Európa Könyvkiadó strana 116 z 123

"Minden lélekben, ahogy minden házban is, a homlokzat mögött egy belső világ rejtőzik..." Ugyanígy van ez Saramago regényének hőseivel, akik nem tudnak kitörni kisszerű életükből, még bűneik is elhamvadnak, mielőtt beteljesülnének... Mindannyian ugyanabban a házban laknak: a leszbikus kapcsolatot kereső varrólány, akit gyönyör, fájdalom és szégyenteljes titok köt össze testvérével, a sivár házasságának fogságában vergődő, éjjelente olcsó kalandokat hajkurászó szedő, a luxusprostituált, aki végül büszkén kilép megalázó kapcsolatából, és eltűnik az éjszakában... És ott van a suszter, aki még mindig reménykedik egy jobb világban, s a nála lakó fiatalemberrel próbálja elfogadtatni a saját igazát. Abel - akiben az író talán saját magát írta meg - nyughatatlan lélek, nem tudja, mit akar, nem látja, merre visz az útja, és a suszterrel való beszélgetéseiben próbálja meglelni a rejtett lényeget, ami valóságos értelmet adhat a létezésének. "Elmenni sem kívánkozott... tudta, hogy mit találna az utcákon: ...az élet önző lendületét, a mohóságot, a félelmet, a sóvár vágyat, az utcán bolyongó nők hívogató szavát, a reménykedést, az éhséget, a luxust - és az éjszakát, amely lehántja mindenkiről az álarcot, hogy megmutassa az ember igazi arcát." Saramago második regényét könyvkiadója, melynek elküldte, válaszra sem méltatta, s ez a csalódás annyira kedvét szegte, hogy egy időre felhagyott az írással. Most, évtizedekkel később, az író halála után világszerte megjelenik ez a korai alkotása is, amelyben Saramago értő olvasói már felfedezhetik a későbbi Nobel-díjas regényíróra jellemző társadalmi érzékenységet, a filozofálásra való hajlamot és az erős erotikus töltést.

A történelem groteszk ábrázolása végre a nagy lendülettel induló fiatal írót egyszeriben híressé, majd világhíressé tette. Ez volt az 1950-ben írt, A nagy Romulus című történelmietlen tragikomédia. A nagy Romulus jelentéktelen, mégis emlékezetes történelmi alak, Romulus Augustulus, az utolsó nyugatrómai császár. A már teljesen legyengült birodalom utolsó uralkodója valójában gyerekember volt, az uralkodás teendőihez nem is érthetett. A népvándorlás diadalmas barbár vezére, Odoaker ellenállás nélkül szállta meg Itáliát, bevonult Rómába, megszűntnek nyilvánította a császárságot és a kiskorú császárt megfosztotta trónjától. De megkímélte életét, sőt egy kellemes vidéki villát bocsátott rendelkezésére, és életfogytig járó jövedelmet biztosított számára. Sokkal későbbi kifejezéssel nyugalomba küldte. Példátlan történelmi példa. Ez a témája Dürrenmatt komédiájának...

"Voltam művész és tisztviselő, főnök és alkalmazott, közíró és közszereplő, tanár és tanítvány, szegény és jómódú. Voltak sikereim és kudarcaim, érdemeim és vétkeim. A mérlegem végül is nem rossz." A "Pályázat" levélregény: Szinetár Miklós Tanár Úr ifjúkori ... Folytatás ›› generációjának és mai önmagának levélváltása egy reflektorfényes kisvilágról és a nagyvilágról. Egyfelől útkeresés, másfelől parainézis, ars poetica. Az ifjú sok arcból néz vissza a Mesterre, több tanítvány alakjából és sorsából ötvöződött. A Tanár Úr egy és ugyanaz. Amit ő ír, az mind valóság, amit egykori tanítványa, az inkább fikció. A fiatal rendezőt felkéri egy vidéki város vezetősége, hogy pályázza meg a helyi színház igazgatói székét. Ennek apropóján kezdődik a levelezés, az alaphelyzetből kibontakozó történethez azonban óhatatlanul számtalan egyéb téma kapcsolódik. Szó esik szakmáról vagy hivatásról, generációkról, vezetőkről és beosztottakról, életformákról, utazásokról, ünnepekről, hétköznapokról, istenekről, hitekről, köz- és magánemberi fellépésünkről, szerepeinkről - mert végül sokadszorra is beigazolódik, hogy "színház az egész világ". És hogy több isten igazgatja. Szinetár Miklós (Budapest, 1932. február 8.), a színpadi és televíziós műfajok mindegyikében emlékezetes előadásokat létrehozó, nemzetközileg elismert, Kossuth-díjas rendező, évtizedek óta tanít a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. A magyar televíziózás fénykorának meghatározó személyisége - 1962-től az MTV főrendezője, majd művészeti igazgatója, aztán elnökhelyettese -, a Petőfi Színház művészeti vezetője, majd az Operettszínház igazgatója, később a Magyar Állami Operaház főigazgatója - és mindkét színház örökös tagja. A(z) Pályázat (Könyv) szerzője Szinetár Miklós.

"A kortárs magyar irodalom valamiféle kis tükrét tartja kezében az olvasó. Én tartom elébe. Pontosabban mi, vagyis mintegy hetven hazai szerző. Sajnos, hárman időközben elhunytak. Hetven író portréjáról, bizonyos köz- és magánügyeiről hull le a lepel. Személyes kis tükör ez. Elfogult, de azért remélhetőleg nem torzít. Öt éven át beszélgettem a hazai irodalom aprajával-nagyjával, kétheti rendszerességgel. A helyszín (egyetlen kivétellel) az Alexandra Könyvesház Nyugati téri áruháza volt, a negyedik emeleti panorámaterem. Az eszmecseréket rögzítette és műsorra tűzte a Pax és a Duna tévé. Hetvennégy beszélgetés, mert a legkedvesebb kollégákat kétszer hívtam meg. Természetesen rövidítésre, szerkesztésre kényszerültem, hogy beleférjünk két kötetbe, kisimítgattam az élő beszéd írásban nem jól festő lazaságait, de igyekeztem megtartani a természetességét, és kinek-kinek jellegzetes stílusát. Emiatt számomra érdekes írói munkának bizonyult a szövegek formálása. Bízom benne, hogy olyasféle közös mutatvány a végeredmény, mint az artistáké, én a mértékletes untermann szerepét próbáltam játszani. Boldogít, ha lehetővé tehettem, hogy kartársaim fölrepüljenek. A "Kedves kollégák" megjelenése lezár egy korszakot az életemben. Hatvanéves vagyok, ideje átengednem az irodalmi kérdező szerepét alkalmas fiatalabbaknak. Sokat tanultam e beszélgetésekből, az alkotó ember, az irodalmi hétköznapok, a szavakkal vívott küzdelem és az írók családi életének felemelő nehézségeiről, örömeiről. Azt hiszem, olyan tudás ez, amire az olvasók is kíváncsiak. Ha a kérdezett szerzők egyik-másik könyvéhez is kedvet támasztunk, az már a hab a tortán. Tartsanak meg minket jó emlékezetükben." (Vámos Miklós)

Korunk egyik legjelentősebb írójának régóta várt új regénye nagy ívű, kontinenseken és évtizedeken átnyúló többgenerációs történet. Főszereplője egy Pip Tyler nevű fiatal nő, akinek a valódi neve Purity, azaz Tisztaság. Százharmincezer dolláros diákhitellel a nyakában Oaklandben squattol anarchistákkal, kapcsolata egyetlen családtagjával, az anyjával zűrös, és fogalma sincs róla, ki az apja. Pip megismerkedik egy karizmatikus német hackerrel, a kényes adatokat kiszivárogtató Andreas Wolffal, s ahogy a cselekmény az USA-tól Bolíviáig és a berlini fal leomlása előtti Kelet-Németországig ágazik szét, egyre több rejtélyt fed fel a családjáról. A hét nagy részből álló, rafinált szerkezetű regény végére aztán a nagy kirakós minden darabja a helyére kerül. Sötét titkok, manipulációk, hazugságok, ifjúkori idealizmus, végletes hűség, szülő-gyerek kapcsolat, szerelem és család, a nemek közti harc, a mindenütt jelen lévő, totalitárius internet efféle nagy témákat vizsgál a szerző emlékezetes karaktereket felvonultató, csupaszív, elbűvölően intelligens regényében.

"A huszadik századi Franciaországból három név fog fennmaradni: De Gaulle-é, Picassóé és Chanelé." (André Malraux) Coco Chanel kivételes jelenség volt, a divat nagyasszonya. Megszabadította a nőket a fullasztó fűzőktől, a cicomás ruháktól és kalapoktól, neki köszönhetjük többek között a "kis fekete ruhát", a bizsukat és a világ legkelendőbb illatszerét, a Chanel No. 5-öt. Elévülhetetlen érdemeket szerzett, amelyeket senki sem vitat el tőle, van azonban egy olyan időszaka az életének, amelyről fél évszázadon keresztül csak legendák keringtek. De egyszer minden titok kipattan: Hal Vaughan feltárja, hogyan kollaborált Coco Chanel Hitler magas rangú hivatalnokaival a megszállt Párizsban 1940 és 1944 között. Részletesen kiteregeti a több évtizeden át tartó viszonyt, melyet a "Spatz", azaz Veréb fedőnevű Hans Günther von Dincklagéval folytatott - ez az úr az eddigi Chanel-életrajzokban, mint angolul kiválóan tudó teniszjátékos, amolyan elit zsúrfiú, a haza szolgálatára fölesküdött, ám a náci pártba be nem lépő derék német katona és diplomata szerepel. Vaughan azonban rámutat, hogy ez óriási tévedés. Dincklage minden hájjal megkent befolyásos kém volt, aki egyenesen Goebbelsnek jelentett. Megtudhatjuk, milyen akciókba és mi okból vonták be Coco Chanelt, hogy miként sikerült elkerülnie a letartóztatást a háború után, hiába tudott viselt dolgairól a gaullista elhárítás, hogyan menekült kilenc évre Svájcba a szeretőjével. És persze ettől csak még izgalmasabb az újabb fordulat életében, mikor hetvenévesen visszatért, és ismét fénylő csillaga lett a párizsi divatnak, noha kémtevékenységéért a francia állam pert indított ellene... Az amerikai származású Hal Vaughan (1928) hírszerzőként, újságíróként és dokumentumfilmesként dolgozott Európában, a Közel-Keleten és Délkelet-Ázsiában. Két korábbi művében szintén a II. világháborúval és a hírszerzéssel foglalkozik. Párizsban él.

"Kisiskolásokat kérdezgetni jó. Dolgozatot íratni velük az emberiség nagy kérdéseiről: ezt találta ki a Nápoly környéki gyerekek tanítója. A tanítást már abbahagyta, sikeres író lett, de még mindig faggatózik. Ezúttal az állatokról. Mit tegyünk a kocsikból kidobott kutyákkal? Mit szóljunk a bikaviadalhoz, az állatkínzáshoz, az élveboncoláshoz? És hogy szaporodnak az állatok? És hogy lett, honnan jött az ember? Teremtett lény, vagy majmok leszármazottja? És ha az embernek van, van-e lelke az állatoknak? És ha az oroszlánnak esetleg van, van-e a svábbogárnak? Szabad-e kínozni őket, hergelni, leszúrni a bikát? Bundát csinálni az ártatlan állatok bőréből? Megenni a kisbárányt, vagy inkább csak az angolnát? Akármit érdemes kérdezni. Okosat és ostobát, meghökkentőt és közhelyeset. Mert a gyerekek mindenre tudnak válaszolni. Többnyire valami mulatságosat. A kölykök fejében még vannak feltöretlen mezők. Olyasmit teremnek, amire nem számítunk. Nem azt mondják, amit illik. Ügyetlen mondataikból kifeslik valami igazság. De ezért azt is kezdik megtanulni, mit vár tőlük a felnőtt világ. Szerencsére el-el felejtik. Mert gyerekek is meg felnőttek is, az a legszebb, mikor egyszerre két hang szól belőlük. Egy hamis meg egy hibátlan: gyönyörű diszharmónia!"

A Korfu-trilógiában Gerald Durrell nemcsak a paradicsomi sziget, hanem családja és saját varázslatos gyermekkora természetrajzát is ellenállhatatlan humorral tárja elénk. Világszerte gyerekek és felnőttek millióinak kedvence lett a három regény, melyek révén az otthonunkban ülve élhetjük át egy csodás nyaralás élményét, és közben rengeteget tanulhatunk a természet, az állatok - és az emberek - szeretetéről, toleranciáról, együttélésről.

Az árván maradt, apjáról mit sem tudó Eragont nagybátyja neveli egy eldugott faluban. A tizenöt éves fiú (éppen ennyi volt a szerző is, amikor elkezdte írni a könyvet) egy éjszaka, vadászat közben tükörsimára csiszolt, rejtélyes kék követ talál, amely utóbb sárkánytojásnak bizonyul, és egy kék sárkány kel ki belőle. Ezzel Eragon élete egy csapásra megváltozik. Mint a sárkány gazdája, a Lovasok rendjébe emelkedik. A legendás Sárkánylovasok előző nemzedéke elpusztult a gonosz és rettentő mágusi hatalommal bíró Galbatorix király elleni harcban. Most az egyszerű falusi sihederre hárul a feladat, hogy megszabadítsa országát a kegyetlen zsarnokságtól. Segítője Saphira, a nőnemű sárkány, akivel gondolatátvitel útján kommunikál, és Brom, a rejtélyes öregember, a múlt titkainak tudója, aki a varázsláshoz is ért. Hosszú út áll előtte, tele izgalmakkal és felfedezésekkel egy olyan világban, amelyet Tolkien könyveiből ismerhetünk, de amely friss életre támad, új vonásokkal gyarapodik, és egy szeretni való fiatal hőssel ajándékoz meg bennünket a kitűnő kamasz, Christopher Paolini könyvében.