Európa Könyvkiadó strana 102 z 124

Kötetünk válogatás Faludy György eddig feldolgozatlan levelezéséből: a kézirattárakból és magántulajdonból összegyűjtött levelek nagyobb része Faludy írása, de közlünk hozzá írottakat is. Az írásokból kirajzolódik a költő irodalmi és baráti kapcsolatrendszere. A Faludy-levelek terjedelme és témája rendkívül változatos, ám egyvalami közös bennük: az írójuk mesélő- és anekdotázókedve. Történetek és panaszok sorjáznak családtagokról, kortárs írókról, emigránsokról és politikusokról. A magánéleti események, életrajzi kalandok mellett persze az irodalom is teret kap: az új alkotásokról vagy az olvasmányokról szóló beszámolók adják az írások másik visszatérő témáját. Mindezt útleírások és eszmefuttatások színezik, például az élet értelméről és civilizációnk pusztulásáról.

A regényben megszólaló cigány lány nap mint nap pletykákkal, rágalmakkal és ítéletekkel küzd. Egy olyan faluban, ahol a cigánytól nem fogadnak el semmit, még az általa sütött kenyeret is alig. S bár a történet elbeszélője nem ártatlan, hiszen lopásba keveredett (emiatt két évet tölt intézetben), mégis igyekszik megfelelni a falu közösségének, igyekszik feltűnésmentes, normális életet élni. Ebben nyújt neki nagy segítséget a Mamika, akit a saját anyjánál is jobban szeret, akire felnéz, és aki igazodási pontot jelent az életében. Az épphogy felnőtt lány sodró, izgalmas, minden ízében otthonos világot tár elénk. A sajátos elbeszélés a lehető legautentikusabban adja vissza ebben a roncsolt nyelvben a mai magyarországi falu mindennapjait. A be- és elfogadás hétköznapjait, az együttélés súrlódásait, a hivatalokkal folytatott örökös küzdelmet. A maga nyerseségében is felragyogó nyelv egyből berántja az olvasót a regény mélyébe, abba a világba, amelyről úgy véljük, már unalomig ismert a híradásokból. Ám viszonyait, erőtereit, mindennapi gondjait és boldogságait, gyötrelmeit és kiútjait alig ismerjük az előítéletek banalitásán túl. A minden szempontból különleges regény azok hangját juttatja el hozzánk, akikről ugyan beszél a sajtó, ám a valódi szereplőket igazából soha nem képes megszólaltatni. Ők csupán illusztrációként, a már eldöntött „üzenet” megszemélyesítőjeként bukkannak fel előttünk.

Valóság és fikció találkozása: a világháború, a forradalom és az emigráció, majd a hazatérés kétségbeesett kísérletei. Az életmű reprezentáns toposzai ezek, melyek most mind helyet kaptak Ferdinandy György talán legismertebb és legelismertebb kötete, a Szerecsenségem története hat elbeszélésében. A nyugati magyar irodalom egyik utolsó mohikánja, aki az 1956-os forradalom bukását követően hagyta el szülőhazáját, ebben az első, ténylegesen Magyarországon kiadott és harminchárom év után most újra megjelentetett kötetében a második világháború alatti gyermekévek, az ólomnehéz diktatúra, az októberi forradalom, majd a francia és szigetvilági emigráció, a sikertelen első házasság, illetve az egy életre lebénult édesapa történetét rajzolja meg. Lapjain ugyanakkor a hétköznapi, a sikertelen, a hazavesztett, az otthontalan, a cselekvésképtelen emigráns elevenedik meg – minden esendőségével, fájdalmával és gyarlóságával együtt. A Ferdinandy-univerzum szervezőelemmé tett motívuma az idegenségben és magányban bemutatott önszáműzött élet. Marno János költő kritikájából vett szavakkal élve ennek „lírai filmmontázsát” követhetjük figyelemmel. Többnyire megrázó, helyenként tragikomikus és ironikus, de üdítően olvasmányos és fontos munka. És benne mindaz, amit Ferdinandy György egy életen keresztül ír: önmaga.

„Kultúrországban az emberek nem énekelnek folyton a hazáról, s a haza igen boldog”, írta Ady Endre egyik újságcikkében. Versei azonban szinte másról sem szólnak, mint arról, hogy milyen állapotok uralkodnak az országban. Költészete a magyar viszonyok kultúrakritikája. Bármiről írt, politikáról, szerelemről, hitről, halálról, minden sorát a fájdalom, felháborodás, keserűség, undor és a változtatás elemi vágya hatja át. A halála óta eltelt évszázadban mindaz, amit olyan éles szemmel bírált, eleven probléma maradt, Ady költészete semmit sem veszített frissességéből. Ehhez persze tisztánlátása mellett az a kivételes nyelvi erő, képzeletének az a szabadsága is kellett, amellyel a magyar ugar, a Hortobágy poétája, az eltévedt lovas és a többi metaforáját megalkotta. Megvesztegethetetlen kritikai magatartásában, kíméletlen ítéletében van valami reménykeltő: ha nem bízott volna a változásban, aligha vesztegeti rá az idejét, hogy nyugtalanító vízióvá formálja a hazai lápvilág valóságát.

A maine-i Castle Rock furcsa események és szokatlan látogatók szemtanúja volt az évek során, de van egy történet, amelyet soha nem mondtak el… eddig. Castle Rock városából három úton lehet feljutni Castle View-ba: a 117-es úton, a Pleasant Roadon és az Öngyilkosok lépcsőjén. A tizenkét éves Gwendy Peterson 1974 nyarán minden egyes nap felfut a lépcsőn, hogy új életet kezdhessen és megszabaduljon iskolatársai zaklatásaitól. Egy napon egy idegennel találkozik, a férfi fekete farmerban, fekete öltönyzakóban, fehér ingben, fején elegáns kis fekete kalappal ül egy padon és olvas. Egy nap azonban az idegen megszólítja lányt, és átnyújt neki egy különleges dobozt. Gwendy élete pedig végleg megváltozik, mert a világ sorsáról kell minden egyes nap döntenie, de eljön majd az az idő is, amikor rémálmai lesznek arról a fekete kalapról…

Chaim Potok a legnagyobb huszadik századbeli amerikai zsidó írók – Henry Roth, Saul Bellow, Bernard Malamud, Isaac Bashevis Singer és Philip Roth – körébe tartozik. Sárospataki származású, ő maga már New Yorkban született 1929-ben. Tizenhat éves korától foglalkozott prózaírással, angol irodalomból és filozófiából doktorált. Mint felszentelt ortodox rabbi, a koreai háborúban tizenhat hónapig szolgált tábori papként, jó ideig a frontvonalban. Hét regényt írt, valamint a zsidóság történetét a Vándorlások című összefoglaló munkájában. Első regénye, A kiválasztott National Book Award-jelölt volt, és számos közönségdíja mellett megjelenése óta négymillió példányban fogyott világszerte, 39 hétig szerepelt a The New York Times bestsellerlistáján. Az Ígéret Athenaeum Prize-ot kapott, az Asher Lev ajándéka pedig a National Jewish Book Awardot nyerte el. Irodalmi és oktatói munkássága évtizedek óta inspirálja az ortodox és neológ zsidó, valamint nem zsidó értelmiségieket. A kiválasztott a kelet-európai közösség sajátos életformáját továbbörökítő New York-i haszidok különös világában játszódik, s a vallásos zsidóság két nemzedékének, az apjával és ugyanakkor önmagával viaskodó fiúnak állít szívbe markoló és felejthetetlen emléket. A műből film, musical és színdarab is készült az évek során.

Az író legjelentősebb alkotásában - a két világháború közötti magyar irodalom egyik remekművében - egy városhoz: Kassához, egy osztályhoz: a polgársághoz, s egy életformához: az európai kultúrához való elkötelezettségéről vall, gyermekévei tájaira, a Felvidékre, ifjúkori élményeinek színhelyeire: Berlinbe, Párizsba, Velencébe kalauzolja el olvasóit. "S utolsó pillanatig, amíg a betűt leírnom engedik, tanúskodni akarok erről: hogy volt egy kor és élt néhány nemzedék, mely az értelem diadalát hirdette az ösztönök felett, s hitt a szellem ellenálló erejében... láttam és hallottam Európát, megéltem egy kultúrát... kaphattam-e sokkal többet az élettől?"

A Szentszék megbízottja felkérte a jezsuita szakértőket, hogy egyenként hagyják jóvá vagy pedig utasítsák vissza Galilei öt fölfedezését, elsőként az állócsillagok sokaságáról szólót, különös tekintettel a Tejúton találtakra. Abban, hogy az első kérdés az állócsillagok sokaságára vonatkozott, majdnem bizonyosan szerepe volt a Giordano Bruno-ügy súlyos emlékének. A perben Brunónak az az állítása volt az egyik ellene felhozott vádpont, hogy az univerzum határtalan és lakott világok sokaságát foglalja magába. Az ítélet és a tragikus végkifejlet közismert. Galilei pedig most azt állította, sikerült kiderítenie, hogy a Tejúton korábban nem észlelt állócsillagok sokasága található. Galilei tanai elfogadhatatlanná váltak az egyház számára. Hiába érvelt az idős matematikus, hogy vizsgálódásaival a Biblia érvényét pontosította, az inkvizíció nyomozóit nem győzte meg. Livio aprólékosan bemutatja az egyenlőtlen viadalt, mely térdre kényszerítette az agg Galileit. Az eretnekség vádjait végül párhuzamba állítja a mai klímagondokkal, az igazság és a tudomány napjainkban is zajló relativizálásával. A kötet a tudomány szabadságának védirata, és a szerző a „harmadik kultúra” szellemében jól érthetően közvetíti Galilei kutatásait.

Nem nagy dolog. Kell pár tucat angyal, egy Teremtő, néhány részeges tengerész, egy velencei kereskedő, egy piránói lány, kell egy nagy tenger, kellenek rá hajók, kell Velence, és kell Piránó, kell Marlon, a régi kópé, és az elrejtett angyallány, Marion. Összekeverjük, kiöntjük, és készen van az első fejezet. Aztán megint kavarunk rajta, kiöntjük, és készen a második fejezet. Keverünk harmincnyolcszor, és készen van mind a harmincnyolc fejezet. Nem nagy dolog. Bárki megcsinálhatja, ha van neki egy akkora tálja, amibe belefér pár tucat angyal, egy Teremtő, néhány részeges matróz, egy nagy tenger, meg Velence…

A 20. század tíz legmeghatározóbb regénye közé sorolta a The Guardian a Bridget Jones napló-ját. Az 1996-ban megjelent első rész és az 1999-ben ezt követő Bridget Jones naplója 2. – Mindjárt megőrülök! 40 országban jelent meg és több mint 15 millió példányban kelt el: világszerte több millió olvasó szívét ragadta el Bridget Jones önironikus naplójegyzeteivel – modern, dolgozó nőként, túlzott alkohol- és kalóriabevitelével, nikotinfüggőségével, állandóan az Igazi Nagy Őt keresve. Helen Fielding hősnője által igen csak rátapintott az egyedülálló, harmincas éveit taposó nők problémáira, s nagy érzékenységgel, egyben kacagtató humorral ábrázolta csetlés-botlásaikat, küzdelmeiket a mindennapok zűrzavarában. A 2013-ban kiadott harmadik rész – Bridget Jones naplója 3. – Bolondulásig – a második legnagyobb eladású regény volt abban az évben az Egyesült Királyságban, összesen 26 hétig állt a Sunday Times bestsellerlistájának első helyén, és több mint kétmillió példányban kelt el 36 országban. A kritikusok is rajongtak érte: Fieldingnek sikerül még mulatságosabbá, még érdekesebbé tennie Jonest. Ami aztán jócskán meg is mutatkozott a filmvásznon a 2016-os Bridget Jones babát vár című, a sorozat újabb kötetéből készült filmben – amely már Hugh Grant nélkül, de Patrick Demsey-vel és Emma Thompsonnal készült – Zellweger alakításában. Az ezredforduló legszórakoztatóbb tetralógiájának humora mit sem kopott az első kötet megjelenését követő negyed évszázad során, ahogy szeretetteljes életvidámsága is csak úgy sugárzik – a jubileumi összkiadás, ha lehet, ezt még inkább kihangsúlyozza. Külön bizonyíték erre a bónuszként szolgáló koronavirális napló.

Szicília koronázatlan királyainak valós, inspiráló története Stefania Auci nemzetközi bestsellerében elevenedik meg újra: a mindenre elszánt, ambiciózus Florio család férfi tagjai a vagyon és a hatalom megszerzése érdekében készek a legnagyobb áldozatra is: szeretteik, így a saját boldogságuk feladására is. Ebben a különleges 19. századi eposzban a nők – anyák, feleségek, szeretők, leányok – csak játékszerei a történelemalkotó, társadalmi és politikai befolyást szomjúhozó férfiaknak, akik szenvedélyesen küzdenek a sors ellen: többé akarnak válni, mint akinek születtek. Sőt mindenkinél nagyobbá! Mindegy, milyen áron – mert minden és mindenki megvásárolható! A Szicília oroszlánjai-ban a nincstelen menekültként Palermóba érkező testvérpár, Paolo és Ignazio Florio, valamint leszármazottjaik nagyszabású – mégis meghitt –, a mesés gazdagságig ívelő, lebilincselő története háttereként pedig ott vibrálnak a két évszázaddal ezelőtti Szicília városainak és tájainak jellegzetes színei, illatai és vérbő figurái.

Hannah Rotschild egyszerre szatirikus és megható regénye egy hóbortos, diszfunkcionális angol arisztokrata családról és omladozó kastélyukról emlékeztet bennünket arra, hogy a nők életét és reményeit még mindig a család és a szerelem kötelékei formálják. Hétszáz éven át a hatalmas, borongós Trelawney-kastély Cornwallban – tornyok, díszek, szobák az év minden napjára, négymérföldnyi folyosó és ötszáz hold – Trelawney grófjainak pompás és impozáns „háromdimenziós névjegykártyájaként” szolgált. 2008-ban azonban már szinte teljesen romokban hever, köszönhetően a huszonnégy gróf egyre kevésbé pislákoló ambícióinak, pénzügyi alkalmatlanságának, két világháborúnak, a nagy gazdasági világválságnak és az örökösödési illetéknek. De az örökös, Kitto, a felesége, Jane, a három gyerekük, a kutya, Kitto agg szülei és bolhákat tanulmányozó, entomológus nénikéje, Tuffy mégis elevickélnek a felszínen. A történet igazából négy nőről szó: Jane-ről, Kitto húgáról, Blaze-ről, aki elhagyta Trelawney-t és Londonban csinált sikeres pénzügyi karriert, a vad és gyönyörű, érzéki, kitiltott Anastasiáról, és Ajísáról, a lányáról. Amikor Anastasia levelet ír, hogy tizenkilenc éves lánya, Ajísa hosszú időre berendezkedne a családnál, Blaze és Jane, akik évek óta nem is látták egymást, kénytelenek összefogni, hogy az új vendéget fogadhassák – és megmentsék a Trelawney-k házát. De mind a ketten kénytelenek szembenézni azzal a felfedezéssel, hogy egy ház egymagában édeskevés ahhoz, hogy összetartson egy családot.

"A hatalmas alak lassan felemelkedett, a szárnyait is kitárta. Kissé vontatottan a talajra helyezte a lábát. Elindult, karmai mélyen felkarcolták a fából ácsolt padlózatot. A műhely most kékes fénybe borult, és az árny beszippantotta a fiú által imént eldobott, kialudt gyufából felszálló füstöt. Az angyal átlépte a gyufát, majd elindult a sötétségben; Ismael és Iréne lépteit követte." Az még csak hagyján, hogy ezernyi szobájában gépemberek százai járnak föl-alá, pörögnek, zakatolnak, táncolnak a mindenhova bekúszó köd szivárványszínű ragyogásában, vagy hogy az óriási villa játékkészítő tulajdonosának magányra ítélt feleségét senki nem láthatta már húsz esztendeje. Ám időnként sűrű feketeség szüremkedik ki az ablakok résein át, s ölt rémisztő alakot - hogy aztán újabb és újabb haláleset adjon okot a találgatásoknak: vajon milyen szörnyű titkot rejtenek az erdőn túli palota termei? Vagy egyenesen: miféle szörnyeteget? Iréne és Ismael 1937 augusztusának végén a normandiai partvidék kék-öbölbeli idilljében, szerelmi egymásra találásuk hajnalán még csak nem is sejtik, miféle borzalmakat tartogat számukra a nyár utolsó teliholdjának éjszakája, amikor nyomozni kezdenek egy feltételezett gyilkosság tettese után, s behatolnak a zseniális játékgyáros-feltaláló labirintusszerű, árnyakkal teli birodalmába. Carlos Ruiz Zafón (1964-2020) világszerte a második legolvasottabb spanyol író Cervantes után. 2014-ben a Penguin Classics kiválasztotta a világirodalom történetének huszonhat klasszikusát (az angol ábécé mindegyik betűjéhez egyet-egyet), és a Z-t A szél árnyéká-nak ítélte. Carlos Ruiz Zafón így Charles Dickens, Jane Austen, Marcel Proust és James Joyce társaságába került. A Szeptemberi fények a Köd trilógiájának záró kötete.

A lány, a nő, a többiek a kortárs brit nők egymással összefonódó közösségének megindító és reményteli története, és a jelenkori Nagy-Britannia egyszerre szórakoztató és megrázó tablóképe. A sokhangú regény tizenkét szereplője nagyon eltérő életet él: Amma leszbikus színházi rendező éppen élete nagy lehetőségére, darabjának premierjére készül a Nemzeti Színházban; régi barátja, Shirley tanár, több évtizedes munka után is london egyik pénzhiányos iskolájában rekedt, egyik volt hallgatója, Carole mégis sikeres befektetési bankár lesz. Bummi takarítóként dolgozik, és nyilvánvaló eredményei ellenére aggódik, hogy lánya végképp elszakítja nigériai gyökereit. Az észak-angliai tanyán élő 93 éves GG viszont nehezen lép túl a múlt árnyékán. Míg LaTisha a három különböző férfitól származó gyerekének keresi a megfelelő apát, Megan a nemi identitásában bizonytalan, és a közösségi médiában próbál válaszokat találni. Csupa felejthetetlen karakter, akik számos ponton keresztezik egymás életét, a rokonságban, szomszédságban, vagy éppenséggel a különböző problémákban, a szexualitástól a társadalmi helyzetig. Evaristo rendkívüli érzékenységgel mutatja meg egy emberi élet sokféleségét, sokszínűségét és hogy senki nem fekete-fehér – még akkor sem, ha azt történetesen mi gondoljuk annak. Azokra a dolgokra emlékeztet bennünket, amik összekötnek minket az ismerőseinkkel és a szomszédainkkal, még azokban az időkben is, amikor arra biztatnak bennünket, hogy inkább forduljunk el egymástól.

A Mi, németek valójában egy hosszú levél, amelynek szerzője Meissner, a Wehrmacht egykori katonája, a levélírás idején egy elegáns németországi idősotthon lakója. Címzettje pedig az unokája, a Skóciában élő Callum, aki már jó ideje kérleli, unszolja nagyapját, hogy elevenítse fel háborús emlékeit. A levél csak a nagyapa halála után kerül Callumhoz, aki saját reflexióival kiegészítve „közreadja”. A keleti fronton megélt szörnyűségek felidézése nemcsak a nagyapát készteti szembenézésre, de Callumban is felvet alapvető kérdéseket a háború természetéről, a „rossz oldalon” harcoló katona felelősségéről, az embertelen viszonyok között meghozott döntések súlyáról. A négyéves katonai szolgálat pokláról, az élet-halál harc brutális kegyetlenségéről szóló részletes beszámolóból felkavaró történet bontakozik ki, valamint nagyon izgalmas, érdekes – és a két generáció két különböző nézőpontjából megfogalmazott – gondolatok formálódnak bűnről, bűntudatról, felelősségvállalásról.