Fapadoskonyv.hu strana 51 z 82

„Ez a breviárium: kísérlet. Azzal próbálkozik, mint lehetne Goethe életének és művészetének nagy kincséből a mai magyar nagyközönségnek egy kis tájékoztatást nyújtani, nem abból a célból, hogy a világirodalom és emberi történet egyik legnagyobb mesterének a forrásoknál, saját írásaiban való tanulmányát, élvezetét pótolja, nélkülözhetővé tegye – hisz ez képtelen vállalkozás volna – hanem éppen ellenkezőleg, hogy emlékeztessen ennek szükségére, hogy mentől többekben kedvet ébresszen az emberi kultúra egyik örök, üde forrásának fölkeresésére. Mint általános tájékoztató, bevezető s útmutató nem lép föl azzal az igénnyel, hogy mentől több újat mondjon. Ez a Goethe-irodalom óriás és szakszerű munkássága után igen bajos is, de a kiadó és szerkesztő jelen céljával nem is fért volna össze. Így a szerkesztő inkább iparkodott a megbízhatóbb kutatás eredményének összefoglalására, bár helyenként eredeti megállapításoktól és ítéletektől sem idegenkedett…”

A Pickwick Klub Charles Dickens első regénye. A történet eredetileg a grafikus Robert Seymour ötlete volt, aminek megírásához Dickens segítségét kérte. Dickens azután kezdett a témával foglalkozni miután Seymour öngyilkosságot követett el. Samuel Pickwick úr, a róla elnevezett klub díszelnöke, aki három barátja, és klubtársa kíséretében elindul, hogy Anglia területén sebészi műgonddal, a legapróbb részleteket is feltárva tanulmányozza az emberi természetet. Változatos és humoros kalandjaikat ismerhetjük meg e történetben.A pikareszk regény cselekményességével több filmrendezőt is megihletett, a szöveg legalább három adaptációját ismerhetjük. Az 1913-as és 1921-es némafilm-feldolgozás után, 1952-ben hangosfilm készült a történetből.

Déryné Széppataki Róza (1793-1872), a díva az elso magyar operaénekesno és a reformkor kulturális színterének egyik meghatározó szereploje. Neve erosen élt és él máig a hazai köztudatban. Alakját nemcsak filmek, irodalmi muvek, hanem az a herendi porcelánfigura is orzi, amely sok háztartás dísze. Öt vehetjük az elso magyar színésznonek, aki dívaként hatása alatt tartott egy egész országot és rabul ejtette a kor férfitársadalmának, köztük a Bánk bán írójának, Katona Józsefnek a szívét. Idos korában írt két kötetes visszaemlékezései, reformkori road movie, amely végigkalauzolja az olvasót a történelmi Magyarországon Székesfehérvártól, Kassán át Kolozsvárig. Hosszú és fáradságos utak kalandjait, kémregényekbe illo színészszöktetéseket, vidéki városokat, a vándorszínész társulatok mindennapjait tárja elénk oszinte, humoros hangvétellel Déryné Széppataki Róza, aki bebizonyította, hogy íróként sem utolsó.

Levél Apámhoz: ez a cím nem Kafkától származik. A szerzo nem adott címet muvének. Egyszeru okból: nem szánta munek, csak közönséges levélnek. Hogy a terjedelmes levél mégis a ?mu? irodalmi rangjára emelkedett, ezt nemcsak muvészi ábrázoló eszközeinek vagy jellegzetes Kafka-stílusának köszönheti, hanem mindenekelott sajátságos tartalmi értékeinek. Kafka világképének különösen becses dokumentuma ez a közvetlen vallomás, méltóképpen sorakozhat fel az irodalmi igényu alkotások, a ?közvetett? vallomások mellé. Kafka 1919-ben írta meg ezt a különös vádiratot apja ellen. ?Írásaim Rólad szóltak? ? írta apjának, mintha azoknak akarna ezzel is igazat adni, akik az ?apa-komplexusban? keresik meghasonlott világképének egyedüli okait. A félelmetes apa csupáncsak része, de egyben óriássá nott szimbóluma is annak a világrendnek, mellyel az író meghasonlott, s szabadulni mégsem tudott tole soha. A levél sokféle tanulságot rejteget, néhol még Kafka oly sajátosan abszurd képalkotásának is nyomára vezet. Csak egyetlen példa: a legjellemzobb Kafka-novellák egyikében, Az átváltozásban az elbeszélés hose arra ébred, hogy féreggé változott, s így éli tovább életét, megtaposva a családban. Ez a novellában egyetemes érvényuvé avatott kép az apjához írt levélben is megismétlodik, ezúttal reális, élményszeru értelmezésben: ?eltávolodtam Toled egy darabon, önállóan, még ha ez kissé arra a féregre emlékeztetett is, amely a hátulról rátaposó láb alól teste elejével kivergodik?? Szabó Ede

A regény elsősorban a hazai feudalizmus és központja, a nemesi vármegye elavultságát, ellentmondásait, a haladásra gyakorolt visszahúzó hatását tárja fel. Réty alispánné, ügyvédje, Macskaházy segítségével ellopja Tengelyi Jónástól, a falu jegyzőjétől nemeslevelét, és néhány, az asszonynak anyagi okokból kellemetlen iratot. Így a jegyzőt félreállítják a megyei tisztújításon, nem tudja igazolni nemességét. Viola, a jobbágyból lett betyár, a Tengelyi családhoz fűződő hálából visszaszerzi a nemesi iratot, de közben önvédelemből megöli Macskaházyt. A gyilkosság gyanúja Tengelyire terelődik ezért börtönbe zárják, és csak Viola utolsó vallomása után szabadul. Hátralevő éveit visszavonultan, megtörten éli le. Az alispánné öngyilkos lesz, nevelt fia, Réty Ákos elveszi a jegyző leányát. A nagybirtokos Réty család és az őt támogató hivatalnokrendszer, a haladó gondolkodású jegyző és a becsületes jobbágy, Viola összecsapását az író az egész feudális rendszer kritikusaként írja le. 

A ?Szabadok Testvérisége – így nevezték számkivetett közösségüket a 17. századi karibi szigetvilágban tanyát vert kalózok. Gilbert és társai köztünk élnek, a zsúfolt és nyomasztó nagyváros az otthonuk. Elegük van az egyhangú hétköznapokból, torkig vannak a középszerűséggel, a fásult és megtört emberekkel, az uniformizált örömökkel, a menthetetlen sorsokkal. Ami egy jó heccnek indul, amit négy barát mámoros részegségben elhatároz, végül valóra válik: hajóra szállva maguk mögött hagyják eddigi elhibázott életüket, hogy egy kubai kapitány megszöktetésével végül a kalózok jamaikai fővárosában beteljesítsék álmaikat; szabadok legyenek, és beintsenek mindenkinek, aki hátra maradt. A Libertad fedélzetén azonban minden másként alakul… Fegyveres rablás, tűzharc a parti őrséggel, kokain- és embercsempészet, többrendbeli gyilkosság kerül a bűnlistájukra, és a négy fiatal váratlanul a sűrűjében találja magát; életre szóló döntések, sorsfordító választások közepette, miközben a barátság egyre gyengülő kötelékeibe fogódzkodva próbálják túlélni a kalandot.

Ha ?az olvasó találkozott a szerző A magyar irodalom arcképcsarnoka című könyvével, akár úgy is tekintheti, hogy most annak második kötetét tartja a kezében. Hiszen amiként abban, úgy ebben is kereken száz magyar író és költő arcképvázlatát ismerheti meg; s minthogy ez a könyv később jelenik meg, mint amaz, tehát sorrendben: ez a második kötet. Holott mégsem az, és nagyon kérem az olvasót, ne is tekintse annak. Először is: itt szó sincs semmiféle időbeli folytatás­ról, itt is nagyon régiekkel – XVI. századbeliekkel – kezdődik a névsor, és nemrég elment kortársakkal végződik. De még csak azt sem lehet mondani, hogy okvetle­nül értékrendbeli különbség van a két könyv felidézte íróművészek között. Egy­szerűen arról van szó, hogy itt most azokról beszélek, akik ezért vagy azért nem fértek el abban az Arcképcsarnokban. Mert az ugyan igaz, hogy irodalmunk legvitathatatlanabb klasszikusairól a szerző – mármint én, aki e sorokat írom – az előző kötetbe írta-vázolta azokat a bemutató mondatokat, amelyekkel jelezni kívánta, hogy őbenne milyen fővonásokkal rajzolódnak ki ezek a legnagyobbak, ámde ezeknek a kétségtelenül legnagyobbaknak, legjelentékenyebbeknek a száma alig-alig haladja meg a tucatot. Hogy őmelléjük kik kerültek abba az Arcképcsar­nokba, azt nagymértékben meghatározta a szerző saját ízlése, olvasói emlékeinek követelőzése vagy egyik-másik alak életrajzi érdekessége. És mivel négy-öt író­gépelt oldalnál rövidebben nemigen lehet valamelyest is szemléletes képet vázolni egy-egy íróról, száz ilyen vázlatnál több pedig nem fér még egy viszonylag terjedel­mes kötetbe sem – tehát a kerek százas szám varázsa (amely Dantét is igézte, hogy Isteni színjátéka éppen száz énekre terjedjen, és Boccacciót is arra csábította, hogy száz novellából állítsa össze Dekameronját, és még a mi Szerb Antalunkat is ösz­tönözte, hogy száz versből építse fel a szerintem mindmáig legszebb magyar nyelvű költői antológiát) nekem is azt az egyáltalán nem irodalomtörténeti, hanem iro­dalmi játéknak tekinthető komponáló igényt adta, hogy kereken száz ugyanolyan hosszú – illetve ugyanolyan rövid – arcképpel igyekezzem vágyat ébreszteni az olva­sókban kimeríthetetlen kincsestárunk, a magyar irodalom minél teljesebb birtokba vételére.

A két világháború közti időszakot méltán tarthatjuk a magyar ponyva aranykorának, amikor is több tucat kiadó százával, ezrével jelentette meg azon műveket, melyeknek az egyszerű szórakoztatáson túl nem igen voltak magasabb rangú célkitűzései. A zömében nyugati mintára íródott kalandregények között azonban időről-időre felbukkant jó néhány gyöngyszem, akik nélkül, valljuk be, a magyar nyelvű irodalom szegényebb volna.A műfaj vitathatatlanul legnagyobb zsenije természetesen Rejtő Jenő volt, azonban az ő kortársai között nem kevesen vannak olyanok, akik e műfaj keretein belül a legmagasabb szakértelemmel ,,termelték" a western, idegenlégiós, detektív vagy épp szerelmes történeteket. E mindig is népszerű műfaj, mára klasszikussá vált darabjaiból állítottuk össze sorozatunkat.

„(…) szégyenkezés nélkül ki kell jelentenem, hogy az én kabarém volt a tehetségesebb. Mérhetetlen szerencsém volt, hogy azelőtt sohase láttam külföldi kabarét és megkapóan tájékozatlan voltam az irodalomban. Ízlésemmel, világnézetemmel, mondanivalóimmal és minden gesztusommal ennek az országnak a viszonylataihoz voltam méretezve. Aztán persze az is sokat tett, hogy nekik a kabaré csak egy kis kurta kiruccanás volt a távoli horizontokra nyíló pályafutásukban, nekem pedig a kabaré volt az egyetlen deszkaszál, amelyen a hajótörés után megkapaszkodhattam. Azt ma is kevesen tudják még, hogy a tehetség mindig viszonylagos és az élet álarcosbálján mindig az együgyű jelmezében szokott megjelenni. Nekem műveletlenségemben megvolt az a kényszer szülte bátorságom, hogy ezeket a legrövidebb, legegyenesebb utakat válasszam. Az én kabarém nem volt francia, nem volt német, nem volt irodalmi, sőt nem is volt kabaré.” (részlet)

Podmaniczky ?Frigyes hosszú és gáláns kalandokban, történelmi sorsfordulókban gazdag élete során korának egyik fontos, érzékeny szemtanúja. Könyvében ott él a magyar XIX. század. A biedermeier Pest poros utcái, csenevész akácosai és a századvégi főváros széles sugárútjai. A hazai első karácsonyfák gyertyalángja és a Nemzeti Színházban fölgyulladó gázvilágítás ragyogása. Kossuth követválasztási „hadjárata” és Széchenyi szarkasztikus mosolya, amellyel az ellenzék előretörését figyeli. A mágnás kaszinó fényes báljai és a sebesültek jajkiáltásai a csatamezőn. Hírhedett viszonyok szép primadonnákkal és titkos szerelmek előkelő hölgyekkel. A márciusi forradalom lázában élő Pozsony és a levert szabadságharc utáni kihalt Pest. A gyászfátyolos Batthyány Lajosnét éljenző tömeg és a kiegyezést ünneplő arisztokrácia. A Nemzeti Színház művészeinek apró-cseprő intrikái és a Közmunkák Tanácsának nagyszabású városépítő tevékenysége. A magánélet boldogságteli vagy könnyes pillanatai s a nagy nemzeti események ünnepélyes tablói.

Ennek hallatán Pesztonka örömmel csapta a magasba karját, ám a mozdulatnak útját állta Józsi bácsi, s a bekapcsolt elektromos sokkoló csakhamar megtette a hatását. Józsi bácsi egy másodperc alatt százszor fűzte a tűbe a cérnát, és százszor rántotta ki, úgyhogy a végén önelégülten hullott a padlóra, s mielőtt végképp elvesztette az eszméletét, csak ennyit nyögött ki: nem tudtam, hogy ilyen jó hatással van rám a hidegfront…

Mély, illatos völgy fenekén, egy kék forrásban élt Chreseys, a kicsiny naiád? Körülötte nagy csend volt mindenkoron, csak feje felett suttogott a rengeteg, melyet suru boltozattá font össze a vadszolo kúszó indáival? És ezért nem látta még soha a napot, a holdat és a csillagokról is csak azt tudta, amit a fák hamadryádjai csendes éjtszakákon neki elmeséltek.Mióta visszaemlékezett, itt élt o a huvös zöld homályban, a mohos fák alatt. Atyja Achelois a folyó, anyja egy aranyhajú nympha volt. Mint gyermeket hozta ot magával a hegyekrol és tette le ide a mohára, sápadt irisek közé?Azután jött egy satyr s addig furulyázott, míg anyja elment vele a vadonba és nem tért vissza többé soha. Így maradt egyedül a szakadék fenekén s a hamadryadok elnevezték Chreseysnek. Gondosan orködtek felette, megvédték forróságtól, vihartól és o hálából fiatal életerejét ontotta rájuk. Ettol lett évrol-évre surubb a platánok, tölgyek koronája s árnyasabb a kis naiád fekhelye.

Senki se hinné, hogy a cím nem egy szokványtörténetet jelez. Hiszen sok kitalált és valóságos históriát hallottunk már amerikai nagynénikről és nagybácsikról, akik egyszerre csak megjelennek, akár a mesében valami varázsló, és bámulatos készséggel teljesítik ifjú rokonaik legtitkosabb vágyait is. Ezúttal azonban minden tekintetben fordított a helyzet. Az ifjak az amerikaiak, ők teremnek váratlanul Pesten, és az ő cseppet sem rejtett kívánságaik teljesülnek egy „amerikai nagynéni” szerepébe kényszerült magyar hölgy által. Ez a magyar hölgy ugyan nem milliomos, de rangos színésznő lévén, fölöttébb alkalmas rá, hogy a kicsit „csóró” amerikai egyetemisták gátlástalanul áradó igényét kielégítse. Thury Zsuzsa sok iróniával, egyéni bájjal és hallatlanul szórakoztatóan írja meg a nem mindennapi történetet, két különböző korosztály és világ sajátos találkozását.

Berkesi András e regényének egyik helyszíne Berlin, az 1930-as évek végén, és a másik Budapest, a német megszállás idején, 1944-ben. Három gyermekkori barát, egy orvos, egy újságíró és egy lelkész kerül a Gestapo hálójába, s közülük csak egy meri vállalni a küzdelmet az egyéni élet, a boldogság feláldozása árán is. A rendkívül izgalmas, történelmi jelentoségu események során az olvasó megismeri nemcsak a fasizmus ?szürke eminenciásait?, hanem Heydrich és Himmler, a náci titkosszolgálat vezetoinek egymás ellen folytatott ördögi praktikáit, valamint a náci és magyar fasizmusnak egész döbbenetes szövevényét is.

A női szépség igaz, a férfi szépség mindenféle tréninggel előállított. Ugyanígy áll a dolog a mozdulatokkal is. A férfi szép mozdulata mindenképpen és egyformán – az erő. A nőé, az egyszerűen és egyedül a szép.

Az ?Im-ígyen szóla Zarathustra (1883) a filozófiatörténészek szerint szerzője kevésbé kidolgozott, nem elsőrangú fontosságú művei közé tartozik. Nem így vélekednek róla az irodalmárok, akik a költő Nietzsche egyik legjobb művének tartják. A nem filozófus Nietzsche-olvasóknak pedig mindenkor a legnépszerűbb, legkedvesebb olvasmánya volt. Műfajilag a nagy világköltemények, emberiség-költemények közé tartozik, állandó utalással, finom, művészi rájátszással a Bibliára. Cselekménye, története úgyszólván nincs. A szerző – alakmása, alteregója, a perzsa vallásalapító, Zarathustra maszkjában – próféciáit mondja el benne, hol tömören megfogalmazott aforizmák, hol prózai ditirambusok, hol ritmizált prózájú himnuszok, hol példabeszédek formájában (szerepel benne szabadvers is, a műfaj világviszonylatban legkiemelkedőbb darabjai közül). E próféciák értelmét, irányultságát mindmáig vitatják. Sokan a legreakciósabb, prefasiszta elméletek megnyilvánulását vélik kiolvasni belőlük (Zarathustra az Übermenschet, a felsőbbrendű embert jövendöli, hirdeti meg bennük); mások a pozitivista értékválság, az ontológiaellenes, afilozofikus polgári „józan ész” ellen meghirdetett legnagyobb lázadás, az emberi integritás, nembeli szabadság irányába tett „felkelés” halhatatlan dokumentumának tekintik.