Európa Könyvkiadó strana 113 z 124

A Setét Torony sorozatban - melynek harmadik kötetét tartja kezében az olvasó - a thriller koronázatlan királya a fantasy birodalmába kalandozik. Egy mitikus, történelem előtti - vagy utáni - varázsvilágba, amely idegensége mellett is ismerős - a mesék és mítoszok mellett talán leginkább ... Folytatás ›› a nagy amerikai westernekből. A regényfolyam egyes darabjai önállóan is megállják helyüket, de együtt alkotnak kerek egészt, hoznak létre egy olyan teljes világot, amelyet sokan A Gyűrűk Urá-éhoz hasonlítanak. Roland és barátai, Eddie és Susannah Dean elszántan haladnak úti céljuk, a titokzatos Setét Torony felé. Megpróbáltatásaiknak koránt sincs vége. Új ellenséggel találják szemközt magukat, az óriási és ősöreg, félig gép, félig állat medvével. Lud, az egykor szupercivilizált város romjai között élethalálharcot vívnak a testileg-lelkileg eltorzult, vérszomjas túlélőkkel. Kimerült, ám tántoríthatatlan hőseink folytatják útjukat. Sikerül-e elérniük a Setét Tornyot, s ott vajon mi vár rájuk? Olvasson bele: Részlet a könyvből A(z) Puszta földek (Könyv) szerzője Stephen King.

Philip Roth ebben a regényében is egy lebilincselő, a háború utáni amerikai történelemben mélyen gyökerező történetet mesél el a rá mindig jellemző fantasztikus profizmussal és részletgazdagsággal. Szembesülünk az amerikai életforma brutalizálódásával, az amerikai álommal, a zsidóság vállalásával és elutasításával, az ember alapvető megismerhetetlenségével - hisz nincs olyan borzalom, olyan árulás, olyan perverzió, amitől az ember visszariadna. A történetet a hatvanöt éves író, Nathan Zuckerman meséli el, pontosabban hat estén keresztül beszélget egykori irodalomtanárával, akinek rég elhunyt öccse a mű főhőse: Iron Rinn, a kommunista rádiószínész, akinek kommunistasága mögött Nathan rettenetes titkot sejt - nem alaptalanul. Rinn ugyanis tizenhat éves korában gyilkossá válik, menekül, álnéven bányász lesz, majd egy véletlen folytán színész, Abe Lincoln megszemélyesítője, de közben van egy másik élete - a kommunista szervezkedés. Mindez a mccarthyzmus idején nem veszélytelen vállalkozás. Irát felesége, az öregedő színésznő képében éri utol a végzet; neki, az antiszemita zsidó sztárnak sikerül összeroppantania a Vasembert, amikor ország-világ elé öklendi: "Kommunistához mentem feleségül". Philip Roth 1997-ben az Amerikai pasztorál-ért Pulitzer-díjat kapott. 1998-ban a Fehér Házban átvehette a National Medal of Arts nevű, legmagasabb állami művészeti díjat, 2002-ben pedig az Amerikai Irodalmi és Művészeti Akadémia legrangosabb kitüntetését, a Gold Medal in Fictiont, amelyet korábban többek között John Dos Passosnak, William Faulknernek és Saul Bellow-nak ítéltek oda. Kétszer nyerte el a National Book Awardot és a National Book Critics Circle Awardot, háromszor a PEN/Faulkner Awardot. 2005-ben az Összeesküvés Amerika ellen című könyvével elnyerte az Amerikai Történész Szövetség díját "2003-2004 kiemelkedő amerikai témájú történelmi regényéért". Roth elnyerte a PEN két legrangosabb díját is: 2006-ban a Pen/Nabokov Awardot "következetesen eredeti és tökéletes mesterségbeli tudással megalkotott életművéért", és 2007-ben a PEN/Saul Bellow Awardot, melynek indoklása szerint "hosszú pályafutása során alkotott életművének minősége Philip Rothot... az amerikai irodalom legmagasabb csúcsára helyezi". Philip Roth az egyetlen élő amerikai író, akinek művei a Library of America gyűjteményes, mértékadó kiadásában megjelentek. 2011-ben a Fehér Házban átvehette a National Humanities Medalt, és ugyanabban az évben neki ítélték a negyedik alkalommal kiosztott Nemzetközi Man Booker-díjat.

Umberto Eco új könyve - melyet mind megközelítése, mind szerkezete A Szépség történeté-vel és A rútság történeté-vel rokonít - a benne foglalt szemelvénygyűjteményt is segítségül híva, arról tanúskodik, hogy a mindenkori irodalomtörténetben, Hésziodosztól Joyce-ig és Ezékieltől Gaddáig, se szeri, se száma a listáknak. Ki a felsorolás puszta élvezetéért állít össze listákat, ki a lista énekelhetőségének ihletésére, ki pedig - ahogy az úgynevezett kaotikus felsorolásokban látjuk - az egymással különösebb kapcsolatban nem lévő tárgyak összegyűjtésében talál gyönyörűséget. A lista mámora azonban - ebben is a két nagy sikerű előzményhez hasonlóan - nem csupán egy ritkán elemzett irodalmi forma felfedezésére invitál, hanem azt is bemutatja: milyen módon képesek végtelen listák érzékeltetésére a képzőművészeti alkotások is, holott az ábrázolásnak a kép kerete például nyilvánvaló határokat szab. A művek listájának íve Hieronymus Boschtól Salvador Dalíig, a gótikus székesegyházaktól Andy Warholig feszül; láttukon az olvasót is méltán töltheti el a végtelen mámora.

A kötet a következő drámákat tartalmazza: Kisfaludy Károly: A kérők; Szigligeti Ede: Liliomfi; Csiky Gergely: A proletárok.

Mikszáth Kálmán A Noszty fiú esete Tóth Marival című, 1908-ban megjelent regényének alapötletét hírlapi szenzáció szolgáltatta: a századfordulón egy milliomos bácskai polgár leányát megszöktette egy dzsentri fiatalember. Miután az ifjú hölgyet ily mó don "kompromittálták", az apa látszatra beleegyezett a házasságba, az esküvő napján azonban külföldre küldte leányát, s a hozományvadász hoppon maradt. Az ilyen néven nem létező, de nagyon is valóságos Bontó vármegyében (ahova Mikszáth szerint "a fra ncia forradalom szele még mostanáig sem fujt be") élő, szerteágazó rokoni kapcsolatokkal rendelkező Noszty család egy szépreményű sarja, Feri is hozományvadászatra indul. Ez a "vidám, könnyelmű, eleven, pompás lovas és nagy kártyás" ifjú ember előbb nyalka huszár hadnagyként egy dúsgazdag felvidéki polgárlány kezét akarja elnyerni, ám egy váltóhamisítás miatt el kell tűnnie a színről. Másodjára az Amerikából multimilliomosként hazatért Tóth Mihály leányára veti ki a horgot...

Eraszt Fandorin legújabb kalandja 1914 nyarán veszi kezdetét, mikor is a zseniális nyomozót csúnyán cserbenhagyja korábbi legendás szerencséje: egy jaltai "rutinmunka" (a cár elleni soros gyilkosságkísérlet leleplezése) alkalmával önkéntelenül egy agyafúrt politikai merénylet tétlen mellékszereplőjévé válik. A hatvanadik évéhez közeledő volt államtanácsos nem nyugszik bele hírnevének megtépázásába, és Maszával, hűséges inasával a titokzatos elkövető, egy Odüsszeusz fedőnevű anarchista után eredve Bakuba utazik. Ám eközben váratlanul meghal Ferenc Ferdinánd, és a személyes bosszúhadjárat egy nemzetközi konfliktus megakadályozásának kulcsfontosságú epizódjává fokozódik. Vérbő küzdelmek és hatalmi intrikák közepette lépnek új ellenfelek és segítőtársak a sodró lendületű, könnyed izgalmak és remek humor jellemezte történet színpadára, miközben Fandorin - ahogyan azt tőle már megszokhattuk - ebben a kiélezett történelmi szituációban sem tud közömbös maradni a női nem iránt: küldetése során egy tekintélyes muzulmán özvegy kérlelhetetlen vágyaival is meg kell küzdenie. Úgy tűnik azonban, hogy ezúttal a tévedhetetlen detektív minden erőfeszítése hiábavalónak bizonyul, ahogyan a félig keleti, félig európai, mindenestül az olajnak alárendelt városra egyre vészjóslóbb árnyékot vet a világháborúba és forradalomba sodródó Oroszország eljövendő tragédiája. A fekete város nemcsak a méltán népszerű Fandorin-sorozat egyik legfordulatosabb része, hanem egyúttal - ahogyan azt a cím is sejteti - talán legsötétebb darabja is. Borisz Akunyin magával ragadó regénye egy olyan kaotikus korszak beköszöntéről tudósít, amelyben a józan logikára támaszkodva már egyre kevésbé lehet eligazodni, és amelynek őrületében bárkinek könnyedén nyoma veszhet - akár az Orosz Birodalom legyőzhetetlen nyomozójának is.

Az idő: valahol a jövőben, ahol 2084 már csak bizonytalan szóbeszéd: rejtélyes szám, ősrégi dátum, talán égi jel. Abisztán hatalmas birodalmában egy az Isten: Yölah, és Abi az ő Küldötte. Tilos az önálló gondolat, bűn az egyéni érzés, Yölah népe pedig üdvözülten éli múlt és jövő nélküli változatlanságba dermedt mindennapjait. Lehetséges-e, érdemes-e vajon kételkedni, bármit keresni ebben a világban, ahol kérdések már rég nincsenek, s ahol mindenre megvan a válasz? A regény csetlő-botló, ám céltudatos főhőse mégis útnak indul, hogy kérdésekre s újabb kérdéseket hozó válaszokra leljen. Boualem Sansal a kortárs francia nyelvű irodalom egyik meghatározó hangja. Hol ironikus, hol pedig profetikusan komor vagy éppen filozofikusan elemző látomása egy régi-új veszedelem, a szélsőséges vallási radikalizmus lehetséges következményeit viszi el a néhol már szinte abszurd végletekig. Akárcsak Orwell regénye, Sansal műve is szenvedélyes figyelmeztetés: olyan disztópia, amely a világ egyes részein már megvalósulni látszó borzalmakból táplálkozik. A vallás otthona a valódi hitnek és ürügye a vakhitnek. A vakhitnek azonban már semmi szüksége ürügyre: egyszerűen csak van. És ahol vakhit van - fűtse bármely ideológia -, ott minden más megszűnik. Ha hagyjuk. Boualem Sansal, a kortárs francia nyelvű irodalom egyik nagy jelentőségű képviselője egy algériai faluban, Theniet El Hadban született 1949-ben. Mérnöki képesítése és közgazdasági doktorátusa megszerzése után számos területen tevékenykedett: dolgozott az oktatásban, volt tanácsadó és cégvezető, valamint egy ideig magas pozíciót töltött be az algériai közigazgatásban, ahonnan a hatalomnak kevéssé tetsző írásai miatt 2003-ban mennie kellett. Jelenleg is Algériában él, ahol regényeit és egyéb írásait cenzúrázzák, őt magát pedig rendszeresen érik fenyegetések és személyes támadások. Annál nagyobb népszerűségnek örvendenek könyvei Európában, nem utolsósorban Franciaországban és Németországban. Számos irodalmi díjban és kitüntetésben részesült. Goncourt-, Renaudot-, Femina-, Flore- és Médicis-díjra is jelölt, 2084 című regényéért 2015-ben elnyerte a Francia Akadémia Regény- ?Jelentős eseményről volt szó, nagyon régóta nem volt boszorkánysági per, már nem is remélte senki, hogy valaha is lefolytathat ilyet, pedig a vallás elszegényedik, elveszti életerejét, ha senki sem támadja hátba. Inkább a stadionban meg a harcmezőn, semmint a hitoktatás derűs légkörében kap újból erőre.?

Kétszáz évvel a Robbanás után azon a helyen, ahol Moszkva állt egykor, éldegél egy közösség a maga primitív, mókás és gyakran brutális szabályai szerint. Az egyszerű emberek számára az egér a minden: abból főzik a levest, abból készül a ruhájuk, és azt használják a cserekereskedelemben is. A régi könyvek birtoklását betiltotta az uralkodójuk, Fjodor Kuzmics (áldassék a neve), aki plagizálja a régi mestereket, s ő népének egyetlen írója. A zsarnok egyik írnoka meséli el nekünk a városka életét és saját páratlan karrierjének történetét. Benedikt valósággal szerelmes a könyvekbe, de hiába olvas el mindent, ami a keze ügyébe kerül, képtelen bármiféle erkölcsi tanulságot levonni olvasmányaiból. Az egyszerű, jólelkű írnokból a zsarnok kegyetlen kiszolgálója lesz, s az ő torz nézőpontjából látjuk mindazt a kegyetlenséget, önzést és tudatlanságot, mely pusztulással fenyegeti Fjodor-Kuzmicsszk városát... A regény korábban más kiadónál Kssz! címmel jelent meg. "Tatyjana Tolsztaja varázsvízzel meglocsolta a regény eltemetett és elsiratott műfaját, hazahozta Amerikából, és kiderült, hogy tökéletesen eleven. Olyan ízletesen van megírva ez a regény, hogy szeretnénk cuppogva és kéjesen morogva megenni minden mondatát." (Borisz Akunyin) "A macskány-ban benne van szinte minden: egyszerre brutális és nagylelkű, különleges és univerzális, sötét és vidám, klasszikus és tökéletesen új." (Jonathan Safran Foer) "Képtelenség szavakat találni Tolsztaja prózájának túlcsorduló gazdagságára és rémületes leleményességére." (John Banville)

"A regény állandó, hűséges kísérője az embernek a modern idők kezdete óta. A "megismerés szenvedélye" (amit Husserl az európai szellem leglényegesebb vonásának tekint) ekkor uralkodott el rajta, hogy megvizsgálja az ember konkrét életét, és megóvja a lét feledésétől, hogy az életvilágra állandó fényt vetítsen. Így értelmezem és egyszersmind osztom is azt a konokságot, amellyel Hermann Broch azt hajtogatta: Feltárni azt, amit csak a regény tárhat fel - ez adja a regény jogosultságát, egyedül ez. Az a regény, mely nem tárja fel a lét valamely addig ismeretlen részecskéjét, erkölcstelen. A regény egyetlen erkölcse a megismerés. Hadd tegyem hozzá: a regény Európa műve, felfedezései, jóllehet különböző nyelveken történnek, egész Európa osztályrészének tekintendők. A felfedezések egymásra következése (és nem a szövegek összegezése): ez az európai regény története." Ezt a történetet írja meg Milan Kundera hét többé-kevésbé független szövegből, "hét részből álló esszé"-jében. Az egyik szöveget Cervantesnek szenteli az író, a másikat Brochnak, a harmadikat Kafkának, s közben minduntalan vissza-visszatér, szüntelenül hivatkozik azokra a szerzőkre, akik irodalmi támaszpillérei az ő "személyes regénytörténetének": Rabelelais-ra, Sterne-re, Diderot-ra, Flaubert-re, Tolsztojra, Musilra... Két dialógusban saját művészetéről, saját regényeiről beszél: a polifóniáról, a kompozícióról, a "kísérleti ego" (az irodalmi alak) megteremtésének módozatairól, a fordítás művészetéről... Kundera esszéje nem más, mint az "Isten nevetéséből született művészet", a regény regénye, amely sok-sok szellemi izgalmat, felfedezést, kalandot kínál az olvasónak.

"A regény állandó, hűséges kísérője az embernek a modern idők kezdete óta. A "megismerés szenvedélye" (amit Husserl az európai szellem leglényegesebb vonásának tekint) ekkor uralkodott el rajta, hogy megvizsgálja az ember konkrét életét, és megóvja a lét feledésétől, hogy az életvilágra állandó fényt vetítsen. Így értelmezem és egyszersmind osztom is azt a konokságot, amellyel Hermann Broch azt hajtogatta: Feltárni azt, amit csak a regény tárhat fel - ez adja a regény jogosultságát, egyedül ez. Az a regény, mely nem tárja fel a lét valamely addig ismeretlen részecskéjét, erkölcstelen. A regény egyetlen erkölcse a megismerés. Hadd tegyem hozzá: a regény Európa műve, felfedezései, jóllehet különböző nyelveken történnek, egész Európa osztályrészének tekintendők. A felfedezések egymásra következése (és nem a szövegek összegezése): ez az európai regény története." Ezt a történetet írja meg Milan Kundera hét többé-kevésbé független szövegből, "hét részből álló esszé"-jében. Az egyik szöveget Cervantesnek szenteli az író, a másikat Brochnak, a harmadikat Kafkának, s közben minduntalan vissza-visszatér, szüntelenül hivatkozik azokra a szerzőkre, akik irodalmi támaszpillérei az ő "személyes regénytörténetének": Rabelelais-ra, Sterne-re, Diderot-ra, Flaubert-re, Tolsztojra, Musilra... Két dialógusban saját művészetéről, saját regényeiről beszél: a polifóniáról, a kompozícióról, a "kísérleti ego" (az irodalmi alak) megteremtésének módozatairól, a fordítás művészetéről... Kundera esszéje nem más, mint az "Isten nevetéséből született művészet", a regény regénye, amely sok-sok szellemi izgalmat, felfedezést, kalandot kínál az olvasónak.

1828. május 20-án a nürnbergi utcán a járókelők találtak rá "Kasparra" - egy tizenhat év körüli fiúra, aki sem értelmesen beszélni, sem járni nem tudott, holott makkegészséges volt. A lelencet a város vette gyámságba, és egy tanárhoz adta ki gondozásba. A fiú lassanként megtanult beszélni és beszámolt addigi életéről: egy sötét tömlöcben, minden emberi társaságtól és szeretettől megfosztva kellett felnőnie, oktalanul és szeretetlenül. Rejtélyes és rettenetes múltja miatt Kaspar körül hamarosan ellenőrizhetetlen mendemondák kaptak lábra: egyesek úgy vélték, hogy ő a badeni trónörökös, de némelyek Napóleon, mások Gutenberg bambergi kanonok fiának tartották. Személye nemcsak Németország, hanem egész Európa képzeletét is megmozgatta. Csodálói és hívei tiszta lelkű, "nemes vadembert" láttak benne, ellenségei, a kétkedők és a józanabbak agyafúrt szédelgőnek hitték. A valós történet leghíresebb irodalmi feldolgozása Jakob Wassermann 1908-ban íródott regénye. A mű nem a szélhámosnak, hanem a legendák Kaspar Hauserének állít emléket: a társadalomba ártatlanul, tiszta lélekkel, szinte már felnőttként belecsöppenő ifjút örökíti meg, aki képtelen beilleszkedni a korlátolt, ostoba, kicsinyes környezetébe, akit a szűk látókörű német polgárvilág hiába próbál a maga képére formálni. Kaspar, "Európa gyermeke" rövid életében egyszer sem talál igazi otthonra: gyámjai és "jótevői" hol nevelési elveiket szeretnék kikísérletezni rajta, vagy saját személyüket igyekeznek a híresség által előnyösebb helyzetbe juttatni, hol álnok kétszínűséggel közelednek hozzá, hogy a nem kívánatos trónörököst eltegyék láb alól. A különleges, égi tisztaságú ifjú egyre kétségbeesettebben vergődik az intrikák, hazugságok, önérdekek és pénzsóvárság hálójában, mígnem a gonosz szándékok őt is a mélybe rántják...

A kötetben a következő drámákat olvashatjuk: Bródy Sándor: A tanítónő; Heltai Jenő: A néma levente; Molnár Ferenc: Játék a kastélyban; Füst Milán: Boldogtalanok; Tamási Áron: Énekes madár.

1828. május 20-án a nürnbergi utcán a járókelők találtak rá "Kasparra" - egy tizenhat év körüli fiúra, aki sem értelmesen beszélni, sem járni nem tudott, holott makkegészséges volt. A lelencet a város vette gyámságba, és egy tanárhoz adta ki gondozásba. A fiú lassanként megtanult beszélni és beszámolt addigi életéről: egy sötét tömlöcben, minden emberi társaságtól és szeretettől megfosztva kellett felnőnie, oktalanul és szeretetlenül. Rejtélyes és rettenetes múltja miatt Kaspar körül hamarosan ellenőrizhetetlen mendemondák kaptak lábra: egyesek úgy vélték, hogy ő a badeni trónörökös, de némelyek Napóleon, mások Gutenberg bambergi kanonok fiának tartották. Személye nemcsak Németország, hanem egész Európa képzeletét is megmozgatta. Csodálói és hívei tiszta lelkű, "nemes vadembert" láttak benne, ellenségei, a kétkedők és a józanabbak agyafúrt szédelgőnek hitték. A valós történet leghíresebb irodalmi feldolgozása Jakob Wassermann 1908-ban íródott regénye. A mű nem a szélhámosnak, hanem a legendák Kaspar Hauserének állít emléket: a társadalomba ártatlanul, tiszta lélekkel, szinte már felnőttként belecsöppenő ifjút örökíti meg, aki képtelen beilleszkedni a korlátolt, ostoba, kicsinyes környezetébe, akit a szűk látókörű német polgárvilág hiába próbál a maga képére formálni. Kaspar, "Európa gyermeke" rövid életében egyszer sem talál igazi otthonra: gyámjai és "jótevői" hol nevelési elveiket szeretnék kikísérletezni rajta, vagy saját személyüket igyekeznek a híresség által előnyösebb helyzetbe juttatni, hol álnok kétszínűséggel közelednek hozzá, hogy a nem kívánatos trónörököst eltegyék láb alól. A különleges, égi tisztaságú ifjú egyre kétségbeesettebben vergődik az intrikák, hazugságok, önérdekek és pénzsóvárság hálójában, mígnem a gonosz szándékok őt is a mélybe rántják...

Ő az, aki költészetet vitt a rockba. Nem úgy, hogy "beoltotta" költészettel a rockot. Hiszen nincs külön Dylan-zene és Dylan-szöveg. Csak a dalok vannak. Éltetőjük ugyanaz az életérzés, amely végső soron a rockzenét is létrehozta. Magas és mély, városi és népi művészetből, szórakoztatóipari hulladékból és avantgárdból, aranyból és sárból. A dalait pedig Dylan ? az ő csöppet sem atyaszerű, de mégiscsak atyai barátja és rajongója, az üvöltő aranykor lázas prófétája, a néhai Allen Ginsberg legalábbis így hallotta, érezte és tudta ? nem dalolja, hanem lélegzi, zseniálisan értve a módját, hogy ne menjen kárba se szó, se szusz: No wasted language, no wasted breath. És hát akkor bizony hegyezze a fülét, és őrá figyeljen túl az Óperencián, erre az előadóra, Dylanre, azaz elképzelt hasonmására a Dylan-fordító is, ha akad ilyen. Jó tudni persze, hogy csalás ez így: az anyanyelvemen "szólaltatni meg" az angolul lélegző Bob Dylant. Csak hát rendes versfordításokon, amilyennek a mostani, alaposan bővített és jócskán javított válogatás darabjainak már a huszonnyolc évvel ezelőtti előzményeit is szántam, az effajta csalást nem szokás számonkérni. A csalás ugyanis, hogy tehát (ford.) fordítva szólaltja meg Homéroszt, Rimbaud-t vagy éppen Bob Dylant, megfelel a játékszabályoknak. Ha pedig még irodalmi Nobel-díjat is nyer az illető, (ford.)-nak talán tényleg nem kell szabadkoznia. De fülelnie és figyelnie, hallania őt közben is muszáj. Az ego szürreális kalandjait milliók fülébe süvöltő vagy dünnyögő lírai ént, a Bob Dylan álnevűt, ahogy énekli egy szál gitárral, dübörgő rhythm&blues-kísérettel, reggae-ritmusban, akárhogy, csak mindig-mindig máshogy: nem, nem, nem én vagyok. A lélegzetét, a hangját tehát: a mindig változó, mégis összetéveszthetetlen Bob Dylan-hangot. Ha az olvasó is hallja, nagy baj nem lehet.