Európa Könyvkiadó strana 104 z 123

A nomádok földje tényfeltáró történet az amerikai gazdaság sötét mélységeiből, és azokról, akik a túlélés reményében feladták addigi életüket. Észak-Dakota cukorrépaföldjeitől Kalifornia kempingein át az Amazon texasi CamperForce programjáig a munkaadók új, alacsony költséggel járó munkaerőforrásra bukkantak: a folyton úton lévő, huszonegyedik századi nomádokra. A nagy gazdasági válságnak ők a láthatatlan áldozatai. Ők, akik tízezrével indultak útnak lakókocsivá alakított kisbuszaikban, az egyre növekvő nomádtársadalom tagjaiként. Ők, akik nem adják fel a reményt. „Akik azt hitték, a 2008-as anyagi összeomlás rég véget ért, meg kell hogy ismerjék azokat az embereket, akiket Jessica Bruder bemutat perzselő, gyönyörűen megírt, életteli, felkavaró (és időnként igen humoros) könyvében” – mondták a könyv méltatói. Hasonlóképpen fogalmaztak a kritikusok az Oscar-díj-átadón is, miután a könyv alapján készült azonos című film három díjat nyert, főszerepben a csodálatos Frances McDormanddal. A szezonális munkák közti útvonalakat követve Jessica Bruder találkozott volt egyetemi oktatóval, a McDonald’s vezetőhelyettesével, elnökkel, lelkésszel, főiskolai adminisztrátorral, motoros rendőrrel, és megállíthatatlan főszereplőjével, Linda May egykori koktélpincérnővel, lakberendezési áruházi eladóval és generálkivitelezővel. „Van Halen” névre keresztelt használt autójával Bruder útnak indul, hogy közelebbről is megismerje könyve szereplőit. Miközben Linda Mayt és társait kíséri a kempingtakarítói állástól a raktári termékrendszerezői munkán át a sivatagi találkozókig, majd a cukorrépaszedés veszélyesnek minősülő munkaköréig, Bruder lenyűgöző tényfeltáró történetet mesél el az amerikai gazdaság sötét mélységeiről – és előrevetíti a bizonytalan jövőt, amely sokunkra várhat. Ugyanakkor magasztalja ezeknek az ízig-vérig amerikai embereknek azt a kivételes rugalmasságát és kreativitását, amellyel lemondtak a helyhezkötöttségről a túlélés érdekében. Nem adták fel a reményt.

2033 – nukleáris apokalipszis kényszeríti a föld alá az emberiség megmaradt csoportjait. A párizsi túlélők a világ talán legnagyobb metróhálózatában keresnek menedéket a halálos sugárzás elől. Több évszázad múltán és sok-sok generációval később a területekért, az élelemért, az ivóvízért és az erőforrásokért egymással folyamatos konfliktusban álló és harcot vívó, mutánsokkal tarkított mikrotársadalmaik már elfeledték egykori felszíni civilizációjukat és szinte teljesen kivetkőztek emberi mivoltukból. Ám mégis fény dereng az alagút végén: egy elszánt vezetőnő, Maldora az emberiségmaradék csoportjait egységbe fogó szövetség érdekében kíméletlen küzdelmet folytat a sötétség uralta világok kegyetlen uraival – hogy elhozza a reményt, s majdan a felszínre emelkedés ígéretét.

Egy menekülő lány. Egy lélegzetelállító és rejtélyes hely Rómában. Egy művészettörténeti kaland a lélek útvesztőjében. Rómában egy fiatal lány utoljára szívja magába az Örök Város zajait, mielőtt élete gyökeres fordulatot venne. Úgy érzi, a megnyugvást csak egy zárda falai közt találhatja meg. Virginia próbál beilleszkedni a Santi Quattro Coronati apácaközösségébe, de múltja itt is kísérteni kezdi, miközben az apácák látszólag békés életének felszíne alól nyugtalanító részletek bukkannak elő. A kolostor számos meglepetést tartogat számára, főleg miután egy fiatal kutató érkezik a zárt világba, aki bevonja a lányt egy évszázadok óta rejtegetett titkos terem utáni nyomozásba. Vivi egyre biztosabb benne, hogy minden kérdésére itt találhat választ. A zárda azonban kimondhatatlan rejtélyt őriz, egy mélyen nyugvó, démoni szívet. Egy történet, amelyben a művészet felfedezése egyet jelent az élet megismerésével.

Marlen Haushofer (1920–1970) osztrák írónő már harmincas éveiben rangos irodalmi díjakat nyert, később az Osztrák Állami Nagydíjat is megkapta. Írói stílusa és látásmódja nagy hatással volt a huszadik századi irodalomra. A Nobel-díjas Elfriede Jelinek Haushofernek ajánlotta egyik művét, a szintén Nobel-díjas Doris Lessing pedig úgy vélekedett Haushofer legismertebb írásáról, hogy kevés lebilincselő regényről állítható ennyire biztosan, kizárólag nő tollából származhat. A könyvben egy negyvenes éveiben járó nő az Alpokban arra ébred, hogy láthatatlan fal szigeteli el a külvilágtól. A területről nincs kiút, és kintről sem keresi senki, mivel odaát minden kővé vált. Ezentúl egy kutya, egy tehén és egy macska társaságában kell szembenéznie az újfajta élet kihívásaival. Haushofer sikerkönyvét méltatói a civilizáció kritikájaként, a mágikus realizmus és a belső fogság ábrázolásának egyik csúcsteljesítményeként emlegetik. Disztópikus regénye nem a szabadulás kereséséről, hanem a túlélés lehetőségeiről szól. Arról, hogy mennyi mindent képes szeretni az ember, ha már semmije, még neve sem maradt. A regény mondanivalója ma különösen aktuális. A fal alapján 2012-ben a természet erejét és a belső magányt döbbenetes erővel ábrázoló film készült.

Rumena Buzsarovszka (1981) Szkopjéban született. Eddig négy prózakötete jelent meg, emellett J. M. Coetzee, Lewis Carroll, Truman Capote és Charles Bukowski műveit fordította macedónra, továbbá elismert egyetemi oktató. 2016-ban bekerült a Literary Europe Live projekt New Voices of Europe programjába. Műveit többek közt angol, német, francia, olasz és lengyel nyelvre is lefordították. A férjem 2017-ben elnyerte a fiatal prózaíróknak járó, rangos Edo Budiša-díjat, és szerepel a Calver Journal „100 legjobb kelet-európai regény” listáján. Alice Munro és Raymond Carver világait megidéző ragyogó novelláiban különböző nők – feleségek, szeretők, anyák, özvegyek – mesélik el saját történeteiket a hétköznapjaikról, férjekről, gyerekekről, szülőkről, kollégákról és barátokról, hol tragikusan, hol pedig fanyar humorral. A mesélés felszabadító ereje révén pedig ezek a nők többet mutatnak önmagukról, a környezetükről, félelmeikről, titkaikról. Buzsarovszka a legintimebb térben mutatja be a balkáni régió változóban lévő posztkommunista, patriarchális valóságát. Ugyanakkor a szereplők dilemmái és fájdalmai nagyon ismerősek lehetnek a magyar olvasók számára is.

Ferdinand, a lepkegyűjtő megüti a totófőnyereményt, úgyhogy módjában áll gyűjteményét új, mindennél csodálatosabb példánnyal gyarapítani. Csak éppen a gyűjteménynek ez az ékessége nem pillangó, hanem leány: Miranda, a szép szőke festőnövendék, akit az eszelős fiatalember őrült módszerességgel elrabol, és félreeső, vidéki házának e célra átalakított pincéjében fogva tart. Méghozzá semmi másért, csak hogy – akár a lepkékben – gyönyörködhessen benne, a birtokában tudja. „Olyan volt, mintha fogtam volna egy nagy kék szalagost vagy egy spanyol fritillária királynőt. Ezzel azt akarom mondani, olyan volt, ami csak egyszer sikerül az embernek az életben, és akárhány életben meg se történik. Ilyesmiről inkább csak ábrándozni szoktunk, s magunk sem hisszük, hogy valaha csakugyan elérjük” – mondja Ferdinand. Miranda pedig ezt írja titkos naplójába: „Én csak egy példány vagyok egy sorozatban. Ha megpróbálok kilibbenni a sorból, olyankor gyűlöl. Nekem azt a sorsot szánta, hogy mindig szép legyek, mindig ugyanaz, gombostűre tűzve, holtan. Tudja ő jól, hogy elsősorban az élet adja a szépségemet, de neki a halott énem kell. Ezt kívánja: éljek, de holtan.” Kettőjük több hónapos, tragédiába torkolló együttlétének története – az első, ma már klasszikusnak számító modern pszichothriller – a filmvásznon is világsikert aratott.

Ingmar Bergman (1918–2007) a XX. század egyik legnagyobb hatású, Oscar-díjas svéd film- és színházi rendezője, forgatókönyvírója, írója, aki a filmes kitüntetései mellett irodalmi munkásságáért Goethe-díjban is részesült. „Valószínűleg a legnagyobb filmrendező a filmkamera feltalálása óta” – vallotta róla nem kisebb rajongója, mint Woody Allen. A Jelenetek egy házasságból című drámáját 1972-ben három hónap alatt írta, „de egy fél élet tapasztalatai sűrűsödnek benne”. A belőle készült, Golden Globe-díjat elnyert filmet 1973-ban mutatták be Liv Ullmann és Erland Josephson főszereplésével. A kortárs klasszikus újrafeldolgozását – amerikai televíziós sorozatként – 2021-ben az HBO tűzte műsorára, Hagai Levi rendezésében. A fél évszázaddal ezelőtti svéd film fogadtatásához hasonlóan kirobbanó sikerű drámasorozatban a házaspárt Jessica Chastain és Oscar Isaac alakítja. Ezek alapján világosan látszik, a Jelenetek egy házasságból nem csak egyetlen korszak lenyomata, ahol a konvencionális és kispolgári házasság kudarca egyaránt megviseli mind a nőt, mind a férfit. A szerelem, a szenvedély, a gyűlölet, a testi és lelki vágyak, az együttélés vagy az egyedüllét kínzó kérdései ma is drámaian aktuálisak.

Babits Mihályt (1883–1941), a Nyugat első nemzedékének tekintélyes szerkesztőjét nem a nagy nevettetők közt tartja számon az irodalomtörténet, pedig a humor tőle sem volt idegen. A költőként, íróként, műfordítóként, esszéistaként, irodalomtörténészként ismert szerző életművében a maga helyén a derű is meg-megcsillan olykor. A helyszín Gádoros, a Halálfiai című regény kisvárosa. A társaságkedvelő, tüneményes Ilka néni hatholdas rózsakertjében álló háza a kisváros facér ifjainak és eladó lánykáinak találkozóhelye. Itt hálózzák be Gruber Francit, az ifjú joggyakornokot, akit Ilka néni „fogadott lányának”, Irénnek szemelt ki. Francin kívül minden rokon és ismerős be van avatva a tervbe. A rózsaillattól bódult nyári éjszakában magányosan epekedő vágyak karnyújtással elérhetnék egymást, de éppen a karnyújtás mozdulata lehetetlen. Mindenki rab itt, a konvenciók rabja. És aki felrúgja a konvenciókat, az is rab marad, a felrúgott konvencióké. Gruber Franci csak nagy sokára tudja meg a furcsa igazságot: oktalanul rontotta el az életét, de ha nem rontotta volna el, akkor sem járt volna jobban.

2033 – húsz évvel az atomháború után Wrocław csatornajáratokba kényszerült túlélőit nemcsak a sugárbetegségek, a mutáns állatok és növények, valamint a járványok tizedelik, de az enklávékba tömörült közösségek egymás ellen is könyörtelen csatákat vívnak az erőforrásokért. Ahol már végképp kifogytak az élelemből, az emberek kannibalizmusra vetemednek. A legendás Fekete Skorpiók nevű katonai alakulat egykori főhadnagya, Szellem, bár az utóbbi tizenöt évét Tanítóként, nyugalomban és békességben töltötte, fiát nevelgetve, kénytelen újra csatasorba állni és megküzdeni nemcsak a saját, de az egész föld alá szorított emberiségmaradék sorsáért, mivel a második világháborúban a város alá alagutakat építő nácik felsőbbrendűséget hirdető eszméi tovább élnek a korábbi kiváltságaikat mindenáron érvényesíteni kívánó elit által. Manipuláció, árulás, biológiai fegyverek bevetése – semmi sem állhat az útjukba… Egyedül a múltjának démonaitól zaklatott és jelenének kihívásaitól szinte őrületbe kergetett, bosszúszomjas Szellem. Ám az még az ő képzeletét is messze felülmúlja, miféle borzalmak várnak rá menet közben a Toronyhoz… Robert J. Szmidt társadalomkritikával fűszerezett, nagyszabású regénytrilógiájának második kötete, a Mélység egyenes folytatása, újabb elképesztő és borzongató kalandok sorozatát kínálja a lengyel város, Wrocław föld alatti útvesztőjében, ahol az emberfaló szörnyetegek nem csak a vadállatok soraiból kerülnek ki. A Torony Szmidt Metró-trilógiájának második kötete.

„Olyan események közelednek, amelyekhez hasonlót nem látott a világ a barbárok támadásai óta. Mindaz, ami életünket képezi, fölöslegesnek fog tűnni a világ számára. A barbárság újabb periódusa kezdődik, ami eltart majd évtizedekig.” 1914 májusában mondta ezt Nyikolaj Vrangel báró a vele együtt iszogató Valentyin Zubov grófnak. Hamarosan bekövetkezett Vrangel báró jóslata: forradalom, polgárháború, totális diktatúra, lágerek, tömeggyilkosságok – és e történelmi kataklizma részeként az orosz arisztokrácia elpusztítása. Egy genocídium, mellyel mindeddig nem sokat foglalkoztak a történészek. Vérfagyasztó incidensek; lángoló paloták, udvarházak és birtokok; éjszakai menekülések a fosztogató vöröskatona-bandák, parasztok, szovjethivatalnokok elől; lelki terror, kivégzések, száműzések: Smith könyve annak története, hogyan hullottak szét és pusztultak el a régi Oroszországgal együtt az évszázados múltú, dúsgazdag, művészet- és kultúrapártoló dinasztiák. Ám mindig vannak, akik túlélik, túlélhetik a világégéseket – jelen esetben az emigránsok és a szovjetrendszerben talajt fogók. Róluk is szól ez a könyv. Douglas Smith russzista történész, korábban az amerikai külügyminisztérium Oroszországban dolgozó tisztviselője, a Szabad Európa Rádió oroszszakértője, a University of Washington professzora. Publikált Nagy Katalin koráról, az orosz szabadkőművességről, Raszputyinról, a szovjet állam amerikai támogatásáról, illetve Patyomkin herceg és Katalin levelezéséről is.

Nicosia az egyetlen kettéosztott főváros a világon. Más nyelv, más írás, más emlékezet uralkodik a két oldalon – írja Elif Shafak új regényének elején. Mégis van, ami akadálytalanul jár át a görög és a török Ciprus határán: a szél, a madarak – és a szerelem. De mennyi esélye van a hetvenes években az egyik napról a másikra földi pokollá váló Nicosiában az elszabaduló erőszak közepette egy görög fiúnak, Kosztasznak, és egy török lánynak, Defnének, hogy felülírják a gyűlölet törvényét a szerelem törvényével? Évtizedek telnek el, mire sorsuk beteljesedhet, ám az ezredforduló után új, választott hazájuk fővárosában, Londonban sem ereszti el őket a múltjuk. A traumák velük élnek. Lányuknak, a gimnazista Adának anyja halála után pedig azzal kell szembesülnie, hogy a fájdalom akkor is öröklődik, ha a szülők sohasem beszéltek arról, miért jöttek el Ciprusról. Kétséges, hogy fel lehet-e dolgozni a kettős identitás terhét tizenhat évesen. A Londonba érkező török nagynéni, Meryem mindent egy lapra tesz fel, amikor elmeséli a szülők történetét, amelyről egy ciprusi vendéglőből Londonba telepített és a téli vihar elől a föld melegébe menekített, elásott fügefa monológjából is értesülünk.

Móra Ferenc (1879–1934) a huszadik század egyik legjelentősebb magyar írója, azt kevesen tudják róla, hogy muzeológusként is kimagasló életművet hagyott hátra. A Hannibál feltámasztása című kisregényt 1924-ben írta, ám a megjelenésére egészen 1949-ig várni kellett. A Magyar Nemzet folytatásokban közölte, önálló kötetben pedig 1955-ben adták ki először. Egy évre rá mutatták be Fábri Zoltán a regényből készült, Hannibál tanár úr című nagy sikerű filmjét. Ezek az előzmények, de a kétezres évek elején jókora meglepetésre bukkantak az irodalmárok! Előkerült az eredeti kézirat, és kiderült: a kommunista korszak cenzorai jócskán megváltoztatták azt, néha éppen ellenkező értelműre. A helyreállított, cenzúrázatlan szöveget nyújtjuk át ebben a kötetben. A vitriolos szatírában a klasszika-filológus tudós orosz hadifogságból tér haza a Trianon utáni Magyarországra, ahol rettegik a vörös forradalmat, megbélyegzik a zsidókat és hagymázas nemzeti mítoszok ködképével takarják el a valós társadalmi viszonyokat. Amikor a tanár új nézőpontból értékeli Hannibált és a barbárság győzelmét a műveltség felett, ügye országos botránnyá dagad, ünnepelnek az ostobaság és az előítéletek képviselői.

Hogy semmit ne feledjen, és mások se feledjenek, Bruck Edith első könyvének megjelenése után hatvan évvel ismét felidézi gyerekkorát, majd pedig életének azt az időszakát, amikor télen-nyáron ugyanabban a facipőben taposta a földet Auschwitzban, aztán Németország különböző koncentrációs táboraiban. Csodával határos módon életben maradt. Megpróbált volna új életet kezdeni, de hol, hogyan, kivel? Háta mögött tragikus véget ért életek, többek között a szüleié, előtte valóságos és érzelmi romhalmazok. Egyedül érzi magát az idegen világban, ahol a befogadás és a meghallgatás szándéka nulla, úgy határoz tehát, hogy elszökik. Mesél a saját családja körében megtapasztalt elidegenedésről, aztán arról, hogyan próbált meg Izraelben gyökeret ereszteni, majd pedig arról, hogyan talált magának egy teljesen új életformát, amikor egy hozzá hasonló száműzöttekből álló tánccsoporttal bejárta fél Európát, és végül Olaszországban kötött ki. Ott egy szépségszalonban kezdett el dolgozni, amelyet főleg az ötvenes évek végi Róma nagyvilági életének szereplői látogattak. Akkor találkozott a költő és rendező Nelo Risivel, akivel egy életen át egymás társai lettek, művészi és érzelmi szövetségük több mint hatvan éven át tartott.

Halála után több mint 150 évvel egy széles körben használt tudományos számítógépes programot „Adá”-nak neveztek el, Ada Lovelace után. De vajon miért? Ada Lovelace az angol romantika egyik legismertebb költőjének, Lord Byronnak az egyetlen törvényes lánya. Apja felháborító viselkedése, eladósodása és botrányos válása Adát születése után azonnal a György-kori Anglia legismertebb gyermekévé tette. Később Ada számos akadályt leküzd, hogy elvégezze a nők elől abban az időben még elzárt matematikai tanulmányokat, majd összekapcsolva erőit a számítógép elődjének is tekintett mechanikus eszköz feltalálójával, Charles Babbage tudóssal, megírja a világ első számítógépes programját. Ez a lebilincselő életrajz elmeséli azt a ma már felfoghatatlan kort, amikor a matematika népszerűsége a kötögetésével versengett a nők között, Ada pedig a világ első számítógépes programozójává vált. Essinger szerint, ha nem becsülték volna le teljesen a nőket, és kortársai felismerték volna kutatásai jelentőségét, illetve azok következményeit, akkor Ada saját kezűleg, több mint két évszázaddal korábban indítja útjára a digitális kort.

Szántó Piroska (1913–1998) Kossuth-díjas festő és grafikusművész volt, Vas István költő felesége. Tanulmányait az Iparművészeti Főiskolán kezdte, a Képzőművészetin folytatta. Első önálló kiállítását 1946-ban rendezte. Az ötvenes években nem állíthatott ki, könyvillusztrációkból élt. Prózaíróként a nyolcvanas években jelentkezett. Nem pályázik írói babérokra, mondta, de élete során olyan élményekben volt része, amelyeket csak úgy bírt ki, hogy megírta őket. Szántó Piroska nagyon érzékletesen ír, jelenít meg helyzeteket, figurákat, eseményeket. Szinte filmszerűen pereg le előttünk a mozgalmas múlt század hatvan évtizede. Hogy Déry Tiborról, Vas Istvánról, esetleg egy nagykövetről, egy erdélyi menyecskéről, Aczél György lemezgyűjteményéről, „Vasnéni” sóletjéről vagy a család valamelyik macskájáról, netán egy útszéli feszületről van szó, majdnem mindegy: mindent és mindenkit illő figyelemmel ábrázol. Nagy László, Kormos István, Jékely Zoltán, Juhász Ferenc… Aztán a helyszínek: a Buda és Pest, Szigliget, a szentendrei kert… A nagyszerű korrajzok közül pedig kiemelkedő a Forradalmi szvit – az 1956-os események krónikája –, amint a szerelmek közül is kiragyog a címadó írás, az Akt. Így látta ő.

A szovjet Vörös Hadsereg által a második világháborúban zsákmányolt német iratok feldolgozása hosszú évtizedekig húzódott (és húzódik mindmáig). Heinrich Himmler szolgálati naplója is sokáig ismeretlen volt, az 1943–1945 közötti időszakra vonatkozó bejegyzések feltárása és feldolgozása csupán az 2010-es években kezdődhetett meg. Az SS birodalmi vezetőjének segédtisztjei által vezetett szolgálati napló – és az azt kiegészítő további hasonló források – napokra, sőt órákra lebontva mutatják be a náci birodalom második leghatalmasabb emberének munkanapjait: a döntéseket, találkozókat, beszédeket, munkaebédeket és -vacsorákat, utazásokat, ahol emberek millióinak sorsáról éppúgy hoztak döntéseket, mint jelentéktelen, hétköznapi ügyekről, személyes torzsalkodásokról. A téma neves szakértői, francia és német történészek által szerkesztett vaskos kötetben az egyes időszakokat eligazító tanulmányok vezetik be, majd a naplójegyzeteket napokra lebontott magyarázatok, kiegészítő szövegek és jegyzetek illesztik az összképbe. Megannyi adalék, amelyek talán segíthetnek kicsit jobban megérteni a megérthetetlent.