Európa Könyvkiadó strana 85 z 143

Vastag, durva és letehetetlen - Bret Easton Ellis regénye a nagyközönség számára is elérhetővé tette a tömegkultúrával elárasztott tudat hiperrealista ábrázolását. Főszereplője, Patrick Bateman, igazi faszkalap. Mint ismeretségi körében mindenki, tele van pénzzel, és pszichopata módjára, bedrogozva, önmagával és fiatalságával eltelten rohangál New York feliratokkal szabdalt, egyre szűkülő tereiben, ahol pénz, divat, nők, agresszió és embertelenség szül újabb és újabb félreértéseket. Nemcsak az "Amerikai Psycho"-ban leírt világ alkot labirintust, hanem az Ellis által montázsszerűen felsorakoztatott jelek, hivatkozások és üzenetek is. Les Misérables - egyebek közt "A nyomorultak" Broadway-előadásának plakátja villan fel minduntalan a kurvákkal, koldusokkal, saját ismerőseivel és démonaival egyaránt viaskodó Bateman mögött a háttérben. Szövevényesen váltakoznak a valóság darabjai, a szimbólumok, a lejátszott média és a beteges fantáziák, hiszen a mindezt érzékelő tudat szakadozik egymással nem kommunikáló állapotokra. "Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel..." - indul a kilencvenes évek USA-jának leghatásosabb és egyben legradikálisabb nagyregénye, hogy aztán az olvasó elkülönülését felőrölve, bő ötszáz oldalnyi hihetetlenül élvezetes társasági kamu, irigység, bárgyú fogyasztói öntudat és kegyetlenkedés után többé már ne lehessen tudni, végül ki mondja: nincs kijárat, ez sem kijárat, "NEM KIJÁRAT".

Attól fogva, hogy "A tulajdonságok nélküli ember" első kötete a harmincas évek elején megjelent, Robert Musil főművét egyre-másra Joyce Ulysses-éhez és Proust regényfolyamához hasonlítgatták. Ami e hatalmas regény indíttatását, szellemi és művészi jelentőségét illeti, e társítás csakugyan nem túloz. Húsz évig, éppen a két világháború közé eső két évtizeden át dolgozott Musil e művén. S bár a regény cselekménye 1913-14-ben, a világháború küszöbén álló császári Bécsben játszódik, ennek a mindenestül múlttá váló világnak gyilkos iróniájú leleplezésével fokról fokra eljut Musil a XX. század első felének egész szellemi felülbírálásáig. A regény főhőse, Ulrich, "a tulajdonságok nélküli", a semmivel sem azonosuló, mindent megkérdőjelező ember azonban, ellentétben sok más regényhős kortársával és utódjával, nem esik áldozatul a korszak kafkai "perének", személyisége, érzelmei fölött állandóan megőrzi uralmát a racionális intellektus, és ennek a racionalitásnak a segítségével próbálja megtalálni az emberlét új lehetőségét. Musil regénye nem alkalmi kikapcsolódásra szolgáló olvasmány, hanem akár hónapokra-évekre szóló, újra meg újra megkísértő szellemi kaland. Tandori Musil-fordítása pedig -ahogy az utószóban Győrffy Miklós írja- "olyan nemzeti irodalmi érték, amely a magyar olvasó szempontjából hozzáadódik az eredeti mű nagyságához."

Először jelenik meg magyarul Dickens utolsó befejezett alkotása, tizennegyedik regénye. A Közös barátunk eredetileg 1864-65-ben, folytatásokban látott napvilágot. A szövevényes cselekményű mű fő témája egyik kritikusa szerint: a pénz, a pénz, és újra csak a pénz. Az események hátterében persze, mint mindig, emberi tulajdonságok állnak, jelesül a romlottság és a kapzsiság. Vízi hullát fognak ki a Temzéből, és ezzel nyomban kezdetét veszi az elhunyt vagyona fölötti civakodás. London nagy folyója azonban nemcsak a haláleset helyszíne, hanem egyben az újjászületés és a megtisztulás letéteményesévé is válik. A víz, a hömpölygő folyó ilyen módon metaforikus betetőzését jelenti a szerző egész karrierjének, központi szerepet tölt be a kalandos történetben, amelynek öt évvel halála előtt ért végére. Dickens London és a londoniak talán minden addiginál részletesebb rajzát adja itt, szerelem, személyazonosság és vagyon háromszögében, nagyszabású szereplőgárdával vázolja fel kora világát. Érdekes adalék a kéziratról, hogy az 1865 nyarán Franciaországból hazatérő Dickens vonata a staplehursti vasúti híd átépítése közepette kisiklik, az író kupéja a folyómeder fölött állapodik meg, félig a levegőben lógva. Dickens a Közös barátunk éppen esedékes folytatását először a vagonban felejti, aztán visszamászik érte. Végül három hónappal később, szeptember elején zárja le a kéziratot, megemlékezve arról, hogy a viaduktról kitörő vasúti szerelvény örökre elszakíthatta volna olvasóitól. Szerencsére nem így történt, így most mi is kezünkbe vehetjük Dickens lassan százötven éves könyvét, N. Kiss Zsuzsa vadonatúj fordításában.

Először jelenik meg magyarul Dickens utolsó befejezett alkotása, tizennegyedik regénye. A Közös barátunk eredetileg 1864-65-ben, folytatásokban látott napvilágot. A szövevényes cselekményű mű fő témája egyik kritikusa szerint: a pénz, a pénz, és újra csak a pénz. Az események hátterében persze, mint mindig, emberi tulajdonságok állnak, jelesül a romlottság és a kapzsiság. Vízi hullát fognak ki a Temzéből, és ezzel nyomban kezdetét veszi az elhunyt vagyona fölötti civakodás. London nagy folyója azonban nemcsak a haláleset helyszíne, hanem egyben az újjászületés és a megtisztulás letéteményesévé is válik. A víz, a hömpölygő folyó ilyen módon metaforikus betetőzését jelenti a szerző egész karrierjének, központi szerepet tölt be a kalandos történetben, amelynek öt évvel halála előtt ért végére. Dickens London és a londoniak talán minden addiginál részletesebb rajzát adja itt, szerelem, személyazonosság és vagyon háromszögében, nagyszabású szereplőgárdával vázolja fel kora világát. Érdekes adalék a kéziratról, hogy az 1865 nyarán Franciaországból hazatérő Dickens vonata a staplehursti vasúti híd átépítése közepette kisiklik, az író kupéja a folyómeder fölött állapodik meg, félig a levegőben lógva. Dickens a Közös barátunk éppen esedékes folytatását először a vagonban felejti, aztán visszamászik érte. Végül három hónappal később, szeptember elején zárja le a kéziratot, megemlékezve arról, hogy a viaduktról kitörő vasúti szerelvény örökre elszakíthatta volna olvasóitól. Szerencsére nem így történt, így most mi is kezünkbe vehetjük Dickens lassan százötven éves könyvét, N. Kiss Zsuzsa vadonatúj fordításában.

Ebben a könyvben a lehető legnagyobb objektivitással szeretnék beszámolni mozgalmas életemről, arról a hetven évről, amely alatt az egész világ is oly nagy változásokon ment át - írta emigrációban született emlékiratairól az első magyar köztársasági elnök. - Önmagunkról nehéz teljes őszinteséggel írni, és sokan követik el azt a hibát, hogy nem úgy írnak, ahogy az adott időben éreztek, hanem ahogy később, sok tapasztalat után látják magukat és a dolgokat. Nem amilyenek voltak, de amilyenek szerettek volna lenni. Valaki azt mondta, hogy az emberek akkor kezdenek emlékiratokat írni, amikor már mindent elfelejtettek. Életünk sok viszontagsága ellenére is azonban meg tudtunk őrizni rengeteg levelet, dokumentumot, feleségem naplóinak nagy részét, s ezekkel fel tudom eleveníteni emlékeimet. De egyébként is jó memóriám van, és sokszor a legkisebb részletekig emlékszem azokra az eseményekre, amelyek életemben fontossággal bírtak. [...] Gyakran töprengek rajta, hogyha újra kellene kezdenem, ugyanúgy cselekednék-e, ugyanúgy reménykednék-e, ugyanúgy igyekeznék-e megjobbítani a világot. Azt hiszem, igen. Mindannyiunknak megvan a magunk sorsa, a magunk szerepe, amit be kell töltenünk, és majd a történelem fogja megítélni, sikerült-e valami értékeset alkotnunk." (Károlyi Mihály) Az angolul 1956-ban, már Károlyi halála után publikált kötet eddigi magyar kiadásai csak cenzúrázva jelenhettek meg. Az Európa Könyvkiadó Emlékezések sorozatában most először lát napvilágot a teljes, csonkítatlan szöveg.

Barbara Taylor Bradford regényeit rajongók milliói keresik és olvassák szerte a világon. E műve a család és a barátság értékeit, az emberi lélek diadalát mutatja fel. Mallory Keswick úgy érzi, élete már nem is lehetne jobb. Csodálatos, minden szempontból tökéletes házasságban él egy férfival, aki szereti és támogatja. Ikrei boldogsággal töltik ki napjait. Mallory tehát megtalálta azt a családi harmóniát, amit gyerekkorában nélkülöznie kellett. Élete idilli - amíg egy borzalmas esemény romba nem dönti mindazt, ami megingathatatlannak látszik. Mallory lassacskán kénytelen megbékélni a ténnyel, hogy élete visszavonhatatlanul megváltozott, s ráébred, hogy mindent újra kell kezdenie. Barátnője, Sarah és melegszívű anyósa segítségével olyan erőket fedez fel magában, amelyek létezését korábban nem is sejtette. Abban a hitben, hogy bánatát legyőzve ismét teljes emberi életet élhet, vállalkozásba fog. Hogy netán újra méltó társat talál, arra gondolni sem mer. Az egyes szám első személyben elmesélt történetből egy nagyszerű nő alakja tárul elénk, akire saját belső tartalékainak fölfedezése, valamint annak felismerése vár, hogyha van bátorsága, újra kezdheti az életet. A versbetéteket N. Kiss Zsuzsa fordította.

A Tizedmásodperc, az Órajáték, az Agytröszt és Az elnök családja hősei, Sean King és Michelle Maxwell visszatérnek, és életük legfélelmetesebb kalandját élik át egy óriási tétre menő játszma során. A sorozatgyilkossággal vádolt Edgar Royt egy erődszerű, szuperbiztos szövetségi börtönben őrzik a tárgyalásáig. Majdnem biztos, hogy el is ítélik. Sean Kinget és Michelle Maxwellt az ügyvédje, egyben Sean régi barátja és egyetemi oktatója alkalmazza, hogy diszkréten nyomozzanak egy kicsit, és segítsenek kibogozni az ügyet. Ám a nyomozás már azelőtt megfeneklik, hogy egyáltalán elkezdődhetett volna: éppen az ügyvéddel tervezett első találkozójukra igyekeznek, amikor rábukkannak a holttestére. Hátat fordíthatnának Edgar Roynak, de az igazságérzetük nem hagyja őket nyugodni. Most már ők tesznek föl kérdéseket, amelyeket azonban szemlátomást senki sem akar megválaszolni. Roy tényleg gyilkos? Ki és miért ölte meg az ügyvédjét? A King-Maxwell párosnak akad néhány meglepő szövetségese, akik velük együtt nyomoznak az ügyben. Minél mélyebbre ásnak Edgar Roy múltjában, annál több akadállyal, féligazsággal és hamis baráttal találkoznak, rendre zsákutcába jutnak, a fenyegetettség pedig minden oldalról egyre fokozódik. Makacsságuk miatt a kormányzat legfelső szintjeivel kerülnek szembe, és a hatalom legsötétebb zugaiba nyernek bepillantást. A végső leszámolásnál Sean és Michelle teljesítőképessége végső határáig megy, és még az is lehet, hogy végleg el kell válniuk egymástól.

"Tulajdonképpen miért akartak gázkamrába küldeni?" Amir és Efi, a "két és feledik" holokauszt-túlélő nemzedék tagjai egy izraeli lakótelepen élnek, különlegesnél különlegesebb csodabogarak között. Csupa érthetetlen furcsaság veszi őket körül, csupa kérdés, amire szeretnének választ kapni. Például: Miért kiabálja ki az ablakán Adéla Grüner, hogy "Kálmán, vigéc, vigéc!"? Miért nevezik Gerson Klimát a saját fivérének, és miért vonul be időnként, önszántából a bolondokházába? Mi okozhatja Feige betegségét, és mi baja egyáltalán? Miért kérdezgeti a bolond Hirsch folyton-folyvást, hogy "Csak a szenteket vitték gázkamrába?"? És egyáltalán, mit takar az a szó, hogy "holokauszt"? A gyerekek hiába kérdezősködnek, állandóan a hallgatás falába ütköznek, mert még „nem elég nagyok” hozzá, hogy az igazságot hallhassák. Így aztán kutatni kezdenek, könyvtárba járnak, trükkös kérdéseket eszelnek ki, hogy kiszedjék a bolondokból történeteiket, "Buchenwaldot játszanak", vagyis koplalnak és szomjaznak, hogy legalább a megélt tapasztalat révén közelebb juthassanak szüleik, nagyszüleik traumájához. Később aztán, ahogy nagyobbak lesznek, fokozatosan megnyílnak előttük a falak, megerednek a nyelvek, felsejlenek a múltból a megélt holokauszt-történetek. Amir csak ekkor szembesül vele, hogy még a személyes történetek sem segítenek, nem visznek közelebb annak a megértéséhez, ami felfoghatatlan. De talán nem is ez a cél: a történeteket dokumentálni kell, leírni mindent, amit csak lehet, önmagáért, önmagunkért - sugallja a haifai születésű alkalmazott matematikus, katonatiszt író Sapir-díjas regénye.

Jay Gatsby, a titokzatos milliomos felemelkedésének, tündöklésének és bukásának története nemcsak a dekadens és túlhabzó "dzsesszkorszakot", a húszas éveket jeleníti meg művészi tökéllyel, hanem az amerikai mitológia, "az amerikai álom" olyan örök témáit is, mint ambíció, pénz és hatalom bűvölete, a lehetetlen megkísértése és az újrakezdés lehetősége. A szegény sorból származó Gatsby beleszeret egy gazdag lányba, Daisybe; a háború elsodorja őket egymástól, s míg a fiatalember a tengerentúlon harcol, a lány férjhez megy egy faragatlan, ámde dúsgazdag emberhez, Tom Buchananhez. Hazatérése után Gatsby fanatikus akarással (és az eszközökben nem válogatva) vagyont szerez, hogy "méltó" legyen Daisyhez és újra meghódíthassa az asszonyt, akinek még a hangja is "csupa pénz". A könyvből készült, Baz Luhrmann rendezte filmet 2013. május 16-tól vetítik a mozikban.

Három szereplő. Egy történet. Mindhárom áldozat, mindhárom elkövető, és azok is ők hárman, akik véletlen keverednek az eseményekbe. Egy, ki a mesék világa felől szemlél, egy, ki az okokat kutatja, egy, ki vádakat olvas a világra, hogy mért olyan, amilyen. Egy férfi és két nő. Mindhárman ki akarnának keveredni a napvilágra, mégis ott bolyonganak valahol a mélygarázsban. Három, szerelem utáni élet és egy valahai szerelmi viszony három sarka, s egy készülődő titokzatos bűntett. Mit jelent élni, érezni, kötődni, sorsot építeni? Mit jelent egy olyan világban lenni, ahol minden élet egyedi és autentikus, de az életek közös világa telis-teli van hamissággal? Számvetés azzal, ahogy élünk és éltünk, s egyben sors és korkritika A mélygarázs. Sodró monológok, meghökkentő gondolatfutamok, a múlt és az életépítés kendőzetlen feltárása. Szembesítés képzeteinkkel és tévképzeteinkkel. Három ember különálló és közös sorsa, három monológ, ami egy pillanatra sem idegen tőlünk, mert rólunk beszélnek, mert belőlünk vannak összerakva. Fogják a kezünket, és végigjárják velünk a földmélyi termeket, nemcsak az ő világukat, hanem a miénket is. Csípni fogja a szemünket a füst, néha úgy fog tűnni, teljesen elfogy a levegő, és fájni fog, nem csak a fejünk. De mégis érdemes végigjárni a föld alatti világot, mert így van esélyünk, hogy elérjük a napsütötte sávot. Mi kiléphetünk, míg a szereplőink visszafordulnak, hogy kézen fogják, s a félhomályos termeken végigvezessék az újabb vándort. A Könyvjelző magazin 2013. áprilisi számában megjelent cikk: Üres levegő, semmiféle ország

Ha a szerző képzelődéseiben elrugaszkodna, akkor ezt a "fület" előszónak tekintené egy előszóhoz, amely egy közeledő regényhez ad némi útbaigazítást, azzal a kommentárral, hogy akit ez érdekelhet, az olvasók egy igen elszánt köréhez tartozik. Miért Vendégkönyv? Az olvasóval kölcsönösen vendégül látjuk egymást. Szemem elé kerül? Már meg is látogattam. Ajtót nyitok előtte, fel-alá kószálhat a házamban, egy élettörténetben, és talán egy írói világszemléletben is, amelybe elég, ha némi betekintést nyer, ennél többet udvarias emberek nem várnak el egymástól, figyelembe véve, hogy én már mióta veckelődöm ezzel a könyvvel, a kedves olvasó pedig ennél jóval kevesebb időt szánhat erre az ismerkedésre. Olvasás közben dönt, hogy letegye, vagy folytassa-e, és hogy a testes könyvben hemzsegő kérdésekről és állításokról hajlandó-e maga is elmélkedni, hogy megenged-e magának egy belső mosolyt olyan mondatok táján, amelyek a szerző szája szélén is egy rejtett mosolyt sejtetnek. Igenlő válasz esetén adódik a következő kérdés: Mi ez a könyv? Válogassunk az alábbi válaszok közül. Maradjunk az előbbieknél, előszó egy regényhez. Tudósítás egy tudatból? Szövegpasziánsz? Vagy máris: regény? Ördög tudja. Ahány címmel felruházott, gépírásos oldal, annyi fejezet vagy strófa. Vagy hétszáz, aztán abbamarad. Hol? Mikor? Amikor abbahagyjuk, mert holnapután van szilveszter, és ebből ennyi elég. Kiadómnak és szerkesztőmnek, Barna Imrének megígértem, hogy Újévkor ott lesz a gépében, most már rajta a sor, hogy ezzel a nagy cupákkal kezdjen valamit, szegény feje. Fogadja köszönetemet mindenki, aki tesz valamit azért, hogy ebből a digitális suhanásból könyv legyen az olvasó kezében. (Cupák vagy suhanás?) Több átszerkesztett régebbi darab, válogatás, véletlen és tetszés szerint. Akkor úgy adódott, most meg így, tömörítem, élesítem, áthelyezem, leválasztom róla a nyűgös szomszédmondatot, időskori szigor és szeszélyeskedés. Észrevételek egy tartásról, az ember iránti humanista hízelgés felfüggesztése, de a mizantrópiát is megelégeljük. Más nincs, csak mi, emberek. Mondhatnám, hogy szedjük össze magunkat, és térjünk észhez, ők meg mondhatnák, hogy elég volt belőlem, mulassak a szobámban, vagy sétáljak föl a Szent György-hegyre, és mossam meg az arcomat az oroszlános címerű kút vízében, amihez hasonló jókat az olvasónak is kívánok.

"Vigyázat! Ha elkezdi, nem tudja abbahagyni! Ő az igazi unortodox! Naiv posztmodern, ez mintha fogalmi ellentmondás volna. Ez az ellentmondás Popov. Éles irónia és természetes mesélőkedv, ez az ellentmondás Popov. Könyveinek igazi főhőse a nyelv. Csoda-e, ha itt sertepertélek? Popov más. Nemcsak, mert Popov, hanem, mert orosz is. (Annál es jobb: szibériai.) Mindkettő önmagában is érdekes, a popovsága is, az oroszsága is. És a dolog természeténél fogva e kettő nem elválasztható egymástól. Változatok oroszra: Van valami mögötte, az írások mögött, egy nehéz dallam, talán a mindenható, örök államgépezet vagy egy nagy barna medve, valami, ami mindenre árnyékot vet, oly súlyosat, hogy igazán nem érteni, mért nem nyom agyon minket, mért élünk és beszélgetünk még, és mely mint a sors, megkérdőjelezhetetlen, kikerülhetetlen. Ezt így Közép-Európából nem ismerhetjük. De azért jobban értjük, mint, mondjuk, egy párizsi. - Így, ahogy Popov, csak az tud optimista lenni, aki mélyen ismeri a sötétet. - Itt tényleg minden nagyobb: a baj bajabb, a remény reményebb, a kurvák kurvábbak, a komcsik nagyon komcsik (és valahogy még mindig valóságosak), a vodka - hát az eleve nagy. - Igazi játékos kedély. De ha egy orosz játszik, ott fű nem terem (gyönyörűszép szívemen - hogy egy magyar is játsszék itt). Ha volna, nincs, hézag, hézagpótló volna e kötet. A legvidámabb anarchista, ezt mondják róla a legtöbbször. Mondjuk mi is. És mondjuk még azt: Jevgenyij Popovot öröm olvasni. De vigyázat. Ha elkezdi..." (Esterházy Péter) A Könyvjelző magazin 2013. áprilisi számában megjelent cikk: Szibéria mint antidepresszáns

Hendrik Höfgen mindent el tudott játszani: karácsonyi mesékben tréfás kedvű, szép hercegként a gyerekeket bűvölte el, Oscar Wilde vígjátékaiban a hölgyközönség szívét dobogtatta meg. Volt hősszerelmes, volt intrikus. A délelőtti próbán Hamlet vagy Mefisztó, a délutánin táncos komikus. "Tudott nagyvilágian elegáns, de tudott tragikus is lenni. Fel-felöltötte a komisz mosolyt, de halántékán, ha kellett, megjelent a fájdalmas vonás is. Sziporkázó szellemessége elbájolt, gőgösen felszegett álla, pattogó vezényszava és idegesen büszke magatartása imponált, alázatos, gyámoltalanul révedező tekintete, zárkózott, kedves zavara megindított. Jóságos volt vagy durva, dölyfös vagy gyöngéd, hetyke vagy megtört - pontosan a műsoron levő szerep szerint." Szinte kacéran fitogtatta kaméleontehetségét. Közben az életben eljátszotta a szerető, a barát, a férj szerepét, később a forradalmi színházcsinálóét, majd a Harmadik Birodalom kegyeltjeként az udvari bolondét is. Az Állami Színház intendánsa lett, államtanácsos és szenátor. Beletanult és belehízott a hatalomba, fürdött a fényében, és mindvégig "gondosan kerülte, hogy egyetlen igaz szót is ejtsen". Amikor Klaus Mann 1949-ben, negyvenhárom évesen véget vetett az életének, napjaink német irodalomkritikus-doyenje, Marcel Reich-Ranicki így írt: "Homoszexuális volt. Szenvedélyes volt. Thomas Mann fia volt. Tehát háromszorosan sújtott." A német állampolgárságától megfosztott Klaus Mann azon a végzetes napon nem gondolta volna, hogy évtizedekkel később ő még kultuszfigurává lesz, főleg a fiatalok szemében. Főműve, az 1936-ban Amszterdamban megjelent Mephisto ma tananyag a német iskolákban. Klasszikus. Szabó István filmet forgatott belőle - az 1982-ben Oscar-díjat ért. Magyar színpadi adaptációja Alföldi Róbert nevéhez fűződik.

Letitia Arcan férjes asszony, és titkos szerelmi viszonyt folytat egyik munkatársával, Sorin Olaruval. A Sorin barátjától kölcsönzött külvárosi, lakótelepi lakásban együtt töltött idő ad értelmet és boldogságot a pár életének, ideiglenes és titkos viszonyuk két évtizeden át tart, örökös, kilátástalan jelenben, miközben fegyelmezetten élik nyilvános életüket a Bukarest közepén álló vörös csillagos Épület ötödik emeletén működő Kutató Intézetben. A látszatra és főleg nappali fényben egyszerű, tiszta szerelmet és kiegyensúlyozott szexuális kapcsolatot azonban kérdések, indokolt és alaptalan gyanúsítgatások, dilemmák terhelik. A kizárólag jelenbe ágyazott viszonyban a vitathatatlan közös nevezőt a házasságtörés lelepleződésétől, a válástól és a gyerektől való félelem jelenti. Bár a szexuális vonzalom mellett a kölcsönös bizalom és őszinteség sodorta őket egymáshoz, minél inkább megnyílnak egymás előtt, annál bizonytalanabbá válnak, annál inkább eltávolodnak egymástól. Saját és közös múltjukban kutakodnak, de családjaik sok bűnnel, tévedéssel, csalódással, túlélési kísérlettel terhelt, éppen ezért elhazudott múltja miatt a saját identitásukban sem biztosak. A generációja legjobbjai között számon tartott Adamesteanu többszólamú, realista prózájának visszatérő témája az egyén elembertelenedése a totalitárius rendszerekben: úgy tart tükröt a mának, olvasójának, hogy közben élvezetes, izgalmas, szórakoztató és elgondolkodtató könyvet ír a huszadik század történelméről. A Könyvjelző magazin 2013. április számában megjelent cikk: Félig bevallott életek

"A huszadik századi Franciaországból három név fog fennmaradni: De Gaulle-é, Picassóé és Chanelé." (André Malraux) Coco Chanel kivételes jelenség volt, a divat nagyasszonya. Megszabadította a nőket a fullasztó fűzőktől, a cicomás ruháktól és kalapoktól, neki köszönhetjük többek között a "kis fekete ruhát", a bizsukat és a világ legkelendőbb illatszerét, a Chanel No. 5-öt. Elévülhetetlen érdemeket szerzett, amelyeket senki sem vitat el tőle, van azonban egy olyan időszaka az életének, amelyről fél évszázadon keresztül csak legendák keringtek. De egyszer minden titok kipattan: Hal Vaughan feltárja, hogyan kollaborált Coco Chanel Hitler magas rangú hivatalnokaival a megszállt Párizsban 1940 és 1944 között. Részletesen kiteregeti a több évtizeden át tartó viszonyt, melyet a "Spatz", azaz Veréb fedőnevű Hans Günther von Dincklagéval folytatott - ez az úr az eddigi Chanel-életrajzokban, mint angolul kiválóan tudó teniszjátékos, amolyan elit zsúrfiú, a haza szolgálatára fölesküdött, ám a náci pártba be nem lépő derék német katona és diplomata szerepel. Vaughan azonban rámutat, hogy ez óriási tévedés. Dincklage minden hájjal megkent befolyásos kém volt, aki egyenesen Goebbelsnek jelentett. Megtudhatjuk, milyen akciókba és mi okból vonták be Coco Chanelt, hogy miként sikerült elkerülnie a letartóztatást a háború után, hiába tudott viselt dolgairól a gaullista elhárítás, hogyan menekült kilenc évre Svájcba a szeretőjével. És persze ettől csak még izgalmasabb az újabb fordulat életében, mikor hetvenévesen visszatért, és ismét fénylő csillaga lett a párizsi divatnak, noha kémtevékenységéért a francia állam pert indított ellene... Az amerikai származású Hal Vaughan (1928) hírszerzőként, újságíróként és dokumentumfilmesként dolgozott Európában, a Közel-Keleten és Délkelet-Ázsiában. Két korábbi művében szintén a II. világháborúval és a hírszerzéssel foglalkozik. Párizsban él.

"A huszadik századi Franciaországból három név fog fennmaradni: De Gaulle-é, Picassóé és Chanelé." (André Malraux) Coco Chanel kivételes jelenség volt, a divat nagyasszonya. Megszabadította a nőket a fullasztó fűzőktől, a cicomás ruháktól és kalapoktól, neki köszönhetjük többek között a "kis fekete ruhát", a bizsukat és a világ legkelendőbb illatszerét, a Chanel No. 5-öt. Elévülhetetlen érdemeket szerzett, amelyeket senki sem vitat el tőle, van azonban egy olyan időszaka az életének, amelyről fél évszázadon keresztül csak legendák keringtek. De egyszer minden titok kipattan: Hal Vaughan feltárja, hogyan kollaborált Coco Chanel Hitler magas rangú hivatalnokaival a megszállt Párizsban 1940 és 1944 között. Részletesen kiteregeti a több évtizeden át tartó viszonyt, melyet a "Spatz", azaz Veréb fedőnevű Hans Günther von Dincklagéval folytatott - ez az úr az eddigi Chanel-életrajzokban, mint angolul kiválóan tudó teniszjátékos, amolyan elit zsúrfiú, a haza szolgálatára fölesküdött, ám a náci pártba be nem lépő derék német katona és diplomata szerepel. Vaughan azonban rámutat, hogy ez óriási tévedés. Dincklage minden hájjal megkent befolyásos kém volt, aki egyenesen Goebbelsnek jelentett. Megtudhatjuk, milyen akciókba és mi okból vonták be Coco Chanelt, hogy miként sikerült elkerülnie a letartóztatást a háború után, hiába tudott viselt dolgairól a gaullista elhárítás, hogyan menekült kilenc évre Svájcba a szeretőjével. És persze ettől csak még izgalmasabb az újabb fordulat életében, mikor hetvenévesen visszatért, és ismét fénylő csillaga lett a párizsi divatnak, noha kémtevékenységéért a francia állam pert indított ellene... Az amerikai származású Hal Vaughan (1928) hírszerzőként, újságíróként és dokumentumfilmesként dolgozott Európában, a Közel-Keleten és Délkelet-Ázsiában. Két korábbi művében szintén a II. világháborúval és a hírszerzéssel foglalkozik. Párizsban él.