Európa Könyvkiadó strana 112 z 143

A Coral Tyúkszemtapasz- és lábápolószer-gyár gazdag tulajdonosát váratlanul elragadja a halál. Fia, lánya nincs: öccsei, húgai sógornői búcsúztatják díszes temetésen a rájuk váró csinos örökség reményében. Mindnyájan alaposan rászorulnak némi pénzmagra. A temetést követő bőséges villásreggeli után kiderül, hogy nem ok nélkül reménykedtek, s immár a rózsásabb jövő boldog tudatában sajnálkoznak a megboldogult hirtelen halálán, amikor az egyik örökös váratlanul megszólal: Hiszen meggyilkolták, nem?! És másnap őt gyilkolják meg otthonában! Van-e összefüggés a két haláleset között, s ha igen, milyen? A boldog örökösök közül gyilkolt-e valaki, s ha igen, miért? Ezt a rejtélyt kell megoldania Hercule Poirot barátunknak, a belga mesterdetektívnek s talán nem árulunk el nagy titkot, ha megnyugtatjuk a Nyájas Olvasót: Poirot ezúttal sem hagyja cserben a zseniális képességeiben reménykedőket.

A látogató-ban a beszélő én - egy gyámhatósági tisztviselő - néz szembe az ügyfeleivel, az elesettekkel, a magukra hagyottakkal, a szabályszegőkkel. A városalapító-ban a várostervező a szülővárosával, mindig a hatalom a hatalom nélkülivel. Az alul le vők nem tudnak párharcot folytatni a felül levőkkel, csak a devianciával tudják felhívni magukra a figyelmet. A vita nem köztük és a viszonylag felül levők között zajlik, hanem az utóbbiak fejében, egy önmagával meghasonlott elit több dialógust magáb an foglaló monológjaként. Könyvem a szocialista városépítés rossz lelkiismerete volt. Ezt a rossz lelkiismeretet a párt és az állam illetékesei pályám kezdetétől fogva nem kívánták. (...) Mindenesetre a gyanakvó hajlandóság megerősödött, én pedig a z írásaimmal együtt egyre gyanúsabb lettem, ami megpecsételte következő regényem fogadtatását. Túl sötét világnézetemhez kedvezőtlen jelzők sokasága tapadt. Megírtam, hogy milyen várost nem akarok, a kiadó meg ezt a fejezetet nem akarta. Talán inkább írjam meg, hogy milyet akarok, a kiadó így próbálta megmenteni a könyvet, de az én vágyaim még inkább elfogadhatatlanok voltak. (...) Nemsokára rendőrségi hercehurcák, házkutatások, kéziratelkobzások, letartóztatás, ügyészi figyelmeztetések még kom orabbá tették a vezetők rám helyezett tekintetét. Az állambiztonsági szolgálat tájékoztatta a felső vezetést, hogy A városalapító meg fog jelenni németül és franciául. (...) Hogy a magyar nyelvű kiadás hiánya ne legyen kellemetlenül feltűnő, a magya r vezetés úgy döntött, hogy a Magvető Könyvkiadó is jelentesse meg A városalapító-t, de előbb még ki kell metszeni belőle a legbotrányosabb bekezdéseket, mondatokat, mondatrészeket, szavakat. Botrányos volt minden szókép, amely a rezsim fegyveres-bör tönös páncélzatára utalt. Alkudoztunk, hol Kardos engedett, hol meg én. Előbb-utóbb úgyis megjelenik az integrális szöveg, mondtam magamban, tíz oldal hiánya nem öli meg a regényt. A teljes szövegre nem kellett sokáig várni, barátok és baráti ismere tlenek akkori feleségem, Lángh Júlia közreműködésével (én már akkor Nyugaton voltam), különböző formákban, kis beragasztott szalagocskákkal-oldalakkal vagy egy csatolt füzetkével helyreállították a teljes szöveget, és előállítottak egy cenzúracsúfoló könyvészeti ritkaságot, amely nemcsak a csínyben részt vevőknek, de az ilyen példányok olvasóinak is kaján elégtételt adott: lám, túl lehet járni az állam eszén.

A Vörös Szfinx cselekménye négy fő szálon bonyolódik: Richelieu bíboros hatalmi sakkhúzásai eredményre vezetnek-e? Előkeríthetők-e a IV. Henrik életét kioltó merényletre bujtó összeesküvők? Franciaország elhódítja-e a kulcsfontosságú Susai-hágót? És ki fogja megörökölni majdan a francia trónt? Dumas visszatér a számára oly igézetes tizenhetedik század francia történelméhez, de A Vörös Szfinxi nem folytatása, hanem ellendarabja A három testőrnek. Ez a Dumas-regény először kerül a magyar olvasók kezébe.

Annak idején, 1960 körül Hermann Hesse fedezte fel Szabó Magdát a nyugatnémet Insel könyvkiadónak, s így közvetve a Nyugatnak, a nagyvilágnak. Szabó Magda számára akkor és később is, a korabeli magyar kultúrpolitikának a "tiltás, tűrés, támogatás" hármasszabályával jellemzett viszonyrendszerében roppant fontos volt a külföldi ismertség, a nyugati visszajelzés, amely nemcsak az irodalmi életben, hanem egzisztenciálisan is valamiféle védettség- és biztonságérzetet adott neki. Részben ez is indokolhatja, hogy a leghosszabb, leghűségesebb, legbizalmasabb barátság - az Ókút-beli Agancsos mellett - egy külhoni magyar irodalmárhoz, műfordítóhoz, kritikushoz, a Neue Zürcher Zeitung munkatársához, Haldimann Évához fűzte. Persze ebben fontosabb körülmények is közrejátszottak: a nagy műveltségű, kifogástalan ízlésű, ízig-vérig európai barátnőt Szabó Magda rokonléleknek érezte; nemhiába írja neki egy helyütt: "rengeteget gondolok Rád, és néha eltűnődöm, milyen érdekes, hogy Neked semmit se kell és kellett soha magyarázni, mindjárt megértetted a játékaimat, mintha a kishúgom volnál..." Több évtizedes kapcsolatuk során csak nagy ritkán találkoztak személyesen. Érintkezésük legfőbb eszköze a levelezés volt. Az itt közreadott, 1970 és 2005 között keletkezett százhatvanöt levélből jól látható, hogy Szabó Magda a négyszemközti beszélgetés megfelelőjeként használta a kommunikációnak ezt a formáját: kendőzetlen nyíltsággal, őszinte fájdalommal vagy éppen sugárzó derűvel számolt be mindarról, ami történt vele és körülötte, hétköznapi életéről, utazásairól, betegségeiről, közéleti szerepéről, egyházról, pályatársakról, az irodalmi életről a rendszerváltás előtt és után, sikereiről és az őt érő méltánytalanságokról, imádott férjéről, Szobotka Tiborról, kedvenc kutyáiról-macskáiról, egyszóval bármiről, ami csak barátok közt felmerülhet. Ezekben a levelekben - ahogy Haldimann Éva írja - "benne van az egész élete, hiszen ebből a zseniből csak úgy folyt a téma és a szó".

"A szenvedély trilógiája" még Goethe mércéjével is rendkívüli vers, az idős költő utolsó fellángolásának tanúsága, sok gyönyörű szerelmi költeménye közül az egyik legcsodálatosabb. Goethe ráadásul máig amolyan "celeb"-je a német (és nem mellesleg az egyetemes európai) kultúrának: ahogyan a kortársak figyelték árgus szemmel minden megnyilvánulását, úgy a magukra adó kései pályatársak sem mehetnek el mellette szó nélkül. Martin Walser, akinek sokoldalú, izgalmas, nemegyszer heves vitákat kavaró könyveiből jó néhányat kézbe vehetett már a magyar közönség, nem kivétel a szabály alól: régóta kacérkodik Goethével. Előadást, esszét, színdarabot szentelt már neki, mire elérkezettnek látta az időt, hogy Thomas Mann Lotte Weimarban-jának hagyományát idézve megírja "az öreg Werther szenvedései"-t. Marienbadban érjük a költőfejedelmet 1823. július 11-én délután öt órakor a promenádon, ahol szemébe néz a tizenkilenc esztendős Ulrike von Lewetzow-nak...

"Furcsa, fülledt nyár volt, azon a nyáron ültették villamosszékbe Rosenbergéket, és én nem tudtam, mit keresek New Yorkban." Egy idegösszeomlás története kezdődik ezekkel a szavakkal. A tizenkilenc éves Esther Greenwoodnak Amerika tálcán kínálja a karriert: felveszik ösztöndíjjal a legjobb iskolába, majd tizenketted magával megnyeri egy divatlap pályázatát, egy hónapra New Yorkba kerül, fogadások, díszebédek, hírességek forgatagába. Csakhogy ő valami többet és tisztábbat vár a társadalomtól, mint az őtőle, és ezért nem tud beilleszkedni a nagy gépezetbe. "Bizonyára úgy illett volna, hogy én is repüljek a lelkes örömtől, mint a többi lány, de - valahogy nem voltam rá képes. Nagyon-nagyon csendesnek és üresnek éreztem magam, akár egy tornádó magja, ahogy csak sodródik kábultan a körülötte tomboló pokoli zűrzavar legközepén." A történet: ennek a baljós hasonlatnak a kibontakozása, a betegség első tüneteitől a közönyös pszichiáter kontárul alkalmazott elektrosokk-terápiáján át a hajszál híján sikeres öngyilkosságig. Végül a gyógyulás tétova stációi következnek, az életbe visszavezető út lehetőségét sejtetve - ami a valóságban tragikusan ideiglenesnek bizonyult. Mert Az üvegbura önéletrajzi mű: az újabb angol-amerikai líra talán legeredetibb tehetségének egyetlen nagyobb szabású prózai alkotása. Megjelenésének évében Sylvia Plath öngyilkos lett.

Kate O'Brien harmincéves, és úgy él Londonban, mint hal a vízben. Keményen megdolgozott azért, hogy műsorvezetőként saját show-ja legyen, és most boldogan ül a babérjain. Aztán egyszer csak kiderül, hogy a nővérének, Fionának mellrákja van, és haladéktalanul műteni kell. Fiona ... Folytatás ›› otthon, Írországban él, és lényegében ő nevelte fel Kate-et meg az öccsüket, miután anyjuk (mellrákban!) meghalt. Fiona azóta matematikus lett, és családot alapított: szintén matematikus férje érzelmileg egy tuskó, csak a tudományos karrierje érdekli, ötéves ikerfiaik pedig, finoman fogalmazva, rettentő zabolátlanok. Kate zúgolódva bár, de mindent feladva azonnal hazamegy, és megpróbálja átvenni nővére helyét a nehéz időkben. De ott van még neki az apja, aki vén fejjel kezd randevúzni, és éppen Kate hajdani és utált tornatanárnőjével jár, valamint ott van álomvilágban élő öccse, aki huszonhat éves korában is elvárja, hogy eltartsák, amíg híres és gazdag rapper nem lesz. Aztán ott van még az exszerelme is, bár természetesen semmit sem (?) éreznek már egymás iránt. A regény a komor téma ellenére vígjáték: ugyanaz a kedves moriartys humor szövi át, mint az Emma-trilógiát (Babablues, Született szülők, Egyről a kettőre). A(z) A földre szállt nagynéni Könyv szerzője Sinéad Moriarty.

1654-től 1700-ig, fél évszázad leforgása alatt teljesen átalakultak a hatalmi viszonyok Európában, a Földközi-tenger mellékén különösen drámaian. Velence nemesi köztársasága, melynek befolyását és gazdagságát addig félve irigyelték, hanyatlásnak indult, kiszorult a politika alakítóinak élvonalából. A Török Birodalom, mikor bárki azt hihette róla, virágkorát éli, mert területét úgy megnövelte, mint soha addig, egy csapásra kényszerült feladni másfél évszázados hódításait. A Habsburg Birodalom ázsiója ugyanakkor megnőtt. Magyarországon is vége szakadt a százötven éves török hódoltságnak, Budát 1686-ban sikerrel ostromolta meg a jeles hadvezér, Szavojai Jenő. A nagy játszmának erről az epizódjáról is beszámol Ekkehard Eickhoff - aki karrierdiplomataként ismerkedett meg a közel-keleti térséggel, mielőtt kiváló szaktudósává képezte volna magát -, de a magyar olvasó sok egyebet is megtudhat tőle arról, hogy miért éppen így alakult Európa sorsa. A szerző az egész kontinenst áttekintve fejtegeti a szálakat. Árnyaltan ábrázolja a szereplőket, köztük a törökkel alkudozni nem rest "legkeresztényibb" francia királyt, XIV. Lajost, a hadvezéri és politikusi gyarlóságoktól nem mentes osztrák császárt, I. Lipótot, érzékletesen idézi meg a festőiségükben is irgalmatlan csatákat, s töviről hegyire beszámol a töröktől, orosztól, kozáktól szorongatott Lengyelország manővereiről, melyekkel ideig-óráig elkerüli területének feldarabolását. Ezt az alapos krónikát számos térkép és illusztráció egészíti ki, de az alakok, történések megelevenítése elsősorban a "mesélő kedvű" történész érdeme.

Hol van Elmer, Herman, Bert, Tom és Charley, A nyúlszívű, a vasgyúró, a málé, a szeszkazán, a bajnok? Mind, mind alusznak a dombon. Edgar Lee Masters (1869-1950) Garnett városkában, Kansas államban született. Jogot végzett, Chicagóban lett felkapott ügyvéd. Írogatott is, nem sok sikerrel, mígnem 1913-ban lapszerkesztő barátja a kezébe adott egy ógörög epigramma-antológiát. Ez ihlette A Spoon River-i holtak című kötetre, amelynek kétszáznegyvenhat darabját egyetlen lázas év alatt költötte. Egy képzelt közép-nyugati kisváros temetőjébe lehel életet a szó szoros értelmében. A néhaiak a síron túlról vallanak, vitatkoznak, ítélkeznek. Az egymásba fonódó sorsok egy teljes világ szövevényes rajzát adják. Az új hang, a látszólagos költőietlenség óriási sikert aratott már a szemelvényeket közlő nevezetes chicagói folyóirat, a Poetry hasábjain is, melyet az irodalomtörténet időközben a modern amerikai költészet bölcsőjeként tart nyilván, a kötet megannyi kiadását szétkapkodták évtizedeken át. Masters utóbb ezen is csak bánkódott, mert többé nem volt hozzá kegyes a múzsa. Egykönyves szerző, de ez az egy könyv valóban páratlan, időálló érték. Gergely Ágnes egyetemista volt még, mikor felfedezte magának, 1970-ben jelent meg először magyarításában ez a válogatott kötet, sokak kedvence.

A családregény háttere a szabadságharc. A függetlenségi és aulikus nemesség konfliktusa romantikus formában bontakozik ki a Baradlay család életében. Az anyának, aki azt akarja, hogy fiai igaz hazafiak legyenek, a halott férj szellemével kell megvívnia. A cselekmény a három Baradlay testvér sorsát követi.

Harmadik regényemet, A cinkos-t 1974-ben kezdtem el Budapesten, és 1978 őszén fejeztem be New York-ban. A kézirat életrajza elég kalandos volt. Hozzá készült jegyzeteimet a házkutató hatóság 1974 októberében nem találta meg falusi munkazugomban, egy öreg asztal föl nem tűnő rekeszében, s ennek boldog felfedezése után muszáj volt visszatérnem a készülő regényhez, a kivándorlás aktuális terve pedig szétfoszlott a szemem előtt. Írtam mindenütt, ahol nyugtom volt, szobámban, kávéházban, köztéri padon, rejtegettem szénhalomban, bútorrésekben, de még Nyugaton is, mert tartottam tőle, hogy ezt a legfőbb javamat egy hosszú kéz elmarkolja az asztalomról. Ösztöndíjakból és könyveim jövedelméből két nyugodt évem lett Berlinben és New Yorkban, itt ért véget a regény egy utolsó szóval: Nem. Saját emlékeimen kívül tucatnyi idősebb ember, egykori politikai foglyok szóbeli elbeszéléseinek nagy hasznát vettem, örökség és feladat gyanánt hagyták őket rám. Vad idők, vad szembenállások, de a próza legyen nyesett és pontos. Amit addig megtanultam a hazai, barátságtalan történelemből, az helyet teremtett magának a könyvben, amelynek hazajövetelem után, 1979-ben egy gépiratos példányát a politikai rendőrség Demszky Gábor földalatti kiadónál megtalálta, s továbbította az ügyészségnek és a bíróságnak, az pedig megsemmisítésre ítélte, amiről engem hivatalos levélben értesített. A regény azonban számos nyelven, köztük magyarul is -1989 előtt illegálisan, majd legálisan - megjelent. Konrád György, 2009

Umberto Eco új könyve - melyet mind megközelítése, mind szerkezete A Szépség történeté-vel és A rútság történeté-vel rokonít - a benne foglalt szemelvénygyűjteményt is segítségül híva, arról tanúskodik, hogy a mindenkori irodalomtörténetben, Hésziodosztól Joyce-ig és Ezékieltől Gaddáig, se szeri, se száma a listáknak. Ki a felsorolás puszta élvezetéért állít össze listákat, ki a lista énekelhetőségének ihletésére, ki pedig - ahogy az úgynevezett kaotikus felsorolásokban látjuk - az egymással különösebb kapcsolatban nem lévő tárgyak összegyűjtésében talál gyönyörűséget. A lista mámora azonban - ebben is a két nagy sikerű előzményhez hasonlóan - nem csupán egy ritkán elemzett irodalmi forma felfedezésére invitál, hanem azt is bemutatja: milyen módon képesek végtelen listák érzékeltetésére a képzőművészeti alkotások is, holott az ábrázolásnak a kép kerete például nyilvánvaló határokat szab. A művek listájának íve Hieronymus Boschtól Salvador Dalíig, a gótikus székesegyházaktól Andy Warholig feszül; láttukon az olvasót is méltán töltheti el a végtelen mámora.

Umberto Eco új könyve - melyet mind megközelítése, mind szerkezete A Szépség történeté-vel és A rútság történeté-vel rokonít - a benne foglalt szemelvénygyűjteményt is segítségül híva, arról tanúskodik, hogy a mindenkori irodalomtörténetben, Hésziodosztól Joyce-ig és Ezékieltől Gaddáig, se szeri, se száma a listáknak. Ki a felsorolás puszta élvezetéért állít össze listákat, ki a lista énekelhetőségének ihletésére, ki pedig - ahogy az úgynevezett kaotikus felsorolásokban látjuk - az egymással különösebb kapcsolatban nem lévő tárgyak összegyűjtésében talál gyönyörűséget. A lista mámora azonban - ebben is a két nagy sikerű előzményhez hasonlóan - nem csupán egy ritkán elemzett irodalmi forma felfedezésére invitál, hanem azt is bemutatja: milyen módon képesek végtelen listák érzékeltetésére a képzőművészeti alkotások is, holott az ábrázolásnak a kép kerete például nyilvánvaló határokat szab. A művek listájának íve Hieronymus Boschtól Salvador Dalíig, a gótikus székesegyházaktól Andy Warholig feszül; láttukon az olvasót is méltán töltheti el a végtelen mámora.

Umberto Eco új könyve - melyet mind megközelítése, mind szerkezete A Szépség történeté-vel és A rútság történeté-vel rokonít - a benne foglalt szemelvénygyűjteményt is segítségül híva, arról tanúskodik, hogy a mindenkori irodalomtörténetben, Hésziodosztól Joyce-ig és Ezékieltől Gaddáig, se szeri, se száma a listáknak. Ki a felsorolás puszta élvezetéért állít össze listákat, ki a lista énekelhetőségének ihletésére, ki pedig - ahogy az úgynevezett kaotikus felsorolásokban látjuk - az egymással különösebb kapcsolatban nem lévő tárgyak összegyűjtésében talál gyönyörűséget. A lista mámora azonban - ebben is a két nagy sikerű előzményhez hasonlóan - nem csupán egy ritkán elemzett irodalmi forma felfedezésére invitál, hanem azt is bemutatja: milyen módon képesek végtelen listák érzékeltetésére a képzőművészeti alkotások is, holott az ábrázolásnak a kép kerete például nyilvánvaló határokat szab. A művek listájának íve Hieronymus Boschtól Salvador Dalíig, a gótikus székesegyházaktól Andy Warholig feszül; láttukon az olvasót is méltán töltheti el a végtelen mámora.

Eragon és Saphira megvívta élete első nagy csatáját a törpék és vardenek oldalán a Birodalom kegyetlen ura, Galbatorix és az őt támogató urgalok ellen. Bár a csatát megnyerték, a harcnak nincs vége. A súlyos sérülést szenvedett Eragon és sárkánya Ellesmérába, a tündék országába utazik, hogy ott tökéletesítse tudását, és ily módon méltó legyen a Sárkánylovasok rendjéhez. Kiképzése során nemcsak testben és a harcművészet terén edződik, hanem szelleme is fejlődik. Mestere, Oromis megismerteti a mágia magasabb szintjével, s a férfivá érő Eragon jó úton halad, hogy igazi Lovassá váljon. Időközben azonban hírét veszi, hogy faluját, Carvahallt Galbatorix pribékjei a földdel tették egyenlővé, a falubeliek pedig, Eragon unokatestvére, Roran vezetésével, elmenekültek, hogy a vardenekhez csatlakozva ők is harcba szálljanak a zsarnok ellen. Eragon nem tehet mást, mint hogy lélektársával, Saphirával együtt részt vegyen az öldöklő háborúban, ahol egy hozzá hasonlóan ifjú Lovassal, halottnak hitt barátjával, Murtaghval kerül szembe, s a kíméletlen párbajban fény derül egy rettenetes titokra. Eragon megtudja, ki volt az apja. A véreskezű, nagy erejű mágus, Galbatorix uralmát most sem sikerült megtörni, a történet folytatódik. Hogy hogyan alakul a Birodalom és alattvalói, továbbá a törpék, tündék, sárkányok, mágusok sorsa a későbbiekben, azt a főhőséhez hasonlóan immár férfivá cseperedett Christopher Paolini Az örökség trilógiájának készülő, harmadik kötetéből tudja majd meg a Kedves Olvasó.

Ez az a könyv, amelyben a nyolcvanas évek elején igyekeztem megírni, hogy voltaképp mi történt velünk, elérve vagy túllépve a krisztusi kort, mi lett a nemzedékemmel, a barátaimmal, a szerelmeimmel. Még nem voltam harminc, amikor nekifogtam. Harminchat éves lettem én, mire megjelent, 1986-ban. Azóta mindig makacsul megakadályoztam, hogy a Félnóta újra kiadódjék (magvasnak vélt okaimról elő- s utószót írtam, akit érdekel, lássa ott). 1986 - vagy inkább '85, akkor kaptam a második korrektúrát - óta nem olvastam. Most igen. Nagyon fölkavart. Ez persze mindegy. El sem tudom képzelni, hogy a harminc alattiak mit szólnak hozzá. Sok benne a számukra ismeretlen kifejezés, a géemkától a Konsumex dolláros boltig. Ám e fogalmak nem lényegesek. A regénynek a hatvanas évek magyar történelme és politikai viszonyai csupán a hátterét adták, semmilyen módon nem a témáját. A Félnóta a barátságról, a szerelemről, az árulásról, a gerincről, a szolidaritásról és hűségről szól. Gondolom én. Másként: az ifjúságról. Az enyémről biztosan. A miénkről.