olvasó kedvenc kötete. A cselekmény ott folytatódik, ahol A panasz-ban abbamaradt: miután Sarah-val megtörténik az elképzelhetetlen, és Jonas kénytelen újraélni miatta gyermekkora legszörnyűbb rémálmát, mind a ketten végiggondolják és átértékelik a kapcsolatukat. Fenyeget a veszély, hogy a szerelmesek eltávolodnak egymástól. De hirtelen kisebb bajuk is nagyobb lesz ennél, hiszen amikor tovább nyomoznak a Klub körül, rádöbbennek, hogy sokkal nagyobb szabású az ügy, mint eleinte gondolták. Nagyon úgy fest a helyzet, hogy nemzetközi, sőt politikai vonatkozásai is vannak! Sarah megszállottan keresi a válaszokat a kérdéseire, de vajon nem sodorja-e életveszélybe a tudás, és nem választja-e el a szerelmétől? Sikerülhet-e Jonasnak leszámolni belső démonaival, vagy egész életét beárnyékolja egy tragédia? A regény igazi csúcsa a trilógiának. Sarah és Jonas kapcsolata rengeteget fejlődött a kezdetek óta. Továbbra is hihetetlen módon működik közöttük a kémia, de az őket érzelmi szinten összekötő kapocs is sokkal erősebb lett. Bőven van a könyvben akció, izgalom, titok, meglepetés és ízléses szexjelenet.

Lilian Girvan harminchét éves. Három évvel ezelőtt a szeme láttára halt meg a férje autóbalesetben, s ő azóta sem tud magához térni. Az őrült depresszió mélyéről valahogy felevickélt, de továbblépni képtelen... Öngyilkos gondolatai már csak elvétve vannak, ellátja két kislányát, és végzi a munkáját: illusztrátor egy könyvkiadónál. Ha a húga nem segítene lelkesen és rendszeresen, talán még erre sem lenne képes. A kiadó beíratja egy kertészeti tanfolyamra, hogy kellő tudással és lelkesedéssel illusztráljon egy sorozat zöldségtermesztési tanácsadó kiskönyvet. A tanfolyamon aztán véletlenszerűen összeverődött férfiak és nők társaságába csöppen és lassan-lassan képes lesz kibújni a csigaházból. A napsütés és a növények gyógyító hatása, meg a húga őrült ötletei szinte észrevétlenül vezetik vissza Lilit az élő (és nem csak vegetáló) emberek közé. Lehet, hogy még a szerelem is megterem egy kiskertben? "Ha elolvasod, te is kedvet kapsz hozzá, hogy elültesd és felneveld az új életedet." USA Today

Jonathan Harker, az ifjú londoni ügyvédbojtár az erdélyi Kárpátokba utazik a dúsgazdag Drakula gróf kastélyába, hogy egy angliai ingatlan megvásárlásában a várúr segítségére legyen. Nem is sejti, valójában minek köszönheti a meghívását, hogy mit tervez Drakula, és hogy pokoli tervével milyen szörnyűségeket készül a világra szabadítani. Csikordul a várkapu, a házigazda szívélyesen köszön: - Drakula vagyok; legyen üdvözölve házamban, Mr. Harker! Hány éves lehet ez a hegyes fogú, fura várúr: hetven?, nyolcvan?, száz? Mire Harker rájön, hogy négyszáz, már szinte késő, csak egyvalaki segíthet: a vampirológia holland szakértője, dr. Abraham van Helsing. Vele szövetkezve igyekszik Jonathan "megmenteni a világot", hiszen abba - emberi számítás szerint - ő maga is beletartozik menyasszonyostul. Van Helsing mindent tud: hogy Drakula irtózik a napfénytől, a fokhagymától és a kereszt jelétől, és hogy a vámpírokat csak a szívükbe vert karóval lehet elpusztítani... 120 évvel ezelőtt, 1897-ben jelent meg angolul a vámpírtörténetek klasszikusa. A dublini születésű Bram Stoker (1847-1912) Vámbéry Ármintól hallott Drakuláról. Hosszas könyvtári kutatómunka eredményeképpen írta meg ezt a fojtottan erotikus horrort, amelyből az idők során számos színpadi és filmfeldolgozás született. A vámpír gróf talán legemlékezetesebb megszemélyesítője mindmáig a "halhatatlan" Lugosi Béla.

A XX. század sorsfordító napjairól szól ez a könyv. 1953. március 5-én távozott az élők sorából Joszif Sztálin, minden idők egyik legkegyetlenebb diktátora, akinek halálát is, halála előtti terveit is sok titok övezi a mai napig. Az amerikai történész hátborzongatóan írja le azokat az utolsó napokat és órákat, amikor a generalisszimusz már magatehetetlenül feküdt, s közben a szűk körébe tartozó vezető elvtársak hol riadtan figyelték (hátha mégis magához tér?), hol egymást próbálták kijátszani a hatalmi harcban. Nyugaton pedig szinte lélegzet-visszafojtva várták, hogy mi következik most: káosz, még kiszámíthatatlanabb szovjet politika? Vagy esetleg az új szovjet vezetőkkel szót lehet majd érteni? Rubenstein a Sztálin halálát megelőző eseményeket, az orvospert, a zsidóüldözést, az új világháborúra való előkészületeket is izgalmasan elemzi, de könyvének legújszerűbb és komoly vitákat kiváltó kérdése az: volt-e esély rá, hogy már akkor, közvetlenül Sztálin halála után véget érjen a hidegháború? A Sztálin halálát követő hatalmi manőverezések és a nyugati - főleg amerikai - külpolitikai dilemmák párhuzamos története a könyv: a precíz és egyben olvasmányos történetírás ragyogó példája. Az olvasó maga is átérzi mind a világ törékenységét (az új háború fenyegető közelségét), mind a megnyíló távlatokat - és elszalasztott lehetőségeket.

Teljes a Turul-trilógia. Az apai ágon magyar, anyai ágon lengyel származású Krzysztof Varga mintha az apai örökségét akarná szimbolikusan birtokba venni ezzel a három kötettel. Magáról beszél és rólunk ír. Minden érdekli: a történelmünk, a földrajzunk, a természetes és az épített környezetünk, a konyhánk, a hagyományaink és az emlékezetünk. A Turulpörkölt nagyrészt Budapesten játszódik, a Mangalicacsárdás szerte az országban, A Lángos a jurtában pedig Magyarország határvidékein. A Magyar Lángos peremén. "Rájöttem - írja -, hogy Magyarország pont olyan, mint a lángos: a széle a legfinomabb, ropogós és ínycsiklandó, középen meg lapos, vékony, szinte átlátszó. A lángos középső része olyan, mint a Nagyalföld, a széle viszont úgy emelkedik ki ebből, mint a Kárpát-medencét körülvevő hegylánc csúcsai, így a magyar tévé időjárás-jelentéseiben a Kárpát-medence helyett nyugodtan beszélhetnének a Kárpáti-lángos esőiről, szélviharairól, légköri frontjairól és a hőmérsékletéről." A varsói bohém értelmiségiből időközben már-már konszolidált, hazánkat jól ismerő, magyarul remekül boldoguló, rezignált író lett, aki ráunt a mangalicára, és szíve szerint inkább vízibivalyokat gondozna a Körös-Maros Nemzeti Parkban. Varga legújabb könyve valóságos esztétikai kalóriabomba, amelyben szétválaszthatatlan az útirajz, a road movie, a gasztronómiai élménybeszámoló és a népszerű történelmi elmélkedés. Legjobb részeiben olyan bizarr helyszíneket ír le - az Ormánság legszegényebb falvait vagy például az ásotthalmi Rózsa Sándor Élményházat -, amelyek a magyar olvasónak is szolgálhatnak újdonsággal.

Itt van az ember, itt van újra, itt a feje, keze, lába, itt a füle, szeme, szája, itt az epéje, a mája, itt a gyomra, a szive, itt a sorsa magára hagyva vagy épp együtt valaki mással, itt van az ember, itt van újra, szép mint mindig. Halálárnyék, éles fény. Indulás és érkezés, víz, alma, kenyér, keksz. Egy nagyszerű életmű fontos állomása: Háy János új versei.