Európa Könyvkiadó strana 107 z 143

"...Az utazó, miközben csorog az ő deltája felé, a táj tükrében nézegeti magát - a történelmi, természeti, művészeti, pszichológiai tájéban, ami erdőt és hegyet-völgyet, de várakat és városokat, és lélekszakadékokat és tudattalan-örvényeket is jelent. Ez a táj, létezésének tükre, az ő kicsi életének és a nagy történelemnek a kövületeit, valamiféle eltemetett, de bármikor klónozódni, új életre kelni kész DNS-nek a maradványait is tartalmazza. A Duna dicsőséges folyó, de egyben csupa halál és szerencsétlenség is, keveredik és kereszteződik benne minden, kanyarulataiban menedéket keres az utazó, halogatva az érkezést minél későbbre, tudva jól, hogy ha az eredet jelentéktelen és főleg bizonytalan is, a vég holtbiztos és elkerülhetetlen" - összegez világhírt hozó könyvének új magyar kiadásához írott előszavában Claudio Magris. A Duna témája természetesen a Duna. Amely Danubio is, persze, és Dunaj, Dunav, Dunărea. Vagy ahogy fekete-erdei bölcsőjénél (ahol egy vitatott csapból buggyan elő), ahogy Ausztriában, ahogy a bánáti svábok és az erdélyi szászok nyelvén mondják: Donau. Ezen a nekünk is oly fájdalmasan és felemelően fontos folyón, ezen a nem is annyira földrajzi, mint inkább kultúrtörténeti tüneményen tette emlékezetes utazását a nemzetközi hírű trieszti germanistaprofesszor, egyszersmind az élő olasz irodalom egyik legnagyobb alkotója. "Érzelmes utazás ez - magyarázza Magris, miért nem "útikönyv" mégsem a Duna -, a történelem nagy monumentumainál és momentumainál érdekesebbek benne az apró és látszólag jelentéktelen részletek, útközben véletlenül hallott történetek, kocsmák falán vagy templomkapukon látott feliratok, ismeretlen, soknyelvű temetők sírköveibe vésett rövid regénysűrítmények, söralátétek és másféle történetek..." Az utazó tükre a mi tükrünk, persze. Jelenbe érő közös múltunké, Közép-Európáé, melynek tájképét, negyedszázada már, ez a könyv is gazdagítja.

"A kisdiák nem gondolkodik. A kisdiák vélekedik, összefoglal, értelmez, eldönti, helyes-e ez vagy az. Ezek az Örök Tanító szavai, kérdései. A kérdéseket ezúttal is D'Orta tanító úr közvetíti. A tanítás gyakorlatától immár elszakadva, két viharos sikerű tanárúrkérem-ízű könyvvel, az Én reméljük megúszom és az Isten ingyér teremtett bennünket című gyerekdolgozat-gyűjteménnyel a háta mögött. A kérdésekben is van némi rosszmájúság: ilyenek vagyunk, ilyenek vagytok, tanító bácsik, mikor nyájasan a tanítványaitokhoz fordultok. Ezúttal kiváltképp kényes a téma, veszedelmesen robbanékony a magja. Mert a kislány, a kisfiú a szexről vélekedik. A Biblia idevágó passzusait értelmezi. Erre vonatkozó irodalmi ismereteit foglalja össze. Szóval D'Orta tanító úr közvélemény-kutatást végez. A válaszokban ezúttal sem csalódunk. A kis kamaszok meghökkentően sokat tudnak és meghökkentően keveset. Szexuális nevelésük, akár Romeó és Júlia tanulságos eljegyzése, alulról történik. Egymástól vagy a kulcslyukon keresztül szerzik ismereteiket. Meg, persze, a tévéből. S mert ráadásul a felnőtteknek tetsző válaszokat igyekeznek adni, bájosan idétlenek. Az olasz kisdiák különleges kisdiák, a nápolyi még inkább az. Mégis, az olvasó ráismer bennük a mieinkre." (Lator László)

Fiatal lány érkezik New Yorkba, magas, karcsú, gyönyörű és ambíciózus. Szörnyű támadás érte, menekül, de nem adja fel. Hogy eltűnjön azok elől, akik üldözik, álnevet is választ: mostantól egyszerűen M. lesz. Modell akar lenni, ügynökségeknél kilincsel, fényképészeket próbál becserkészni és végül rámosolyog a szerencse. Felkelti a híres francia divattervező figyelmét, aki világsztárt csinál belőle. És M. magánélete is révbe ér, egy barátja partiján megismerkedik Laurence Vaughannal, a filmsztárral, akiért gyerekkora óta rajong, azóta, hogy a Hamlet címszerepében a színpadon látta. Két gyönyörű, híres ember, akik gyorsan elhatározzák, hogy összekötik az életüket - de M. kénytelen bevallani, mi az igazi neve, kikből áll a családja. Ők lesznek a leghíresebb pár a világon, akiket csak úgy üldöznek az újságírók, felfogadnak hát két testőrt, és jó hasznukat is veszik. Balesetek járnak a nyomukban. De tényleg csak balesetek? Sok szereplő, sok szerelem, sok titok - igazi Barbara Taylor Bradford regényt tart a kezében a kedves olvasó.

Különös kór terjed a városban: először egy autóját vezető férfi veszti el látását, majd sorban mindenki, aki csak kapcsolatba kerül vele; az autótolvaj, aki hazaviszi, a szemorvos, aki megvizsgálja, a prostituált, aki véletlenül mellette ül a rendelőben... Az elharapódzó járványt, úgy látszik, nem lehet megállítani, hiába zárják szigorú katonai őrizet mellett egy ódon elmegyógyintézetbe az első vakokat, a rejtélyes fehér kór tovább szedi áldozatait. A vesztegzár embertelen körülményei közé kényszerített férfiak és nők saját vakságuknak, az ismeretlen környezetnek, a hatóságok kapkodásának, de még inkább az egyre jobban elszabaduló indulatoknak, az éhségnek, a mocsoknak és a szexuális megaláztatásnak kiszolgáltatva lassan kivetkőznek emberi mivoltukból... Az 1995-ben megjelent Vakság José Saramago egyik legmegrázóbb regénye: varázslatos erejű vízió arról, milyen mélyre süllyedhet az ember, ha egyszer csak szétfoszlik körülötte a civilizáció, s nyers ösztönök veszik át az uralmat az életben. Saramago 1998-ban, hetvenhat évesen életművéért s jelentős részben az egész világon óriási sikert arató Vakság-nak köszönhetően elnyerte a Nobel-díjat.

A Katalin utca egyszerre valóság, egyszerre jelkép: emlékeinkben életünknek - helyszíneivel, rokonainkkal, barátainkkal együtt - rögzült szakasza, amelyet ha tehetnénk, ahogy a videofelvételen lehetséges, annyiszor játszanánk, élnénk meg újra, ahányszor csak menekülni szeretnénk a jelenből abba a boldogító irrealitásba, ami rég szétfoszlott már, csak éppen feledhetetlen. Mindenkinek megvan a maga Katalin utcája, olykor álmodik is vele, és ha felébred, csalódottan és nyugtalanul szomorú. Ebben a könyvben azt szerettem volna megírni, hogy csak az találhatja meg visszakívánt Katalin utcáját, aki nem vétett ellene. Az író most beavatja az olvasót titkába: ő milyennek képzeli el a halál utáni életet, a túlvilágot, az élők és holtak érintkezését és folyton változó viszonylatait, s megpróbálja körbevilágítani az etikai több, mint faux pas-t, amikor szándékosan, olykor szándéktalanul, de vétkezünk. Három családot költöztettem a Katalin utcába, egy fogorvost feleségével, lányával, egy pedagógust, Irén és Blanka nevű gyerekeivel és egy őrnagyot, akinek fia van, Bálint. A három ház szomszédos, talaj tekintetében azonos egység, s a lakók barátok. Az olvasó majd látni fogja, hogyan szövődnek és kuszálódnak össze a szoros egymás mellett élés szálai a családok életében, ki hogy viselkedik válságos pillanatokban, s miután a regény végére elkészül az egyenleg, el is falazza a visszatérés akár álombeli lehetőségét is attól, aki nem érdemli meg: azontúl soha nem mehetnek végig a régi kövezeten, annál kevésbé, hiszen az első világháború utáni környezetváltozások magát a helyszínt is megváltoztatták. Az író szívből reméli, aki ezt a könyvet végigolvassa, megérti érvelését, bármilyen bizarr is, azt is, hogy az elvesztett háború után új Katalin utcák létesülnek mások számára, de ezek a mások voltaképpen azonosak azokkal, akik valaha gyermekként viháncoltak vagy könnyeiket törölgették a három kertben. Csak a személyek fordulnak meg tengelyük körül, ebben a regényben, ahol a holtak úgy járnak-kelnek, mint az élők, az olvasónak meg kell éreznie, nincs valódi halál, csak visszatérés valamibe, ahonnan egy időre kiszálltunk és hogy az apostolnak, aki olyan megindítóan prédikált a szeretetről, bizony, igaza van. Az író egyik legkedvesebb gyermekét teszi le az olvasó elé, mint az ókor római polgárai, ha felemelték a csecsemőt, magukénak ismerték el. Most elindulnak a rejtelmes utca lakói, s az író az olvasótól is azt kéri: hozza haza Blankát. Mindenkit, aki helyettünk lakol addig sosem ismert paraméterek közt azért, mert elkövette helyettünk mindazt, amit mi nem mertünk, mert ahhoz is gyávák voltunk, hogy vállaljuk önmagunk negatív állóképét.

Az olvasó az utóbbi évtizedek egyik legnagyobb világsikerét tartja a kezében. Súlyosan szórakoztató és szórakoztatóan súlyos regényt. Krimit. Igazi nyomolvasást. A nyomok, persze, a tettes nyomai. Ki a tettes? Miért halnak sorra a szerzetesek egy XIV. századi apátságban? A "Rózsa neve" nem volna tisztességes krimi, ha az olvasó a regény végén (a legeslegvégén) nem kapna választ erre a kérdésre. De tisztességes (ördögi, ravasz és mégis üde) regény se volna, ha a válasz nem törpülne el még sokkalta nagyobb kérdőjelek árnyékában. -Ki a tettes?- Ez a kérdés, figyelmeztet a regényhez írott széljegyzeteiben Umberto Eco, a tudós bolognai szemiotikaprofesszor - nemcsak a krimiknek, hanem a pszichoanalízisnek és a filozófiának is alapkérdése. A rózsa nevétől a rózsáig hosszú az út és kacskaringós, de belátható. Ami a rózsától a -tettesig- sötétlő homályt illeti, bizony válasz nélkül maradunk. "Nosza, adok én teneked sok latint és kevés nőt, teológiát dögivel és vért, literszám, mint a Grand Guignolban, hogy te kifakadj: ez hamis, ez becsapás! . És ekkor kell a hatalmamba kerülnöd, beleborzonganod Isten végtelen mindenhatóságába, melynek a világ rendje semmi. És azután rájönnöd, ha ügyes vagy, hogy hogyan is húztalak be a csőbe, elvégre én minden egyes lépésnél szóltam neked, figyelmeztettelek, hogy a kárhozatba viszlek; csak hát az ördögi paktumokban épp az a szép, hogy az ember úgy írja alá őket, hogy nagyon is tudja, kivel paktál. Mi másért érdemelné ki a poklot? Mivel pedig azt akartam, hogy az egyetlen igazán izgalmas dolog, vagyis a metafizikai borzongás, kellemes hatást keltsen, nem maradt más hátra, mint hogy a legmetafizikusabb és legfilozofikusabb cselekménymintát: a detektívregényt válasszam."

Életünk mekkora része az, amit igazán életnek nevezhetünk? Meg tudjuk-e jósolni a jövőt, s elkerülhetjük-e a tragédiát, mely látszólag elkerülhetetlen? Hogyan szabadulhatunk meg kínzó gondolatainktól? Mekkora áldozatot vállaljunk szerelmünkért? Az argentin Jorge Bucay nem ad egyértelmű választ ezekre és a hasonló kérdésekre, hanem csak történeteket mesél... Egy kis elbeszélést ír, vagy egy ismert mesét elevenít fel, vagy prózaversben fogalmaz meg valamilyen talányos élethelyzetet. Azt vallja ugyanis (a Gestaltpszichológia - vagy alaklélektan - követőjeként), hogy minden útmutatást konkrét helyzethez kell kötni. Az általános szép szavak nem sokat segítenek, s ha "ömlesztve" az emberre zúdítják a sok bölcs tanítást, nem ér annyit, mint az, ha életünk valamely problémájával egy megragadó képben, mesében, allegóriában szembesülünk. Így Bucay könyvei sohasem szokványos életvezetési tanácsadók - "elgondolkodtató történetei" akkor is élvezetes olvasmányok, ha különben meg se fordulna a fejünkben, hogy pszichológushoz forduljunk bajainkkal. Jorge Bucay a világ számos országában hihetetlen népszerűségnek örvend: könyveiből emberek százezrei merítenek erőt és bölcsességet életproblémáik megoldásához. A már magyarul is megjelent Levelek Claudiának és Életmesék után időrendben ez Bucay harmadik könyve, s a benne szereplő huszonnyolc történet segít ráébredni az olvasónak arra, hogy valójában igen kevés fontos dolog van az életben, s az mind elérhető, ha önmagunkat és a világot is el tudjuk fogadni olyannak, amilyen, s megértjük, hogy "semmi, ami jó, nem adatik ingyen".

„Negyvennégyben magyar zsidó voltam, negyvenöt óta zsidó magyar vagyok. Mert itt lakom és magyarul beszélek, mert itt vagyok ismerős, mert ennélfogva: ez a hazám. Zsidóként mondom, hogy az enyém. Megfizettem érte eleim sírjával, akik itt vannak eltemetve, meg talán a munkáimmal is. Régtől fogva itt vagyon jó Budán lakásom. Zsidó tanáraim itthagyták a névjegyüket a magyar irodalomban. Vigyük haza Jeruzsálembe Füst Milánt, Karinthyt, Radnótit? Fogjuk a hónunk alá, és vigyük haza a Bibliát? Hangoztassam, hogy hozzátok tartozom? Ezt inkább ti mondjátok, ha úgy gondoljátok, és ha szívesen mondjátok. Mindazonáltal jövőre Jeruzsálemben, száradjon le a jobbkarom, ha elfelejtem. Lehet, hogy leszárad. […] Fia vagyok a zsidó népnek, és polgára a magyar társadalomnak, nemzetnek, államnak. Zsidó és keresztény magyarok között telt el az életem nagyobb része, hogy is ne lennék magyar? Akkor hát mind a kettő? Igen, mind a kettő. A kettőből csak élethazugság árán lehet egyet csinálni.” A Harangjáték „nem regény- és nem esszé-” miniatűrjei után itt az új kötet. A „lóugrásszerű” logikát új szervezőelv váltja fel. Ezeket az 1986 és 2009 között keletkezett rövid írásokat most szigorúbban kapcsolja össze a tematika. A kihívó címnek azonban nincs szűkítő sugallata. A Zsidókról megindítóan pontos és kérlelhetetlenül személyes; privát esszé és tárgyilagos próza: igazi Konrád-könyv.

Dr. Louis Creed, a fiatal orvos kitűnő állást kapott: a Maine-i Egyetem rendelőjének lett a vezetője, ezért Chicagóból az idilli New England-i tájban álló, magányos házba költözik családjával - feleségével, Rachellel, ötéves lányukkal, Ellie-vel és másfél éves kisfiukkal, Gage-dzsel. Boldogan, a szép jövő reményében veszik birtokukba új otthonukat... Az első gondra az út túloldalán, velük átellenben élő öregember, Jud hívja föl a figyelmüket: a tájat kettészelő országúton éjjel-nappal olajszállító tartálykocsik dübörögnek, halálos veszélynek téve ki a háziállatokat és az apróságokat. Nem véletlenül van a közelben egy nyomasztó légkörű, ódon temető az elgázolt háziállatok számára... Az első trauma akkor éri Louist, amikor egy baleset áldozatául esett, haldokló fiú a rendelőben dadogó szavakkal óva inti az állattemetőn túli veszedelemtől. Nem sokra rá egy tartálykocsi elgázolja Ellie imádott macskáját, és az öreg Jud - jó- vagy rosszakaratból? - az állat temetőn túli, hátborzongató vidékre, a micmac indiánok egykori temetkezőhelyére viszi Louist, s ott földelteti el vele az állatot. Másnap a macska visszatér - de ocsmány jószág lett belőle: lomha, ijesztően bűzlő és gonosz. Aztán néhány békés hónap után a kis Gage elszabadul szüleitől, és szaladni kezd pici lábain az országút felé... A könyv szörnyűségeire jellemző, hogy az író egy ideig vonakodott befejezni, mert maga is olyan rettenetesnek találta!

Történetünk idején, 1821-ben London vidám, eleven, szenzációra éhes város, ahol különleges esemény tartja izgalomban a londoni előkelőségeket: Giovanni Belzoni, az Egyiptomból nemrég visszatért kalandor lázasan készülődik egyiptomi kutatásainak régészeti kiállítására, s egyszersmind a nagy nyilvánosság előtt bontja majd ki azt a titokzatos múmiát, amelyről szentül állítja egy szemtanú, hogy megmozdult. A nézőközönség visszafojtott lélegzettel szemléli a látványt: a test oly tökéletesen ép, mintha élne... A bizarr bemutatót botrányos jelenetek szakítják félbe: egy hisztérikus pap a pogány relikvia megsemmisítését követeli, a szkeptikus, szekánt öreg lord a kutyái elé vetné a múmiát, egy törvényszéki orvos fel akarja boncolni, abban a reményben, hogy megfejtheti a balzsamozók titkát. Ám a bemutatót követő éjszakán a múmia eltűnik, és a papot, a lordot s a törvényszéki orvost meggyilkolják! A királyság legjobb rendőrét, a Scotland Yard megszervezésén fáradozó Higgins felügyelőt bízzák meg a nyomozással. Az ő legfőbb gyanúsítottja pedig nem más... mint maga a múmia! Higgins arról is meg van győződve, hogy a London szegénynegyedeiben készülődő forradalmi szervezkedés és a múmia eltűnése szorosan összefügg egymással. Vajon sikerül-e Higgins felügyelőnek megtalálnia a pap, a lord és az orvos gyilkosát, és az elbűvölő ügyvédnő, Lady Suzanna segítségével még a múmia elkerülhetetlen pere előtt megoldania a rejtélyt?

Ebben a kötetben szinte minden rajongó talál kedvére való novellát. Miss Marple kivételével minden híres Christie-nyomozó szerepel benne: Parker Pyne, az emberi lélek nagy ismerője, a misztikus páros, akik közül Mr. Quin csak ötleteket ad az örök szemlélőnek, Mr. Satterthwaite-nek, Hercule Poirot, a páratlan és örök tojásfejű belga. Van két nem-krimi novella is a gyűjteményben, hogy a lélektani dráma iránti igényünket is kielégítse. Elhagyja-e férjét a szerelméért a gyönyörű Theodora Darrell? Tényleg akkora baj-e, ha egy konzervatív angol ifjú egy bohém leányba lesz szerelmes külföldön? Miért érkeznek rohanva a családtagok a vacsorára, pedig még csak egyszer kondult meg a gong? El lehet-e lopni egy gyémántot terített asztal mellett, hét ember szeme láttára? Agyonütötte-e öreg, kellemetlen férjét a szépséges, fiatal feleség? Férjhez megy-e kellemetlen kérőjéhez az éhező, fiatal özvegy? Mi a titka a sokszínű, modern teáskészletnek? Ki hívja fel éjjel Poirot-t, mert életveszélyben van? A kötet más kiadónál, más fordításban A Pollensa-öböl címen jelent meg.

A világhírű izraeli író legújabb könyve nyolc elbeszélést tartalmaz, amelyek közül hét egy Tel-Ilan nevű faluban játszódik, az utolsó pedig "messze innen, máskor". A kaleidoszkopikus regényként is olvasható novellafüzér szereplői egyik történetből a másik

A hatvanas évek elején, a hruscsovi "olvadás" idején jelentek meg Alekszandr Szolzsenyicin, egy volt szovjet katonatiszt, lágerfogoly és vidéki tanító első kisregényei és elbeszélései... Az orosz irodalom nagy klasszikusaihoz mérhető író született, aki - ahogy az Oroszországban megszokott - több volt, mint író, s ettől kezdve következetesen, konokul s az üldöztetéseket vállalva haladt az útján: hogy "hazugság nélkül" elmesélje, milyen a XX. századi Oroszországban, a megvalósult szocializmusban élni. Az "Ivan Gyenyiszovics egy napja" az orosz lágerirodalom alapműve, s jelentősége részint abból fakad, hogy sokak számára először adott hírt a sztálini lágerekről s a bennük raboskodó ártatlan emberekről, de nem kisebb mértékben a kisregény lenyűgöző művészi erejéből, illetve abból a Szolzsenyicin egész életművét meghatározó, s ugyanakkor a Gulag-irodalom más szerzői, főként Varlam Salamov által vitatott gondolatból, hogy az ember a legborzalmasabb körülmények között is ember maradhat. A Matrjona háza Oroszország közepén játszódik, egy kis faluban, ahol az író - ekkor még tanítóként - a különc, megvetett Matrjonában találja meg igazi hősét... A hatvanas években született írások már az orosz irodalom klasszikusai voltak, amikor a kilencvenes években - történelmi regényciklusának befejezése és a hazájába való visszatérés után - Szolzsenyicin újból egy sor remek kisregényt ("kétrészes elbeszélést") alkotott. Az "Ego" a bolsevik forradalom utáni polgárháború egyik elfeledett epizódját eleveníti fel: főhőse a tambovi parasztlázadás egyik vezetője, aki fogságba esése után szörnyű dilemmával szembesül: vagy a családját pusztítják el, vagy együttműködik a bolsevikokkal, s így ő maga ítéli halálra volt bajtársait. A "Fenn és lenn" című írásban Zsukov marsall meséli el az életét, harcait, sikereit, Sztálinhoz fűződő komplikált kapcsolatát és a háború utáni kegyvesztettségét. A "Töréspontokon" egy orosz mérnök és vállalatvezető sok évtizeden átívelő története, aki minden rendszerben, Sztálin, Hruscsov, Brezsnyev alatt és az új, kapitalista közegben is makacsul, legjobb tudása szerint, a lehető legbecsületesebben teszi a dolgát...

"Kezdetben káosz uralkodott mindeneken, vagyis a föld, a levegő, a víz és a tűz össze volt keveredve; s ez a tömeg idővel masszává formálódott, éppen úgy, ahogy a sajt a tejben, s benne kukacok jelentek meg: ezek voltak az angyalok, s a számos angyal közé tartozott Isten is, aki szintén abból a masszából, ugyanakkor teremtetett." Furcsa teremtéselmélet, amely a reformáció idején terjedő kritikus nézetekkel - Krisztus "éppen úgy embertől született, mint mi"; "az egyház minden törvénye és parancsolatja csupa kufárkodás, s az egyház ebből él"- és istenkáromlással keveredik: "Hogy gondolod te azt, hogy Krisztus a Szentlélektől származik, ha egyszer egy ringyótól született?"; "a Szentírást az emberek rászedésére eszelték ki". Némi panteizmusba ágyazva -"mindaz, amit látunk: Isten, és mi is istenek vagyunk; az égbolt, a föld, a tenger, a levegő, a mélység és a pokol: minden Isten" - és egy toleráns vallási világképbe illesztve, amely szerint "az Atyaistennek is vannak mindenféle gyermekei, kiket szeret, vagyis a keresztények, a törökök és a zsidók, és mindbe azt a vágyat oltotta, hogy saját vallása szerint éljen, s ne tudja, hogy melyik közülük a helyes". A sajt és a kukacok egy inkvizíciós peranyag nyomán készült, egy friuli molnár, bizonyos Menocchio vallomásai, elszólásai, kocsmai bölcselkedése, levelei alapján. Carlo Ginzburg annak jár utána, hogy honnan származhattak ezek az elegyes nézetek. Aprólékosan összehasonlítja a molnár kijelentéseit a reformáció az idő tájt terjedő hittételeivel. Sorra veszi Menocchio - az inkvizíció által precízen dokumentált - olvasmányait, egybeveti őket Menocchio megfogalmazásaival. Rávilágít, hogy a könyvnyomtatás elterjedésével igen távoli eszmék is "elszivároghattak" egy kis friuli falu kocsmájába. A mű megjelenése idején Ginzburg történetírói módszerének kettős újdonsága abban állt, hogy egyrészt a történelmi fejlődést meghatározó uralkodó osztályok és intézményeik helyett az "alárendeltek", a falusi kisemberek életét kutatta, másrészt a széles körből összegyűjtött adattömeget feldolgozó "makro"-vizsgálat helyett egyetlen ember életszemléletének, sorsának, környezetének a rekonstrukciójára törekedett. A molnár vélekedését a magas kultúra megnyilvánulásainak kijáró figyelemmel, filológusi, vallástörténeti hozzáértéssel elemzi, és közben társadalomtörténeti képet is ad. A részletek "sűrű leírásával" próbál általános érvényű kijelentéseket tenni. Ez a módszer a nyolcvanas évek elején "mikrotörténelem" néven vonult be a szakmai köztudatba. Alapjait kétségkívül Carlo Ginzburg vetette meg, aki ezzel a fiatalkori remekművével elfoglalta helyét a történetírás klasszikusai között. Az utószót Klaniczay Gábor írta.

"Mindig nagyon spontán törnek rám a vágyak, és ez gyakran káros." Egy fiatal orosz költő a hetvenes évek közepén egyszer csak New Yorkban találja magát: ment ő is a sok ezer, főleg zsidó származású emigránssal, de legfőképpen a szerelmével, Jelenával együtt, hogy megtalálja a szabadságot és emberi méltóságát. S aztán pillanatok alatt az élet legaljára kerül - segélyen tengődik, az amerikaiak számára ő nem költő, hanem egy megvetett senki -, ráadásul Jelena is elhagyja: megszédítik a gazdag amerikaiak, s az őrült, nincstelen Edicska már nem kell neki. De Edicskát kemény fából faragták: ha kell, az egész civilizációval szembeszáll szerelméért s leginkább azért, hogy önmaga maradhasson: független, gondolkodó, a világ berendezésén változtatni akaró emberi lény. Edicska forradalmár akar lenni, hogy fegyverrel a kezében harcoljon egy olyan világért, amelyben nem rabolhatják el egy szegény költő szerelmét, lelkét, méltóságát azok a pénzes és hatalmas emberek, akik Amerikában is ugyanolyanok, mint a Szovjetunióban. A regény a nyolcvanas években nagy sikert aratott Nyugaton (Limonovot "az orosz Henry Miller"-ként reklámozták), majd a kommunizmus bukásának éveiben az egyik legnagyobb bestseller volt Oroszországban. Azóta is valóságos legenda - miközben Eduard Limonov már nemcsak az orosz irodalom különös, egyéni hangú képviselője, akinek óriási életmű van a háta mögött, hanem az orosz radikális ellenzék vezéralakja. Eduard Limonov (eredeti nevén Eduard Szavenko) orosz író, költő és politikus 1943-ban született. Harkovi gyerek- és ifjúkora után Moszkvában vált az ellenzéki irodalom ismert alakjává, költeményei szamizdatban terjedtek. 1974-ben emigrált Amerikába, s New York-i élményeiről szóló, Ez vagyok én, Edicska című regényével a nyolcvanas években világszerte sikert aratott. Egy ideig Franciaországban élt, majd 1991-ben tért vissza hazájába, ahol azóta is az orosz politikai élet ellentmondásos alakja. 2001-től két évet börtönben töltött tiltott fegyverbirtoklás és az alkotmányos rend erőszakos megdöntésének kísérlete miatt. Számos regénnyel, elbeszélés- és verseskötettel a háta mögött ma már főként politikai esszéket ír.

Washingtonban profi módon meggyilkolják az amerikai képviselőház elnökét. Kisvártatva holtan találják a Kongresszusi Könyvtár egyik igazgatóját. A két haláleset között senki sem lát összefüggést, leszámítva a Teve Klubot. Ennek a titkos csoportnak a tagjai (egy hajdani CIA-ügynök, egy kényszeres-mániás számítógépzseni, egy vietnami veterán hírszerző és egy tudós könyvtáros) figyelemmel kísérik a kormány munkáját, mindent gyanúsnak találnak, és megpróbálják kideríteni, mi folyik valójában az amerikai politika legfelsőbb szintjén a zárt ajtók mögött. Amint nyomozni kezdenek, fölfedezik, hogy ügynökök követik őket - vagy a CIA, vagy az FBI, vagy a Nemzetbiztonsági Hivatal emberei. Mindeközben Atlantic Cityben a zseniális és ellenállhatatlanul szexi Annabelle Conroy három szélhámos segítségével az évszázad átverését készül végrehajtani, hogy megbosszulja anyja halálát. Aztán a sors úgy hozza, hogy a Teve Klub és Annabelle egyesítik erőiket, amire nagy szükségük is van, mert olyan nagyszabású kémhistóriába keverednek, amely nemcsak őket, hanem akár egész Amerikát térdre kényszerítheti. A szerző számtalan hazai rajongója és a politikai thrillerek kedvelői bizonyára örömmel olvassák a legújabb magyarul megjelenő Baldacci-regényt, amely egyik méltatója szerint eddigi legjobb írása.