Európa Könyvkiadó strana 105 z 143

"Aznap semmit se dolgoztam, mert nagyon le voltam maradva a malmozással, és azt kellett bepótolni. Néha viharossá fokozódó, meleg szél fújt be az irodám ablakán, és a szűk kis mellékutca túloldalán álló Mansion House Hotel olajégőiből kirepülő pernye úgy kavargott az íróasztalom üveglapján, mint a virágpor a parlagon hagyott földeken. Éppen azon töprengtem, hogy le kellene menni megebédelni, amikor Kathy Horne lépett be az ajtón. Magas, kopottas, szomorú szemű, szőke nő volt, aki valamikor rendőr volt, de elveszítette az állását, amikor hozzáment Johnny Horne-hoz, egy ócska kis csekkhamisítóhoz, mert azt hitte, hogy mellette majd megjavul a fiú. Johnny egyáltalán nem javult meg, Kathy viszont azóta is várt rá, hogy kijöjjön a börtönből, és elölről kezdje a csekkhamisítást. Kathy addig is a Mansion House Hotel trafikjában ült, és a pult mögül nézte az olcsó szivarjuk füstjébe burkolózva flangáló kis kóklereket. Néha adott egy tízest is egyik-másiknak, hogy elszelelhessen a városból. Ilyen jószívű asszony volt." Azután Kathy hírét veszi a Leander-gyöngyöknek, amiket valami bűnöző rejteget. A becsületes megtaláló busás jutalomban részesülne. Felajánlja Philip Marlowe-nak, hogy felezzenek... Újabb négy mesteri kisregényt kínálunk az olvasónak a kemény krimi koronázatlan királyától.

Londonban vagyunk, 1896-ban: szinte naponta áll elő a tudomány valami újabb csodálatos felfedezéssel, és H. G. Wells népszerű regénye, "Az időgép" hatására már az is elképzelhető, hogy az ember utazzon az időben. Sőt a Murray Időutazások nevű cég már éppen szervezi az első ilyen utakat; bár egyelőre még csak a 2000. évbe lehet elutazni, amikor az emberek és az addigra értelmes lénnyé fejlődött gépek vívnak élethalálharcot egymással. Andrew Harrington, a dekadens aranyifjú azonban a múltba szeretne utazni, hogy megakadályozza élete szerelmének, egy whitechapeli prostituáltnak a halálát, akit Hasfelmetsző Jack gyilkolt meg bestiális kegyetlenséggel... A regény, amely olyannyira bővelkedik fordulatokban, hogy az olvasónak legalább úgy kell kapaszkodnia, mint a zötyögő idővillamos utasainak, hol a jövőbe száguld velünk, hol egy párhuzamos univerzumba. S e fergeteges kalandok főhőse végül maga H. G. Wells, a sci-fi atyja lesz - s mellette felbukkan az Elefántember, Bram Stoker (a Drakula írója) és Henry James is... S hisszük vagy sem, hogy az időutazás lehetséges, és hogy Wells egy párhuzamos világból küld üzenetet nekünk, annyi bizonyos, hogy Félix J. Palma elvisz minket a saját időutazására: a viktoriánus Anglia izgalmas világába.

Mit lehet tenni, ha Angliában mindig esik az eső, köd van, mindenki náthás, és Margo pattanásai nemhogy elmúlnának, hanem egyre sokasodnak?... A megoldás: át kell költözni melegebb ég alá, pontosabban a görög szigetvilág paradicsomi fészkébe: Korfura. A nem is kissé excentrikus Durrell család tagjai - a gondterhelt konyhaművész mama, és gyermekei: a kiterjedt baráti körrel rendelkező és rosszkedvű író, Larry, a fegyvergyűjtő- és szakértő Leslie, a szerelmes hajlandóságú Margo, végül pedig - de nem utoljára! - minden rendű és rangú élőlény szenvedélyes barátja: Gerry - mind megtalálják a hajlamaiknak legjobban megfelelő éghajlatot és elfoglaltságot ezen a gyönyörű szigeten, ahol csodával határos módon mindig sikerül emberi és nem emberi állatseregletüket újabb, egyre érdekesebb pédányokkal gyarapítani...

Poirot mestert egy szép napon egy elegáns fiatal hölgy, bizonyos Carla Lemarchant keresi fel, és különleges üggyel bízza meg. Carla édesanyját gyilkosságért életfogytiglani börtönre ítélték, s röviddel büntetésének megkezdése után meghalt - az áldozat pedig nem volt más, mint Carla édesapja, Amyas Crale, a híres festő. Tizenhat esztendő telt el a híres bűnügy óta. Carla közben nagykorú lett, megtudta szüleinek tragikus történetét, és elhatározta, hogy kideríti anyja ártatlanságát. Tizenhat év után keresi fel Hercule Poirot az ügy öt, még élő tanúját, tizenhat év porát fújja le a régi élményekről, szenvedélyekről; egyetlen tragikus napról öt különböző vallomást szembesít, hogy megtudja: ártatlanul ítélték-e el Caroline Crale-t, s ha igen, vajon öngyilkos lett-e Amyas Crale, ez a zseniális művész és csupa élet férfi, avagy az öt tanú - az "öt kismalac" - közül valamelyik volt-e a gyilkos... És hiába telt el tizenhat év, hiába borított sok mindenre fátylat a feledés, Hercule Poirot - aki természetesen mit sem veszített zsenialitásából - bravúros logikával kideríti az igazságot...

Vladimir Nabokov 1977-ben azzal a határozott utasítással hagyta itt a földi világot, hogy utolsó, befejezetlen maradt regényének kéziratát családtagjai égessék el a halála után. Azonban sem a felesége, sem a fia, Dmitir Nabokov nem tudta rászánni magát, hogy a 138 jegyzetkártyán fennmaradt, töredékes művet megsemmisítse, és a sokat vitatott könyv - ahogy a "Telegraph" kritikusa találóan megfogalmazta: "Nabokov utolsó szerelmes levele a kimondhatatlanhoz" - 2009-ben végül nyomtatásban is megjelent. Amit most a kezünkben tartunk, az egy meg nem írt regény zúzaléka, egy össze nem rakott Tiffany-lámpa ezerszínű üvegcserepei, ahol még azt sem tudja biztosan, hogy mi az, ami a végső műnek akár a legfontosabb darabja lett volna, és mi az, ami már megszületése pillanatában törmelék volt, lett. Itt egy "Lolita"-ízű, anatómiai pontossággal kidolgozott, kivételesen lehangoló szexjelenet egy gyereklány és mostohaapja között, egy elképesztő hasonlattal az égbe emelve, majd egy másikkal a földbe döngölve, ott egy Virginia Woolf-szerűen prizmatikus vendégségi jelenet, máshol egy lánykollégium finom erotikus játékai, megint máshol egy öreg és kövér professzor testi viszontagságainak gonoszkodó részletezése, egy újabb helyen pedig különös eszmefuttatások a hindu megvilágosodásról. Úgy bóklászunk a Flora, az orosz emigránsoktól származó, törtető és titokzatos nő és férje, az önmegsemmisítés meditatív technikáival kísérletező neurológus, Philip Wild sorsát felvázoló mondatfoszlányok és cédulák között, ahogy Nabokov egyes hősei próbálják más Nabokov-hősök kéziratiból és feljegyzéseiből megalkotni önmagukat, vagy legalább egy saját történetet - a ahogy pedig szép lassan elfogynak a kártyák, nemcsak az életükért (vagy épp a halálukért) küzdő regényhősök, hanem maga a szerző is szembenéz a végső pusztulással.

John Updike, utolsó kötetét tartja kezében az olvasó, néhány héttel halála előtt állította össze verseiből. Mint költőt a magyar közönség eddig talán nem ismerte, pedig annak idején versekkel kezdte irodalmi pályafutását méghozzá humorosokkal. Regényei és novellái aztán túlragyogták ezeket, de Updike egész életében, a vég küszöbén is hű maradt a költészethez. A hetedik X-be már a 2001. szeptember 11-e utáni Amerikában lépett - ennek lenyomata is tetten érhető nagyrészt rímtelen szonettekből álló ciklusokban, de a hangsúly óhatatlanul az emlékezésen van, a szerző főleg a számára kedves személyeket és helyeket eleveníti fel.

Firmin, a patkány, alkoholista anyától született egy bostoni antikvárium alagsorában, a Finnegans Wake lapjaiból készített vackon. A körülmények kényszerítik rá, hogy falni kezdje a könyveket - eleinte csak a szó szoros értelmében, aztán olvasni is megtanul. Fogékony az irodalomra és a tudományokra, az esztétikumra (főleg a szép nőkre), a haladó ideákra, de sajnos nincs kivel megosztani élményeit és megvitatnia az elképzeléseit; saját fajától elidegenedve emberként szeretne élni, az emberek szeretetére és tiszteletére vágyik. Tudja, hogy bár a lelke szép, patkányteste iszonyatot ébreszt, ezért nagy körültekintéssel tervezi meg a kapcsolat felvételét. Mindeközben az olvasó lassan gyanút fog, hogy talán nem is egy patkányról szól ez a könyv.

"1934. szeptember 23-án születik meg egy kis faluban, Hjoggbölében, Västerbotten északi részén. Elmegy a falujából, író lesz, bejárja a világot. Minden jól megy, aztán minden nagyon rosszra fordul. 1990. február 6-án megkezdődik egy másik élet. Erről szól a könyv" - írja Per Olov Enquist saját életregényéről. A mű éppolyan különös, éppolyan markánsan egyéni és meglepő, mint a világhírű svéd szerző minden korábbi műve. Önéletrajzi krónika, melynek harmadik személyű, önmagából mintegy kilépő, önmagát kívülről megközelítő előadásmódja a gyerekkor és az ifjúság elbeszélésénél még furcsán hat, ám a pályája delén egyre súlyosabb alkoholizmusba süllyedő író válságának, a mélypontnak és a felemelkedésnek megírásánál természetessé válik. A mozaikszerűségében is egységes történetből valódi regény lesz, alanyából regényhős - az olvasó előtt feltárul egy egész élet, egy másik élet, egy másik ember élete.

1648 jeles év, a vesztfáliai békével lezárul a harmincéves háború, Angliában győzelmet arat és hatalomra jut a trónfosztó Cromwell, Párizsban pedig kitör a Fronde-felkelés, ideig-óráig késleltetve az abszolút királyság diadalát. Athos, Porthos, Aramis és d'Artagnan sorsa vajon hogyan alakult két évtized alatt, s mit tartogatnak nekik az új történelmi bonyodalmak? Lebilincselő történetük folytatásával Alexandre Dumas nem sokáig váratta közönségét, a "Húsz év múlva" egy évvel "A három testőr" után, 1845-ben látott napvilágot. Hőseink más korosztályt képviselnek immár. Athos a fia, a későbbi Bragelonne vikomt nevelésének él. Aramis egyházi mezt viselve ápol titokzatos szerelmi és politikai kapcsolatokat. Porthos hatalmas birtokán nagyúri vigadozás közepette unatkozik. Egyedül d'Artagnan maradt meg testőrnek. Az ő kalandvágya, furfangos mesterkedése, cseles észjárása ösztökéli a többieket, hogy ismét belevessék magukat az események szeszélyes forgatagába.

A "Vadhattyúk" a huszadik századi lidérces kínai történelem három asszony sorsában elmesélve. Memoár és családtörténet: háromnemzedéknyi nagycsalád históriája. A szerző nagyanyja életének elbeszélésével kezdi, aki egy kínai hadúr ágyasa volt, majd egy bölcs és türelmes mandzsu orvoshoz ment feleségül; anyja történetével folytatja, aki a hívő kommunisták generációjához tartozott, s végigjárta a lelkesedés, a gyötrődés, majd a meggyötretés és a végső kiábrándulás stációit. Férjével, a hajlíthatatlan kommunistával ellentétben ő túléli azt a temérdek iszonyatot, amit a kínai szocializmus és a kulturális forradalom még a pártelit tagjai számára is tartogatott. Az író pedig fiatal leányként maga is megtapasztalja, mit jelent vörösgárdistaként felvonulni Pekingben, mit "bírálati gyűlés"-en társainak céltáblája lenni, vagy "mezítlábas doktor"-ként falura menni... Mao Ce-tungnak sikerült a valóságban túlszárnyalnia Orwell fantáziáját: az a tömény borzalom, amit a kommunizmust a keleti despotizmussal ötvöző Mao a föld lakosságának egynegyedére zúdított, páratlan a történelemben. A világ egyik legrégebbi kultúrájának emlékeit majdnem teljesen megsemmisítette, a hatalmas országot egyetlen összefüggő, sajátosan kínai lágerré alakította. Arról a Kínáról, amely itt az olvasó elé tárul, még csak sejtelme sem lehetett senki külföldinek, sem szorgalmas újságolvasónak, sem másnak, de talán még a szakembernek is csak módjával. Chang könyve, mondhatni, hosszan elnyújtott kiáltás, immár nem a mélységből, hanem a mélységről - a vérrel festett írásjegyes, Maót dicsőítő vörösgárdista-zsebkendőről, a gondolatellenőrzés legrafináltabb formáiról, s nemkülönben arról, hogy embernek maradni és szeretni igenis lehetséges a pokol legmélyebb bugyrában is! A "Vadhattyúk" szenvedések láncolata és apró, ritka örömök; kiszolgáltatottság és lélegzetelállító bátorság; megaláztatások és lelkierő. Hihetetlen, de hiteles történetek, személyes élményből fakadók vagy hallottak, hol érzelmesek, hol szikárak. Nyugodt és mértéktartó kínai történelem, de sikerkönyvként olvastatja magát. Egyszerűen letehetetlen - írja a könyvről egyik amerikai kritikusa. A "Vadhattyúk" valóban világsiker: jóformán minden nyelvre lefordították már, Angliában elnyerte Az Év Könyve-díjat, és sok-sok millió példány fogyott belőle világszerte. A könyv a korábban már megjelent magyar kiadás utánnyomása.

"HHhH" - a furcsa cím a náci Németországban keringő poén rövidítése: Himmlers Hirn heisst Heydrich, azaz Himmler agyát Heydrichnek hívják. Himmler irányította a náci terror szervezetét, de alárendeltje, Reinhard Heydrich eszelte ki a módszereket; kulcsfigurája volt a wannseei konferenciának is, ahol az európai zsidóság kiirtását mérnöki pontossággal eltervezték. Bizonyára a kivitelezésnél is öregbítette volna "mintanáci" hírnevét, ha 1942. május 27-én nem esik merénylet áldozatául Prágában; a hitleri Németország által megszállt Csehország "Reichsprotektora" is volt ugyanis. Hónapokig készült a rajtaütésre két ellenálló, a szlovák Jozef Gabčík és a cseh Jan Kubiš. Angliában bízta meg őket a küldetéssel Edvard Beneš, az emigráns cseh kormány feje, s ejtőernyősként érkeztek vissza az 1938-as müncheni egyezmény értelmében megcsonkított hazájukba. A merénylet valóban fordított az eseményeken, de nem úgy, ahogyan bárki gondolta volna előzőleg. Laurent Binet-t - akinek történelemtanár a szakmája, és ez az első, 2010-ben az első kötetesek Goncourt-díjával jutalmazott regénye - a történet már jóval azelőtt megfogta, hogy elvetődött volna Pozsonyba franciaoktatónak egy hadiakadémiára, innentől azonban valósággal megszállottja lett a témának és az országnak is. Hogyan lett ebből a mély vonzalomból regény - erről is beszámol a szerző, miközben az eseményeket a szó szoros értelmében megeleveníti, mélységes komolysággal és ironikus fanyarsággal önmagára vonatkoztatja, újraéli. Leplezetlenül szubjektív történelemkönyve letehetetlen olvasmány azoknak is, akik a második világháború tényeit jól ismerik.

Ha az úrnak lenne egy fia, azt is megöletné kérdezte Izsák. Erre a jövő ad választ. Ez az úr mindenre képes, a jóra, a gonoszra és a még gonoszabbra is. Így van. Ha nem engedelmeskedsz a parancsának, mi történt volna, kérdezte Izsák. Az úr romlással vagy betegséggel sújtja azt, aki nem teljesíti a rendelését. Bosszúálló isten a mi urunk. Azt hiszem, igen, válaszolt Ábrahám lehalkítva a hangját, mintha félne attól, hogy meghallják, mert az úr mindent megtehet. Hibát vagy bűnt is elkövethet, kérdezte Izsák. Bizony, hibákat és bűnöket is. Atyám, nem tudom elfogadni ezt a vallást. El kell fogadnod, nincs más választásod, most pedig kéréssel fordulok hozzád, egy alázatos kéréssel. Mi légyen az. Felejtsük el, ami történt. Nem tudom, hogy képes leszek-e elfelejteni, atyám, még látom magamat, ahogy ott fekszem, megkötözve a fahasábokon, és téged, ahogyan felemeled a karod, és a kezedben megcsillan a kés. Nem én voltam az, józan eszemmel nem tennék ilyet. Azt akarod mondani, hogy az úr elveszi az emberek józan eszét, Igen, nagyon sokszor, csaknem mindig, válaszolta Ábrahám. Akárhogyan is, a te kezedben volt a kés, Az úr mindent előkészített, és az utolsó pillanatban közbelépett, láttad, ott volt az angyal. Elkésett...

A XVI. századi Franciaországot, a hugenották viharos, vérzivataros századát felelevenítő, nagyszabású tizenhárom kötetes regényfolyam hatodik kötetében Pierre de Siorac márki, aki hűségével, bátorságával, leleményességével többször kitüntette magát a király szolgálatában, IV Henrik egyik legfőbb bizalmasává válik és kényesebbnél kényesebb megbízatásokat kap tőle. A királynak szüksége is van talpraesett és rettenthetetlen hősünk segítségére, hiszen hiába ismerte el III. Henrik még halála előtt törvényes örökösének, erőszakkal kell elfogadtatnia magát országában. IV Henrik ádáz ellenségei, a vakbuzgó, dölyfös Guise-ek, a pártütő nagyurak, az ármánykodó jezsuiták, az országra törő spanyolok ellen - hol nyílt sisakkal, hol összeesküvő módjára - harcolva a márkinak ismét izgalmas kalandokban van része, míg végre megszületik a békét megszilárdító nantes-i ediktum. Közben lovagiasságával elnyeri a kis Guise hercegné kegyeit, s persze több más főrangú hölgyet és tűzrőlpattant szolgálólányt is sikerrel ostromol.

Vajon lehet-e még újat mondani Napóleonról, akiről eddig állítólag több mint ötvenezer munka jelent meg, akiről írt Balzac, Stendhal, Tolsztoj és Shaw? Igen, lehet. Ezt bizonyítja André Castelot élvezetes monográfiája. A kiváló francia történésznek sikerült új elemekkel és új vonásokkal gazdagítania a számtalanszor megrajzolt portrét. Hiszen maga Napóleon mondta egyszer magáról: "Kész regény az életem!" És Castelot éppen ezt a regényességet aknázza ki: nem annyira történelmi körképet ad, mint inkább pályaképet. És nem széles ecsetvonásokkal fest, hanem a mozaiktechnikát választja. Temérdek jellemző esetet, apró anekdotákat mesél el, kortársakat idéz, "élőképeket" iktat be, az olvasóval összekacsintva jóízűen, élvezettel pletykál. Ezért olyan eleven, mozgalmas, érdekfeszítő a könyve. Mindent látunk és hallunk. Úgy érezzük, ott vagyunk a Tuilériákban és a Notre-Dame-ban, halljuk a wagrami ágyúk bömbölését, bőrünkön érezzük az orosz tél hidegét és Szent Ilona szigetének nyirkosságát. Castelot fordulatos, szellemes könyve mesterien ötvözi a tudományos és szépírói erényeket, és hű tükröt állít a kornak és legkiemelkedőbb személyiségének. Nemcsak a történelmi személyiséget ismerjük meg belőle, hanem az embert, az élő, érző és néha esendő embert is.

A Christie-krimikedvelők kézikönyvének szánt kötet vázát Agatha Christie összes krimi tárgyú regényének és novellájának ismertetése alkotja, amelyben a megjelenésre vonatkozó információik mellett a tartalom beharangozó leírása, az adott műre vonatkozó érdekességek (címmagyarázat, a keletkezés körülményeit, kétnyelvű irodalmi idézetek, kritikák stb.) és a szereplőknek az írónő érzékletes jellemzéseivel megtoldott bemutatása található. Ezt egy kisebbfajta kiállítás követi, melynek keretében Agatha Christie legnépszerűbb figuráiról kifejezetten e kötet számára készült festményeket tekintheti meg az olvasó. Eztán az írónő kevéssé ismert opusairól a színdarabokról, valamint a regényeiből és novelláiból készült színpadi feldolgozásairól esik szól. Valószínűleg nagy érdeklődésre tarthat számot a könyvnek az a része, mely az egyre duzzadó filmadaptációkat tartalmazza: a némafilmektől kezdve, néhány klasszikussá vált adaptáción át, egészen a ma is folyamatosan készülő sorozatig. A krimikalauz kuriózumként kottamellékletet is közöl, benne a Christie-krimikhez szorosan kapcsolódó angolszász mondókákkal. Természetesen a teljes életművet felsoroló műjegyzék egészíti ki a könyvet és említés történik olyan alkotásokról is, amelyek minden bizonnyal a népes magyar Christe-rajongótábor számára is újdonságnak számítanak. Az "Agatha Christie krimikalauz" egyedülálló a maga nemében: átfogóan és részletesen tárja elénk "a krimi királynőjé"-nek munkásságát, kinek a "Mégis mi célból írta könyveit?" magvas kérdésére adott válaszát "Csak szórakoztatni akartam..." - a szerzők igyekeztek szem előtt tartani. A "Krimikalauz" 2004-es első megjelenése óta Agatha Christie krimije új kiadásokat és fordításokat értek meg, hogy a szaporodó filmfeldolgozásokról ne is beszéljünk. A mostani kiadásban megkíséreltük ezeknek az új változatoknak a nyomon követését.

Ki tudja, mi a fontosabb, az első szerelem vagy az első regény egy író életében? A magyar olvasó már megismerhette Vladimir Nabokov oroszul és angolul írott életművének több mint a felét, ám a legelső regényt, amely az első szerelemről szól, csak most veheti a kezébe. Az 1917-es orosz forradalom miatt emigrációba kényszerült, arisztokrata családból származó író emlékeit hatalmasra nagyította a távolság, az a honvágy, amely egy visszavonhatatlanul eltűnt hazához és az ott hagyott emlékekhez is fűzte. Mint egyik interjújában írja, az elveszett hazából, ebből a lerombolt házból ő csak a legfontosabb dolgot hozta el, annak kulcsát, vagyis az anyanyelvét. Az 1926-ban Berlinben megjelent regény az idegenbe szakadás torokszorító látlelete, bepillantás egy panzió orosz lakóinak sorsába, mindennapjaiba. A remények és csalódások, a céltalanság és önáltatás között vergődő főhőst csak első szerelmének felidézése tudja bénultságából kizökkenteni. Miközben újra átéli ifjúkorának lelkesültségét, ösztönösen rátalál a belső szabadság felé vezető útra. Másenyka, ez a "csodásan vidám lány" - akinek alakját Ganyin, a kallódó emigráns képzeletében újjáteremti - különböző neveken, sok alakban átlényegülve számtalanszor felbukkan még Nabokov életművében. Ő Tamara az író önéletrajzában, a Szólj emlékezet!-ben: vele élte át Nabokov élete első nagy szerelmét; de felfedezhetjük vonásait Lolitában, Adában és valamennyi felejthetetlen nőalakban, akikben a gyermeki ártatlanság féktelen érzéki örömmel párosul.