Fapadoskonyv.hu strana 44 z 82

Júlia, a húszéves bölcsészhallgató rajongásig szereti apját, a híres újságírót, aki mindenből kiábrándultan pusztul el az első világháború utáni években. A leány elfogadja a laptulajdonos javaslatát, s Münchenbe utazik tudósítóként. Ott riportot készít Thomas Mann-nal, megismerkedik a legkülönfélébb haladó művészeti irányzatokkal zenében, irodalomban, festészetben s férjhez megy egy igen művelt emberhez. Házasságuk azonban nem hosszú életű, Júlia rövidesen egy ott tanuló székely orvos felesége lesz, és férjével New Yorkba utazik. A társadalmi közállapotok és emberi viselkedésformák azonban mindkettőjüket riasztják. Vajon meri-e követni Júlia szerelmét az afrikai őserdők riasztó világába is? Erről szól ez a lenyűgözően érdekes, szép regény, amely színesen ábrázolja Júlia életútját az emberi kiteljesedés felé, s tájékoztatja a fiatal olvasókat arról, hogy milyen nehéz lehetett az 1920-as években kivergődni a női sors akkori szűk keretei közül.

„Az öregasszony harciasan szembefordult unokájával. – Nem titkoltam, és ma sem titkolom. A születésed percében megátkoztalak. – Ha már itt tartunk, drága sámán vagy táltos nagyikám, mondjad már meg nekem, hogy milyen lesz az én jövőm? Az öregasszony nem figyelt a lány kérdésében rejlő gúnyra, lehunyt szemmel, mintha a jövőt fürkészné, sokáig hallgatott, majd megszólalt halk, de gyűlölettől izzó hangon: – A te jövőd a gyilkosok jövője. Újból gyilkolni fogsz, mert ez a sorsod. És úgy fogod végezni, ahogy a gyilkosoknak megíratott. Csúf halállal. Rettenetes csúf halállal.” A szenvedély szörnyű tetteket motiválhat, de csapdába eshet a szenvedélytől vezérelt egyén is, mert tettének következményei őt magát is elpusztíthatják.

„A nagy hazafi, a lánglelkű szónok, Magyarország volt kormányzója, a későbbi hontalan bujdosó Kossuth Lajos ott pihen már a Kerepesi temető gyönyörű mauzóleuma alatt. De neve itt él minden honfiajkon, emlékét kegyeletes tisztelettel ápolja e haza minden fia és élni fog addig, amíg hazájukat, szabadságukat szerető emberek, amíg a nagy jellemek és nagy lángelméket tisztelő népek lesznek e földön. Mert Kossuth Lajos oly tündöklő, páratlan jelenség volt, hogy az egész művelt világ tisztelni fogja emlékében azt, ami benne kiváló, jeles, emberi, ez az ország pedig, amelynek viharos időkben Kossuth Lajos mindene volt, örökre szeretni fogja, s le fog borulni az előtt, ami ebben a ritka férfiúban magyar volt. Azt a kapcsot, mely Kossuth személyét és emlékezetét a magyar nemzethez és történelemhez fűzi, széttörni emberi erőnek, sőt magának az időnek sem fog sikerülni.”

A másnaposság gyalázatos állapot. De az alkohol utáni másnaposság még elíziumi érzet ahhoz képest, amit a hitének, illúzióinak, utópiáinak mámorából józanodó ember érez. Zakariás Gézának a katzenjammer mindkét formájából bõségesen kijutott: a fizikaiból és a szellemibõl egyaránt. Itt áll kiürülve, hitek, utópiák nélkül, jövõ nélkül, s hogy túl az ötvenen azt sem tudja, holnap mit eszik, hol hajtja álomra a fejét, az már szinte mellékes, bagatell. Zakariásnak csak a tartása maradt, de azt nem adja föl. Mert a tartás maga az ember. És az élet a halálig tart. Zakariás sorsa az elmúlt ötven év Magyarországában történelem is. Helyzeténél fogva sokfelé kötõdik, de egészen sehová sem tartozik. Mert egyszerre polgár és proletár, munkás és mûvész-értelmiségi, mert zsidónak magyar és magyarnak zsidó és mindkettõnek katolikus, de katolikusnak ateista és hívõnek oly keserû, illúziót, sõt jövõjét vesztett ember, aki már csak arra képes, hogy talpon maradjon, mert az ember addig ember, amíg föl bír tápászkodni. Zakariás pedig, bár nem is remél semmit, ember akar maradni. És ez tébolyodott századunkban nem is kevés.

?Don Juan elõrenyújtotta kezét, mely valami ruhacsomóba ütközött. A csomag olyan nehéz volt, hogy mindkét kezével meg kellett fognia, hogy el ne ejtse. Mire magához tért, a kapu becsukódott elõtte. Ott állott tanácstalanul az utca közepén, kezében maga sem tudta, hogy mivel. De abban a pillanatban a csomag elkezdett sírni, úgy, mint egy csecsemõ. Don Juan nem tudta, hogy mihez kezdjen, olyan zavarban volt. Mit csináljon, kitõl kérjen tanácsot? Visszamenjen és zörgessen a kapun? Ha ezt megteszi, bajba keveri a gyermek anyját, ha otthagyja, akkor a gyermeknek lesz valami baja. Mit csináljon? Nincs a városban egy olyan barátja vagy ismerõse sem, aki segíthetne rajta. Ha hazaviszi, ott sem tudnak vele mit csinálni. A végén mégis csak elhatározta, hogy hazaviszi és otthagyja a gazdasszonyánál, azután visszatér, mert biztosan szüksége lesz rá a gyermek anyjának. Nem sokáig töprengett tehát, hanem hazasietett. Don Antonio akkor már nem volt otthon. Bement a lakásba és hívta a gazdasszonyt. Megnézték a csecsemõt, akinél szebbet keveset láttak. A ruháról, melybe be volt burkolva, arra következtettek, hogy a szülei gazdagok lehetnek.?

Hauptmann, a Takácsok, a Naplemente előtt és sok más világhírű színmű szerzője, a modern német naturalista és szimbolista dráma kiváló mestere, prózájában is maradandót alkotott. Regényei és novellái közül máig népszerű költői remeklése A soanai eretnek.    A svájci hegyi környezetben, havasi rétek tavaszi pompájában játszódó történet hőse Francesco, a fiatal plébános, aki beleszeret egy kitaszított, kiátkozott pásztorcsalád leányába, Agathába. A lány testvérszerelemből született, s így a pap bűne kétszeres. De ha papként el is bukik: emberként fölszabadul, kitör a dogmák és vallásos babonák világából, maga is a Természet boldog gyermekévé válik.     A soanai eretnek ma is megragadó értéke: a finom lélekrajz, a tiszta, költői stílus és az élettől duzzadó természetleírások szépsége.

?Lantin akkor a belügyminisztérium segédhivatalában dolgozott, fotiszti jövedelme évi háromezer-ötszáz frank, megkérte a lányt, s az a felesége lett. Valószínutlenül boldogan éltek. Az asszony olyan leleményes takarékossággal vezette háztartásukat, hogy szinte a gazdagság fényuzésével áltatták magukat. Figyelmes volt és gyengéd, hízelegve kedveskedett férjének, varázsa csak erosödött, és a férfi hat év után még jobban szerette, mint az elso napokban. Csak két apróság zavarta: az asszony imádta a színházat, és imádta a hamis ékszereket. Barátnoi (néhány kishivatalnok felesége) minduntalan páholyjegyet szereztek neki a divatos darabokhoz, sot még a bemutató eloadásokra is, ilyenkor magával hurcolta férjét, ha tetszett neki, ha nem. Pedig a férfit ? a napi munkája után ? nagyon fárasztotta az effajta szórakozás. Hamarosan már-már könyörgött: vigye magával valamelyik barátnojét, aki aztán haza is kísérné a színházból...?

Vallomás, ?ha tanulmányokból, bírálatokból, sikerült, szorongatóan élvezetes színházi esték beszámolóiból ismerjük is meg Illés Endrét – az írót. Igazi, velejéig esszé-kötet! Az íróbarátokról, az egyedül-való nagy elődökről, akiket szeret, és akiket mégis vagy éppen ezért kajánul, a kitűnő vívó könnyedén elegáns apró tőrszúrásaival karcol meg a bőrfelszínen vagy akár mélyebben is. A kedves, nagyon szeretett, okos, párakönnyeden bölcselkedő, vonzó Kosztolányit vagy „az első élmény” erejével mindig ható Ambrus Zoltánt. Babits, Schöpflin, Móricz, Bartók, Csehov, József Attila – mind-mind előtűnnek, s a nagy franciák, Maupassant és Stendhal. Hozzájuk csak a legféltettebb tisztelés, megbecsülés ér fel, s így a nemesen tiszta szeretet áttetszően fénylik át a róluk szóló írásokon. Persze Illés ott van elemében, ahol cinkosan hunyorítva a megértő olvasóra teríthet le egy-egy híres vadat, Szomoryt vagy éppen P. Morand-t stb.Mindig emberközelbe hozza az írókat, s emberségükre, jellemükre vagy művészi elgondolásaikra mutató személyes impresszióit is elmondja, nem úgy kosztolányisan „Széchenyi bőrdíványára fekve”, hanem az írói szervezet konstrukcióit meglesve. Változatos, színes és tanulságos könyv: írói portrék, csontig hasító kritikák és jegyzetek művekről, színházról, színészekről, ami nem kevéssé éppen azért olyan érdekes, mert egy jó író és jó kritikus Illés Endre irodalmi ízlését mutatják.

,,A választás nagyon meghatott, megköszöntem a fiúk bizalmát, de kijelentettem, hogy megkoronázásomat akkorra halasztom, ha majd ellenfeleimet legyőztem. Kijelentettem továbbá, hogy uralkodói nevem első György Tibor lesz. Felálltam egy sziklára s éljent kiáltottam a Sasokra. Ezzel aztán véget is ért a nevezetes gyűlés és hazamentünk. Ezt a rettentő nagy eseményt a 4/a osztálynak a Sas ünnepi száma adta hírül; hogy engem elnöknek választottak, nagy forrongást keltett az egylet tagjai között. Megint mindenki kiabált, én meg a katedrára léptem s ezt hirdettem ki: - Az uralkodó elnök én vagyok, mert többen vagyunk, ha nem tetszik, szavazzunk.- Ne hallgassatok rá! - kiabált Kosár. - Kaaly egy hencegő fráter, és majd mindjárt megmutatom neki, hogy én vagyok az elnök.Kosár verekedni akart, hanem mikor látta, hogy sok hívem van, még se mert.- Nem félek tőled - mondtam, s ezzel odafutottam a szekrényhez, s fejemre tettem a nagy kúppalástot s megkoronáztam magamat."

 Németh László így nyilatkozik könyvérol: Regényem ötven esztendo magyar történetét mondja el, egy asszony életén keresztül. Égeto Eszter a század elején, a koalíció éveiben mint elemista kislány bukkan fel elottünk, s 1948-ban mint családjafosztott nagymamától búcsúzunk el tole. A regény három részre oszlik: a világháború végéig terjedo részben az ügyvéd-apa, a restauráció éveiben a patikus férj, a népi mozgalom, a második világháború, a ?négy párt? idején a politikusnak készülo fiú az, akit Eszter szoloként indázó lelkével befut. Eszter legszembetunobb tulajdonsága, hogy a körülötte támadt életfolton valami édenkertfélét próbál teremteni. Akárhova vetodik, elhagyott faluba, csillogó megyei városba, a maga elmaradt szülohelyére, rokonok vagy véletlen köré vetodött emberek közé, o mint a pók, rögtön veti a belátás, a segítség, a szorgalom szálait, hogy az élet törvényeit követo, szép kis közösséget alakítson belolük. A regény kilenc fejezet, kilenc ilyen meghiúsult kísérlet, a férfiak belátástalan, tetszetos eszmékbe öltözo, vakon rohanó akarata újra és újra lesodorja hálóit. A kísérletek egyetlen eredménye: Eszter lelkének beérése? Amikor elhagyjuk, érzi már, hogy az életet nem lehet foltokban átvarázsolni, az egész társadalmat kell újraszoni. A regény belátás és férfihóbort küzdelmében adja társadalombírálatát. Eszter nem azért bukott el újra és újra, mert a sors hitvány emberekkel vette körül. Sot, mindenikükben van valami kiválóság: az apa a tanyaiakért dolgozik, a város szépítésérol álmodik, a férj valóban a technika megszállottja, a fiú a kor jobb szellemei felé tapogatódzik. Ok s a regény hozzájuk hasonló szereploi sivár világukban tartanak fenn valami mozgást, s van egy viszonylagos ?magyar? érdemük, orültségükkel csak maguknak ártanak. Törekvéseik azonban elso perctol bukásra vannak kárhoztatva, s ennek az oka ? ezt fedezzük fel a hosnovel együtt ? mélyebben van, mint a maguk természete.

Somlyó Zoltán (1882. június 22. Alsódomború ? 1937. január 7. Budapest): költo, újságíró, mufordító. Somlyó György költo, mufordító apja. Eredeti neve Schwartz.

Kőrösi ?Csoma Sándor 1833-ban írta meg rövid közleményét a Királyi Ázsiai Társaság folyóirata számára, amelyben közreadja Sza-szkja pandita A bölcsesség kincsestára című művének részleteit, összesen kétszázharmincnégy verset. A tibeti szöveg és angol fordítása csak halála után, 1855-ben és 1856-ban jelent meg. Sza-szkja pandita műve a tibeti világi szépirodalom talán legelső alkotása, az indiai bölcsmondás-irodalom egy új hajtása Tibet földjén. Maga is iskolát teremtett, több tibeti utánzata van, már a 14. században mongol fordítása született, századunkban pedig az összes nagy európai nyelvekre lefordították – franciára, majd németre először Kőrösi Csoma szövege alapján ültették át egyes részleteit. Legrégibb mongol szövegét Ligeti Lajos professzor fedezte föl Belső-Mongóliában 1929-ben, és tette közzé tibeti-mongol kétnyelvű kéziratát 1948-ban. Az ő értelmezésében szólal meg most Sza-szkja pandita műve magyarul Tandori Dezső fordításában – Kőrösi Csoma Sándor születésének kétszázadik évfordulóján.

A holdfény végigömlött nagy arcának nyájas és előkelő vonásain. A szája szokása szerint félig nyitva volt és olyan szomorúnak látszott, amilyennek még sohasem láttam. És hosszasan nézte hol a holdat, amely már magasan világított, hol pedig a tenyerében lévő tárgyat amelyet médaillonnak néztem. Aztán gyöngéden megcsókolta a médaillont a karját pedig egyenesen kinyújtotta a csillagok felé, mintha tanúnak hívta volna föl őket. Könnyek folytak le orcáján. Annyira megrendített az, amit láttam, hogy a muskétám csöve hevesen odaütődött a vállzsinóromhoz. A király néhány másodpercig tekintgetett így az égre és csókolta a médaillont. Aztán visszavonult a szobájába és hallottam, hogy becsukta az ablakot.

Önéletírásának elso kötetében Tatay Sándor ifjúkorának mozgalmas, kalandokban, élményekben bovelkedo éveit idézi. Jókedvuen, öniróniával és némi nosztalgiával, az önigazolás, az önmagát hossé avató magyarázkodást elkerülve mesél ?lodörgéseirol?: változatos színhelyeken változatos foglalkozásokról, érdekes találkozásokról, sokféle barátról, ismerosrol. Kalandozásainak fobb állomásai: a szarvasi gimnáziumi évek utána soproni teológia, ahol a kollégisták elso számú szórakoztatója és viccmestere, regényíró és könyvkiadó, utcalányok megmentoje és a szépséges Kanizsai lányok odaadó rajongója. A teológusból ? merész váltással ? az országutak vándora lesz. Bécsben filmgyári statiszta és kávéházi törzstag, buzgó könyvtárlátogató és áldozatkész hosszerelmes. Koszegen hónapokig sikeres grafológus, Pesten néhány napig színinövendék, végül Pécsett bölcsészhallgató. A vele és körülötte történt események szórakoztató, mulatságos elbeszélése során felidézi a színhelyeket is: a bakonytamási otthon, a parókia hangulatát, a soproni teológia hétköznapjait, a bécsi kávéházak világát. Emlékezetes portrékban örökíti meg akkori életének szereploit: tanárait, szüleit, barátait és alkalmi ismeroseit, teológus kollégáit és pécsi íróbarátait. Weöres Sándort, Takáts Gyulát, Várkonyi Nándort és a Pécsre látogató Berda Józsefet.

?René Longuemare elso osztályú katonai segédorvos szónokolt így a kertben, a nyári lak tövében. Elotte kis gyepágyás, tavacska, mesterséges barlangocskával, egy judeafa, magyalbokrok a kerítés mentén. Messze, túl a rácsos kerítésen, szép folyóvölgy, haloványzöld partok között ott kanyargott bal felé a Szajna, jobbról viadukt fehér vonala szelte át, majd tovatunt háztetoknek, tornyoknak, dómoknak abban a tömkelegében, aminek Párizs a neve. A ködlo messzeségben a fény az Invalidusok aranyozott kupolájára hullt, és sugárkévékben verodött vissza róla??(Részlet: Iokászté)?A Montmartre tetejére vezeto sáros úton velük együtt kaptatott felfelé, fekete öltözékébe burkolózva, Godet-Laterrasse úr. Régi viharok tépte s a szélben nagy, sebesült madár szárnyaként imbolygó esernyoje alatt magasan hordta Godet-Laterrasse úr a fejét. Mibe sem került az, hogy az arca vízszintesen álljon: állkapcsa eloreugrott, homloka behorpadt, szemét sem kellett felemelnie ahhoz, hogy kiláthasson a taftkelme lyukain át a koromszínu égre??(Részlet: A sovány kandúr)

Stendhal palástolt érzelmességében és értelmi fegyelmében két világ, a XVIII. és a XIX. század munkál, és talán ez a kettosség teszi, hogy ez az éles szemu katonatiszt és precíz tisztviselo, szenvedélyes, olaszos mukedvelo és gyanakvó diplomata olyan mélyen átéli, de egyszersmind kívülrol szemléli, és muvészetében hitelesen jeleníti meg kora emberi-társadalmi élményét.A Vörös és fekete foszereploje Julien Sorel, a szegény sorból származó, becsvágyó fiatalember, aki tudatosan egyházi pályára készül, de nem vallási meggyozodésbol, sokkal inkább érvényesülési vágytól vezérelve. A történet magvát Sorel szerelmei és lelki vívódása adja.