Európa Könyvkiadó strana 109 z 143

A 20. századi olasz irodalom egyik legnagyobb, iskolát teremtő és nemzetközileg is páratlan népszerűségű alkotója, Italo Calvino (1923-1985) három fantasztikus történelmi kisregényét fogja egybe ez a mára már legendás cím. Az elsőnek a hőse Nagy Károly kiváló lovagja. Agilulfo élen jár a harcban, a fegyelemben, az adminisztrálásban, szép nők rajonganak érte, de nincs teste: amikor feltolja sisakja rostélyát, a semmiből szól a hangja. A második történet hősét a török harcokban kettészelik: a hibákkal és erényekkel megvert és megáldott egész emberből két fél lovag lesz, egy gonosz és egy jóságos. Az utolsó kisregény hőse egy bárófi a 18. századból, aki gyerekkorában dacból felmászik egy fára - és soha többé nem ereszkedik vissza: egész életét a lombok, erdők magasában tölti, onnan szemléli tevékenyen és mégis kívülállóként, a koreszméknek elkötelezetten és mégis felülről, a forrongó világot. Valahogy úgy, ahogy Calvino szemlélődött "...gallyak és levelek, pikkelyek és lebenyek, a girbegurba elágazások vég nélküli, csipkés szövevényé"-ből, mely "hímzés... a semmi kanavászán, akár a tollam nyoma..." Akárhogy is, az eredmény magáért beszél. Calvino izgalmas, bölcsen humoros történetei az emberi élet végső kérdéseire keresnek és találnak a maguk mesés módján választ. Szemléletére és tollának nyomára, meséire és tanulságaira nagyobb szükségünk van, mint valaha.

A nácizmus s egyben a huszadik század egyik legrejtélyesebb figurája a becsületes, nyílt tekintetű, kék szemű, német családapa, aki pedáns tisztviselő módjára elvégzi munkáját a haláltáborban, majd hazamegy, és példás családi életet él. Hogyan lehetséges? Sokan próbáltak már felelni erre a kérdésre, de nem lehet: egyszerűen felfoghatatlan. Merle a legrégibb, legegyszerűbb írói módszert választja: egyes szám első személyben, belülről ábrázolja a táborparancsnokot kamaszkorától kezdve. És az olvasó egyszer csak azon kapja magát, hogy már maga is tervezget, számol, gondolkozik, hogyan lehetne ésszerűbben, hatékonyabban megszervezni a transzportok mozgatását, hogyan lehetne megduplázni az üzem napi termelését. Annyira azonosul a főhőssel, hogy a Feladat teljesítése közben elfeledkezik róla, hogy miről is van szó. S ha nem csapja falhoz dühében a könyvet, akkor rájön, hogyan lehetséges: hát így. Ennyi az egész. Ez ennek a könyvnek a legelképesztőbb tanulsága.

Carson McCullers 1917-ben született, és 1967-ben halt meg. Még csak huszonhárom éves volt, amikor ezzel a regényével berobbant az amerikai irodalomba. John Singer, a süketnéma ötvös szintén süketnéma barátjával él békésen, elégedetten, egészen add ig, míg barátját kórházba nem szállítják. Ekkor föladja a közösen bérelt lakást, és áthurcolkodik Kellyékhez, egy szobába, heti öt dollárért. Vacsorázni a szomszédos New York Caféba jár, Biff Brannonhoz. És McCullers máris összeszedte főszereplőit eg y csokorba: Singer; Kellyék tizenhárom éves lánya, Mick; Biff, a kávéház-tulajdonos; Jake Blount, az agitátor, aki szintén Biffnél eszik (és főleg iszik), hitelbe; és Benedict Copeland, a néger orvos, aki egész népét szeretné felemelni, de lánya szak ácsnő Kellyéknél. Mick Kelly soha nincsen egyedül. Napközben öccseire vigyáz, éjjel két nővérével osztozik egy szobán. Ha békére vágyik, a nyári éjszakában kóborol, és azt keresi, hol hallgatnak rádión komolyzenét. A zene nyitja belső szobáját, ami ben nemcsak egyedül lehet, de híres zeneszerzőnek vagy előadónak is láthatja magát. Biff Brannon feleségével vezeti a kávéházat, és igazából csak rendet szeretne maga körül. Legalább a másfél évtizede gyűjtögetett újságokat rendszerezné: világpolit ika, helyi ügyek, egyéb ilyen feliratú kartotékokról álmodozik éjszakánként, míg az állandóan nyitva tartó kávéházban várja a vendégeket. Jake Blount javítani akar az emberek életén. Szeretné öntudatra ébreszteni őket, vagy csak saját értékük tudat ára, de a gyapotmalmok munkásai csak munkát akarnak, napi három étkezést, és egy lyukat, ahol álomra hajthatják a fejüket. Az egyetlen sztrájk, ami valaha kitört, csúfos kudarcba fulladt, és hiába Jake elszántsága, senki sem akar még egyszer megpróbá lkozni vele. Benedict Mady Copeland a jó diagnoszta kíváncsiságával figyeli magát. Noha egész fekete népét szeretné előbbre vinni, tudást és életvezetési tanácsokat adva mindenkinek az orvosi ellátás mellé, még saját gyermekeivel is kudarcot vallot t. A mérce, az elvárás túlságosan magas volt, felesége hazavitte a kicsiket saját apjához, ahol szeretetben, elfogadva nőttek, de tudatlanul. Copeland doktor gondos feljegyzéseket vezet tbc-je lassú, folyamatos elhatalmasodásáról annyi feladata len ne, és olyan rövid az idő. Mind a négyen Singerrel osztják meg álmaikat, vágyaikat, mert a néma mindegyiküket türelmesen meghallgatja, szívesen vendégül látja egyszerű, tiszta, rendes kis szobájában. Eközben egyetlen gondolat élteti: mennyi idő van még addig, míg sor kerülhet féléves látogatására kórházban fekvő barátjánál. McCullers eredetileg A néma címet adta a könyvnek, ami megfelelően bizonytalan is lett volna: ki a néma? Singer, a főszereplő? A déli kisváros lakói? Vagy egész Amerika? M iért nem teljesülhetnek a legegyszerűbb emberi vágyak sem a szabadság honában? És a boldogtalan főhősök mögött fenyegetően emelkedik a második világháború közeledő árnya.

Szokatlan könyv ez: nem egy ember, hanem egy család, sőt egy kor életrajza. A Wittgenstein család a Monarchia terméke. A XIX. század második felében gazdagodnak meg – az ősapa 1802-ben születik és születésének körülményei komoly kihatással lesznek a családra majd 130 évvel később. Zsidó volt, vagy törvénytelen hercegfi? Ki tudja ma már? Karl csúnyán összevész dúsgazdag apjával, és nem nyugszik addig, amíg olyan vagyonra nem tesz szert, ami mellett apjáé elhalványul. Neki és feleségének kilenc gyermekük születik, öt fiú és négy lány, akik közül egy lány egyéves kora előtt meghal. A többi nyolc gyerek felnő. A három idősebb fiú öngyilkos lesz 1902 és 1918 között. Egy lány vénkisasszony marad, kettő férjhez megy, mindkét férj elborult elmével hal meg. De a legérdekesebb a két kisebb fiú. Az egyikből, Paulból, híres zongoraművész lesz, noha az első világháborúban elveszti jobb karját. Ír neki zongoraversenyt Ravel és Prokofjev és Benjamin Britten, összevész mindegyikkel, ingyen tanít tehetséges fiatalokat, és ötvenévesen teherbe ejti egyiküket, akit végül Amerikában, a harmadik gyerek születése előtt feleségül vesz. A másik Ludwig Wittgenstein, a filozófus. Angliába települ át, és a Cambridge-i Egyetemen tanít haláláig. A Wittgensteinek 1938-ban, az Anschlusskor szembesülnek azzal, hogy zsidók, de hatalmas vagyonuk nagyjának feláldozása árán megússzák a világháborút. Az a kevés szeretet, ami ennek a kiterjedt, terhelt, boldogtalan családnak a tagjaiban egymás iránt élt, ekkor tűnik el végleg. Két lány Bécsben marad, a palotában. A harmadik Amerikában él, de nem találkozik öccsével és öccse családjával, akik szintén ott vészelik át a háborút. Az Angliában letelepedett Ludwig minden vagyonáról lemond, mert erkölcsi érzékével nem fér össze olyan pénz, amiért nem dolgozott meg. A huszadik század egyik legnagyobb hatású filozófusának és legkülönösebb zongoristájának arcképe mögé a hátteret a történelem adja.

1654-től 1700-ig, fél évszázad leforgása alatt teljesen átalakultak a hatalmi viszonyok Európában, a Földközi-tenger mellékén különösen drámaian. Velence nemesi köztársasága, melynek befolyását és gazdagságát addig félve irigyelték, hanyatlásnak indult, kiszorult a politika alakítóinak élvonalából. A Török Birodalom, mikor bárki azt hihette róla, virágkorát éli, mert területét úgy megnövelte, mint soha addig, egy csapásra kényszerült feladni másfél évszázados hódításait. A Habsburg Birodalom ázsiója ugyanakkor megnőtt. Magyarországon is vége szakadt a százötven éves török hódoltságnak, Budát 1686-ban sikerrel ostromolta meg a jeles hadvezér, Szavojai Jenő. A nagy játszmának erről az epizódjáról is beszámol Ekkehard Eickhoff - aki karrierdiplomataként ismerkedett meg a közel-keleti térséggel, mielőtt kiváló szaktudósává képezte volna magát -, de a magyar olvasó sok egyebet is megtudhat tőle arról, hogy miért éppen így alakult Európa sorsa. A szerző az egész kontinenst áttekintve fejtegeti a szálakat. Árnyaltan ábrázolja a szereplőket, köztük a törökkel alkudozni nem rest "legkeresztényibb" francia királyt, XIV. Lajost, a hadvezéri és politikusi gyarlóságoktól nem mentes osztrák császárt, I. Lipótot, érzékletesen idézi meg a festőiségükben is irgalmatlan csatákat, s töviről hegyire beszámol a töröktől, orosztól, kozáktól szorongatott Lengyelország manővereiről, melyekkel ideig-óráig elkerüli területének feldarabolását. Ezt az alapos krónikát számos térkép és illusztráció egészíti ki, de az alakok, történések megelevenítése elsősorban a "mesélő kedvű" történész érdeme.

A francia színpadok kínálata stílus és műfaj tekintetében egyaránt elképesztően változatos, közönségük is káprázatosan tarka. Számtalan rekordszériás előadás közül korántsem egyszerű kiszemelni a magyar közönség figyelmére feltétlenül érdemeseket: idő kell ahhoz is, hogy kikristályosodjon, mit tekinthetünk "mai"-nak (mi nem avul "tegnapivá" ténylegesen máról holnapra). Az ezredforduló bő évtizedének terméséből merítő kötet a magyar színházak által már nagy sikerrel bemutatott színművek mellett a legfontosabb műhelyek (Théâtre du Soleil, Bouffes du Nord, Théâtre du Rond-Point) szerzőitől közöl egy-egy jellegzetes darabot. A versszerű történelmi drámától a szlenges szociográfiáig terjed a skála. A szerzők közül nem egy gyakorló rendező, színész. A dráma mindig is dinamikusabban hatott a publikumra a versnél és a prózánál, sőt, napjainkra az irodalmi nyersanyag korántsem előfeltétele egy színházi produkciónak, de ez a tíz színpadi mű olvasmánynak is elsőrangú. A francia színházi szakma az utóbbi évtizedekben különösen fontosnak véli, hogy a modern dráma javát nyomtatásban is hozzáférhetővé tegye a nagyközönség számára.

Sztálin életének utolsó hónapjaiig, az 1953-as orvosperig dolgozta fel a Szovjetunió történelmét Akszjonov Moszkvai történet című nagyregényében. S most újra itt vagyunk, az ötvenes évek elején, ebben az eleinte idillinek tűnő világban, ahol egyre-másra épülnek a "magaskák", a rendszer életerejét tükröző, barokkosan díszített gigantikus épületek. Az egyik ilyen felhőkarcolóban lakik Glikerija Novotkannaja, a szépséges egyetemista lány és sportolónő, és vőlegénye, Kirill Szmelcsakov hatszoros Sztálin-díjas költő. Romantikus szerelmi történetük egyszer csak váratlan fordulatot vesz, amikor Glikerija szerelemre gyúl a rejtélyes Mokkinakki iránt, aki talán a Szovjetunió Hőse, de az is lehet, hogy az ellensége... Mert a Szovjetuniót újból ádáz ellenségek fenyegetik, és Sztálin meg van győződve róla, hogy Szmelcsakov az egyetlen, akire mindig számíthat, ezért esténként olykor felhívja telefonon a költőt, hogy vele beszélgetve - s közben konyakozva - próbálja elhessegetni nyomasztó rémálmait, melyek főszereplői Joszip Broz Tito katonái. Aztán megkezdődik az őrült kalandok sorozata, amikor a Moszkvában titokban összegyűlt délszláv erők valóban megostromolják Sztálin dácsáját... A 2009-ben elhunyt Akszjonov egyik utolsó regénye fergeteges történelmi bohózat, a sztálini Szovjetunió meghökkentő paródiája. A szerző dús fantáziával és leleményes nyelvezettel megteremt egy sor történelmi legendát, amelyek a korabeli Moszkvában keringő híreszteléseken és hiedelmeken alapulnak, s a mitikusan felnagyított és túlszínezett alakokban kirajzolódik a háború utáni új nemzedék ellentmondásos érzelmi viszonya a kor és Sztálin iránt.

A Pokol lakói tisztában vannak bűneik súlyosságával. Egy részük szégyenkezik, átkozza és vádolja magát, de vannak olyan lelkek is, akik büszkén, önérzettel viselik sorsukat, a Pokolban sem adják fel gőgjüket. Nem törnek meg, mintha tudomásul sem vennék a szenvedést. A kárhozottak szenvedése - amelyről az Isteni színjáték-ban olvashatunk - csak átmeneti állapot. Az utolsó ítéletkor a lelkek újra egyesülnek valódi, feltámadt testükkel, s kínjaik akkor válnak örökké és még teljesebbé.

"...megpróbálok ráijeszteni az olvasómra. De ha ez nem megy, akkor megpróbálom rettegésbe taszítani; és ha úgy látom, nem jön össze, akkor jöhet a gyomorforgatás. Nem vagyok finnyás." King 1981-ben, szerkesztője tanácsára állt neki, hogy egy könyvben foglalja össze, mit gondol választott műfajáról, a horrorról és annak megjelenési formáiról. Ekkoriban egyetemen is tartott kurzust a műfajról, adott volt hát a lehetőség, hogy jegyzeteit és tanítványaival való vitáit is felhasználva alapvető könyvet írjon. A tíz fejezetben kitér minden, általa fontosnak tartott témára és műre, főleg azokra, amelyek 1950 és 1980 között születtek, de azért visszatekint a tizenkilencedik századra is. A vizsgálódást a mítoszok tavával kezdi, ahonnan minden meghatározó mű merít - és amihez hozzá is ad. Komolyan elemez néhány fontos, régi horrorregényt, és párat a hetvenes évtized javából. Megtudhatjuk, milyen formákat ölthet a vámpír, a farkasember és a megnevezhetetlen lény könyvben, filmvásznon és a tévé képernyőjén. Olvashatunk régi rádióműsorokról és képregényekről. Bosszantó önéletrajzi kitérőjében még a családjáról és gyermekkora helyszíneiről is megemlékezik. King kézen fogja Hűséges Olvasóját, és végigtáncol vele kedvenc műfaján. És hiába jelenti ki előre, hogy bocsánatot kér, ha rá találna lépni a lábunkra, ezt természetesen sohasem teszi meg. Lelkesen, sok tudással és jó humorral forgat meg minket a bálterem néha kihunyó csillárja alatt.

Minden idők egyik legsikeresebb regénye, az Elfújta a szél a keményfejű, férfibolondító Scarlett O'Hara és a lázadó, talpraesett Rhett Butler szerelmét meséli el, amelyhez az amerikai Észak és Dél háborúja szolgáltat drámai hátteret. Szerzője, Margaret Mitchell visszautasított minden felkérést, hogy megírja a történet folytatását, irodalmi hagyatékának kezelői azonban idővel engedtek a rajongók nyomásának: Alexandra Ripley Scarlett életét gondolta tovább, Donald McCaig pedig most Rhettre összpontosít. A polgárháború időszakát kitűnően ismerő szerző tizenkét éven keresztül dolgozott a regényen, szigorú "felügyelet" alatt, mert hűnek kellett maradnia az Elfújta a szél szelleméhez. Végre feltárul előttünk ennek a talányos férfinak az élete, akit a regény elején párbajban látunk viszont, majd megismerkedünk gyermekkorával és azokkal az emberekkel, akik a jellemét formálták: kegyetlen, hatalomvágyó apjával; az intéző lányával, Belle Watlinggel; bátor és határozott húgával, Rosemaryvel; régi barátjával, a felszabadított rabszolgák fiával, Tunis Bonneau-val, valamint számtalan más barátjával és ellenségével. Tisztázódik, mi is a helyzet állítólagos törvénytelen fiával, és persze árnyaltabb képet kapunk Scarlett O'Haráról is, aki jobban hasonlít Rhetthez, mint szeretné, és jobban szereti őt, mint amennyire elismeri. Mesterien megírt regény, amely inkább kiegészítése, mint folytatása az eredeti műnek.

1979. december 15-én Karen életében először szeretkezik, s utána elmeséli a barátjának, hogy sötét látomások kínozzák. Mintha a jövőben járna furcsán valóságos álmaiban, de ez a jövő nem jó hely. Sötét és könyörtelen, s minden értelmetlenné vált benne. Néhány órával később Karen kómába süllyed, s bár kilenc hónappal később megszületik a gyereke, ő továbbra is kómában fekszik, tizenhét éven át… Hogy aztán összeaszott testtel s mégis ujjongó élni vágyással felébredjen egykori vízióinak világában, ahol látszólag minden jobb lett: a ruhák, az ételek, a kocsik… S ahol mindenféle új, csodás dolgok léteznek, a mobiltelefon például, s ugyanakkor minden túlságosan komollyá és komorrá változott. Senkinek sincs ideje egyszerűen csak élni, szeretni, boldognak lenni. Eltűnt a szabad idő, a derű, a könnyedség. S Karent most újból szörnyű gondolatok kínozzák: érzi, sőt tudja, hogy ez a világ már nem sokáig létezhet. Hogy hiába próbált valamikor a kómába menekülni előle, most mégis itt van, és át kell élnie az elképzelhetetlent… A kanadai kultíró kultregénye hátborzongató vízió korunkról és a jövőről, döbbenetes világvége-látomás, nyugtalanító allegória a Földön végigsöprő járványról, amelytől mindenki elalszik, és egy utolsó lehetőségről, amikor még talán feltehetjük a kérdéseket, melyek nélkül a világ a puszta vegetáció időtlenségébe süllyed.

Hercule Poirot levelet kap. A Dél-Amerikában meggazdagodott Paul T. Renauld kéri a segítségét, mert az életére törnek. Poirot azonnal útnak is indul Franciaországba a hűséges Hastings kapitánnyal együtt. De elkésnek: mire megérkeznek, a milliomost meggyilkolják. Holttestét a golfpályán találják meg. Gyanúsítottban nincs hiány: a feleség, a szerető, a fiú is elkövethette a gonosztettet. Poirot munkára fogja a kis szürke sejteket, viszont a Sureté felügyelője összes érzékszervét bevetve igyekszik megelőzni. M. Giraud, akit egyesek (például saját maga) a legnagyobb élő detektívnek tartanak, lenézi Poirot módszerét. Poirot cserében közönséges vadászkopónak nevezi a francia nyomozót. Sőt fogad vele, hogy előbb megoldja az esetet, mint ő. Mindeközben Hastings kapitány, legnagyobb meglepetésére, beleszeret egy ismeretlen lányba. És megtörténik a második gyilkosság, ami alapjaiban rengeti meg Poirot elméletét... Vajon ki nyeri a nyomozók közül a fogadást? Agatha Christie rajongói alighanem tudják. A regény - más kiadónál, más fordításban - "Az ijedt szemű lány" címen jelent meg.

A családregény háttere a szabadságharc. A függetlenségi és aulikus nemesség konfliktusa romantikus formában bontakozik ki a Baradlay család életében. Az anyának, aki azt akarja, hogy fiai igaz hazafiak legyenek, a halott férj szellemével kell megvívnia. A cselekmény a három Baradlay testvér sorsát követi.

Pier Paolo Pasolini élt ötvenhárom évet (1922-1975), mikor brutálisan meggyilkolták. Szinte áttekinthetetlenül szerteágazó, gazdag életművet hagyott hátra: vers, próza, dráma, teoretikai, közéleti írások, filmek maradtak utána. A XX. század legjelentősebb és legsokoldalúbb művészei közé tartozott. Olyan személyiség volt, akit naponta támadott és megalázott, ugyanakkor orákulum gyanánt tisztelt és faggatott a média. Magánélete és munkája örökös viták kereszttüzében állt.Nico Naldini (1929) író, költő, irodalomtörténész az unokaöccse Pasolininek. Mindvégig az ő fizikai és szellemi közelségében tevékenykedett. Könyvében naplóbejegyzések, levelek, cikkek, bírósági jegyzőkönyv-részletek, baráti emlékezések segítségével idézi meg a tragikus sorsú író-rendező alakját, teljességében szeretné elénk állítani ezt a nyughatatlan, telhetetlen szellemű alkotót, akinek Magyarországon leginkább a filmjeit ismerik (Máté evangéliuma, Canterbury mesék, Médea, Dekameron, Sal, avagy Szodoma 120 napja, Az ezeregyéjszaka virága stb)

A Coral Tyúkszemtapasz- és lábápolószer-gyár gazdag tulajdonosát váratlanul elragadja a halál. Fia, lánya nincs: öccsei, húgai sógornői búcsúztatják díszes temetésen a rájuk váró csinos örökség reményében. Mindnyájan alaposan rászorulnak némi pénzmagra. A temetést követő bőséges villásreggeli után kiderül, hogy nem ok nélkül reménykedtek, s immár a rózsásabb jövő boldog tudatában sajnálkoznak a megboldogult hirtelen halálán, amikor az egyik örökös váratlanul megszólal: Hiszen meggyilkolták, nem?! És másnap őt gyilkolják meg otthonában! Van-e összefüggés a két haláleset között, s ha igen, milyen? A boldog örökösök közül gyilkolt-e valaki, s ha igen, miért? Ezt a rejtélyt kell megoldania Hercule Poirot barátunknak, a belga mesterdetektívnek s talán nem árulunk el nagy titkot, ha megnyugtatjuk a Nyájas Olvasót: Poirot ezúttal sem hagyja cserben a zseniális képességeiben reménykedőket.

A látogató-ban a beszélő én - egy gyámhatósági tisztviselő - néz szembe az ügyfeleivel, az elesettekkel, a magukra hagyottakkal, a szabályszegőkkel. A városalapító-ban a várostervező a szülővárosával, mindig a hatalom a hatalom nélkülivel. Az alul le vők nem tudnak párharcot folytatni a felül levőkkel, csak a devianciával tudják felhívni magukra a figyelmet. A vita nem köztük és a viszonylag felül levők között zajlik, hanem az utóbbiak fejében, egy önmagával meghasonlott elit több dialógust magáb an foglaló monológjaként. Könyvem a szocialista városépítés rossz lelkiismerete volt. Ezt a rossz lelkiismeretet a párt és az állam illetékesei pályám kezdetétől fogva nem kívánták. (...) Mindenesetre a gyanakvó hajlandóság megerősödött, én pedig a z írásaimmal együtt egyre gyanúsabb lettem, ami megpecsételte következő regényem fogadtatását. Túl sötét világnézetemhez kedvezőtlen jelzők sokasága tapadt. Megírtam, hogy milyen várost nem akarok, a kiadó meg ezt a fejezetet nem akarta. Talán inkább írjam meg, hogy milyet akarok, a kiadó így próbálta megmenteni a könyvet, de az én vágyaim még inkább elfogadhatatlanok voltak. (...) Nemsokára rendőrségi hercehurcák, házkutatások, kéziratelkobzások, letartóztatás, ügyészi figyelmeztetések még kom orabbá tették a vezetők rám helyezett tekintetét. Az állambiztonsági szolgálat tájékoztatta a felső vezetést, hogy A városalapító meg fog jelenni németül és franciául. (...) Hogy a magyar nyelvű kiadás hiánya ne legyen kellemetlenül feltűnő, a magya r vezetés úgy döntött, hogy a Magvető Könyvkiadó is jelentesse meg A városalapító-t, de előbb még ki kell metszeni belőle a legbotrányosabb bekezdéseket, mondatokat, mondatrészeket, szavakat. Botrányos volt minden szókép, amely a rezsim fegyveres-bör tönös páncélzatára utalt. Alkudoztunk, hol Kardos engedett, hol meg én. Előbb-utóbb úgyis megjelenik az integrális szöveg, mondtam magamban, tíz oldal hiánya nem öli meg a regényt. A teljes szövegre nem kellett sokáig várni, barátok és baráti ismere tlenek akkori feleségem, Lángh Júlia közreműködésével (én már akkor Nyugaton voltam), különböző formákban, kis beragasztott szalagocskákkal-oldalakkal vagy egy csatolt füzetkével helyreállították a teljes szöveget, és előállítottak egy cenzúracsúfoló könyvészeti ritkaságot, amely nemcsak a csínyben részt vevőknek, de az ilyen példányok olvasóinak is kaján elégtételt adott: lám, túl lehet járni az állam eszén.