Európa Könyvkiadó strana 109 z 124

A Hiúság Vására 1847. január és 1847. július között jelent meg először, havi folytatásokban. Amikor Thackeray 1846 januárjában kiadójával megállapodott a regény közléséről, a mű címe még ez volt: Regény hős nélkül. Toll- és ceruzavázlatok az angol társadalomról. Ezzel a címmel az író nem volt megelégedve, de csak hónapok múlva - az éjszaka kellős közepén - ötlött fel benne a végleges cím. "Kiugrottam az ágyból - írja Thackeray -, háromszor körülszaladtam a szobámat, s közben ezt mondogattam : Hiúság Vására, Hiúság Vására, Hiúság Vására!" A cím sokkal találóbb, mint az első volt: a regény véglegesre érlelt formájában több és más lett, mint aminek indult: a "toll- és ceruzavázlatok" laza sorozatából szigorú fegyelemmel szerkesztett nagy körképregény alakult a napóleoni háborúk korának Angliájáról, a humoros-szatirikus ábrázolás pedig az erkölcsi tanítás eszköze lett. Szülőhazájában is, de még inkább külföldön az olvasók tudatában a Hiúság Vására forr össze a legszorosabban W. M. Thackeray (1811-1863) nevével. Első magyar fordítása már 1853-ban megjelent, azóta is állandó kedvence a magyar olvasók számos nemzedékének - talán mert átérezzük a mű "örök érvényű" mondanivalóját, amelyet az író a regény záró bekezdésében így fogalmaz meg: "Ó, hiúságok hiúsága! Ki boldog közülünk ezen a világon? Ki kapta meg azt, amire vágyott? És ha megkapta, ki van megelégedve?..."

A nácizmus s egyben a huszadik század egyik legrejtélyesebb figurája a becsületes, nyílt tekintetű, kék szemű, német családapa, aki pedáns tisztviselő módjára elvégzi munkáját a haláltáborban, majd hazamegy, és példás családi életet él. Hogyan lehetséges? Sokan próbáltak már felelni erre a kérdésre, de nem lehet: egyszerűen felfoghatatlan. Merle a legrégibb, legegyszerűbb írói módszert választja: egyes szám első személyben, belülről ábrázolja a táborparancsnokot kamaszkorától kezdve. És az olvasó egyszer csak azon kapja magát, hogy már maga is tervezget, számol, gondolkozik, hogyan lehetne ésszerűbben, hatékonyabban megszervezni a transzportok mozgatását, hogyan lehetne megduplázni az üzem napi termelését. Annyira azonosul a főhőssel, hogy a Feladat teljesítése közben elfeledkezik róla, hogy miről is van szó. S ha nem csapja falhoz dühében a könyvet, akkor rájön, hogyan lehetséges: hát így. Ennyi az egész. Ez ennek a könyvnek a legelképesztőbb tanulsága.

Tizenhat esztendeig várt Jorge Semprun, hogy az idő megérlelje A nagy utazás-t. Várt türelemmel, önfegyelemmel, hogy az emlék és a gondolat, és mindaz, amit közölni akar az emberiséggel, megtisztuljon az esetleges salakjától, tiszta és természetes kapcsolatokba, hajlékony és szigorú rendbe rendeződjön. Négy napig utazik Jorge Semprun, a politikai fogoly, a buchenwaldi koncentrációs tábor felé. Formentor-díjas könyve, A nagy utazás, ennek a négy napnak a története. De csak szerkezetében négy nap a regény időtartalma: Semprun mesterien szerkeszti egybe a négy nap történetével az "utazás" előtti és utáni emlékeit, tulajdonképpen mindazt, amit lényegesnek, közölni valónak érez.

Cervantes műve a modern regénynek nemcsak őse, hanem -mai értelemben- első klasszikusa is. Gazdag körképén ott virul a kaland középkori bűvölete, a valóságos külső világ összegezés magaslatára emelkedett mozgalmassága, de már a lélek mélyei, belső vi lágunk azelőtt figyelemre sem méltatott tájai is fölsejlenek rajta. Sokrétű remekmű, az értelmezésnek négy évszázad óta szinte kiapadhatatlan forrása. A korszerűtlen eszményeket kergető és magasztos kudarcra ítélt Búsképű lovagnak és a valóság diadal át parlagiságával együtt megjelenítő, tenyeres-talpas csatlósának történetében örök-emberi értelmet is kap a XVI-XVII. századi spanyolság nemzeti önvizsgálata: egy történelmi korforduló válságában minden idők emberi magatartásának két alapváltozatát tárja elénk.

Az Európai Könyvkiadó 1991 szeptemberében indította el megújított, külsejében is vonzóbb sorozatát. Alaposan, minden részletre kiterjedő figyelemmel tervezte meg az összeállítást, hiszen a világirodalom és a magyar irodalom remekműveinek kiadásával egyszerre kíván segítséget nyújtani tanárnak, diáknak s valamennyi felnőtt irodalomkedvelőnek.

A szentimentális regényeket olvasgató, önmagát regényhősnők helyébe képzelő Tatyjána beleszeret a távoli fővárosból érkező Anyeginbe. A világirodalom egyik leghíresebb levelében szerelmet vall neki, a férfi azonban visszautasítja. Aztán a regény végén a két főhős újra találkozik: ekkor a nagyvilági férjes asszony, Tatyjána kap szerelmes levelet Anyegintől, és ő utasítja vissza a férfit. Bár van még a regényben névnapi ünnepség, rejtélyes álom, tragédiába torkolló férfibarátság, halálos kimenetelű párbaj, mégis egyszerű cselekmény ez. A varázs azonban évszázadok óta tart. Ahogy a magyar irodalom egyik legnagyobb Anyegin-rajongója, Kosztolányi Dezső írta: "Ott áll Tatjána, Olga, Anyegin és Lenszkij, mint egy örökkévaló álomban, mozognak, sírnak és teáznak, egymásra merednek, s úgy rémlik, nem is múlnak el soha."

A Pokol lakói tisztában vannak bűneik súlyosságával. Egy részük szégyenkezik, átkozza és vádolja magát, de vannak olyan lelkek is, akik büszkén, önérzettel viselik sorsukat, a Pokolban sem adják fel gőgjüket. Nem törnek meg, mintha tudomásul sem vennék a szenvedést. A kárhozottak szenvedése i?1 amelyről az Isteni színjáték-ban olvashatunk i?1 csak átmeneti állapot. Az utolsó ítéletkor a lelkek újra egyesülnek valódi, feltámadt testükkel, s kínjaik akkor válnak örökké és még teljesebbé. Az utószót és a jegyzeteket Madarász Imre írta.

A kötetben az alábbi görög drámák olvashatók: Aiszkhülosz: Leláncolt Prométheusz, Szophoklész: Antigoné, Euripidész: Íphigeneia Auliszban, Arisztophanész: A madarak.

A Pokol lakói tisztában vannak bűneik súlyosságával. Egy részük szégyenkezik, átkozza és vádolja magát, de vannak olyan lelkek is, akik büszkén, önérzettel viselik sorsukat, a Pokolban sem adják fel gőgjüket. Nem törnek meg, mintha tudomásul sem vennék a szenvedést. A kárhozottak szenvedése i?1 amelyről az Isteni színjáték-ban olvashatunk i?1 csak átmeneti állapot. Az utolsó ítéletkor a lelkek újra egyesülnek valódi, feltámadt testükkel, s kínjaik akkor válnak örökké és még teljesebbé. Az utószót és a jegyzeteket Madarász Imre írta.

A kötetben az alábbi görög drámák olvashatók: Aiszkhülosz: Leláncolt Prométheusz, Szophoklész: Antigoné, Euripidész: Íphigeneia Auliszban, Arisztophanész: A madarak.