Európa Könyvkiadó strana 98 z 143

Az üdvtörténet ismerete úgy hozzátartozott neveltetésemhez, mint mindkét ági családom mitológiája, hogyne lettem volna már gyermekként is tisztában azzal, mi miatt kell a világtörténelem előtt felelnie Judea hajdani procuratorának, Pilátusnak. Hamar rájöttem, hasonló helyzet a leghétköznapibb létben is kialakulhat, és jaj annak, aki felismeri, de nem vállalja az igazságot. Értékelésem indulata máig sem változott, míg ezt a regényt korrigáltam, szüntelen azt éreztem, ha ma írnám meg, nyilván nagyobb mesterségbeli tudással, érzékenyebb emberismerettel, de ugyanúgy elítélném Szőcs Izát, ahogy pályám első szakaszában tettem. Elmarasztalnám, mert bűnösnek érezném naiv szeretet hiányában - a szó itt azt jelenti: alázatos és feltétel nélküli -, mert fürdővárost ugyan mintaszerűt hozott létre, de rosszul diagnosztizálta saját szüleit, egyszer se volt kíváncsi apja hajdani szülőhelyére, nem fogta fel, hogy a Kapitány nevű nyúl nem csak egy háziállat, de az egész odalett múlt jelképe, az utolsó tanú valamire, ami nem lehet többé, és nem vette észre, hogy a szülői szeretet valutája csak a gyermeki szeretet valutájával egyenlíthető, ami nem váltható át sem öregek otthonára, sem luxuskörülmények közt biztosított magányélményre, szeretetre csak szeretet felelhet, s ha nem teszi, a gyermek karrierestül megbukott mint ember. Az én Pilátusom is megbukik, mert rossz a pénznem, amivel fizetne, mindennel ellátja az anyját, mégis gyilkosa lesz, mert fegyelmezett iparkodása már nem ismeri az egyszerű varázsszót, amivel az öregek élete meghosszabbítható, még a köteles hála is leróható szégyen és önmagunk feladása nélkül.

Karinthy legismertebb, legnépszerűbb műve mindmáig az Így írtok ti. Ez a mű hozta meg számára az ismertséget, ezzel a könyvével aratta első igazi, nagy sikerét. A kávéházi játékokból, nemzedéktársainak kigúnyolásából alakult karikatúrasorozat idővel tudatos enciklopédiává bővült, s nemcsak a magyar szerzők arcképcsarnoka teljesedett ki, hanem világirodalmi és műfaji tematikával is gazdagodott. Máig ható sikerének titka, hogy Karinthy a célba vett írói egyéniség egész karakterét, az alkotói modor és modorosság torzképét rajzolta meg. Kötetünk a Még mindig így írtok ti méltán híres gyűjteményén túl a korabeli lapokban megjelent közlések legjobb gúnyrajzait is tartalmazza. A sorozatot szerkeszti és a szöveget gondozta Fráter Zoltán. A(z) Így írtok ti Könyv szerzője Karinthy Frigyes.

A nagy múltra visszatekintő Samuelson Kiadóvállalat első emeleti termének végtelen fülkelabirintusában elmélyülten dolgoznak a szótárszerkesztők. Közéjük veszik föl friss diplomájával a filozofikus hajlamú, atlétatermetű Billy Webbet, és nagy örömére rögtön munkakapcsolatba kerül a csinos Mona Minot-val, akivel különös cédulákra bukkannak a katalógusban: a rajtuk szereplő idézetekben mintha a tulajdon munkahelyüket írná le egy őrültnek tűnő nő. Ez felkelti az érdeklődésüket, és némi utánajárással kiderítik, hogy sem a forrásként megjelölt könyv, sem a szerzője, sem a kiadója nem létezik, nem létezett sohasem. Most már céltudatosan kutatnak hasonló idézetek után a több milliónyi katalóguscédula között, nem is hiába. További furcsa cédulák kerülnek elő, amelyekből egyre bizarrabb történet kerekedik ki: az őrült nő (vagy nem is őrült?) egy titkolt szerelemi kapcsolatra célozgat és egy rejtélyes gyilkosságról beszél (vagy csak fantáziál?), amelyhez rajta kívül több férfinak is köze volt így vagy úgy. És Billy meg Mona mindinkább úgy gondolja, hogy némelyik férfi leírása ráillik egyik-másik munkatársukra...

Giacomo Puccini az operairodalom legnépszerűbb szerzői közé tartozik, mégis elég későn foglalhatta el méltó helyét a zenetörténetben. Talán éppen a népszerűsége miatt - véli Julian Budden. Az olasz opera több évszázados világuralmának utolsó nagy egyéniségeként számon tartott művész hamar elérte, amire sok pályatársa hiába vágyott: a közönségsikert. Akadémikus körökben azonban gyanakodva méregették, afféle könnyű kezű, felszínes komponistának könyvelték el. Pedig rendkívül aggályos volt. A témakeresés, a librettistákkal folytatott küzdelem, a zenei megformálás kínjai, az újra meg újra átdolgozott művek sorsa mind-mind arra utalnak, hogy a színpadon látható könnyedség aprólékos műgond és kitartó munka eredménye. Budden ennek az alkotófolyamatnak jár utána. Feltárja az egyes művek keletkezéstörténetét, ismerteti az operák cselekményét, bőséges kottapélda-idézetekkel illusztrál, elemez. Nyomon követi a zeneszerző egyéni stílusának alakulását, eszközeinek gazdagodását, színpadi, dramaturgiai érzékének fejlődését. Mindezt az életrajzba ágyazva, időrendben, nemzetközi kitekintéssel. Tárgyalja Puccini művészi, társadalmi kapcsolatait és zilált magánéletét, szenvedélyeit, utazásait, melyek során többször megfordult Budapesten is. A hiánypótlónak és minden szempontból mérvadónak számító kötetet magyar vonatkozású képanyag egészíti ki.

Giacomo Puccini az operairodalom legnépszerűbb szerzői közé tartozik, mégis elég későn foglalhatta el méltó helyét a zenetörténetben. Talán éppen a népszerűsége miatt - véli Julian Budden. Az olasz opera több évszázados világuralmának utolsó nagy egyéniségeként számon tartott művész hamar elérte, amire sok pályatársa hiába vágyott: a közönségsikert. Akadémikus körökben azonban gyanakodva méregették, afféle könnyű kezű, felszínes komponistának könyvelték el. Pedig rendkívül aggályos volt. A témakeresés, a librettistákkal folytatott küzdelem, a zenei megformálás kínjai, az újra meg újra átdolgozott művek sorsa mind-mind arra utalnak, hogy a színpadon látható könnyedség aprólékos műgond és kitartó munka eredménye. Budden ennek az alkotófolyamatnak jár utána. Feltárja az egyes művek keletkezéstörténetét, ismerteti az operák cselekményét, bőséges kottapélda-idézetekkel illusztrál, elemez. Nyomon követi a zeneszerző egyéni stílusának alakulását, eszközeinek gazdagodását, színpadi, dramaturgiai érzékének fejlődését. Mindezt az életrajzba ágyazva, időrendben, nemzetközi kitekintéssel. Tárgyalja Puccini művészi, társadalmi kapcsolatait és zilált magánéletét, szenvedélyeit, utazásait, melyek során többször megfordult Budapesten is. A hiánypótlónak és minden szempontból mérvadónak számító kötetet magyar vonatkozású képanyag egészíti ki.

1905-ben vagyunk, az orosz-japán háború idején. A negyvenkilenc éves Eraszt Fandorin számos lehetetlennek tűnő feladatot megoldott már kalandos élete során, de most minden eddiginél nagyobb a tét - s az ellenség erősebb, mint korábban bármikor. Ha kudarcot vall, a forradalomtól tépázott, meggyengült Oroszország vereségre ítéltetett a Távol-Keleten az új nagyhatalommal, Japánnal szemben. De ugyan ki más szállhat szembe a siker reményében a felismerhetetlen, láthatatlan, hol itt, hol ott felbukkanó japán ügynökökkel, mint Fandorin, aki ismeri nemcsak a harcművészetüket, hanem lelkük rezdüléseit és legmélyebb vágyaikat is - aki a nindzsák harcmodorát éppúgy elsajátította, mint a haikuköltészet finom művészetét? A háború hírére, s látva, hogy Japán javára billen a mérleg, hazatér (épp Holland Nyugat-Indiában végzett kísérleteket a víz alatti navigáció terén), s felajánlja szolgálatait. Akunyin Kuprin egyik kisregényét (az orosz irodalom első kémregényét) dolgozza fel művében, s a haiku mintájára építi fel a könyvet: a három fejezet további alfejezetekre oszlik, a haikusorok szótagszámának megfelelően. A gyémántszekér első részének talányos befejezése borzongató titkot sejtet. E titok megfejtéséhez 1878-ba kell visszamennünk az időben: a huszonkét éves Eraszt Fandorin ekkor kerül Japánba zöldfülű diplomataként. Megmenti egy jakuza fiú életét, aki ettől kezdve hű szolgája lesz. Aztán Maszával együtt a gyakran még naiv, könnyen lépre csalható, szenvedélyes érzelmekre lobbanó fiatalember belekerül a japán politikai intrikák kellős közepébe - s eljut a titokzatos nindzsákhoz, az "arctalan emberekhez", akiktől nemcsak a rejtőzés, a lopakodás és a harc művészetét tanulja meg, hanem azt is, hogy milyen a "gyémántszekér útja" és kik azok az "akuninok"... Akunyin, aki eredetileg japanológus volt, bravúrosan ábrázolja a XIX. századi, felbolydult, gőzerővel modernizálódó Japán hol egzotikus, hol immár egészen európaias világát. A gyémántszekér fergeteges nindzsaregény, s egyszersmind a legromantikusabb szerelmi történet a Fandorin-sztorik sorában.

Gulliver négy nagy utazást tesz. Először a törpék országába, Lilliputba, aztán az óriások hazájába, Brobdingnagba jut el - eközben, mintegy kicsinyítő és nagyító látcsövén át megismerjük az embert kicsinynek és nagynak, kicsinységében nevetségesnek, nagyságában visszataszítónak, s közben gonosz karikatúráját kapjuk Anglia társadalmi és politikai életének. A következő utazás több országba is elvisz: Laputában a filozófia és a tudomány ferdeségeit látjuk nevetséges színezetben. Glubbdubdriben, a Mágusok szigetén a történelem holt nagyjai lepleződnek le, s végül a halhatatlanság kétes áldásaival ismerkedünk meg a halhatatlan struldbrugok sorsán keresztül. Az utolsó utazás, amely a nemes és bölcs lovak, a nyihahák országába visz, végső, epés leszámolás magával az emberi nemmel, amelyet az undorító, ocsmány jehuk személyesítenek meg.

Hat kötetre tervezte Róma-sagáját, legutóbb Az októberi ló-ban el is búcsúzott az olvasótól, szerencsére azonban nem tartotta meg ígéretét: a szerzőnőt akkora szenvedély hajthatta, mint nagyszabású hőseit. Bevégezni a küldetést: mindaddig mesélni, amíg tart a polgárháború Rómában. A gigászok philippi csatája után, ahol a legutóbbi - akkor még úgy hittük: utolsó - kötetben elhagytuk a történetet, végképp úgy fest, hogy Róma ura immár a ravasz és elszánt, nő- és országhódításban, ivászatban és barátságban verhetetlen hős: Marcus Antonius. Csak épp megjelenik egy fura figura, egy Octavianus nevű tizennyolc éves kis senki, és Julius Caesar végrendeletét lobogtatva követeli jussát: a hatalmat. Antonius erőt és muníciót gyűjteni Egyiptomba vonul, ahol már tárt karokkal várja a korábbi kötetekből is jól ismert Kleopátra királynő. Mindkettejük végzete lesz az elsöprő szerelem álarcát öltő, rosszul felmért érdek: a kezdetben lebecsült ellenfél jeges ésszel tör a végső leszámolásra. Az actiumi ütközet a szeretőknek bukást hoz, Octavianusnak császári trónt - a római köztársaságnak békét. A diktatúra békéjét. A történelem az élet tanítómestere - jusson eszébe, kedves Olvasó, a régi római mondás, miközben elmerül a lebilincselő históriában.

Diarmaid MacCulloch az Oxfordi Egyetem egyháztörténeti professzora, a Brit Akadémia és a Királyi Történelmi Társaság tagja. Több könyvet publikált a Tudor-korról és a kereszténység történetéről. E kötete 2003-ban elnyerte a Wolfson-díjat, 2004-ben a Brit Akadémia Díját, 2005-ben pedig az Amerikai Könyvkritikusok Országos Körének díját is. Művében a reformáció és az ellenreformáció történetét mutatja be, de olyan átfogó képet vázolva fel, hogy könyvét nyugodtan nevezhetnénk Európa történetének a "hosszú tizenhatodik század"-ban, az 1490 és 1618 közötti időszakban. Sőt egészen az 1700 körüli "fordulópontig" követi a reformáció történetét, összegző fejezetei pedig máig tartó hatását is felmérik. Maga Luther csak az első száz oldal után jelenik meg, MacCullochnak tehát alkalma nyílik a késő középkori vallási és teológiai problémák alapos ismertetésére is. Ez a könyv elsősorban vallástörténeti mű lenne - de mivel a vallástörténet e korban szorosan összekapcsolódott a politikatörténettel, társadalomtörténettel és kultúrtörténettel, talán nincs is olyan eleme a 16. századi történelemnek, amelyet ne világítana meg. A szerző figyelme egyáltalán nem korlátozódik Nyugat-Európára: az index a Magyarországgal és Erdéllyel kapcsolatos helyeket többtucatnyi oldalszámmal jelzi! Igazi, átfogó Európa-történet ez, nem csak a nyugati nagyhatalmak története. Dávid Ferenc ugyanúgy felbukkan benne, mint a Bethlenek és a Báthoryak. MacCulloch könyve igen olvasmányos, a szerző kiváló stílusban, rendkívül szellemesen ír. Színvonalas és érdekes a képanyag is: majdnem ötven fekete-fehér kép és ábra egészíti ki a szöveget, s a szerző valamennyit alaposan elemzi. Az első kép éppen egy 14. századi templom oszlopfője, amelyet egy pucér emberi hátsó formájára faragtak ki - MacCulloch ennek ismertetésével vázolja fel a középkori társadalmak sajátos vallási mentalitását. A mű rendkívül érthetően ismertet olyan bonyolult teológiai dilemmákat, amelyeket még magyar nyelvű könyvekből sem könnyű megérteni, s emlékezetes portrékat fest a korszak szellemóriásairól, Erasmustól Lutheren és Kálvinon át Loyola Ignácig. Mindenről saját véleménye van, melyet határozottan fejt ki és igen meggyőzően ad elő. Ez a kiváló monográfia nagy segítséget nyújthat az egyetemi és középiskolai oktatás számára is.

Alex Vivaut, spanyol újságíró elment Montanába, hogy kifaggassa Christopher Paolinit: honnan vette Az örökség tetralógia ötletét, miket olvasott hozzá, miről álmodott, hogyan tudja rászánni magát, hogy nap nap után odaüljön az íróasztalához és milyen érzés a világhír. Paolini tinédzser volt, amikor első könyve megjelent a szülei kiadásában. Lelkesen utaztak városról-városra, könyvtárról-könyvtárra, hogy hírét vigyék a regénynek. Aztán egy példány a Random House kiadó egyik vezetőjének a kezébe került, és ahogy mondani szokták, a többi már történelem. Nagy interjú a világ egyik legsikeresebb fantasy szerzőjével. Mintha ott ülnénk az író és az újságíró mellett...

Orwell 1943-44-ben írott műve -amelynek a szerző a "Tündérmese" alcímet adta - ténylegesen a sztálini korszak szatírája, a Lenin halálától a szovjet-német megnemtámadási egyezményig terjedő időszakban, de természetesen minden elnyomó, totalitárius rendszerre ráillik. Egy angol farm "Mr. Jones Major"-ja - a színhely, ahol az állatok a disznók vezetésével megdöntik az Ember uralmát, és a maguk igazgatta "Állatfarm"-on élik először szabadnak, derűsnek látszó, majd egyre jobban elkomoruló életüket. Az 1984 írójának már ebben a művében is nagy szerepet játszik a történelmi dokumentumok meghamisításának motívuma. Visszamenőlegesen megváltoznak, majd feledésbe merülnek az állatok hajdani ideológusának, az Őrnagynak eszméi, a Napóleon nevű nagy kan ragadja magához a hatalmat, és természetesen mindig a megfelelő ideológiai magyarázattal egyre zordabb diktatúrát kényszerít állattársaira. A kezdeti jelszó pedig "Minden állat egyenlő" érdekesen módosul...

A legenda szerint, melyet főként Allen Ginsberg terjesztett, Kerouac 1951 áprilisában három hét alatt, kábítószertől felpörögve írta az Úton eredeti változatát, egyetlen, a végtelen utat jelképező papírtekercsre, bekezdések és központozás nélkül. A l egenda egy része igaz, egy része túlzás. Mint ahogy Allen Ginsberg megjósolta ("valamikor, majd ha mindenki meghal, az eredeti őrült könyv is meg fog jelenni"). 2007-ben végre megjelent ez az ős-Úton; most pedig magyarul is olvashatjuk a könyvet, aho gy Kerouac eredetileg megalkotta: a valóságos nevekkel (Neal Cassady, Ginsberg, Burroughs stb.) és azokkal az akkori időkben botrányosnak számító részletekkel együtt, melyek az 1957-ben kiadott, részben Kerouac által átírt, részben a kiadója által me gszerkesztett változatból kimaradtak. Az "Úton" a beatnemzedék leghíresebb műve, amely azonban jóval több, mint egy új életérzés kiáltványa; az ötvenes évek óta töretlen népszerűsége is mutatja, hogy olyan nagyregénnyel van dolgunk, amely elsősorban művészi erejével varázsolja el a mind újabb nemzedékeket.

Hős vagy áruló? Korának kiemelkedő alakja vagy elvakult fanatikus? Egy új, humánusabb erkölcs bajnoka vagy erkölcstelen, perverz alak? Ki volt, milyen ember volt valójában a kalandos életű Roger Casement, az ír történelemnek ez a legendás alakja - akinek nevét hazájában évtizedeken át mégis alig említették? Pedig az ír szabadságharc hőse volt, az 1916-os húsvéti felkelés egyik előkészítője... előtte pedig, brit diplomataként, az egyik első európai politikus, aki feltárta és leleplezte a gyarmatosítás szinte felfoghatatlan kegyetlenségeit. 1903-ban utazott először Afrikába - Kongóba - fiatal diplomataként. Az európaiak civilizációs törekvéseiben hívő, naiv fiatalember fokozatosan szembesül a gyarmatosítók önző céljaival és az őslakossággal szemben elkövetett rémtetteikkel. Majd Brazíliában szolgál konzulként, és itt is a saját szemével látja, ahogy a nyersgumi-kitermelés érdekében az amazóniai őslakókat kíméletlenül kizsákmányolják: rabszolgasorban tartják, verik, megalázzák, megcsonkítják, halálra dolgoztatják... Uralkodókkal, államokkal, legyőzhetetlennek látszó nagyvállalatokkal, helyi kiskirályokkal száll szembe, hogy mindezen változtasson, vállalva a halálos veszedelmet... s közben hol óvatosan, hol vakmerően keresi a személyes boldogságát és a test gyönyöreit. És a bennszülött vagy félvér fiúkkal átélt kalandjait - vagy csak fantáziáit - leírja a naplójában... Kalandokkal és rémségekkel teli regény Vargas Llosa új műve, melyben a Nobel-díjas író a szokásos szenvedélyével szembesít bennünket történelmünk máig sem igazán feldolgozott borzalmaival éppúgy, mint az emberi lélek és a test félhomályos alvilágával...

1945 beszédes évszám, világtörténelmi mérföldkő. A németek számára egyszerre hozott totális vereséget és újjászületést. Theo Sommer, aki sokáig volt kiadója a mértékadó DIE ZEIT című német hetilapnak (melynek tekintélyét Helmut Schmidt volt kancellár , a német politika kiválósága mindmáig öregbíti kommentárjaival), ezt a kettősséget mutatja be ebben a könyvben, hogy felfrissítse a történelmi emlékezetet. Hogyan is történt valójában? Dokumentumok, tanúvallomások alapján hónapról hónapra rekonstruá lja az eseményeket, a főszereplők és a kisemberek portréit. Az európai háború kimenetele igazából eldőlt már Sztálingrádnál, 1943-ban, de mennyi vért és szenvedést követelt még a befejezése! Churchill, Sztálin és Roosevelt csak együttes erővel győzhe tett. Hitler e szövetség törékenységében bízott, de éppen ő tartotta össze, noha valóban gerjedt már a nyugati hatalmak és a Szovjetunió között a hidegháborúhoz vezető feszültség, nagyban zajlottak a haszonszerzés játszmái. Hitler azt akarta, hogy or szága vele pusztuljon. A vesztes Németország államisága időlegesen megszűnt ugyan, megszállási övezetekre, majd két államra osztották - de szemben egyes javaslatokkal mégsem darabolták ízekre, nem minősítették vissza színtiszta agrárországgá. És az e lső atombombát sem Németországra dobták - Theo Sommer a távol-keleti hadszíntér borzalmairól, ezek előzményeiről és utóhatásairól is lelkiismeretesen számot ad. Részletes térképekkel és válogatott fényképekkel teszi még érzékletesebbé a pontos látlel etet.

Névre Lucretia, ám igazán Thaisz fekszik e sírban: Sándornak lánya, asszonya és menye volt. Jacopo Sannazzaro humanista költő vitriolos sírfelirata sokat ártott a Borgiák megítélésének. De ártott a másik tábor is, amelyik tömjénezte a nagy hatalmú c saládot, mert az igazság valószínűleg a két álláspont között van. Az évszázadok során a témának könyvtárnyi irodalma gyűlt fel. Maria Bellonci műve ebben a könyvtárban külön polcra kívánkozik, Bellonci ugyanis a pro és kontra elfogult szerzők alapos tanulmányozása után újraalkotta a reneszánsz nagyasszonyának alakját. Kortárs történészek (többek közt Machiavelli, Guicciardini) krónikái, levelezések, naplók, követi jelentések, leltárjegyzékek, egyéb levéltári dokumentumok, forrásmunkák segítségév el megírta a maga verzióját: egy regényesen eleven, rejtélyekkel teli, lélektanilag hiteles, izgalmas, érzéki, véres, néha mocskos históriát, amelyben Lucrezia Borgia szerepe kulcsfontosságú, de nem azért, mert nagy méregkeverő volt, ahogy a vadroman tika korában ábrázolták, hanem azért, mert nem volt az. Nem az volt. A nagypolitika szálait testvére, Cesare és apjuk, a szörnyeteg VI. Sándor szőtte hosszú pápasága során, Lucrezia inkább a szerelemhez szeretett volna érteni. Tizenegy éves korában m enyasszony, tizenhárom évesen feleség; második házassága idején tizennyolc, a harmadik idején huszonkét éves. Egyik férjválasztásba sem volt beleszólása. Politikai adásvétel tárgyaként a dinasztikus utódszaporítás volt az élete (szült is legalább nyo lc gyereket), a plátói nagy szerelem pedig a mindenkori mentsvára. A Lucrezia Borgia 1939-ben jelent meg először. Az azóta már világszerte számtalan kiadást megért mű a reneszánsz Itália egyik legihletettebb ábrázolása: amit a forrásokból merít, az valóság, amit az írói fantáziából, az akár így is lehetett. Maria Bellonci (1902-1986) az olasz középkor és a reneszánsz kutatója volt. Jelentős és népszerű műveket írt többek közt a Gonzagákról, az Estékről, Marco Polóról. Az ő nevéhez fűződik a mi ndmáig legrangosabb olasz irodalmi elismerés, a Strega-díj alapításának ötlete. A verseket fordította Terényi István és Tótfalusi István.

Oregon állam vadregényes, zord tengerpartján fekszik egy bájos kisváros, Holdfénypart. Sok-sok évvel ezelőtt innen indult el szerencsét próbálni az üzleti világban két fiatalember. Barátok voltak, aztán egy nő miatt ellenségek lettek. Utálják egymást . A gyerekeik is utálják egymást. Hannah Harte-tól és Rafe Madisontól, a legifjabb nemzedéktől is elvárják, hogy utálják egymást. Egyikük sem szereti azonban, ha megmondják nekik, mit csináljanak, ráadásul összeköti őket egy különös tengerparti éjsza ka emléke - útjaik mégis hosszú időre elválnak. Egy meglepő örökség hozza őket vissza Holdfénypartra. Hannah időközben felépítette a maga sikeres esküvőszervező cégét, Rafe pedig... nos, ő sokféle területen kipróbálta magát. Távollétük alatt Holdfény parton nemigen változott semmi, megoldatlan maradt az a bűntény is, amelyhez bizonyos értelemben mindkettőjüknek köze volt, és amelynek szálait most közös erővel próbálják felgöngyölíteni. A nyomozásról bebizonyosodik, hogy korántsem veszélytelen vál lalkozás, de kiderül még valami más is. Egyáltalán nem utálják egymást. Sőt... A Holdfénypart-trilógia első kötetét tartja kezében a kedves Olvasó. Jayne Ann Krentz, a modern románc koronázatlan királynője engedett végre rajongói kérésének, és folyt atásos regényt írt. Három kötetben mesél az egymással hadban álló Harte és a Madison család tagjairól, akiknek története bővelkedik romantikában, cselszövésben és váratlan fordulatokban.