Fapadoskonyv.hu strana 41 z 82

A Pickwick Klub Charles Dickens első regénye. A történet eredetileg a grafikus Robert Seymour ötlete volt, aminek megírásához Dickens segítségét kérte. Dickens azután kezdett a témával foglalkozni miután Seymour öngyilkosságot követett el. Samuel Pickwick úr, a róla elnevezett klub díszelnöke, aki három barátja, és klubtársa kíséretében elindul, hogy Anglia területén sebészi műgonddal, a legapróbb részleteket is feltárva tanulmányozza az emberi természetet. Változatos és humoros kalandjaikat ismerhetjük meg e történetben.A pikareszk regény cselekményességével több filmrendezőt is megihletett, a szöveg legalább három adaptációját ismerhetjük. Az 1913-as és 1921-es némafilm-feldolgozás után, 1952-ben hangosfilm készült a történetből.

Déryné Széppataki Róza (1793-1872), a díva az elso magyar operaénekesno és a reformkor kulturális színterének egyik meghatározó szereploje. Neve erosen élt és él máig a hazai köztudatban. Alakját nemcsak filmek, irodalmi muvek, hanem az a herendi porcelánfigura is orzi, amely sok háztartás dísze. Öt vehetjük az elso magyar színésznonek, aki dívaként hatása alatt tartott egy egész országot és rabul ejtette a kor férfitársadalmának, köztük a Bánk bán írójának, Katona Józsefnek a szívét. Idos korában írt két kötetes visszaemlékezései, reformkori road movie, amely végigkalauzolja az olvasót a történelmi Magyarországon Székesfehérvártól, Kassán át Kolozsvárig. Hosszú és fáradságos utak kalandjait, kémregényekbe illo színészszöktetéseket, vidéki városokat, a vándorszínész társulatok mindennapjait tárja elénk oszinte, humoros hangvétellel Déryné Széppataki Róza, aki bebizonyította, hogy íróként sem utolsó.

Levél Apámhoz: ez a cím nem Kafkától származik. A szerzo nem adott címet muvének. Egyszeru okból: nem szánta munek, csak közönséges levélnek. Hogy a terjedelmes levél mégis a ?mu? irodalmi rangjára emelkedett, ezt nemcsak muvészi ábrázoló eszközeinek vagy jellegzetes Kafka-stílusának köszönheti, hanem mindenekelott sajátságos tartalmi értékeinek. Kafka világképének különösen becses dokumentuma ez a közvetlen vallomás, méltóképpen sorakozhat fel az irodalmi igényu alkotások, a ?közvetett? vallomások mellé. Kafka 1919-ben írta meg ezt a különös vádiratot apja ellen. ?Írásaim Rólad szóltak? ? írta apjának, mintha azoknak akarna ezzel is igazat adni, akik az ?apa-komplexusban? keresik meghasonlott világképének egyedüli okait. A félelmetes apa csupáncsak része, de egyben óriássá nott szimbóluma is annak a világrendnek, mellyel az író meghasonlott, s szabadulni mégsem tudott tole soha. A levél sokféle tanulságot rejteget, néhol még Kafka oly sajátosan abszurd képalkotásának is nyomára vezet. Csak egyetlen példa: a legjellemzobb Kafka-novellák egyikében, Az átváltozásban az elbeszélés hose arra ébred, hogy féreggé változott, s így éli tovább életét, megtaposva a családban. Ez a novellában egyetemes érvényuvé avatott kép az apjához írt levélben is megismétlodik, ezúttal reális, élményszeru értelmezésben: ?eltávolodtam Toled egy darabon, önállóan, még ha ez kissé arra a féregre emlékeztetett is, amely a hátulról rátaposó láb alól teste elejével kivergodik?? Szabó Ede

A regény elsősorban a hazai feudalizmus és központja, a nemesi vármegye elavultságát, ellentmondásait, a haladásra gyakorolt visszahúzó hatását tárja fel. Réty alispánné, ügyvédje, Macskaházy segítségével ellopja Tengelyi Jónástól, a falu jegyzőjétől nemeslevelét, és néhány, az asszonynak anyagi okokból kellemetlen iratot. Így a jegyzőt félreállítják a megyei tisztújításon, nem tudja igazolni nemességét. Viola, a jobbágyból lett betyár, a Tengelyi családhoz fűződő hálából visszaszerzi a nemesi iratot, de közben önvédelemből megöli Macskaházyt. A gyilkosság gyanúja Tengelyire terelődik ezért börtönbe zárják, és csak Viola utolsó vallomása után szabadul. Hátralevő éveit visszavonultan, megtörten éli le. Az alispánné öngyilkos lesz, nevelt fia, Réty Ákos elveszi a jegyző leányát. A nagybirtokos Réty család és az őt támogató hivatalnokrendszer, a haladó gondolkodású jegyző és a becsületes jobbágy, Viola összecsapását az író az egész feudális rendszer kritikusaként írja le. 

A ?Szabadok Testvérisége – így nevezték számkivetett közösségüket a 17. századi karibi szigetvilágban tanyát vert kalózok. Gilbert és társai köztünk élnek, a zsúfolt és nyomasztó nagyváros az otthonuk. Elegük van az egyhangú hétköznapokból, torkig vannak a középszerűséggel, a fásult és megtört emberekkel, az uniformizált örömökkel, a menthetetlen sorsokkal. Ami egy jó heccnek indul, amit négy barát mámoros részegségben elhatároz, végül valóra válik: hajóra szállva maguk mögött hagyják eddigi elhibázott életüket, hogy egy kubai kapitány megszöktetésével végül a kalózok jamaikai fővárosában beteljesítsék álmaikat; szabadok legyenek, és beintsenek mindenkinek, aki hátra maradt. A Libertad fedélzetén azonban minden másként alakul… Fegyveres rablás, tűzharc a parti őrséggel, kokain- és embercsempészet, többrendbeli gyilkosság kerül a bűnlistájukra, és a négy fiatal váratlanul a sűrűjében találja magát; életre szóló döntések, sorsfordító választások közepette, miközben a barátság egyre gyengülő kötelékeibe fogódzkodva próbálják túlélni a kalandot.

Ha ?az olvasó találkozott a szerző A magyar irodalom arcképcsarnoka című könyvével, akár úgy is tekintheti, hogy most annak második kötetét tartja a kezében. Hiszen amiként abban, úgy ebben is kereken száz magyar író és költő arcképvázlatát ismerheti meg; s minthogy ez a könyv később jelenik meg, mint amaz, tehát sorrendben: ez a második kötet. Holott mégsem az, és nagyon kérem az olvasót, ne is tekintse annak. Először is: itt szó sincs semmiféle időbeli folytatás­ról, itt is nagyon régiekkel – XVI. századbeliekkel – kezdődik a névsor, és nemrég elment kortársakkal végződik. De még csak azt sem lehet mondani, hogy okvetle­nül értékrendbeli különbség van a két könyv felidézte íróművészek között. Egy­szerűen arról van szó, hogy itt most azokról beszélek, akik ezért vagy azért nem fértek el abban az Arcképcsarnokban. Mert az ugyan igaz, hogy irodalmunk legvitathatatlanabb klasszikusairól a szerző – mármint én, aki e sorokat írom – az előző kötetbe írta-vázolta azokat a bemutató mondatokat, amelyekkel jelezni kívánta, hogy őbenne milyen fővonásokkal rajzolódnak ki ezek a legnagyobbak, ámde ezeknek a kétségtelenül legnagyobbaknak, legjelentékenyebbeknek a száma alig-alig haladja meg a tucatot. Hogy őmelléjük kik kerültek abba az Arcképcsar­nokba, azt nagymértékben meghatározta a szerző saját ízlése, olvasói emlékeinek követelőzése vagy egyik-másik alak életrajzi érdekessége. És mivel négy-öt író­gépelt oldalnál rövidebben nemigen lehet valamelyest is szemléletes képet vázolni egy-egy íróról, száz ilyen vázlatnál több pedig nem fér még egy viszonylag terjedel­mes kötetbe sem – tehát a kerek százas szám varázsa (amely Dantét is igézte, hogy Isteni színjátéka éppen száz énekre terjedjen, és Boccacciót is arra csábította, hogy száz novellából állítsa össze Dekameronját, és még a mi Szerb Antalunkat is ösz­tönözte, hogy száz versből építse fel a szerintem mindmáig legszebb magyar nyelvű költői antológiát) nekem is azt az egyáltalán nem irodalomtörténeti, hanem iro­dalmi játéknak tekinthető komponáló igényt adta, hogy kereken száz ugyanolyan hosszú – illetve ugyanolyan rövid – arcképpel igyekezzem vágyat ébreszteni az olva­sókban kimeríthetetlen kincsestárunk, a magyar irodalom minél teljesebb birtokba vételére.

Eötvös ?Józsefet elsősorban mint regényírót tartja számon az irodalomtörténetírás. Megbecsüléssel emlékezik meg emellett természetesen az állambölcselő és a költő, az államférfi és a politikai publicista teljesítményéről is. A szónokról azonban hallgatni szokás. A műfajok hierarchiáját meglehetősen szűkkeblűen értelmező hazai gyakorlat a szónoklatot általában amúgyis kiiktatja az irodalom köréből, de Eötvös beszédeit az átlagosnál is jobban sújtja a meg nem érdemelt feledés. Szónoki műveit összegyűjtve hetven esztendeje adták ki utoljára, behatóbb elemzésüket nemcsak az összefoglaló irodalomtörténetek mellőzték, de a róla készült tanulmányok, sőt monográfiák is. Napjaink hazai olvasója így aligha sejti, hogy benne legnagyobb és – főbb elveit tekintve – máig időszerű hazai szónokaink egyikét is tisztelhetjük. Az Eötvös-beszédek iránti közöny az ellenforradalom negyedszázadában alakult ki: azok tartalma, a szabadság, a jogegyenlőség és főképp a testvériség eszmevilága merőben idegen volt a Horthy-rendszer szélsőséges nacionalizmusától. A személyi kultusz felfogása pedig az író európaiságában talált kivetnivalót, s még inkább a beszédek hangsúlyozott liberalizmusában. E polgári ideológiát sokáig csupán mint a szocializmus ellentétét szemlélte a marxista irodalomtudomány – hogy nem csupán ellenpárja, de előzménye, előkészítője, illetve egy kiváltó katalizátora is volt az utóbbinak, arról jobbára megfeledkezett.

„Valaki ?megrágalmazhatta Josef K.-t” – ezzel a valóságos szállóigévé vált mondattal kezdődik Kafka regénye, amely immár a huszadik század nagy klasszikusai közé tartozik.És így végződik: „… torkára fonódott az egyik úr keze, a másik pedig mélyen a szivébe döfte, s kétszer megforgatta a kést.” Az állítólagos rágalmazást követő letartóztatás és az ítélet végrehajtása között játszódik le a per, amelynek során végig nem derül ki, hogy milyen bűnt követett el az áldozat, és miért kell végül meghalnia. Nem is derülhet ki, mert a polgári jogrend ellen valóban nem vétett Josef K., bűne mitikus bűn, bűnhődését nem valamiféle feszíni igazságosság, hanem a személyben érvényesülő szükségszerűség rendeli el. Josef K. tudomást szerez a per során a „Törvény” létéről, a törvényről, amelynek alapján bűnösnek ítéltetik, és amely alighanem egy társadalmi rend legfőbb törvénye, de megismerni e törvényt már nem áll módjában, ködös, megfoghatatlan élményként rögződik benne. Mítoszt teremt ebben a művében Kafka: képbe sűríti, megdöbbentő erejű, irracionális képbe azt, amit felismert, de a megismerés egzakt, racionális eszközeivel megközelíteni nem tudott. Legjellemzőbb képe maga a bíróság. Benne vannak ebben a képben a legfőbb modell, a monarchia despotikus, korrupt, vaskalapos államgépezetének vonásai, de ez a bíróság mégis több és más, mint az: rosszabb minden erőszakszervnél, mert nincs szüksége erőszakra: szabadlábon ítéli halára az áldozatot.Josef K. fejet hajt a pokoli szükségszerűség előtt. Tehetetlenül áll a „világrenddé avatott hazugság” előtt, akár az író maga, aki lidércnyomásos látomásaiban megjárván kora poklát, szintén áldozatul esett ennek a vilgárendnek. Pusztulásra ítélte hagyatékát is, e pokoljárás riasztó dokumentumát, az utókor azonban fölfedezte benne a katartikus hatású művészi erőt – és ez avatja ma klasszikus, megrendítő olvasmánnyá mindenekelőtt főművét, A Per-t.

Hegedüs Géza Földönjáró csillagok címen foglalta össze tizenkét televíziós drámáját, vagy ahogy ő maga pontosabb, szebb szóval mondja: drámai jellemrajzát. Csakugyan nagyfényű csillagok e drámák szereplői, csupa nagy név, nagy ember, nagy életmű és csupa drámai pillanat: Hegedüs Géza minden hősét sorsa egy-egy fordulópontján állítja elénk, magaslaton, ahonnan kilátás nyílik az egész életre, műre, korra, az egyén s a kor, a mű s a kor kapcsolatára. A végeredmény: megannyi tömör, frappáns, lényegbevágó, szellemes portré.

A ?példátlan értékű kötet Kosztolányi Dezsőné fiatalkori önéletírását, a Nyugatban közölt, illetve kéziratban maradt, könyvben soha meg nem jelent novelláit, írókról, színészekről, írófeleségekről készült portréit tartalmazza. Az írások többsége megdöbbentő vagy megrendítő. Elsősorban őszintesége miatt.Ifjúkori memoárjában még ma is meglepő őszinteséggel vall egy, a századforduló éveiben gyerekeskedő, budapesti zsidó lány mindennapi gondjairól: családról, szegénységről, szerelemről, szerelmi életről, nőiességének felfedezéséről. Novellái – kordokumentumok, író-, színész és írófeleség portréi még inkább azok. Olykor gonoszak, máskor kötekedőek vagy egyenesen intimek, de mindig hitelesek. Akikről olvashatunk: Ady Endre, Csáth Géza, Móricz, Karinthy, Jászai Mari, Márkus Emilia, Ujházy, Török Sophie, Karinthy Aranka, Móricz Janka, Márai Sándor felesége, Ilonka, Tóth Árpád felesége és még sokan mások.A Nyugat világa, egy nagy történelmi időszak irodalmi és nem csak irodalmi élete, annak hétköznapjai elevenednek meg előttünk egy szemtanú, egy élő tanú emlékirataiból.

Hatalmas történelmi korkép, megannyi emberi sors nagyszeru megelevenítése, császárok és katonák, hercegek és parasztok, az olvasót holtáig elkíséro emlékalakok, a géniusz muvészetével ábrázolt szerelem, csöndes hétköznapok, örök emberi boldogságvágy és kísérleti történetfilozófia ? egészebb világ teremtésére elbeszélo még aligha vállalkozott, mint Lev Tolsztoj e regényében. Az író soha ezelott, sem azután nem lelte ily megszállott örömét az alkotásban, mint a Háború és béke hét bo esztendejében, mikor szelleme minden erejével a regényt futve, ?csak írónak, semmi másnak? vallhatta magát. A mu ezernyi epizódjában rengeteg szereplo bukkan fel elottünk, de Tolsztoj jellemábrázoló ereje valamennyit felejthetetlenné teszi. Az egyediben mindenütt meglátja és megmutatja azt, ami általános érvényu. Ezért él és hat ez a páratlan regény örökké, és minden kor számára van mondanivalója.

Ferdinand Ossendowski (1876–1945) lengyel író, újságíró, világjáró, felfedező és egyetemi tanár volt. Szentpé­terváron járt egyetemre, ahol orosz szakon végzett. Egyetemi professzorának segédjeként eljuthatott távoli országokba, megfigyelni azok természetrajzát, élővilágát, népeit, kultúráját. Bejárta Ázsiát és Afrikát, megfigyeléseinek és tapasztalatainak lenyomata adja életművének jelentős hányadát.

Ennek hallatán Pesztonka örömmel csapta a magasba karját, ám a mozdulatnak útját állta Józsi bácsi, s a bekapcsolt elektromos sokkoló csakhamar megtette a hatását. Józsi bácsi egy másodperc alatt százszor fűzte a tűbe a cérnát, és százszor rántotta ki, úgyhogy a végén önelégülten hullott a padlóra, s mielőtt végképp elvesztette az eszméletét, csak ennyit nyögött ki: nem tudtam, hogy ilyen jó hatással van rám a hidegfront…

Mély, illatos völgy fenekén, egy kék forrásban élt Chreseys, a kicsiny naiád? Körülötte nagy csend volt mindenkoron, csak feje felett suttogott a rengeteg, melyet suru boltozattá font össze a vadszolo kúszó indáival? És ezért nem látta még soha a napot, a holdat és a csillagokról is csak azt tudta, amit a fák hamadryádjai csendes éjtszakákon neki elmeséltek.Mióta visszaemlékezett, itt élt o a huvös zöld homályban, a mohos fák alatt. Atyja Achelois a folyó, anyja egy aranyhajú nympha volt. Mint gyermeket hozta ot magával a hegyekrol és tette le ide a mohára, sápadt irisek közé?Azután jött egy satyr s addig furulyázott, míg anyja elment vele a vadonba és nem tért vissza többé soha. Így maradt egyedül a szakadék fenekén s a hamadryadok elnevezték Chreseysnek. Gondosan orködtek felette, megvédték forróságtól, vihartól és o hálából fiatal életerejét ontotta rájuk. Ettol lett évrol-évre surubb a platánok, tölgyek koronája s árnyasabb a kis naiád fekhelye.

Senki se hinné, hogy a cím nem egy szokványtörténetet jelez. Hiszen sok kitalált és valóságos históriát hallottunk már amerikai nagynénikről és nagybácsikról, akik egyszerre csak megjelennek, akár a mesében valami varázsló, és bámulatos készséggel teljesítik ifjú rokonaik legtitkosabb vágyait is. Ezúttal azonban minden tekintetben fordított a helyzet. Az ifjak az amerikaiak, ők teremnek váratlanul Pesten, és az ő cseppet sem rejtett kívánságaik teljesülnek egy „amerikai nagynéni” szerepébe kényszerült magyar hölgy által. Ez a magyar hölgy ugyan nem milliomos, de rangos színésznő lévén, fölöttébb alkalmas rá, hogy a kicsit „csóró” amerikai egyetemisták gátlástalanul áradó igényét kielégítse. Thury Zsuzsa sok iróniával, egyéni bájjal és hallatlanul szórakoztatóan írja meg a nem mindennapi történetet, két különböző korosztály és világ sajátos találkozását.

Berkesi András e regényének egyik helyszíne Berlin, az 1930-as évek végén, és a másik Budapest, a német megszállás idején, 1944-ben. Három gyermekkori barát, egy orvos, egy újságíró és egy lelkész kerül a Gestapo hálójába, s közülük csak egy meri vállalni a küzdelmet az egyéni élet, a boldogság feláldozása árán is. A rendkívül izgalmas, történelmi jelentoségu események során az olvasó megismeri nemcsak a fasizmus ?szürke eminenciásait?, hanem Heydrich és Himmler, a náci titkosszolgálat vezetoinek egymás ellen folytatott ördögi praktikáit, valamint a náci és magyar fasizmusnak egész döbbenetes szövevényét is.